Magyar Idők, 2015. december (1. évfolyam, 78-102. szám)
2015-12-05 / 82. szám
14 LUGAS MOZI - A szüfrazsett Szoknya dinamittál Sárdi Múlt csütörtök óta látható a magyar mozikban a Lugas hasábjain is beharangozott, a feministák elődeiről, az angol nőjogi aktivistákról szóló film. Bár Meryl Streep mint a mozgalom anyjának, Emmeline Pankhurstnek a megtestesítője főszereplőként van beharangozva, szerencsére a film középpontjában nem az ő története áll. Félreértés ne essék, Streeppel semmi gond: abban a pár percben, amikor megjelenik, zseniális, mint mindig. De a filmnek nem tett volna jót, ha kizárólag Pankhurst alakjával foglalkozik, és erre a forgatókönyvíró, Abi Morgan is rájött. Emmeline figuráját a film is legendaként, a szüfrazsettek titokzatos, már-már szentként tisztelt szellemi vezetőjeként kezeli. Helyette Morgan és a rendező, Sarah Gavron az egyszerű angol munkásnőt - hogy pontosak legyünk: munkásnőket - állította középpontba, megmutatva, miért is érezték szükségét hétköznapi asszonyok, anyák és lányok, hogy részt vegyenek a mozgalom nem éppen veszélytelen tüntetésein és erőszakos akcióiban. A film kitűnően mutat rá arra is, nem unatkozó kékharisnyák úri passziója volt a robbantgatás, éhségsztrájk és kirakatbetörés, feltárva, milyen megaláztatások érték abban a korban a nőket - amiről, valljuk be, a XXI. századi európai vagy amerikai mozinézők nagy többségének fogalma sincs. De még a ma feministáinak sem, akiknek a legnagyobb problémájuk százalékokban mérni, miért nincs több női vezető, miniszter stb. Bárcsak ez lett volna a szüfrazsettek legnagyobb gondja! Nem pedig az, hogy nincs beleszólásuk gyermekeik életébe, így féljük, ha úgy tetszik, bármikor örökbe adhatja őket bárkinek... Hogy a férfiakénál jóval keményebb és egészségkárosítóbb munkát végeznek jóval kevesebb pénzért, de a családi kasszát „természetesen” a férfi kezeli, aki rossz esetben még erőszakos is... Az alapvető állampolgári, társadalmi státust jelző szavazati jog kérdésköréről nem beszélve. Eleinte úgy tűnik, A szüfrazsett főszereplőjét, Maud Wattsot - aki főmosónő London egyik külkerületében az 1910-es évek elején - nem foglalkoztatják ezek a problémák. Igaz, sajnálja rendszeresen elvert kolléganőjét és annak főnökük által molesztált 12 éves lányát, segíteni szeretne, de tudja, nem igazán tehet semmit. Aztán a sors fura és kegyetlen játéka nyomán az eleinte inkább kíváncsi, mint harcos résztvevőből a mozgalom egyik legelszántabb alakja lesz. A Maudot alakító Carey Mulligan kitűnően érzékelteti, mikor jön el az a pillanat, amikor a fiatal nő rádöbben, igenis tehet valamit a világ változásáért, nem kell, nem szabad némán tűrnie, különben sosem változik semmi, így az események passzív szemlélőjéből azok aktív alakítója lesz - nem kis áldozatok árán. Ezt az átalakulást kíséri végig Steed nyomozó (a szintén rendkívül jól játszó Brendan Gleeson), aki férfiként, a törvény őreként - a nézővel együtt - próbálja megfejteni Maud és a többiek indokait, kísérletet tesz arra, hogy megértse őket, amitől rögtön emberségesebb lesz a film többi férfikarakterénél, politikusoknál és férjeknél, akik veszélyes női hóbortnak tartják a mozgalmat. Fontos megjegyezni, mennyire megdöbbentő a korabeli hatóságok viselkedése, hogyan ütik-verik a tulajdonképpen békésen tüntető nőket, vagy milyen kegyetlenül etetik az éhségsztrájkolókat - ha nem látnánk, nem tudnánk elképzelni. A film nagy erénye, hogy ezt bemutatja, de azt is fontosnak tartja, ne egyoldalúan tegye: a szüfrazsettek túlkapásaival szemben sem megengedő. Gavron és Morgan végig odafigyelt a történelmi hűségre, ezt megerősítendő A szüfrazsettet archív felvételek zárják le, majd a főcím előtt lista arról, mely országokban mikor kaptak szavazati jogot a nők. Ez a felsorolás a film talán legdöbbenetesebb momentuma: kiderül, hogy modern, magukat mindig felvilágosultnak és nyitottnak, liberálisnak hirdető országokban meddig nem vették tulajdonképpen emberszámba sem a nőket: például Svájcban 1977-től, Franciaországban 1945-től szavazhatnak a nők. Ezek után nem csoda, hogy a főcím alatt a szokásos alapzaj helyett néma csend van. Tanulságos, izgalmas és megrendítő mozi A szüfrazsett nem csak nőknek, sőt. (A szüfrazsett. Színes, feliratos, angol filmdráma, 104 perc, 2014. Rendező: Sarah Gavron. Forgalmazza a UIP-Duna Film) Hétköznapi nőkből lettek harcos aktivisták a szüfrazsettek (Carey Mulligan és Anne-Marie Duff) Fotó: UIP-Duna Film Hit és tőzsdeA minap a közeli ABC-ben álltam sorba, mert a sorban állás lassan kötelező elemévé válik minden vásárlásnak. És e tekintetben nincs különbség a híresneves áruházláncok és a kisebb üzletek között. Ha kevés a vásárló, akkor egy kassza működik, ha sok, akkor a szükségesnél eggyel-kettővel kevesebb, hogy a kliens semmiképp ne ússza meg. Arról már nem is szólva, hogy a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor a betelepülő hipermarketek a keleti blokk mucsai lakóit csillogó-villogó külsőségekkel és bőséges árukínálattal (tulajdonosaikat pedig extraprofittal) kápráztatták el, mára már jóval szerényebb üzemmódra váltottak át. Míg akkortájt - az elhíresült székely vicc poénját idézve - „minden is” volt, ma már minden sincs. Ez van, tempóra mutantul - sóhajt fel az egyszerű halandó, és eltűnődik azon, vajon ez nem áll-e összefüggésben azzal, hogy egy ideje ők is az adófizetés keserű kenyerét kénytelenek eszegetni... „Akárcsak a szocializmusban! - fakad ki a mögöttem álló ősz hajú úr. - Most is csak packáznak a vevőkkel! Ha fiatal lennék, egy percig sem maradnék tovább ebben az országban! Meg sem állnék Angliáig, ott egészen más az élet!” „Az lehet - fordultam meg, mivel megszólíttattam -, csakhogy az az angoloké. Ami meg itt van, az a miénk! Szaladgálás helyett nem ezt kellene jobbá tenni?! Megváltoztatni?!” Szemmel láthatóan meghökkent a váratlan válaszon, mert csak dünnyögött valamit s legyintett. Én meg - háromgyerekes apaként - azon tűnődtem el keserűen, hogy: hát már a nagyapákra sem lehet számítani?! Nem szeretnék általánosítani (akkor sem, ha már több idős embertől hallottam hasonló megnyilatkozásokat), ennek ellenére megdöbbentő, hogy mennyire kifordult sarkából a világ. Mert én abban a hitben nőttem fel, hogy - lám, a sok May Károly- és Cooper-regény áldat- Lakatos Mihály tan hatása! - az öregek bölcsességében és élettapasztalatában maradéktalanul meg lehet bízni. (Hogy az indiánok sem véletlenül hallgattak a vének tanácsára.) Hiszen ötvenhatban ők sem azért fogtak fegyvert, hogy utat törjenek maguknak Angliáig! S még ha csak ennyi lenne a baj... Ha ez nem csupán tünete volna egy valójában kapitálissá dagadt problémának! Mert hát egyre inkább nyomaszt valami fura lelkiismeret-furdalás, hogy a generációm nem fog méltónak bizonyulni az elődökhöz. Hogy sokkal roszszabb, élhetetlenebb és veszélyesebb világot hagyunk a fiainkra,mint amilyent mi kaptunk a szüleinktől... Lassan be kell látnom - így, fél évszázaddal a hátam mögött -, hogy valami elképesztő naivitás, az emberek iránt érzett felelőtlen bizalom, a társadalommal szembeni minden alapot nélkülöző elvárások jegyében éltem le az életem tekintélyes hányadát. És ha megkövetnem nem is kell a kommunistákat, a tisztesség úgy kívánja, hogy elismerjem: a köztünk és a józan ész között tornyosuló akadályt nem csupán az általuk működtetett rendszer jelentette. S ha a kommunistáknak az ideológiai alapon ránk kényszerített több évtizednyi nélkülözést és sanyargatást nehéz megbocsátanom, akkor az azt követő időszak „társadalommérnökeinek” azt a csalódást, amelyet az ölükbe hullott nagy lehetőség elpackázásával okoztak. Hiszen 1989 boldog decemberében még azzal borultunk egymás nyakába, hogy: hála istennek, vége az őrületnek, jöhet a józan ész korszaka, amikor mindent nevén lehet nevezni, mindent meg lehet beszélni, és úgy elrendezni, hogy mindenkinek jó legyen. Mert hát az utca embere így dekódolja a józan ész fogalmát. Senki nem üldöz senkit, senki nem kényszerít rá senkire semmit, mindenki betartja a hosszú idő alatt kipróbált és kikristályosodott társadalmi normákat, és elégedetten élvezi az igazság és a közjó diadalának gyümölcseit. Elismerem: jócskán szimplista értelmezés ez, mindazonáltal a legőszintébb és legbecsületesebb. Mert a baj akkor kezdődött, amikor az értelmezési tartomány újabb és újabb jelentéshordalékokkal kezdett bővülni. Amikor a különböző guruk által keltett ideológiai hullámverésekben lubickolva egyszer csak azt észleltük, hogy bizony jó messzire kerültünk saját hagyományainktól, az apáink és nagyapáink által kijelölt biztos támpontoktól (bójáktól), de nyugodtan nevezhetem értékrendnek is. Amikor „normális” jelzőnk előbb szép lassan kikerült a józan ész felügyelete alól, majd jelentését és értékét is elveszítette. Ma már anynyit ér, mint a fedezet nélkül kinyomott bankó. Szent meggyőződésem, hogy összezavarodott, csődhalmazzá vált világunk csak úgy kerülheti el végzetét, ha megkövetjük, majd újra birtokba vesszük józan eszünket, és segítségével újradefiniáljuk a „normális” fogalmát. Az újradefiniálás azt jelenti, hogy gyöngéden levesszük róla a bohócjelmezt, s azt erőteljes mozdulattal a kukába hajítjuk. Jelentéstartományában pedig semminek nem adunk helyet, ami nem az eltelt évszázadok, évezredek próbáját kiállt, hagyományaink által is megerősített érték. S e munka során nem spórolhatjuk meg az alapozást (betonozást), a jog és a moralitás újbóli és sürgős összekapcsolását. A jog képezi az alapot, a moralitás a falakat, a kettőt pedig „tetőzetként” fogja egybe a józan ész (erkölcsös gondolkodás). Ahol a tető hiányzik, ott nyilván becsorog az eső, s a falak is előbb-utóbb szétmállanak. Az utóbbi negyedszázadban „szorgos kezek” addig bontogatták a tetőt és adagolták a lakóknak a mákonyt (soksok írott és sugárzott csatornán keresztül), míg sokan elhitték, hogy tető nélkül is van élet. Van is. Csak hát milyen? Olyan, amilyen napjainkra kialakult: kaotikus, már-már apokaliptikus. Amikor Mózes visszatért övéihez a tíz parancsolattal, azok éppen az aranyborjú imádatával (de mondhatjuk „valóságshow”nak is) voltak elfoglalva. Tudjuk, milyen reakciót váltott ez ki belőle. Vajon mit szólna ma Mózes, amikor azt látná, hogy az ember már ki se látszik a hatalmas aranyborjúcsordából? Pedig ha csak a tíz parancsolatot betartaná az emberiség, komolyabb problémáinak zöme megoldást nyerne. Mivel e helyütt nincs lehetőségünk kibontani e kor rákfenéinek még csekély hányadát sem, ezért most csak utalunk arra, hogy a józan ész elvesztése az Istenben való hit mellőzésével kezdődött. Amikor az ember Isten hatalmát a sajátjával helyettesítette be. Csakhogy amíg Isten hatalmát a bölcsessége és az általa megszabott értékrend biztosította, az emberét csak a pénz képes garantálni. Gondoljunk bele: véletlen-e az, hogy amíg a múlt embere minden történés mögött Istent látta, addig korunk embere a pénzt? Bármi történjék is a világban, a hitetlen ember első pillantása a tőzsdei árfolyamokra esik... És akkor nézzünk körül! 2015. december 5., szombat