Magyar Horgász, 1976 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1976. március / 3. szám

62 Három nap egy horgászparadicsomban Konstancában Harmadik napja ülünk Konstan­cában. Azt hiszem, ez egy kissé sok, még egy ilyen kedves, nemrégiben kicsinosított városból is. Reggel a tengerpartra indulunk. A nap süt, de érezni, hogy október közepén járunk. Könnyű északkeleti szél fúj. Apró hullámok verik a mólót védő, szét­szórt köveket. A kövek közt hínár­darabok és szemét. Vagy húsz hor­gász van a parton, főleg öregek, de akad egy pár fiú, sőt egy nő is. Vala­mennyien úszóval horgásznak. Sneci nagyságú döglött hallal csaliz­nak, öt—hét méterre dobják a hor­got. Az úszók himbálóznak, hol az egyik, hol a másik horgász kapja fel a botját, tekeri sebesen a zsi­nórt, melynek végén valami ezüstös ficánkol. Csőrös csukák, mulatságos teremtmények, hosszúak és véko­nyak, mint az angolna — testüket azonban pikkely borítja, szájuk hosz­­szú, furcsa alakú csőrré nyúlt meg, a felső állkapocs fele olyan hosszú, mint az alsó. Félméteresek, súlyuk azonban mindössze száz gramm. De mégiscsak halak ... Dobrudzsán át Délután megérkezett az L. házas­pár, irodalmárok és horgászok. Együtt utaztunk a deltavidékre, íme, így fest Dobrudzsa északi ré­sze: balra alacsony, kerek, kopár dombok. Jobbra az ismétlődő öblök egyike, azon túl teljes pompájában a tágas, modern Mamaia hatalmas szállóival, hosszú, csak néhány eme­letes penzióival. Időnként az út völgybe kanyarodik, lenn hosszan el­nyúló falu, szép, gyakran új házi­kókkal. Az itteni erdőket alacsony tölgyfafélék és valami tüskés cserje bozótja alkotja. Babadag község hosszan nyújtózik, kis temploma és ugyanakkora mecsetje van. A falu közepét feldúlták, a vályogházak he­lyett modern épületek fognak itt emelkedni. Tulceában elérjük a Duna déli ol­dalágát. Nem nagy város, a dombok közt csodálatos a fekvése, belvárosa tiszta, kikötője nagy. Itt vár ránk egy kedves motoros, a Mihai Vitea­­zul — nem éppen fiatal, de nagyon kényelmes kis hajó, rokonszenves személyzettel. A dzsungel szívébe visz majd bennünket, Maliuc faluba. Alkonyatkor indulunk. A Duna szé­les, partjait kanadai nyárfák szegé­lyezik. Hány évesek lehetnek ezek a fák? — kérdeznek. Szemre hét—tíz méter magasak, így aztán kilenc­évesnek becsülöm őket. Csak három — válaszolják mosolyogva. Nem akarom elhinni, de esküdöznek, hogy igaz. Éjjel van, és hűvös. Mindenre fel­készülve, elszántan várjuk a falut. A kapitány benyit a kabinba: Ma­liuc. Kilépek , mi ez? Vakító fény a sötét éjszakában. Neonok. Utcák, csinos, kétemeletes házak. Ez Maliuc. A faluban tudományos kutatóállomás működik, amely a du­nai nád felhasználásának lehetősé­geit vizsgálja. Az egyik házba vezet­nek bennünket. Kétszobás lakás, bú­torokkal, ágyneművel, fürdőszobá­val, sőt egy gázpalackkal is felsze­relve. Vendégszobák a Bukarestből érkezőknek... Maliuc és Sontia Reggel kellemesen hűvös az idő, és nagy a rendetlenség. Az állomás igazgatója is lelkes horgász. Valaho­va messzire akar kivinni bennünket motorcsónakkal, de egyelőre csak a település szélére kíséri a társaságun­kat,­ egy kis, négyzet alakú tóhoz, melyet magas nád vesz körül, és te­le van hínárral. — Itt vannak a csukák! — mond­ja. Az agyagos parton leereszked­tem a vízhez. Néhány dobás. Sem­mi. Nyilván mindez csak az idő elüté­sére szolgált. Megnézzük Maliucot. Az egyik Duna-ág eléggé magas partján épült, minden oldalról na­gyon magas nád (legalább három méter), és csatornák veszik körül. A nád már vöröses színű. Néhol nyár­fa. A faluban néhány szép, új ház, mozi, üzlet, iskola. Az itt dolgozók között egy lengyel is akad, a bioló­giai tudományok doktora, régebben ő vezette az állomást, most csak tu­dományos munkatárs. Természete­sen ő is horgász. Kilenc órakor végre elindul külö­nös karavánunk: elől egy motorcsó­nak, mögötte még kettő — akár egy huligán. Nagyszerűek a csónakok, könnyedek, de egyúttal kiegyensú­lyozottak is. Különös, semmihez sem hasonlít­ható világban vagyunk. A száraz nyár hatására a víz leapadt, most zavaros, és tele van hínárral. Kes­keny csatornán haladunk előre. A A Natura-sorozatban nemrégiben je­lent meg magyar nyelven J. Putlament lengyel író „Horgászbottal négy földré­szen át” című könyve. A szerző többek között indiai, mongóliai, kínai, ameri­kai és egyiptomi horgászélményeiről számol be. Az érdekes kalandokat tar­talmazó könyvet Pintér Károly fordítot­ta. Az alábbi részlet, amely a Duna­­delta horgászatáról szól, J. Patlament könyvéből való, parton áthatolhatatlan nádfal. Egy másik csatornába fordulunk. Most már teljesen szabad a terep, csak némi vöröses nád szegélyezi a kes­keny víziutat. Néhány kilométer után egy tóhoz, pontosabban egy kiöntéshez érünk. Távolodik tőlünk a nádas. Még min­dig sok a hínár, a víz sekély, látszik a fenék iszapja. Átvágunk a tavon, és ismét egy csatornán vagyunk. Valamivel szé­lesebb az előzőnél. A következő ka­nyar után már újra csak a nádat lát­juk. A motorok járása lehalkul. A három csónak távolodik egymástól. A partok mentén vízililiomok és ná­lunk ismeretlen növények levelei bo­rítják a víz tükrét. Az első suhintá­sok a horgászbottal. Máris hallani L.-né hangját: megfogta az első csu­kát. Utána ismét hallom, de most már kevésbé lelkes hangon: egy másik csuka — természetesen na­gyobb az előzőnél — leakadt a ho­rogról. A harmadik csónakon az igazgató is fogott valamit. Egyfolytában dobálok — semmi. Lecserélem a villantót. A többi csó­nakban egymás után húzzák ki a vízből a halakat. A csukák nem va­lami nagyok, de itt minden méret­ben foghatók, állítólag azért, hogy növekedjék a nemes halak — a sül­lő és a vadponyt — állománya. L.-né egy „bibun”-t, azaz sügért is meg­akaszt. Hirtelen valami ránehezedik a bo­tomra. Csak néhányat ránt. Kis csuka, harminchat centiméter. A csatorna túlsó oldalán megakasztok egy nagyobbat. A csukák a hínár közt vannak, közvetlenül a nyílt víz határán. Váratlanul egy erősebb rán­tás, a zsinór fut a víz színén. Néhány percig eltart a küzdelem, a hal igyek­­szik a növényzetbe rejtőzni. Végre látom, hogy nagyobb az előzőknél, a horog felső állkapcsába akadt. A csónakhoz húzom, elkapom tarkóját. Hossza hatvanegy centiméter volt, súlya másfél kiló. Nyomban hozzáteszem, hogy a há­rom csónak utasainak háromnapos horgászata során a legnagyobb hal­nak bizonyult. A csatornát, amelyen serényked­tünk, Sontiának hívják. A nádas mentén haladunk. Néhány percen­ként hol egyikünk, hol a másikunk hajol le, hogy a kissé piszkos vízből csónakba emelje a soron következő csukát. A víz szélesebbé, sekélyebbé vá­lik. A csatorna kétfelé szakad. Meg­nézzük a jobb oldali ágat. Keskeny, de mély. Néhány dobás, egyetlen csukafióka. Visszafordulunk.

Next