Magyar Horgász, 1976 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1976. március / 3. szám
62 Három nap egy horgászparadicsomban Konstancában Harmadik napja ülünk Konstancában. Azt hiszem, ez egy kissé sok, még egy ilyen kedves, nemrégiben kicsinosított városból is. Reggel a tengerpartra indulunk. A nap süt, de érezni, hogy október közepén járunk. Könnyű északkeleti szél fúj. Apró hullámok verik a mólót védő, szétszórt köveket. A kövek közt hínárdarabok és szemét. Vagy húsz horgász van a parton, főleg öregek, de akad egy pár fiú, sőt egy nő is. Valamennyien úszóval horgásznak. Sneci nagyságú döglött hallal csaliznak, öt—hét méterre dobják a horgot. Az úszók himbálóznak, hol az egyik, hol a másik horgász kapja fel a botját, tekeri sebesen a zsinórt, melynek végén valami ezüstös ficánkol. Csőrös csukák, mulatságos teremtmények, hosszúak és vékonyak, mint az angolna — testüket azonban pikkely borítja, szájuk hoszszú, furcsa alakú csőrré nyúlt meg, a felső állkapocs fele olyan hosszú, mint az alsó. Félméteresek, súlyuk azonban mindössze száz gramm. De mégiscsak halak ... Dobrudzsán át Délután megérkezett az L. házaspár, irodalmárok és horgászok. Együtt utaztunk a deltavidékre, íme, így fest Dobrudzsa északi része: balra alacsony, kerek, kopár dombok. Jobbra az ismétlődő öblök egyike, azon túl teljes pompájában a tágas, modern Mamaia hatalmas szállóival, hosszú, csak néhány emeletes penzióival. Időnként az út völgybe kanyarodik, lenn hosszan elnyúló falu, szép, gyakran új házikókkal. Az itteni erdőket alacsony tölgyfafélék és valami tüskés cserje bozótja alkotja. Babadag község hosszan nyújtózik, kis temploma és ugyanakkora mecsetje van. A falu közepét feldúlták, a vályogházak helyett modern épületek fognak itt emelkedni. Tulceában elérjük a Duna déli oldalágát. Nem nagy város, a dombok közt csodálatos a fekvése, belvárosa tiszta, kikötője nagy. Itt vár ránk egy kedves motoros, a Mihai Viteazul — nem éppen fiatal, de nagyon kényelmes kis hajó, rokonszenves személyzettel. A dzsungel szívébe visz majd bennünket, Maliuc faluba. Alkonyatkor indulunk. A Duna széles, partjait kanadai nyárfák szegélyezik. Hány évesek lehetnek ezek a fák? — kérdeznek. Szemre hét—tíz méter magasak, így aztán kilencévesnek becsülöm őket. Csak három — válaszolják mosolyogva. Nem akarom elhinni, de esküdöznek, hogy igaz. Éjjel van, és hűvös. Mindenre felkészülve, elszántan várjuk a falut. A kapitány benyit a kabinba: Maliuc. Kilépek , mi ez? Vakító fény a sötét éjszakában. Neonok. Utcák, csinos, kétemeletes házak. Ez Maliuc. A faluban tudományos kutatóállomás működik, amely a dunai nád felhasználásának lehetőségeit vizsgálja. Az egyik házba vezetnek bennünket. Kétszobás lakás, bútorokkal, ágyneművel, fürdőszobával, sőt egy gázpalackkal is felszerelve. Vendégszobák a Bukarestből érkezőknek... Maliuc és Sontia Reggel kellemesen hűvös az idő, és nagy a rendetlenség. Az állomás igazgatója is lelkes horgász. Valahova messzire akar kivinni bennünket motorcsónakkal, de egyelőre csak a település szélére kíséri a társaságunkat, egy kis, négyzet alakú tóhoz, melyet magas nád vesz körül, és tele van hínárral. — Itt vannak a csukák! — mondja. Az agyagos parton leereszkedtem a vízhez. Néhány dobás. Semmi. Nyilván mindez csak az idő elütésére szolgált. Megnézzük Maliucot. Az egyik Duna-ág eléggé magas partján épült, minden oldalról nagyon magas nád (legalább három méter), és csatornák veszik körül. A nád már vöröses színű. Néhol nyárfa. A faluban néhány szép, új ház, mozi, üzlet, iskola. Az itt dolgozók között egy lengyel is akad, a biológiai tudományok doktora, régebben ő vezette az állomást, most csak tudományos munkatárs. Természetesen ő is horgász. Kilenc órakor végre elindul különös karavánunk: elől egy motorcsónak, mögötte még kettő — akár egy huligán. Nagyszerűek a csónakok, könnyedek, de egyúttal kiegyensúlyozottak is. Különös, semmihez sem hasonlítható világban vagyunk. A száraz nyár hatására a víz leapadt, most zavaros, és tele van hínárral. Keskeny csatornán haladunk előre. A A Natura-sorozatban nemrégiben jelent meg magyar nyelven J. Putlament lengyel író „Horgászbottal négy földrészen át” című könyve. A szerző többek között indiai, mongóliai, kínai, amerikai és egyiptomi horgászélményeiről számol be. Az érdekes kalandokat tartalmazó könyvet Pintér Károly fordította. Az alábbi részlet, amely a Dunadelta horgászatáról szól, J. Patlament könyvéből való, parton áthatolhatatlan nádfal. Egy másik csatornába fordulunk. Most már teljesen szabad a terep, csak némi vöröses nád szegélyezi a keskeny víziutat. Néhány kilométer után egy tóhoz, pontosabban egy kiöntéshez érünk. Távolodik tőlünk a nádas. Még mindig sok a hínár, a víz sekély, látszik a fenék iszapja. Átvágunk a tavon, és ismét egy csatornán vagyunk. Valamivel szélesebb az előzőnél. A következő kanyar után már újra csak a nádat látjuk. A motorok járása lehalkul. A három csónak távolodik egymástól. A partok mentén vízililiomok és nálunk ismeretlen növények levelei borítják a víz tükrét. Az első suhintások a horgászbottal. Máris hallani L.-né hangját: megfogta az első csukát. Utána ismét hallom, de most már kevésbé lelkes hangon: egy másik csuka — természetesen nagyobb az előzőnél — leakadt a horogról. A harmadik csónakon az igazgató is fogott valamit. Egyfolytában dobálok — semmi. Lecserélem a villantót. A többi csónakban egymás után húzzák ki a vízből a halakat. A csukák nem valami nagyok, de itt minden méretben foghatók, állítólag azért, hogy növekedjék a nemes halak — a süllő és a vadponyt — állománya. L.-né egy „bibun”-t, azaz sügért is megakaszt. Hirtelen valami ránehezedik a botomra. Csak néhányat ránt. Kis csuka, harminchat centiméter. A csatorna túlsó oldalán megakasztok egy nagyobbat. A csukák a hínár közt vannak, közvetlenül a nyílt víz határán. Váratlanul egy erősebb rántás, a zsinór fut a víz színén. Néhány percig eltart a küzdelem, a hal igyekszik a növényzetbe rejtőzni. Végre látom, hogy nagyobb az előzőknél, a horog felső állkapcsába akadt. A csónakhoz húzom, elkapom tarkóját. Hossza hatvanegy centiméter volt, súlya másfél kiló. Nyomban hozzáteszem, hogy a három csónak utasainak háromnapos horgászata során a legnagyobb halnak bizonyult. A csatornát, amelyen serénykedtünk, Sontiának hívják. A nádas mentén haladunk. Néhány percenként hol egyikünk, hol a másikunk hajol le, hogy a kissé piszkos vízből csónakba emelje a soron következő csukát. A víz szélesebbé, sekélyebbé válik. A csatorna kétfelé szakad. Megnézzük a jobb oldali ágat. Keskeny, de mély. Néhány dobás, egyetlen csukafióka. Visszafordulunk.