Magyar Horgász, 1987 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1987. február / 2. szám

Decemberi rekordlistánkból: Olasz László (BM DHE) egyszerre 302 500 gramm, nem tévedés, három mázsányi amúrról küldött be igazolólapot. Tizenhét darab 10 kilón felüli példányt fogott. Busafejű, zömök, sűrű ember, ve­rekedéshez ellenfélnek nem javasol­nám. 35 éves, rádiószerelő, nős, Gabi lánya 8, Laci fia 6 éves. A Ráckevei Duna 15-ös folyamkilomé­terénél, Szigetbecsén, háromgenerá­ciós horgászéletet élnek, háromszo­bás házuk van a parton, őrbódéval felszerelt stégjük a vizen. Szinte ki­zárólag ott horgászik ötéves kora óta, ennek következtében ponty­centrikus és „egyoldalú képzettsége van”. Egyébként a Belügyi Dolgo­zók HB ifjúsági felelőse. Az egyesü­letbe még az alapításkor, az édes­apja lépett be, mint munkásőr. Hogyan lett egy pontycentrikus horgászból amúrkirály? Mondhatnám véletlenül, de ez nem lenne igaz. Korábban ugyanis csak akkor amúroztunk, amikor hallottuk, hogy „megy”, leginkább szezon közepe táján. Azután én ar­ra gondoltam, hogy ha tényleg van, akkor oda is lehet csalni. A tavalyi volt az első ilyen szezon. Éjszaka amúrra horgásztam, esetleg közben jött egy-egy ponty, nappal pontyra horgásztam és közben jöttek a ke­szegek.­­ És mikor alszik? Most. Télen. ■ Hogyan lehet az amurt oda­csalni? Etetéssel, sok-sok etetéssel. El­kezdtem már kora tavasszal. Ak­kor még búzát főztem és a forró levébe kukoricadarát raktam, ez ugyanis összegyúrható. A gombóco­kat dobáltam a vízbe. Szezonban azután jön a kukorica, a tiszta, száraz, natúr kukorica. Ezt már egyenletesen terítem szét a fenéken és ha megy az amúr, akkor lucer­nalisztből készített granulátumot — ezek olyan félujjnyi hurkák — szó­rok rá. Mikor, mennyit és hová? Péntek este és szombat este ete­tek, minél később, amikor a kesze­gek már elülnek. Hétközben aztán a papa inkább csak olyan fenn­tartó etetést végez, ugyanezekkel az anyagokkal. A kukoricából négy­öt kilót szórok be egyszerre, a gra­nulátumból pedig egy—másfél kiló­nyit. Amikor már van, akkor erre még ráfaragok öt-hat cső tejes ku­koricát. A bója elé etetek, mond­juk hat méter hosszúságban és há­rom méter szélességben. Ezen a szobányi területen az amúrok a kb 30 centis iszapot eltüntették, a medret pedig úgy ledöngölték, hogy a karót nem tudom beleszúrni. Egyébként a bóját tavasszal mint­egy 30 méternyire, majd 50, később 60, főszezonban 70 méternyire te­szem a stégtől, ősszel megint be­felé jövök. A helyváltoztatás azért is kell, mert az amúrok úgy látszik a szükségüket is helyben végzik el, a kitakarított rész tele van a kuko­rica kikakált héjával. Maga a víz 3—3,5 m mély.­­ Nem árt ez a rengeteg etetés? A Ráckevei Dunában annyi a ke­szeg, hogy a túletetés elképzelhetet­len. Az amúr pedig nem eszik, ha­nem zabál. Szeretném, ha egyszer látná, amikor már stégközelbe hú­zok egy olyan igazit. Amint rázza a fejét, a száján és a kopoltyúin is ömlik a kukorica kifelé. Érdekes, amikor felbontjuk a gyomrát. A péntek éjszakai amúr még tele van zölddel. A szombat éjszakainak a gyomrában már kizárólag kukorica van. Vasárnap éjjel is. Ha egy hét­végén nincs amúr, de vasárnap éj­jel fogok egyet, az is tele van zöld­del, mert csak véletlenül kevere­dett oda.­­ No, akkor menjünk szépen sorba. Szerelés? Jó bot és Platil zsinór, szezon elején és végén 30-as, nyáron 35-ös, mert akkor a nagyobbak jönnek. Erősebb nem. Régebben három horgot kötöttem, nem is fogtam, legfeljebb akasztottam. Harc köz­ben ugyanis az amúrba óhatatlanul még egy horog beleakad kívülről, kifli alakban meggörbíti és amikor az teljes erővel kiegyenesedik, már szakít is. Ezért a középső horgot elhagytam. A zsinór végére 5,5 dkg-os saját öntésű, rézfülű ólmot kötök, föléje 50—60 cm-re az alsó horgot, onnan 80 cm-re a felsőt. Az élőké mindössze 13 cm-es. Így ki tudom hozni a jelentkezőket. Azt már mondtam, hogy a bója elé dobok, az etetett részt sötétben is eltalálom. A kiürült sprésflakont 30-as zsinórral és egy kis kővel horgonyzom le, hogy ha akarja, magával vihesse a megakasztott hal. A flakonra fényvisszaverő fó­liát ragasztottam, de a kétoldali szomszédokéra is, hogy be tudjam lőni magam. ■ Most jön a keresztkérdés: csali? Kora tavasszal, késő ősszel eset­leg pufóka, de máskor mindig fel­tétlenül száraz, átfúrt kukorica. Küllőből csináltam egy háromélű kis árat, azzal lyukasztom ki, vagy másfeles fúróval. Szerintem fontos, hogy a lyuk a csíra felőli részen, a kukorica leghegyén legyen úgy, hogy mögötte már maximum 1-2 mm álljon ki a kukoricából. Így tudja a hal a­­legkényelmesebben felhörpölni. Mert az amúr vagy a ponty az így felkínált kukoricát nem lökdösi, ízlelgeti, mint a főtt vagy ízesített csalit, hanem beszip­pantja a fenéken fekvő többi kuko­ricaszemmel együtt. Mint egy por­szívó. És már mozdul is a kapás­jelző! Legfeljebb még annyi a fon­tos, hogy a kukorica sárga legyen, mint az egyes japán Cormoran ho­rog, amit használok. És egy babo­na, friss dobás , friss fogás. Én legalább negyedóránként, de van úgy, hogy ötpercenként újra dobok. Hosszabb idő alatt esetleg besüly­­lyed, a többi szemek alá keveredik, stb., ne kockáztassunk.­­ És amihez az erő kell: a fá­­rasztás. Csodálkozni fog, nem erő kell hozzá. Inkább ész. Nappal az amúr olyan, mint a rakéta, őrjöng, más­fél órát dolgozik. Éjszaka bamba. (Zárójelben a kapásjelzőről: ez egy kis pálcika, vagy egy darab füg­gönysín, amit leteszünk a stégre és ferdén nekitámasztjuk a zsinórnak. A belógás minimális. Ha húz a hal, a pálcika leesik, ha belazít, ami a gyakoribb, akkor a pálcika viszi magával a stégig a zsinórt. Persze akkor már régen kézben van a bot és bumm.­ Mondom, éjszaka nem vadul. Ha az ember hajszálfinoman húzza, akkor zsinóregyenesen jön, a stég előtt megáll és fel lehet emelni. Még mindig finoman. Ki­dugja a fejét és bambán néz. Ez a kritikus pillanat. Én szeretem, ha van aki segít, mert ha a stégtől ki­csit távolabb jön fel, nehéz utána­nyúlni. Ezért Kertész Zoli barátom­mal összedolgozunk. Ha az egyik akaszt, a másik már fut is oda. A szák pedig nagy, 90 cm-es szájú, 120 cm-es, kerek öblű, hosszúnyelű. Abban a bámészkodó pillanatban a legnagyobbat is a stégre lehet emelni. Csak ott jön rá, hogy át­verték, de ott aztán csinál olyan negyedórás cirkuszt, hogy széthaji­­gál bennünket. De mégis jobb, ha ott adja ki az erejét. Világítás? Jaj, az nagyon fontos! Mi kive­zettük a villanyt a stégre, és a bó­dé falán mindig ott lóg egy zseb­lámpa, amibe belevezettük a 12 V-os áramot. Ez világítja meg a kapásjelzőket. Van azonban egy speciális, erős fényű, sárga lámpa is, lábkapcsolóval. Ez segíti a fá­rasztást. Csak a sárga jó, mert ta­pasztaltuk, hogy a fehér fénytől megvadul az amúr és akkor már ■ AZ AMURKIRÁLY 3

Next