Magyar Horgász, 2002 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2002. október / 10. szám
Velencei-tav tapaszt pontyok lást követően mintegy 1 kg-osra becsült ezüstkárászt szákoltam. Új kukoricaszemeket tűztem fel, a bedobást követően az úszó szinte centiméterre az előbbi helyen landolt. Másik úszómra esett pillantáson, mely teljes terjedelmében, egészen a testrészig kiemelkedve a nád előtt sétált. Bevágtam, meg-megreccsent a fék, majd rövidesen 2 kg-osra becsült tőponty fordult a merítőhálóba. Bognártüskéje beakadt a merítőháló szemeibe, csak hosszas küszködés után sikerült kiszabadítanom, miközben izmos farkával akkorákat csapott a csónak fenekére, csak úgy döngött. Na, ez nem hiányzott. A potykák is osztották véleményemet, mert legalább fél óráig nyomukat sem lehetett látni. Összecidelődtem, csónakomat a pályán megetetett hely felé irányítottam. Úgy terveztem, és ennek megfelelően is etettem hogy nem a mély 2,5-3m-es vízben horgászom, hanem a padkarész sekélyebb, nem egészen 1,5 m-es mélységű részén próbálkozom. Egyik botom horgára 2 szem konzervkukoricát, másikra pedig kukorica-kenyérrózsa szendvicset tűztem. A kukoricára nem volt kapásom, ám a szendvics nyerőnek bizonyult. Alig állt be az úszó, már tolta is fel a mohó dévét. Szaporán csipegettem közülük, úgy negyed óráig, alig győztem a sikamlós halakat a haltartóba rakni. Fél szemmel azért a másik úszót is figyelemmel kísértem. Éppen csaliztam a keszegezőt, amikor villanásszerű gyorsasággal víz alá merült. Kézbe kaptam a másik botot és bal kézzel erőteljesen hátralendítettem. Már az akadás pillanatában éreztem, hogy „jó” hal van a horgon, és rövid fárasztást követően valóban egy mintegy másfeles tőponty vagdalkozott a merítőhálóban. Újracsaliztam, visszadobtam. A szendvicses horog is a helyére került. A kapás azonban abbamaradt, a dévérek odébbálltak. Előkotortam a cigarettát, rágyújtottam és kényelmesen hátradőltem a csónakomba rendszeresített rozoga karosszékben. Félig sem égett a cigaretta, mikor a szendviccsel csalizott botom úszója kissé kiemelkedett, majd eltűnt. Reflexszerűen bevágtam, és a megakasztott hal húzásából éreztem, hogy nem dévért, de nem is pontyot akasztottam. És valóban, jókora ezüstkárász locskolt a horgon. Hálóba raktam. Újra dobtam. Az előbbi eset szóról szóra megismétlődött, az előbb fogott kárász ikertestvére vesztett rajt a szendvicsen. Órámra néztem, 11-et mutatott. Indulni kellene - délre ígérkeztem haza -, ezért nem is dobtam már újra, összetoltam botomat. A másik, még vízben lévő úszom azonban emelkedni kezdett. A bevágást követően halam a betoncölöp felé tört ki és minden igyekezetem ellenére fel is csavarta rá a zsinórt. Sebtében eloldoztam a csónakot és óvatos húzásokkal a cölöp felé lavíroztam. Már csaknem odaértem, mikor halam kiszabadult, ezután már baj nélkül megszokoltam a másfeles tükröst. Ezt már nem tettem haltartóhálóba, nem is igen fért volna bele, mert merő pesszimizmusból a kisebbik haltartómat hoztam magammal, így a kiürült etetőanyagos vödörben kapott ideiglenes elhelyezést, mely a szákban tartott halakkal együtt csaknem megtelt. Örömtől és büszkeségtől dagadó mellel kötöztem fel a kismotor csomagtartójára a parti horgászok irigykedő pillantásai közepette. ÁPRILIS 26 Ezen a napon csak délután jutottam a horgászáshoz, 4 óra környékén indultam otthonról. Elég büszkén fújt a „főszél” - így nevezték a régi halászok az északnyugati szelet, talán azért, mert föntről, a Velencei-hegység irányából fúj, vagy talán azért, mert ez a főuralkodó - széljárás. Annak idején, amikor halász nagybátyámtól megkérdeztem, a következő választ kaptam: - Azért főszél, mert annak híják. - Na, de ki nevezte el és miért? - okvetetlenkedtem. - Nem kellett azt elnevezni, mindig is annak hittük. Ezzel a magyarázattal nem lettem okosabb, de most már mindegy. Szél ide, szél oda, sebtében berakodtam a csónakba. Nádszéli helyem felé vettem az irányt. Odaérve beetettem, majd irány a pálya, az itteni helyemre is szórtam némi etetőanyagot. Kényelmesen, sietség nélkül eveztem vissza nádszéli helyemre, lekaróztam a csónakot, bedobáltam. Jó ideig halnak még csak a nyomát sem láttam. Mégsem telt eseménytelenül az idő, mert a nádtakarásból nyolc hófehér kócsag lebegett elő, nyolc hatalmas hópehely. Ennyi kócsagot még nem is láttam egy kupacban. Tettek egy apró kört, majd fékező szárnycsapásokkal leereszkedtek. Egyikük - nem tudni miért - felém vette az irányt. Mintegy 100 m-re, az öböl másik felén ereszkedett le, és ég felé meredő nyakkal kaptákba vágta magát. Kitekertem botjaimat, óvatosan elkötöttem csónakomat a letűzőktől, és leplezetlen fényképezési szándékkal, araszolva megközelítettem. Sajnos idő előtt észrevett és felszárnyalt. Visszaeveztem elárvult letűzőimhez, visszakötöttem a csónakot és bedobáltam. Jobboldali úszómnál a nádban mozgolódás támadt, úszóm alól felszálló légbuborékok jelezték a turkáló hal jelenlétét. Kézbe vettem a botot és vártam a fejleményeket. Úszóm először apró mozgásokkal lefelé rándult, majd egyenletes emelkedésbe kezdett. A bevágást követően a bal felém, a nyílt vízre indult, alig győztem kurblizni, hogy felvehessem vele a kontaktust. Már csak 1-2 m-re volt a csónaktól, mikor feszes lett a zsinór, görbült a bot. Azonnal taktikát változtatott és ellenkező irányba, a nád felé próbált menekülni. Meg-megreccsent a fék, és még időben sikerült a nádtól elkormányoznom. A többi már rutinfeladat volt, amit sikeresen oldottam meg és rövidesen a csónakfenéken összegyülemlett vizet paskolta a másfeles tőponty. Szákba tettem, és újra a nád elé dobtam. Legalább egy óra telt el eredmény nélkül. Fél hétre járt az idő, a pályán a kajakosok az utolsó edzéstávnak vágtak neki, a szél is jócskán alábbhagyott, így felhúztam a letűzőket és a pálya szélén megetetett helyem felé indultam. Jócskán lötyögött még a pálya vize a kísérőmotorosok keltette hullámoktól, amikor lekaróztam. Átállítottam az eresztéket, egyik botommal a mély, másikkal a sekélyebb vízbe dobtam. Mindkét horgomra 2-2 szem konzervkukoricát tűztem. Alig helyezkedtem el, a mély vízbe dobott szerelék úszója kissé kiemelkedett, majd sietség nélkül eltűnt. Bevágtam és rövid fárasztás után újabb, a nád előtt fogottal azonos nagyságú tőponty került a haltartóba. Hamarjában újracsaliztam, és dobtam. Nem kellett sokáig várnom. Ismét kissé kiemelkedett, majd víz alá merült úszóm. Újabb bevágás, rövid fárasztás, és a harmadik tőponty is haltartóba került. Az órámra néztem, 7 óra lett volna öt perc múlva. Tehát ha leszámítom az átköltözéssel beállással eltöltött időt, szűk negyedóra alatt fogtam a két pontyot. A halakkal és a magam teljesítményével is elégedetten összeszedelőzködtem, és kievezetem. KISS FERENC