Magyar Idők, 2015. október (1. évfolyam, 27-52. szám)
2015-10-17 / 41. szám
www.magyaridok.hu NEMZETI KÓD História és „hírérték” Alexa Károly Akinek sikerül megélni-megélni ötven-hatvan esztendőt, azaz mintegy kétgenerációnyi időt, azzal a nehezen feldolgozható ténnyel szembesül, hogy ami hajdan személyes, ifjúkori életeseménye, azaz élménye volt, az immár történelem. Megrendítő, ahogy váratlanul fel-felragyog egy emlék, akár a legkisebb apróság, egy szó, egy kép, egy mozdulat. Ahogy egy régi esendő, elmotyogott családi fronttörténet helyet foglal a história hadmenetében, ahogy egy régi fénykép ismeretlen alakjai kortársaivá válnak a történelmet alakító hírességeknek, ahogy egy tárgy elvet magáról rozsdát-penészt-patinát, és világítva vall az időről. De hát ez az „idő” vajon tényleg maga a „valóság” volna, a hajdankor valósága? A hiteles, az igaz? Ez az a kérdés, amely a történelemmel való személyes találkozást oly nyugtalanítóvá teszi. Kis vidéki házamban tűnődöm, a nyirkos szüretről a kályha mellé telepedve, fekete körmeimet bámulva. Olyan emlékképek járnak a fejemben a sötétülő és elcsöndesült alkonyatban, amikor egy váratlan pillanatban jelenné vált a múlt. Ahogy - mondjuk - hirtelen előkerült Petőfi egyetlen fényképe éppen egy évvel az ötvenhatos forradalom előtt, vagy ahogy a rádió előtt kuporgok, és megszólal benne Kossuth hangja 1974-ben - és máris ott voltam-voltunk 1848-ban... Most a történelmet nekem (és pár százunknak) egy film hívja elő, amelyet a minap láttam a lakiteleki filmszemlén, itt, az asztalon, a félig telt (félig üres) pohár meg egy tál szőlő mellett a filmről egy DVD (CD? - soha nem fogom megtanulni, mi a különbség köztük) és egy könyv 2011-ből. A film is, a könyv is 1985-re emlékezik. A történelemre, amely nem vált történelemmé... Pontosabban fogalmazva: nem lett részese a történelemről való tudásunknak. Ám abban a pillanatban megnyílt ennek az esélye, ahogy a könyv (Élő antológia - Lakitelek, 1985. október 22.) négy évvel ezelőtt megjelent, és ahogy a film (A vers ereje - Kádár félelme) az idén elkészült. A film nem vett részt a filmek mostani versenyén, nem is lett volna ildomos, hiszen alkotóik tagjai voltak a zsűrinek. Agócs Sándor költő és az Antológia Kiadó vezetője az egyikük (a könyvet is ő adta ki), Balogh László, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumának elnöke a másikuk. Ám szerepük „akkor” és most is más és több volt, mint az a könyv- vagy filmkészítőktől megszokott. Résztvevői és részesei voltak azoknak az időknek, amelyeket a jelen most előhívott. Tanúk, akik tanúságtevővé váltak. Sándor, ahogy pályakezdő ifjúként ott szerénykedett mindenhol, ahol kellett, és Laci göndör derűje még mindig tettre kész kamerája el nem maradhatott a nyolcvanas évek - mondjuk így - nemzeti renitenskedéseiről. A főszereplő azonban ki más lehetett volna, mint a most 15. alkalommal megrendezett lakiteleki filmszemle életre hívója és az akkori lakiteleki művelődési ház alkalmazottja, Lezsák Sándor? Az ő ötlete volt éppen harminc évvel ezelőtt, hogy a vers és a kép múzsáit „ártatlan” találkozóra hívja ide, a magyar alföld közepére: három képzőművészt kért föl, hogy tekintsék ihletforrásnak néhány jelentős magyar költő versét. Ám a versek listáját nézve az emberben még ma is felsötétlenek az akkori kulturális politika egyszerre fenyegető és idétlen árnyai. Hiszen Lezsák szép akkurátussággal betűzdelte Pilinszky, Weöres, Nagy László, Ratkó és a hozzájuk hasonlóan még „éppen csak hogy” eltűrhetők közé a végképp tűrhetetleneket: a „csibéssé” vált Nagy Gáspárt, Sziveri Jánost és Szőcs Gézát, a legkeményebb utódállambelieket - Szilágyi Domokost és Farkas Árpádot - is, ami akkor főbenjáró vétek volt, az emigráció renitenseit: Márait, Határ Győzőt, Kemenes Géfint, Tollas Tibort. A verniszázst Pap Gáborra bízta (ez sem volt akármilyen döntés), és felolvasóestet szervezett utána. Mit tesz Isten, majdnem pontosan harminc esztendeje történt mindez: október 22-én... Voltak vagy ötszázan - Pécstől Miskolcig, Győrtől Nyíregyházáig... És - idézem a fő szervező bevezetőjét - „a versek szabad fórumán először az [szólal meg], aki már nem lehet velünk: Illyés Gyula. Versének címe: Egy mondat a zsarnokságról.” Ez a vers a lehető legvörösebb posztó volt a hatalom szemében, mert tehetetlen volt vele szemben (nem volt politizáló társaság, ahol meg ne szólalt volna magnetofonról szerzője kántáló „rácegrespusztai” szóejtésével és hangnyomataival), és mindenki számára világos volt, hogy nemcsak 1950-et idézte, amikor íródott, hanem minden további letiport évtizedet is. Megjegyezném szerény magántörténelmi adalékként, hogy három évvel „ezelőtt”, 1982-ben a Mozgó Világban én köszönthettem születésnapján „Gyula Bátyánkat”, a lap névadóját, s ezt a feladatot úgy gondoltam helyénvalón megoldani, hogy jobb, ha nem én beszélek, tehát Érettségi tételek cím alatt összeállítottam egy több száz tételes Illyés-szófordulat- ésmondatgyűjteményt. Ebbe a szövegfolyamba el-elrejtve az „Egy mondatot”. Persze észrevették - „nekik” is volt szánva -, és Agárdi Péter üvöltözve „becstelenezett” le egy raporton, azaz csak kezdett volna... Mert akkor már azért - tisztesség ne essék szólván - nagy volt a pofánk. Már nem vettük komolyan a versből azt, hogy „a száj elé hulltan / pisszt jelző ujjban”... Egy évre rá (1983) repültünk is. Rögzítsük: 1985. október 22-én a lakiteleki művelődési házban zajlott le - történt meg! - az első nyilvános demonstráció Magyarországon az 1956-os forradalom emlékére. Döbbenetes tény, hogy ez a félezer főt megmozgató és szellemével az egész országot besugárzó esemény (amelyet fölerősített a Szabad Európa Rádió, és „visszaigazoltak” a rapid hatósági eljárások is) nem érte el a tömegkommunikáció „ingerküszöbét”. Vessük csak tekintetünket a Duna-partra az Erzsébet híd környékén! Ugyanekkor - 1985. október 15-17-én - rendezték az Európai Kulturális Fórummal egy időben azt az alternatív kulturális fórumot, amelyet látványos és mosolygó erélylyel betiltottak a hatóságok a világsajtó aktív részvétele mellett. Szerénységem is jelen volt a Duna Intercontinental előcsarnokából Eörsi István lakására vonuló „ellenzéki” „polgári” „demokraták” között, ahol szintén erőteljes médiajelenlét volt észlelhető - visszafogottan fogalmazva. Kakukktojás lehettem, akinek a legfőbb élménye a „balhén” túl az volt, hogy a bejárati ajtó mellé volt felakasztva a költő József Attila-díjának égővörösben pompázó oklevele, nagyjából akkorról, amikor az Egy mondat a zsarnokságról született. Véletlen, persze. Ebből az eseményből hír lett, a hírből emlék, s ebből egy nemzedékkel utóbb szaktörténészek buzgólkodása folytán történelem. Azaz pontosítsunk: a történelemről való beszéd. Egyfajta beszéd. Mert - ugye - a történelem objektivitását aligha lehet megkérdőjelezni. Azaz visszájáról fogalmazva: az elmúlt idő tényeit lehetetlen meg nem történtté tenni. Ahogy mondani szokás: ami megtörtént, azt a mindenható Úristen sem teheti meg nem történtté. Ez a közhelyes igazság persze nem teszi megengedhetetlenné és vitathatatlanná azoknak az állításoknak a létét, amelyeket a históriáról való beszéd elvár magától. A történelemről való beszéd soha nem lehet „pontos”, soha nem fedheti le azt, ami megtörtént. És ne is gondoljunk a nyilvánvaló hamisításokra, a tudatos elhallgatásokra, a manipuláció egyéb - és mindig érdek vezérelte - eseteire. Nincs alku, résen kell lenni. Soha nem adni fel a pontosítás, a kiigazítás, a helyreállítás kötelmeit. Tehát - újra mondva - soha el nem felejteni azt, hogy a történelem valósága nem azonos, mert nem lehet azonos, azokkal az - engedjük meg, jóhiszemű - ráfogásokkal, amelyek történetírásnak nevezik magukat. És soha ne zárjuk ki azt sem, hogy a múlt elhallgatott tényei évtizedekkel utóbb hirtelen akár még hírré is válhatnak. Ha előkerül - mondjuk - egy oklevél, egy elkallódott emlékirat, egy „lucidus” elméjű bölcs aggastyán. Ha előbukkan egy könyv, elkészül egy film. A történelemről való beszéd soha nem lehet „pontos” soha nem fedheti le azt, ami megtörtént. HALÁSZ GÉZA SHOW LUGAS 27 MAGYAR TÜKÖR „Nem az én lábam!” Japán kávéház. Ezt a nevet kapta japán díszítései miatt a tágas Andrássy úti kávécsarnok, amelynek megnyitása egybe esik a körúti kávéházak elszaporodásával. A Japánt eleinte nemzetközi artisták látogatták, majd a közeli szerkesztőségek miatt az újságírók tanyája lett. Lassan kint odaszálingóztak a festők, mert Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön Muskátli címmel művészasztalt alapítottak. A Majális és Pacsirta zseniális alkotója ott álmodozott a kávéházi asztalnál, miközben az ablakon át kinézett az Andrássy út fáira. • Lechner Ödön, Szinyei Merse Pál barátja ragaszkodott legjobban a Japán kávéházhoz. Nemcsak az volt a törzskávéháza, hanem a Japán jelentette főiskolai katedráját is, ahol új, értékes nemzedéket nevelt a magyar építészet szolgálatára. Igaz, a keskeny női lábakat, a vékony női derekakat is nagy érdeklődéssel nézte a kávéházi üvegablakon át, amint elsurrannak az Andrássy út járdáján. De asztalának márványlapjára felrajzolt ceruzájával száz nagyszerű építészeti tervet, amelyek soha nem valósultak meg, és mégsem vesztek el! Mert körülötte mindig ült néhány fiatal, tehetséges építész, és áhítattal hallgatta a mester oktatását. Feleky Géza írja egyik tanulmányában, hogy „a pincérek könnyes szemmel törölgették le a gyönyörű terveket a márványlapokról”. [...] Az öreg, akit „papszinak” becéztek a művészek, fején fekete selyemsipkával a Japán kávéház egyik szögletében nyitotta meg a maga főiskoláját, amely döntően formálta át a magyar építőművészet egész fejlődését. Jellegzetes arcát mindenki ismerte az Andrássy úton, hiszen szünetet nem ismerve üldögélt a kávéházban. Herman Lipót egyszer megírta milyen szomorú nap volt a Japánban, amikor egy újságíró elmondta Lechner bácsi halálhírét. Még Csontváry Tivadar is beszaladt a hírre. A Liszt Ferenc téren csak nagy akadályokkal tudták felállítani a szobrát, mert tehetségét húsz évvel később sem akarták megbocsátani, a Közmunkatanács csak hosszú harc után engedélyezte a szobor felállítását s az egyszer kiadott engedélyt viszszavonta. Ady Endre is többször átjött a Palermóból, Heltai Jenő, Kosztolányi Dezső, Kemény Simon szintén felbukkantak időnként a képzőművészeknél. Kernstok egészen 1937-ig járt a Japánba. Alig volt nap, hogy ne foglalták volna el a művész asztal valamennyi székét. Bokros Biermann Dezső, Kádár Béla, Derkovits, Aba-Novák látogattak el egy-egy feketére. Hevesi András, a Franciaországban elpusztult író is gyakran járt a kávéházba. Gelléri Andor Endre szintén. Ott írta idegenlégiós regényeit folytonos feketekávézás és Aktedron szedés közben Rejtő Jenő, a munkaszolgálatban tragikus körülmények között elhalt író. Hunyady Sándort is gyakran üdvözölhették a Japán pincérei. Ő azért szeretett a Japánba járni, mert édesapja, Bródy Sándor, évekig törzskávéházának tartotta a helyiséget. Éppen a Japán teraszáról származik egy Bródy anekdota is. A dolog úgy történt, hogy, a nadrágjából a cipőnél kilógott fehér alsó ruhájának madzaga. Valaki rászólt: Sándor bácsi, maga még hosszú alsónadrágot visel? Bródy lenézett az asztal alá és legyintett. - Az nem az én lábam! • Minden nap megjelent a kávéházban Zsolt Béla. Ez abban az időben történt, amikor Zsolt a Toll című lapot szerkesztette. A harcos irodalmi újság munkatársait ott fogadta s a kávéházi asztalnál írta a cikkeit. Elmaradhatatlan alakja volt a Japánnak Nagy Lajos, aki ott írt az ablakban, és sakkozott. Tersánszky Józsi Jenő is szerette a Japánt. Nem csak költők és írók, de színészek is jártak a Japánba. Csortos Gyula sok újházi tyúklevest fogyasztott. Kabos Gyula, Gárdonyi Lajos és Salamon Béla a helyiség hátsó részében ütöttek tanyát előadás után. [...] Persze a művész kávéház jellegét lassanként elveszítette a Japán, melynek művészeti és irodalmi vendégei is lassan, a nácizmus szörnyűségei miatt kihaltak. Kraszner bácsit, a volt tulajdonost a múlt évben ütötte el a villamos Újpesten. A felszabadulás után kicserélődtek a vendégei, lassanként lóversenytippelők és kártyázók szállták meg, akik ügyesen vegyültek össze a környék rendes lakosságával. A végén már nem tudta az ember, melyik a hivatásos tipszer és melyik a feketéjét békésen fogyasztó dolgos futóvendég. A Japán kávéház most becsukott: olvasóterem és könyvtár lesz belőle. A kártyások persze helytelenítik az átalakulást, de Lechner bácsi, ha élne, nagyon helyeselné. (Haladás, 1949. április 28. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár. A Japán kávéház helyén, az Andrássy út 45. alatt ma az írók Boltja található)