Magyar Horgász, 1985 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1985. január / 1. szám
Január 15 Igazi csípős téli nap a kulcsi Dunán. Hószállingózásban húzunk felfelé Dénes barátommal a rácalmási kövezések mellett elsuhanva. Fázósan, csendben gubbasztunk a csónakpadon, csak a motor kerepel szépen, egyenletesen, bezzeg ő nem fázik. A kulcsi párhuzamkövezésen néhány elszánt alak tevékenykedik nagy buzgalommal. Akasztgatnak egy-egy hosszúkás, karcsú halfélét. Közeledve látjuk, kecsegéket — persze kívülről, ők bizonyára nem fiznak a „sportos” munkában. Csak rá ne fázzanak! Aztán odébb, a kőgát hajlata mögül előtűnik a „görbekő” szürke kolosszusa. Vasárnap lévén, sok a horgász a derékben megtört kőruganyon- Mindenki rablózik. A kőgátvégen senki, ott kötünk ki. Közben látjuk ám, ketten is komolyabb hallal bajlódnak. Egy szép csuka és egy hasonló süllő kerül szárazra. Cimborám egy kanna csalihallal azonnal elvegyül a víkendháztulajdonosok társaságában, s hosszú botjával — akárcsak a többiek — f kimérten tapogat. Én szerényen meghúzódom csónakom végében, s onnan próbálkozom. Nagyon húzós a víz, ez télen alkalmatlan terep — látom be, s egyre közelebb merészkedem a halfogókhoz. Szépen kap a süllő. Hol az egyik, hol a másik bot hajlik — és micsoda darabok, verik a három kilót. Aztán Dénes is belejön, de neki csak a retúrok jönnek. Szentségei is tisztességesen. A mellettem levő víkendházas csukát akaszt, a másodikat — olyan jó kettes. Most már nem bírom tovább cérnával, behatolok a sűrűjébe. Meg is morognak, de aztán látják, ártalmatlan vagyok, s nem zavarnak el. Dénes végre egy rendesebbet fáraszt: másfeles süllő. Neki megtört a jég. Eredménytelenségem fölötti bánatomban otthagyom az illusztris társaságot. Fázom, éhes is vagyok, leginkább azonban letört. Az evés és a forró tea szokás szerint felbuzdít, annál inkább, mivel Dénes két pufi kősüllő után megint fáraszt valamit. Süllő — kiló körüli. Mellé kerülök, helyet szorít számomra. Igyekszem lekoppintani a többieket, s végre kiimádkozom egy nyolcvandekás nyavalyást. Ez ma — Dénes kősüllőit leszámítva — a nap legkisebbje. Aztán megint a retúrok — mindkettőnknek. Még kősüllőben is fogtam méreten alulit — ez már tényleg vice! A jobboldali szomszéd közben megfogja a nap bandanagyát, egy közel ötös fogas képében. Ez már Dénesnek is sok. Heveny káromkodások közepette összecókmókolunk és odébb állunk. Miközben a Kálmán-kő felé motorozunk, azon meditálunk, mit csináltunk rosszul. Dénes szerint aprók voltak a csalihalaink, hiszen az eredményesek mind „vadölő” méretűekkel csaliztak. Elegünk volt a napból, összeszedtük zsákmányunkat, búcsút vettünk társainktól és nekivágtunk Tassnak. Gondolatainkba merültünk. Vad gondolataim támadtak: hétköznap magányosan kijövök Kulcsra! Jannán IQ Harminc darab WttUllttröt válogatott csalihallal, teljes menetfelszereléssel vonulok ki az öreg süllők birodalmába, a kulcsi tört kőre. Hálistennek senki! Erős déli szél fúj, de a napos időben plusz három fokra tornászta fel magát a hőmérő higanyszála. Mindenesetre a szél miatt csípős lesz estig, de annyi baj legyen, csak a süllő kapjon. Az előjelek biztatóak, s a szolunáris táblázat szerint is igen jók a fogási esélyek. Birtokba veszem a kőgát medencéjét. Mivel senkit sem zavarok, lemacskázok középtájt és legyezőalakban megkezdem a terep körbetapogatását. Tizenegyre jár. Már egy órája nyomom az ipart és az égvilágon semmi. Dühöngve partraszállok, s megpróbálom ugyanott, ugyanúgy, mint a vasárnapi nagymenők. Ekkor veszem észre, hogy azóta jó hatvan centit jött fel a víz, s alaposan meg is változtak a fogási viszonyok. Na még csak ez kellett — fortyogok magamban. Kissé kijjebb húzódom, igyekszem meghorgászni egy kiálló kőfokról az elvágó vizet. Jól verdeső, mintegy 14 cm-es bodorka a falat 2-es horgomon. Minden mozdulatát, lüktetését jól érzem húszas platilomon — de nem sokáig, mert egy nagyon kemény, húzós kapásba megy át a téma. Reszkető inakkal adagolom a zsinórt, de viszi is rendesen, mintha fizetnék. Aztán nagyon óvatosan behúzok, nehogy — mint ilyenkor öreghallal szokásos — a bevágás pillanatában, a legkritikusabb helyzetben szakadjon el a félidő miatt szükségből elvékonyított zsinórom. Az akasztás vad húzásba megy át. Sok zsinóromat visz el, amíg meg tudom fordítani. Óriási burvány, majd felfekszik egy hatalmas nagy süllőtest, de még túl messze vanattól, hogy kivehessem. Aztán megugrik, újra le a mélybe és még mennyire az erejénél van! Próbálok a csónakom felé oldalazni a merítőért, de nem sikerül, mert halam meg kifelé húz, s ráadásul a mélyben. Csak be ne menjen valami akadóba, mert akkor végzek magammal! Már 10 perce tart a küzdelem, s végre jön kifelé. Egészen a partközelbe hagyja magát vonszolni, s ekkor merész tettre szánom el magam, mivel egy kézzel ezzel a termetes vadállattal nem bírnék, hirtelen leteszem a botot és mindkét kezemmel megragadom a feje fölött. Megvan! Üvöltök a kihalt kőgáton, s a löszfal visszhangozza. Ahogy nyomulok föl halammal a gátkoronára, csaknem ráhágok kedvenc Daiwa-genius botomra. Mérlegelés: ütközésig koppant a hatkilós méréshatárig használható ABU-Combim (6,10 kg-osnak bizonyult az otthoni méréskor). Aztán az elengedhetetlen fotózás, és csak ezután kerülhetett bilincsvégre az agyonra hajszolt szerencsétlen állat, ő alig pihegett, én viszont rettenetesen boldog voltam. Ebbe a halba most minden bamat-bánatomat, örömömet beleadtam. Most már — akkor úgy éreztem — nem is érdekelnek atovábbiak. Pedig történt még egy, s más. A parti horgászás ki is merült, mivel több kapásom még véletlenül sem volt. Ezért hát sürgősen behajóztam, éspedig ugyanoda, ahol délelőtt kezdtem. Jó ötös víz volt alattam, s kemény talajon koppantak 17 kilós horgonyzó „betoncicáim”. Jó beállás után a párhuzamgát-kőrugany által határolt háromszög csúcsát kezdtem tapogatni. Valami kőhalomszerűséget észletem előttem, mintegy 10 méternyire, ahol akadgattam, de aztán valahogy mindig kiimádkoztam. Az egyik ilyen kiszabadító-fellebbentő mozdulatra iszonyatos húzás volt a válasz! Zsinóradagolás, gyönyörű dinamikus húzások, majd teljesen élettelenül megállt minden. Próbáltam óvatosan parírozni — gyenge ellenállást észleltem, tehát sürgősen bevágtam. Kemény ellenállás után termetes süllő került a felszínre. Most már merítővel intéztem el. Gyönyörű példány, bár jóval kisebb az előzőnél. Háromnyolcvanas volt a húzáson. Külön bilincset kapott, nehogy túlterheljem a másikat. Végtelenül boldog voltam, s bár még volt egy jó órám a sötétedésig, a hazamenetellel kacérkodtam. Aztán mégis újracsaliztam — a maradék, apróbb bodorkák egyikével. Négy-öt dobás után most kifelé vetettem be, ott még úgyse próbáltam. Gyenge ránehezedés! Amolyan maszatoló kapás. Várok, várok — már vagy két perce vacakol vele, de semmi jele, hogy beforgatta volna. „Na mindegy” jelszóval bevágásra szánom magam, s utána olyan húzást kapok, hogy majd kiesem a hajóból, pedig ez a 2,8 °C-os vízben nem lenne valami túl kéjes. Na kérem, most legyen okos az ember! Egy ilyen vacak kapás után hatalmas süllővel viaskodok, ötperces erőltetett fárasztás után egy hatalmas bálvány erejéig feljön, s látni is vélem a körvonalait: jóval nagyobb az előbbinél, közel tizes. Aztán újból le a mélybe. Kénytelen vagyok ismét erőltetni, mert odalenn újból és újból megtalál valami ágat-bogat, s csoda, hogy eddig még nem gabalyodott bele. Rettenetesen izgulok. Tavaly volt már egy 10,30 kg-os „kékfarkúm”, de jó is lenne ahhoz még egy. De nem lett! Egy újabb lenyomulási kísérletnél kiakadt a horgom a feneketlen halpofából. Ilyen az élet! Ezúttal a süllő győzött. Dr. Hunyady Attila Télidőben Kulcson