Magyar Horgász, 1977 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1977. augusztus / 8. szám

kívül még horgászfelszerelés-barkácsolásban is versen­genek és szabadon választhatnak mellé egy „kiegésztő” sportágat: sakkozhatnak, asztaliteniszezhetnek, vagy 11-est rúgó és gólfejelő bajnokságon vehetnek részt, kör­­mérkőzéses lebonyolítási formában. Egyébként a tábor halfogóversenye már lezajlott. Az úttörő­ kategóriában Ágh Zoltán, a „Balatonkenesei HE” ifihorgász tagja szerezte meg az első helyet „potom” 70 darab tenyérnyi keszeg kifogásával. Az ifivezetők halfo­gó bajnoka Csuti Imre lett, a Szigetszentmiklósi HE tag­ja. Csuti Imre csak 13 darab párdekás keszeget suhintott ki a partra. Ezzel szemben az esti „távhorgászaton” — persze már versenyen kívül — vagy négykilónyi dé­­vért fogott meg. Imre és valamennyi társa igazi gaval­lérmódra a kifogott halaikat a szomszédos telken tábo­rozó debreceni tanítónőképzősöknek ajándékozta. A ked­ves teremtések táborának még a macskája is sült halat evett, pukkadásig. ... Ejnye, ejnye, kedves Thernesz Zoltán! Rossz úton indult el! Ilyen tehetséges ifi halfogó reménységnek hogy juthat egyáltalán eszébe efféle indulatos önkényeskedés, szeszélyes viselkedés? Emberelje meg magát, amíg nem késő! A magyar horgászsportnak szüksége van magára, de... nem akármilyen áron! „KERESZTKÉRDÉS” Kurdi János és Hajdú Gyula horgásztársakat ebéd utáni sziesztázás közben zavartam mag kérdésemmel: — Miért vállalták el ezt a sok fáradsággal járó meg­bízatást? Első pillanatban őszinte csodálkozással néznek rám mind a ketten. János bátyánk tüstént észreveszi a jám­bor kelepcét s menten rávágja: — Mert szeretjük a horgászatot. És a horgászat nem csak a halfogás gyönyörűségéből áll: a horgásztársada­lom ügyét is szolgálnunk kell mindannyiunknak, ott, ahol épp szükség van a segítségünkre. Gyula bátyánk még megtoldja: — Ezen kívül mindketten nagyon szeretjük az ifi­horgászokat is. És ez a kétféle szeretet ebben a tábor­ban összefonódik. Aztán — mivel éppen nincsenek szolgálatba, kocsiba szállnak és elrobognak a békésszentandrási víztározóhoz egy kiadós pontyozásra. EGY FURA KÖZJÁTÉK Megkérdeztem a táborvezetőt: — Úgy tudom, a tábort száz főre tervezték. Hová lett a hiányzó három ifihorgász? Gyuri bácsi mérgesen felel: — Százhalombattán háromnapos előkészítő táborozá­son vettek részt a szarvasi MOHOSZ-táborba delegált ifihorgász-vezetők. Részt vett ezen Thiemnesz Zoltán is, a jeles ifi halfogóreménység is. A battai halfogóverseny eredményébe nem számítottak bele a snecik. ő „ráállt” a snecizésre, ezért a szokástól eltérően — nem ő nyert. Ezt megsejtve, nem is jelent meg a mérlegelésnél, hanem epés megjegyzés kíséretében visszaöntötte a Dunába a halait. Ezt büntetlenül nem teheti meg senki, ezért azon­nal kitiltottam a szarvasi keretből. Ezt meghallva, még két társa, Tóth József és Kabók Tamás k­s tüntetően a vízbe borította zsákmányát Bár őket nem tiltottam ki a keretből, valamiféle rosszul értelmezett szolidaritásból eredően, ők sem jelentek meg a táborban! Ez a hiányzó három fő titka! A TÁBORVEZETŐ PSZICHOLÓGIÁJA Később kivallattam Gyuri bácsit, a gazdag tapasz­talatú ifitábor-vezetőt és fiatal, rokonszenves helyet­tesét, Szabolcs Andrást is. — Hogyan kell és hogyan lehet bánni ezzel a ked­ves, csupaideg, örökmozgó ifi társasággal? — Szigorúan, de mindig nagyon igazságosan! — sum­mázza egy mondatban Murányvári György. Szabolcs András hozzáteszi: — A jó táborvezetőnek mindig bele kell képzelnie magát azoknak a gyerekeknek a bőrébe, akikkel bár­miféle dolga van. — Így van! — bólint ünnepélyesen Gyuri bácsi. — A csínytevéseket meg kell érteni, de a fegyelmezet­lenségeiket azonnal és szigorúan meg kell torolni! Ez a tábori rendtartás lelke! „KARI... KARI... KAR!...” Egész nap látottam-futottam, koptattam a golyóstol­­lamat, kattogtattam öreg Practikámat. Láthattam el­mélyült étkezéseket, „ádáz” sakkviadalokat, tündöklő asztalitenisz-játszámokat, élveztem, amikor a megdön­­dülő pöttyös védhetetlenül vágódott a 11-es pontról a bal alsó sarokba, persze, mert előtte cselesen elfektette jobbra a zömök, szőke bombázó a kapust. Láttam Pál János csemetéit, amint elnyűhetetlen buzgalommal ló­dították újra meg újra a kék-fehér műanyagkörtéket a „Kacsaúsztatónak” elnevezett kosáruszoda vizén him­­bálódzó biciklibelsőkbe és figyeltem úttörőt és ifive­zetőt, amint feszült izgalommal, a világ minden ese­ményéről megfeledkezve figyelték: moccan-e végre a Körös tükörsima víztükrén a miniúszó, s ha parányit is biccentett, szinte süvöltve suhant ki a partra a „re­pülő-hallá” átképzett tízcentis vörösszárnyú. Aztán ... Sajnos, leereszkedett a bíborló alkony, hazatértek a „Varjúvár” fekete tollcsuhás főbérlői és zengett az Erzsébet-liget felháborodott perlekedésüktől: — Kár !... Kár !... Kár !... Láttam a gyerekek arcán komor árnyék suhant át. A varjak kiáltozása azt juttatta eszünkbe: „Milyen kár, hogy hamarosan bezárja kapuit a szarvasi ifihorgász­­tábor... Igen, haza kell menniük. Pedig ... milyen fel­ségesen telt itt a gyors szárnyakon szálló idő!...” Zsebrevágott kézzel bámulnak a magasba, ahol a lát­hatatlanná vált varjak lankadatlan buzgalommal rikol­­tozzák, kár, kár, kár. A legénykék talán most értik meg először, hogy az életben, sajnos, minden véget ér egyszer. Írta és fényképezte: Hunyadi József 233

Next