Magyar Horgász, 1966 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1966. augusztus / 8. szám
Eötvös Károly, a Balaton feledhetetlen szerelmese, maga is a Balaton-vidék szülötte, írja „Utazás a Balaton körül” c. munkájában. „1885-ben történt az eset. Lementünk fürödni. Apám beúszott a nádason belül s amint ott lubickol, jön vele szemközt egy tetemes hal. Vagy a hullám hajtja, vagy a szellő tolja, de a víz színén jött feléje. Első pillanatra nem ismerte fel. Akkora volt, mint egy jókora harcsa, de se bajusza, se pikkelye. Mikor közel ért hozzá, kitért előle. Nagy hallal, szabad vízben, puszta kézzel viaskodni, nem okos ember dolga. De amint mellette úszkált, észrevette, hogy a hal látogat, s többet fekszik az oldalán, mint hasán. Haldoklóit a gyönyörű állat. Nem volt semmi sértődése, haldoklóit öreg kora miatt. Apám kopoltyúja alá tette bal kezét s jobb kezével igyekezett kifelé vonszolni. Haldokló állattal könnyű elbánni. Csakhogy ez a haldokló állat a fogaskirály volt s a király akkor is hatalmas, amikor haldoklik. De azért kihozta. Egy-kettőt vetett magán őfelsége, de apám erős ember volt, keményen fogta, kivezette a lábolható vízig. Ott ölébe vette s s anyám lábához odatette a homokra. Negyven fontos óriási fogas volt. Mióta uralkodott a vizek mélységein, nem tudják ezt a tudósok. Hálót, szigonyt, erősebb ellenséget el tudott kerülni. Szerencsésen eljutott az emberi kor legvégső határáig. Hanem hát mégiscsak király volt, aki fogát se könnyen, se ingyen oda nem adja. Ott feküdt anyám lábánál. Életnek semmi jele nem látszott már rajta. Anyám minden gondolat nélkül, cipellős lába fejével megérintette a hal orrát. Erre egy szempillantás alatt mélyen bekapta anyám lábfejét s irtóztató fogait összeszorította. A sikoltásra apám odaugrott, letérdelt s két tenyerével megkísérelte a fenevad állkapcsait szétnyitni. De roppant ereje sem volt erre képes. Talán a test síkossága miatt nem tudta egész erejét kifejteni. De hihetetlen erő van a hal állkapocsizmaiban. Anyám a fájdalom és ijedtség miatt elájult. Mi, gyerekek meredt szemmel néztük a küzdelmet. Apám kegyetlenül káromkodott s odakiáltotta a kocsisunknak: — Hozd ide a kalapácsot! Bükky István volt a kocsisunk, öreg, púpos, régi hű cseléd. Odacammogott a kocsihoz, a tarisznyából kivette a kalapácsot s átadta apámnak. Csak a kalapács vasával lehetett a haldokló, vagy talán már halott állat állkapcsai közül anyám lábát kimenteni.” A helyszín: Balatonfő, az akarattyai régi csárda alatti tópart. 2 „Egy medúza üldözött engem” — mondta egy 15 éves fiú, amikor a tengeri fürdésből hazatért Dovercourt (Essex) közelében. Kb. 20 méterre úszott el a parttól, amikor egy nagy medúzát pillantott meg maga előtt. Gyorsan megfordult és igyekezett a part felé, eközben a medúza megszúrta a lábát. Ami az „üldözést” illeti, abban van némi túlzás, de hogy a medúza megszúrta, az valószínű. Nem ok nélkül nevezik „csalánállatnak”. Számtalan fogókarja töméntelen kis apró „rekeszekben” elrejtett ún. csalánszervvel van ellátva — állandóan lövésre készen. Bár ezek védelmére is szolgálnak a medúzának, főként azonban a zsákmány megszerzésében vannak segítségére, amelyek a vízben élő apróbb szervezetekből állanak. A fogókarok nyújthatósága rendkívüli. A „portugál gálya” (Physalia) nevű medúza például néhány centiméterre össze tudja húzni a karjait, amelyeket aztán ha kell, 15—20 méterre is ki tud nyújtani! A csalánszerv igazi remekműve a természetnek. Áll egy parányi, bénító méreggel megtöltött tokból, mikroszkópikus finomságú felgöngyölt csőből, ami feszesre állított rugóval van felszerelve. A legkisebb érintésre kioldja a szerkezetet s a csövet kilövi. A cső végződése tűhegyes, átszúrja a zsákmány vagy ellenség bőrét és a méreg behatol. De ez még nem minden. Vannak még más, szintén rekeszekben elrejtett szervek is, amelyeknek a tartalma megkönnyíti a zsákmány megszerzését. Például, valami rendkívül ragadós anyag, amellyel az áldozatát fogva tartja és más valami, amivel a prédáját „becsomagolja”, illetve bevonja. A különféle fegyverek csoportosítva vannak. Ez utóbbiakra már csak akkor kerül sor, ha az áldozat a csalánszervek szúrásaitól megbénult. Szinte nehéz elképzelni, hogy ez a rafinált, halálos fegyverrel ellátott lény 95 százaléka víz, 4 százaléka tengeri só és csak 1 százaléka szerves anyag. A medúzák az Északi-sarktól a Déli-sarkig minden tengerben megtalálhatók. Jobbára a víz felszínén úsznak, de hálóval emeltek már ki medúzát 1500 m mélyből is. Nagyságuk rendkívül különböző. Van olyan kicsi is, hogy elfér egy ujj hegyén, de Massachusetts partján találtak már egy akkora sárga haj medúzát (Cyanea), amelynek az ernyője több mint két méter átmérőjű volt. A tapogatói között pedig volt 36 méter hosszú is. Színük a szivárvány minden színében lehetséges, beleértve a fehéret és feketét is. Vannak, amelyek üvegszerűen átlátszóak, vagy úgy néznek ki, mint egzotikus vízirózsák, vagy színes kristályüvegek. Van egy mélytengeri medúza, amelyik tűzpiros. A nőstény nyáron rakja le a tojásait, amelyeket a hím megtermékenyít. Kikelés után két-három napig a tengerben úszkálnak ezek a parányi kocsonyacsomók, majd odatapadnak egy sziklához. Ott nyolc hajszálfinom fogókarjuk nő, amellyel a zsákmányt a szájukhoz emelik. Télre már meglehetősen nagyra fejlődnek és ekkor csodálatos átváltozáson mennek keresztül. A karok összezsugorodnak, a test hosszúra nyúlik, amelybe lassanként mély, körkörös rovátkák vésődnek, hogy végül is úgy néz ki, mint egy rakás csészealja. Ekkor már megszűnt egyetlen szervezet lenni. Ez már egy összefüggő lánc, „félig kész” medúzákból. Akorongok később egymás után leszakadnak és ezután fejlődnek ki végérvényesen medúzákká. De mi történt a test sziklához tapadt részével? Újból fogókarokat növeszt magának és ha afeltételek kedvezőek, ez az érdekes szaporodási folyamat elölről kezdődik. (/JVugczs)