Magyar Horgász, 1985 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1985. április / 4. szám
Vízparton a Nagy ho-ho-ho-horgász „szüleivel” Régi olvasónk, Muladi István, Opponálok címmel rövid lélegzetű, szatirikus írást küldött szerkesztőségünkbe, amelyben a televízió most bemutatott, 13 részes rajzfilmjével, a Nagy ho-ho-ho-horgásszal kapcsolatos észrevételeit sorolja ironikusan. Lényege: a film láttán olyan érzése keletkezett, hogy „pecás múltjára sötét árnyék vetődik”. Az írásban itt egy csillag következik, majd három sor: „Mikor a feleségem idáig jutott a gépírásban, megszólalt: — Badarság! Élvezetesebb, szórakoztatóbb rajzfilmsorozatot aligha láttam. Éppen azért remek, mert rólatok szól.” Igaz ami igaz, a sorozat első részének vetítése után sokan megjegyezték: na, már megint a horgászokkal szórakoznak! Azért a következő részt is végignézték úgy félszemmel, de a legközelebbinál már elsőnek ültek a készülék elé. A MOHOSZ ügyfélforgalmi részlegénél pedig néhány hét múlva már vidáman így üdvözölték egymást a jegyet váltó ismerősök: na, hová megy pecázni a nagy ho-ho-ho-horgász? Néhány hete aztán, amikor a derék halak virággal búcsúztatták a főszereplőt — talán a nézőket is —, a legtöbben úgy álltak fel a készülék mellől, de kár, hogy befejeződött. Ebből az alkalomból kerestük fel a sikeres rajzfilmsorozat „szüleit”, Csukás István írót és Sajdik Ferenc karikaturistát. Az írót kérdezem: — Hogyan került szóba a gyerek? — A Televízió gyermekosztályával régi, jó kapcsolatom van, Bálint Ágnessel több, mint 20 éve együtt dolgozom. Annak idején a Pompomra is ő biztatott fel, s most is ő szólt, írjak már valamit. De mit? — kérdeztem. Mit, mit?... Mondjál egy címet. Hohoho, ez nem olyan könynyű. Várj csak, (Hohohó, a horgász, a Nagy ho-ho-ho-horgász. Valahogy így történt. — És a születés? — A legfontosabb volt kitalálni a figurát. Kiagyaltam a kétbalkezes, halat soha nem fogó, kicsit mafla, ügyetlen, de mégis rokonszenves figurát. És most nagyon örülök, hogy beszélhetek róla, mert eszem ágában sem volt ezzel a horgászokat bántani. Aki végignézte a sorozatot, észlelhette, hogy a nagy ho-ho-hohorgász gyengeségei nem kimondottan a horgászokéi, hanem általában emberi gyengeségek. Mint például a hencegés, a tudálékosság, a vélt nagy okosság és még sorolhatnám. És még valami, ami lényeges. Ez nem horgászfilmnek készült, ez mesefilm, amely elsősorban a gyerekekhez szól, őket kívánta szórakoztatni, nevettetni. Természetesen, mint általában az esti mesét, felnőttek is nézték. Most, hogy befejeződött, örülünk, mert jó a visszhang, s amit feltételeztünk, bebizonyosodott: van a horgászoknak humorérzékük. — Ön is horgászik? — Sajnos nem, az időm nem engedi. Gyermekkoromban viszont Kisújszállás környékén, a kanálisokban sok keszeget fogtam. A barátaim között viszont sok a horgász, nemegyszer kibicelek nekik. És mindig megveszem a horgász témájú ■könyveket, a horgászújságot. Az a véleményem, egy művelt embernek illik tudnia, milyen halfajok, madarak, növények léteznek. — Egy ilyen film sikere a társaktól is függ, különösen a rajzolótól. — A szereplőket nekem kell kitalálni, megírni, de már akkor is gondolni kell a rajzolóra, mert a figurák már együttes munka során alakulnak ki. Sajdik Ferenccel már több közös munkánk volt, most is jól együttműködtünk. Sajdik Ferenctől kérdezem hát, hogyan keltek életre keze alatt az írói elképzelések? — A figurákat én rajzoltam, de a végső kivitelezést a Pannónia Rajz- és Animációs Stúdióban Füzessi Zsuzsa csoportja végezte. Nem volt különösebben nehéz dolgom. Több vázlatot készítettem, ezeket választották. — Egyikkel sem volt gond? — Azt nem mondhatom. Itt van például a giliszta. Úgy volt megírva, hogy a horgászbeleszúrja a horgot. Node, ezt nem lehetett. A gyerekek rögtön kezdték volna sajnálni szegény kis aranyos, okos gilisztát, a horgászt pedig lelketlen gyilkosnak tartották volna. Valamit ki kellett találni, így került rá a derékszíj-mentőöv. Gondolom, ezen meg a horgászok nevettek. Remélem, már megbocsátották a „szakszerűtlenségemet”, ami egyébként sem volt elsőrendű szempont. — Most, hogy vége a sorozatnak, hogyan emlékszik rá vissza? — Az a helyzet, hogy én csak olyan kocapecás vagyok, így féltem egy kicsit, mit mondanak majd a szakemberek. De már nyugodt vagyok, mert Molnár Aurél, aki igazán szaktekintély horgászatban és írásban egyaránt, valamint Krenner Pista kollégám a Ludas Matyinál, szintén régi horgász, egyértelműen megdicsértek. Fel is sóhajtottam, na ezt megúsztam. Akár a kedves kis giliszta a mentőövvel, akit nem tudni, látunk-e még. A Nagy ho-ho-ho-horgászt azonban bizonyosan, mert a Csukás —Sajdik páros máris újabb „gyermek” születését tervezi, aki a főszereplő kalandjait nem a vízparton, hanem a közvetlen környezetében, a munkahelyén, az otthonában mutatná be. Kíváncsian várjuk. Péter Róbert 3