Magyar Horgász, 1982 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1982. április / 4. szám
A rózsaszínű bugyogó Jóska barátom 1963 nyarán telektulajdonos lett Balatonfenyvesen. Miután odahaza Zalában is hódolója volt a horgászat örömeinek, úgy döntött, hogy a Balatonra is kiváltja a területi engedélyt és kipróbálja szerencséjét — életében először — a magyar tengeren. A szomszéd nyaralóban egy NSZK-beli horgászfiú téblábolt a sok modern felszereléssel. Nem tudta, mit csináljon, mert szegénynek nem volt területi engedélye. Kati néni — a nagynénje — olyan embert keresett, akivel unokaöccse kimehet horgászni. Jóska barátom kéznél volt, persze, hogy nem utasította vissza a horgászni vágyó Hanzit. Kati nénivel megbeszélték a hajnali indulás időpontját. Egy szombat hajnalán Jóska barátom fél háromkor felébredt és szép csendben felöltözött. Öltözködés közben igencsak puhának találta az alsónadrágját, mivel azonban nagyon sietett és izgatott is volt, nem törődött vele. Az alsónadrágot követte a nadrág, ing, pulóver, a gumicsizma és az elmaradhatatlan svájci sapka. Pénz, igazolvány, zsebkendő, horgászcucc és mehet a kocsi. Mert azzal mentek, kocsival, vadonatúj Citroennel. Hanzi sem alhatott egész éjszaka, mert alig, hogy Jóska öszszepakolt, már ott búgatta szép csendben a márkás autó motorját Jóska kis faháza előtt. Hanzi két szép teleszkópos bottal, hatalmas Shakespeare orsókkal és egyéb modern felszereléssel indult, míg Jóska két hosszú bambuszbottal és két tárolóorsóval szállt be a kocsiba. A hosszú botokat az ablakon ki kellett dugni, mert a bambuszt halálos vétek kettévágni. Előző este az a hír járta, hogy a somogyszentpáli réten kint legelnek a pontyok, merthogy kiöntött valami csatorna. Jóska úgy határozott, hogy legjobb lesz a szentpáli pontyok közé vágni, ezért aztán, kiérve a hetesre, Balatonkeresztúrt elérve, balra diktálta az irányt. A beszélgetés természetesen pantomim volt, mert Jóska nem tudott németül, Hanzi nem tudott magyarul. No, meg rajz útján tájékoztatták egymást. A giliszta az görbe vonal volt a homokban. Hanzi azt mondta, hogy ez a vurm. A horog az meg haken, az orsó spul, a zsinór az snur. A lényeges dolgok tehát megvannak. Kiérve a legelőre, látták, hogy a hír igaz. A pontyok valóban kint fürödtek a legelőn, melyet hatalmas víztömeg fedett. Gyors kipakolás, szerelés, csalizás, bedobás, várakozás. Néhány perc elmúltával 5—6 bodorka és sügér mozgott a haltartó szákban, a nagy pontynak azonban se híre, se hamva. Jóskában felötlött a gondolat, hogy talán jobb lenne beljebb menni, és a mintegy ötven méterre lévő fűzfára telepedni, ott mélyebb a víz és a mozgás is nagyobbnak látszott, mint a partszélen. A gondolatot tett követte. Le a gumicsizmát, pulóvert, svájci sapkát. A baj akkor történt, mikor Jóska a nadrágját kezdte lehúzni. A nadrág alól ugyanis nem fehér, hanem nagyon szép rózsaszínű anyag kandikált ki. „Nekem rózsaszín gatyám nincs — morfondírozott magában. A mindenségit! Hiszen ez női bugyogó! Ilyen marhaságot csak én tudok csinálni. Mi lesz most?” A horgászok általában ötletes emberek, ötletesség Jóskából sem hiányzott. Visszarántotta a nadrágot, nehogy Hanzi észrevegye a bugyit, felhúzta a csizmát és a fogás biztos reményében nadrágostul, bugyistól nekivágott Szentpál vízzel borított legelőjének, a fűzfa irányába. Az ágak között helyet foglalt és bevetett a körülbelül 150 centis vízbe. Hanzi nagyon jó utánzónak bizonyult, természetesen követte Jóska példáját és gyönyörű terliszter nadrágjában, félcipőben, az akkor divatos nylon ingben, a teleszkópbotot Nagypecás barátom nehezen várta a hétvégét, s már szombat délután lázasan készülődött a másnapi potykákkal és keszegekkel való küzdelemre. A júliusi pirkadat már a tóparton találta. Megszokott öreg potykázó készségét felcsalizva, telve reményekkel, a rendszeresen etetett helyre dobta. Cigarettára gyújtott, majd az érzékeny keszegezővel, virgonc trágyagiliszákkal a keszegeknek üzent hadat a nádszélen. Hét óraelé járt az idő, amikor a pontyozó kapásjelzője finoman emelkedni kezdett. Nagypecás erőteljesen bevágott, majd bal kézzel hirtelen megragadta a hosszú, könnyű keszegező pecát és egy mozdulattal a háta mögé suhintotta ki, hogy ne legyen útban. A potykával a küzdelem aránylag rövid időt vett igénybe. Éppen a haltartó szákba helyezte a jó két és fél kilós zsákmányt, amikor a háta mögött heverő könnyű pecabot az enyhe lejtésű parton felfelé megindult. Félvállról hátraszólt, gondolván, vaamelyik most érkezett kollégája viccelődik: — Ne marháskodj, inkább nézd meg, milyen szép tükröst fogtam! Hátrafordulva azonban meghűlt ereiben a vér. A haltartó hálót villámgyors magasra tartva, hangtalanul lépte a távolságot a nyakig érő vízben a száraz part és a fűzfa között. Fisé jec? — kérdezte szinte suttogva. Niksz — volt a még csendesebb válasz. De zavaros vasszer meg zsombék ist — mondta Jóska. Hanzi is feltelepedett a fűzfára. Csendesen telt az idő, a Nap egyre forróbban sütött, a pontyok elhagyták a fűzfa környékét és tőlük 50—100 méterre ingadoztak a meleg vízben. Mindössze kettő akadt, amely megkóstolta a csalit, és rajta is vesztett. A már-már megszáradt ruhák kifelé menet megint csuromvizesek lettek. Útban hazafelé a Citroen ülései is megízlelhették a szentpáli vizet. Hogy Hanzi mit kapott Kati nénitől, Jóska meg a feleségétől, azt nem illik leírni. Azóta Hanzi minden évben eljön a Balatonra, már vérbeli horgász, Jóska pedig — bármilyen sürgős a dolga — mindig megnézi, milyen színű a gatya. Vlasics József mozdulattal, a hallal együtt a bottartóhoz kötötte, majd kirúgva maga alól a talajt, őrült gazella módjára vágtatni kezdett az egyenletesen húzó bot után, amely enyhe ívben fordult el a nád sarok melletti dillőúton. Apró horgán éktelen kotkodálással egy szép kendermagos húzott a tóparthoz közel eső kertes házak felé. Nagypecás Barátom rövidesen beérte a furcsa terhet cipelő csirkét. Éppen a horogkiszabadítás bonyolult műveletéhez látott, midőn vésztjóslóanelcsattant mögötte egy érces női hang: — Mit képzel, maga kocahorgász, ha rántanivaló halat nem tud fogni, jó lesz a csirke is? Fűrész László Ászár Karikatúrák: Kelemen István, Baja 29