Magyar Horgász, 1982 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1982. április / 4. szám

A rózsaszínű bugyogó Jóska barátom 1963 nyarán telek­­tulajdonos lett Balatonfenyvesen. Miután odahaza Zalában is hódolója volt a horgászat örömeinek, úgy döntött, hogy a Balatonra is kivált­ja a területi engedélyt és kipróbál­ja szerencséjét — életében először — a magyar tengeren. A szomszéd nyaralóban egy NSZK-beli horgász­fiú téblábolt a sok modern felszere­léssel. Nem tudta, mit csináljon, mert szegénynek nem volt területi engedélye. Kati néni — a nagynénje — olyan embert keresett, akivel uno­kaöccse kimehet horgászni. Jóska barátom kéznél volt, persze, hogy nem utasította vissza a horgászni vágyó Hanzit. Kati nénivel megbe­szélték a hajnali indulás időpontját. Egy szombat hajnalán Jóska bará­tom fél háromkor felébredt és szép csendben felöltözött. Öltözködés köz­ben igencsak puhának találta az al­sónadrágját, mivel azonban nagyon sietett és izgatott is volt, nem törő­dött vele. Az alsónadrágot követte a nadrág, ing, pulóver, a gumicsiz­ma és az elmaradhatatlan svájci sapka. Pénz, igazolvány, zsebkendő, horgászcucc és mehet a kocsi. Mert azzal mentek, kocsival, vadonatúj Citroennel. Hanzi sem alhatott egész éjszaka, mert alig, hogy Jóska ösz­­szepakolt, már ott búgatta szép csendben a márkás autó motorját Jóska kis faháza előtt. Hanzi két szép teleszkópos bottal, hatalmas Shakespeare orsókkal és egyéb mo­dern felszereléssel indult, míg Jóska két hosszú bambuszbottal és két tá­rolóorsóval szállt be a kocsiba. A hosszú botokat az ablakon ki kellett dugni, mert a bambuszt halálos vé­tek kettévágni. Előző este az a hír járta, hogy a somogyszentpáli réten kint legelnek a pontyok, merthogy kiöntött vala­mi csatorna. Jóska úgy határozott, hogy legjobb lesz a szentpáli pon­tyok közé vágni, ezért aztán, kiérve a hetesre, Balatonkeresztúrt elérve, balra diktálta az irányt. A beszél­getés természetesen pantomim volt, mert Jóska nem tudott németül, Hanzi nem tudott magyarul. No, meg rajz útján tájékoztatták egy­mást. A giliszta az görbe vonal volt a homokban. Hanzi azt mondta, hogy ez a vurm. A horog az meg haken, az orsó spul, a zsinór az snur. A lényeges dolgok tehát meg­vannak. Kiérve a legelőre, látták, hogy a hír igaz. A pontyok valóban kint fürödtek a legelőn, melyet hatalmas víztömeg fedett. Gyors kipakolás, szerelés, csalizás, bedobás, várako­zás. Néhány perc elmúltával 5—6 bodorka és sügér mozgott a haltartó szákban, a nagy pontynak azonban se híre, se hamva. Jóskában felötlött a gondolat, hogy talán jobb lenne beljebb men­ni, és a mintegy ötven méterre lé­vő fűzfára telepedni, ott mélyebb a víz és a mozgás is nagyobbnak lát­szott, mint a partszélen. A gondola­tot tett követte. Le a gumicsizmát, pulóvert, svájci sapkát. A baj ak­kor történt, mikor Jóska a nadrág­ját kezdte lehúzni. A nadrág alól ugyanis nem fehér, hanem nagyon szép rózsaszínű anyag kandikált ki. „Nekem rózsaszín gatyám nincs — morfondírozott magában. A minden­ségit! Hiszen ez női bugyogó! Ilyen marhaságot csak én tudok csinálni. Mi lesz most?” A horgászok általában ötletes em­berek, ötletesség Jóskából sem hiányzott. Visszarántotta a nadrágot, nehogy Hanzi észrevegye a bugyit, felhúzta a csizmát és a fogás biztos reményében nadrágostul, bugyistól nekivágott Szentpál vízzel borított legelőjének, a fűzfa irányába. Az ágak között helyet foglalt és beve­tett a körülbelül 150 centis vízbe. Hanzi nagyon jó utánzónak bizo­nyult, természetesen követte Jóska példáját és gyönyörű terliszter nad­rágjában, félcipőben, az akkor diva­tos nylon ingben, a teleszkópbotot Nagypecás barátom nehezen várta a hétvégét, s már szombat délután láza­san készülődött a másnapi potykákkal és keszegekkel való küzdelemre. A júliu­si pirkadat már a tóparton találta. Meg­szokott öreg potykázó készségét felcsa­­lizva, telve reményekkel, a rendszeresen etetett helyre dobta. Cigarettára gyúj­tott, majd az érzékeny keszegezővel, vir­gonc trágyagiliszákkal a keszegeknek üzent hadat a nádszélen. Hét óra­­elé járt az idő, amikor a pon­­tyozó kapásjelzője finoman emelkedni kezdett. Nagypecás erőteljesen bevágott, majd bal kézzel hirtelen megragadta a hosszú, könnyű keszegező pecát és egy mozdulattal a háta mögé suhintotta ki, hogy ne legyen útban. A potykával a küzdelem aránylag rövid időt vett igény­be. Éppen a haltartó szákba helyezte a jó két és fél kilós zsákmányt, amikor a háta mögött heverő könnyű pecabot az enyhe lejtésű parton felfelé megin­dult. Félvállról hátraszólt, gondolván, va­­amelyik most érkezett kollégája vicce­lődik: — Ne marháskodj, inkább nézd meg, milyen szép tükröst fogtam! Hátrafordulva azonban meghűlt erei­ben a vér. A haltartó hálót villámgyors magasra tartva, hangtalanul lépte a távolságot a nyakig érő vízben a száraz part és a fűzfa között. Fisé jec­? — kérdezte szinte suttogva. Niksz — volt a még csendesebb vá­lasz. De zavaros vasszer meg zsom­­bék ist — mondta Jóska. Hanzi is feltelepedett a fűzfára. Csendesen telt az idő, a Nap egyre forróbban sütött, a pontyok elhagyták a fűzfa környékét és tőlük 50—100 méterre ingadoztak a meleg vízben. Mind­össze kettő akadt, amely megkós­tolta a csalit, és rajta is vesztett. A már-már megszáradt ruhák ki­felé menet megint csuromvizesek lettek. Útban hazafelé a Citroen ülései is megízlelhették a szentpáli vizet. Hogy Hanzi mit kapott Kati nénitől, Jóska meg a feleségétől, azt nem illik leírni. Azóta Hanzi minden évben eljön a Balatonra, már vérbeli horgász, Jóska pedig — bármilyen sürgős a dolga — mindig megnézi, milyen színű a gatya. Vlasics József mozdulattal, a hallal együtt a bottartó­hoz kötötte, majd kirúgva maga alól a talajt, őrült gazella módjára vágtatni kezdett az egyenletesen húzó bot után, amely enyhe ívben fordult el a nád sa­rok melletti dillőúton. Apró horgán ék­telen kotkodálással egy szép kendermagos húzott a tóparthoz közel eső kertes há­zak felé. Nagypecás Barátom rövidesen beérte a furcsa terhet cipelő csirkét. Ép­pen a horogkiszabadítás bonyolult mű­veletéhez látott, midőn vésztjóslóan­­el­csattant mögötte egy érces női hang: — Mit képzel, maga kocahorgász, ha rántanivaló halat nem tud fogni, jó lesz a csirke is? Fűrész László Ászár Karikatúrák: Kelemen István, Baja 29

Next