Magyar Horgász, 1981 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1981. október / 10. szám

!— VON HUMORUNK! ~~! A kinis zsikon Csendes kis falu volt, járási székhely a Duna mentén. A húszas években édesapám még uszályt vontatott arra­felé, lóval a Duna partján. Ebben a faluban élt János bácsi, a járásbíróság hivatalsegéde. Házuk alig volt két­száz méterre a Dunától. Szenvedélyes horgász volt. Kora reggel már a Duna partját járta, hogy hódoljon horgász­szenvedélyének. Mindig sietett haza, hogy hét órára el­foglalja hivatali tisztét. Sok halat fogott, ami kellett is az asztalra négytagú családjának, kiegészítve szerény fi­zetését. A halból azért jutott felesége, Rozi néni kedvenc macskájának is- A cica igen szerette a halat és már a kiskapuban szokta várni János bácsit. Egy nyári napon bizony elhagyta János bácsit a sze­rencse, pedig igen húzta a hazamenés idejét. Az idő mú­lott, sietve szedte össze felszerelését, még a csalihalat sem akasztotta le a horogról, és elindult haza. Horgász­botjait az eresz alá támasztotta és hozzáfogott reggeliz­ni. Közben előkerült a cica is, bajuszát mozgatva szag­lászta a horgon lévő babahalat és mohón nekikezdett a falatozásnak. Ízlett a hal, de a horog megszúrta a száját, ijedt ugrásával be is rántotta a szája szélébe. János bá­csi meglepődve hallgatta tárolóorsójának hangját és rosszat sejtve ugrott ki a konyhaajtón. Sikerült a bambuszbot nyelét elkapni. A cica — szájá­ban a horoggal — rémülten futott a hátsó udvar felé és menedéket keresve felugrott az árnyat adó eperfára. János bácsi remegő hangon csalogatta lefelé a különös zsákmányt, miközben „fárasztani” kezdte botjával. A cica fájdalomtól nyivákolva leugrott ugyan a fáról, de a közelben álló szalmakazlat választotta következő me­nedékhelyéül. Ekkorra már előjött Rozi néni, és keser­ves hangon hívta kedvencét, közben pedig pergő hangon szidta élete párját. A különleges selyemzsinór erős volt, bírta a fárasztást, nehezen ugyan, de sikerült a kazal tövébe lecibálni a nyávogó zsákmányt. János bácsi für­gén ugrott oda, de a megvadult cica nem adta meg ma­gát, hanem prüszkölve-fújva védekezett és csúnyán ösz­­szekarmolta hősünket, mire végre sikerült a horgot ki­szedni a szájszögletéből. A cica keserves nyávogással menekült a szomszéd portára és csak napok múltával sikerült Rozi néninek megbékítenie. De ha János bácsit meglátta a horgászbo­tokkal, még hosszú ideig futva menekült biztosabb he­lyek felé. Fehérvári György Dunaújváros Indoklás: Nevezett .... év ... . hónap . . . napján a Velencei-tavon engedély nélkül horgászott és e közben kifogott egy angol márnát.” Kénytelenek voltunk megállapítani, hogy a szabály­sértési előadó legalább olyan kezdő lehet horgászati sza­bálysértésekben, mint Dr. M. J. a horgászatban, ő vi­szont gyakorlott jogász volt. Másnap már mutatta a nagy gonddal megfogalmazott fellebbezést. Megírta, hogy azon a bizonyos napon érvényes területi engedéllyel rendelkezett. A napijegyet csatolta, mi pedig igazoltuk, hogy a jegyet egyesületünknél váltotta. Megírta azt is, hogy tudomása szerint a Velencei-tóban nincs angol márna, és ezt a tudós halbiológusok igazolhatják. Három hét múlva megjött a válasz. A felsorolt indokok és iga­zolás alapján törölték a büntetését. Nagy Miklós Kezdők és gyakorlottak Dr. M. J. barátom már gyakorlott jogász volt, mikor belépett egyesületünkbe. Mint horgász, kezdőnek szá­mított. A hatvanas évek vége felé jártunk, a Velencei-tóba a HTSZ akkortájt telepítette az angolnát. Dr. M. J. az egyik fogadónapon napijegyet kért a tóra, mondván, hogy ezt a vizet még nem ismeri. Több irányú próbálkozása közben gilisztás horgára akadt egy angolna. A két kezdő találkozásából nem született heppiend, mert a horog nagy kínlódással való eltávolítása után megjelent a gya­korlott halőr. A horgászrend őre gyakorlott szemével megállapította, hogy az angolna nem éppen méretes. Dr. M. J. erősen bizonygatta, hogy szerinte méretes az a kí­gyószerű valami, de lehetetlen pontosan megmérni, mert állandóan tekereg. Eltelt néhány hét, már kezdtem elfelejteni az esetet, mikor dr. M. J. berobbant a szobámba. — Idenézz! Ezt kaptam! Kikaptam a kezéből a nagy lendülettel lobogtatott sza­bálysértési határozatot. A lakóhely szerinti illetékes ke­rületi tanács szabálysértési előadója küldte. Nagyjából ez állt a papíron: „Dr. M. J............................lakost halászati szabály­sértés elkövetéséért 200 forint pénzbüntetésre ítélem. Csoki leckét ad Mikor Tóni megpihentette tekintetét égszínkék vizük lágyan fodrozódó tükrén, elismerően bólintott: — Pompás víz, de mondd, öregem, hal is van benne? Megnyugtatásomra, hogy legalább tíz­ fajtából fogunk rendszeresen, szerelés közben kis fölényességgel adta tudtomra: — Tudod öregem, ha ebben a vízben egy darab hal is van, azt én kifogom! Hal nélkül én soha nem megyek haza! Régen is menő volt Tóni köztünk a szerelés tekinteté­ben, de igazán csak most esett le ,az állunk. Megállapí­tottuk: így persze könnyű! Ezekkel az eszközökkel tény­leg akkor fog Tóni halat, amikor óhajt. Ezután hosszú unalom következett. A „levél se rez­­dül” hangulatban­ némi változatosságot csak Tóni mag­nós táskarádiójának műsora jelentett. Csoki (nevét nem tudván, így neveztük el ezt a sötét­bőrű, hi­ganymozgású, 12—­13 éves fiút) mint a szélvész törte meg az unalmas csendet. „Nadrágféken” csúszott le a meredek partoldalon, s cipőjét hátrahagyva bemá­szott a legveszélyesebb partszakaszra, ahova rajta kívül senki sem merészkedett. Negyedóra elteltével má­r villogtak a levegőben az ál­tala kiemelt gyönyörű paductestek. Mi már edzettek vol­tunk „Csoki-ügyben”, de Tóni nagyon ideges lett, mivel egész csali-kollekcióját — az illatos-zamatos pontycsa­liktól a magilisztán át a műlegyes pergetésig —, végig próbált, abszolút eredménytelenül. Tóni kezdeményezé­sére közelebbről meglestük Csoki „titkait”. A másfél mé­teres giccses-görcsös eperfábolla szigetelőszalaggal fölerősített kicsi tároló orsón levő 8—10 méternyi 0,15-ös zsinóron 6—8 centiméteres tollúszó, s a picurka horogra szája szögletéből kiszedett tarhonyaszemnyi piros go­lyócskákat tűzött, amire majd minden 5—6 percben ka­pása volt. Két-három óra elteltével Csoki búcsúzott. Nylon szák­­jában öt-hat kilónyi paduc ficánkolt. Tóni utána szólt: — Öcsi! Nem adsz el belőle? — Csoki tétován meg­állt, kis gondolkodás után válaszolt: — Azt nem lehet, bácsi ... — Hát nem is úgy gondoltam én .. . pénzért... — mondta Tóni zavartan. — Valamit adnék érte ... nézd, ezekből választhatsz, ami tetszik — nyitotta szét több­szintes szerelékes dobozát. Csoki sokáig nézte, nézeget­te a sok drága holmit. Ilyen kollekciót még életében nem látott. Tóni csak biztatta, hogy válasszon bármit, úszót, villantót, műhajat, ólmot, zsinórt, de Csoki meglehetős közömbösséggel szemlélte a csodás kirakatot, s olyano­kat mondott, hogy „mire jó ez? ... halat úgyse lehet ez­zel fogni” ... stb., míg végül csupán néhány sörételmét és néhány kisméretű horgot kért, s annak ellenében zsákmánya felét átöntötte Tóni üres haltartójába. — Milyen igénytelen kis srác volt ez — csóválta Tóni a fejét. — Ezért a halért a Mitchell-orsómot odaadtam volna ... Muladi István 29

Next