Magyar Horgász, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám)
2004. december / 12. szám
vághattam, mert nem gyomrozott tovább. Lefitymáló pillantást vetett a kezében lévő „fegyverre", és hozzám lökte: -Tűnés haza! Há' miféle ganyó ember az, aki tilalomban is zavarja a halakat?! Állj csak... van még horgod? Tagadó válaszok bevetésre készen sorakoztak az agyamban, adtam is a következőt: - Nincs... - Na, akkor ezt most letépem, hogy ne tudj tovább horgászni, és többé színedet se lássam errefelé, mert a füledet a kezedbe adom, s azzal mehetsz haza! Megértetted? - Nem... elnézést, igen! Igen! Hazafelé hálát adtam az égnek, hogy ilyen kegyes volt hozzám, nem vittek el a Duna-Deltába raboskodni, ráadásul még a botomat is nekem adták! Ez igen! Elhatároztam, hogy jó útra térek. Hazafelé Mózsi ba szilvafáját sem téptem meg. Teljesen megkönnyebbülve léptem be az ajtón, a legszebb női hang fogadott egy igen kedves kérdéssel: - Hol voltál? - Horgászni. - Kisfiam, most olvastam az újságban, hogy a városban le van tiltva a horgászat. Te hol horgásztál? „Uramisten, ez aztán a keresztkérdés! A tilost nem vallhatom be, a család pedig csak a városon engedélyezte nekem a horgászatot. A megpróbáltatások sora folytatódik. Mi legyen? Törődjek bele, adjam át magam a verésnek? Lássuk, mit tehetünk..." Gondolataim fénysebességgel száguldottak, gyors és kikezdhetetlen választ keresve, mely egy életre megment engem ettől a piszkos horgász-históriától. Apám is megjelent a színen, én kérdő pillantások közepette hallgattam, majd úgy tettem, mint aki beszélni készül... „De nincs még válasz! Tudom, hogy lennie kell valaminek, amit ha kimondok, ép bőrrel kikerülhetek ebből a szorítóból. És mit ad Isten, megvan..." - Csak gyakoroltam kicsit... - majd hozzátettem ...valahol. - Ez hülyeség! „Tényleg az. Akkor lássuk ezt..." - Lementem a Küküllőhöz... és... rögtön észrevettem a tiltó táblát, ezért elő sem vettem a botot. De ha már el gyalogoltam addig, gondoltam, hogy megpihenek és szétnézek ott egy kicsit. És aztán jöttem is haza... - fogytam ki a szóból, majd mereven vártam a minősítést, ami végre pozitív volt: - Öltözz át, és szedd rendbe a szobádat! - mintha az ég szavát hallottam volna... „Sikerült! Nincs verés, se Duna- Delta! Szerencsés nap ez a mai!" A szoba csöndjében örömmel nézegettem a fűzfa cuccomat, melyet rendszerint a híd alatt tartottam egy betoncsőben (így bármikor horgászhattam a család tudta nélkül is), s most e különös eset miatt nem tudtam a „helyére" tenni. Szép kis pálca volt: a sajátkészítésű drótgyűrűket én erősítettem fel rá sebtapasszal, akciója pedig (a szakmabeliek kedvéért) olyan 100-200 grammos volt, nagyon is passzolt rá az a kis orsó, amelyet zsinórtekercsből fabrikáltam. „Jó szerszám! Tényleg szerencse, hogy nem kell újat vágnom" - gondoltam vidáman, és kötöttem egy új horgot. Ekkor érkezett a harmadik csapás: „Úristen! Ott felejtettem a halakat... Amikor elzavartak, megfeledkeztem róluk. Értük kell mennem! Tudom, hogy anyámnak nem mutathatom meg, de akkor sem hagyhatom ott őket! Visszamegyek. Legalább a botot is helyére teszem." Úgy döntöttem, hogy öt év után először önként leviszem a szemetet... A család értékelte az ötletet. Én is. Tíz perc alatt visszaszaladtam a tett színhelyére. Kihúztam a virgonc halakat a folyóból. Utoljára megcsodáltam, majd fájó szívvel visszaengedtem a vízbe délelőtti fáradozásom gyümölcsét. Gyorsnak kellett lennem, hiszen már lassan esteledett, a kötelet zsebre vágva, fogtam a botot, és indultam volna a híd felé, amikor egy ismerős hang szólított meg hátulról: - Te mi a francot kóricálsz errefelé? Há' nem érted, hogy tilalom van?! Álltam bottal a kézben, kezdődött minden elölről enyhe különbség, hogy most tényleg nem voltam „sáros". - Éppen indultam hazafelé... - válaszoltam a magas termetű férfinak. - Te ne csicskázz velem, öcsi! Na add csak ide azt a botot! Erre beijedtem: - Ne, kérem! Tessék, inkább itt a horog! - azzal letéptem és odanyújtottam, ő viszont elvigyorodott: - Jól van, tartsd meg azt a kutyu ruf. Van engedélyed? - Van, persze... - akkoriban a gyerekengedélyt még olcsón ki lehetett váltani. Ez mentett meg: - Nyomás haza! - mondta. - Jó, indulok! Már megyek is! Ott, arra, a híd felé lakok... Amikor már senki sem láthatott, eltettem a botot a betoncsőbe. Többé sose vettem ki onnan. Mire felszabadult a víz, én már egy igazi bambuszbotot kaptam apámtól ajándékba, és esküszöm, hogy attól kezdve teljesen megjavultam, nem jártam többé tilosba. MURÁNYI ANTAL A vérbeli süllőhorgász télen sem szünetelteti kedvem időtöltését. A befagyott állóvízen lékről úszózik, vagy a még jégmentes folyón tapogató módszerekkel próbálkozik. Magam már mintegy negyven éve november elejétől február végéig ejtem zsákmányul süllőim, ■ w ••MM rrM • • rokosüllóim zömét. ■ A süllő búvó, rejtőzködő életmódot folytató, óvatos ragadozó. Különösen az öregebbjére jellemző az óvatosság, még ha éhes is. Nem így az apraja, mert ha a kissüllő éhes, habozás nélkül rákaffant akár az előtte gyanúsan bukdácsoló, horoggal bélelt sneckre is. Nagyjából ez a helyzet a fajlagos tilalmi idő lejártától az ősz közepéig. Változik azonban a helyzet télidőben. Vizeink lehűlésével a süllő megszokott élőhelyein egyre kevesebb a táplálék, mivel a halak zöme a biztonságot jelentő vermelőhelyekre vonul. A süllő is kénytelen elhagyni búvóhelyét, s táplálék után bóklászni. Bár a természet bölcsessége folytán a vizek lehűlésével arányosan egyre csökken a süllőgyomor emésztési ideje (is), amit Molnár-Tölg kutatómunkája nyomán egy táblázaton mutatok be.