Magyar Idők, 2015. december (1. évfolyam, 78-102. szám)

2015-12-05 / 82. szám

14 LUGAS MOZI - A szüfrazsett Szoknya d­inam­ittál Sárdi M­últ csütörtök óta látható a magyar mozikban a Lugas hasábjain is be­harangozott, a feministák elődei­ről, az angol nőjogi aktivistákról szóló film. Bár Meryl Streep mint a mozgalom anyjának, Emme­line Pankhurstnek a megtestesítője főszereplő­ként van beharangozva, szerencsére a film kö­zéppontjában nem az ő története áll. Félreértés ne essék, Streeppel semmi gond: ab­ban a pár percben, amikor megjelenik, zseniális, mint mindig. De a filmnek nem tett volna jót, ha kizárólag Pankhurst alakjával foglalkozik, és erre a forgatókönyvíró, Abi Morgan is rájött. Emme­line figuráját a film is legendaként, a szüfrazset­tek titokzatos, már-már szentként tisztelt szel­lemi vezetőjeként kezeli. Helyette Morgan és a rendező, Sarah Gavron az egyszerű angol mun­kásnőt - hogy pontosak legyünk: munkásnőket - állította középpontba, megmutatva, miért is érezték szükségét hétköznapi asszonyok, anyák és lányok, hogy részt vegyenek a mozgalom nem éppen veszélytelen tüntetésein és erőszakos ak­cióiban. A film kitűnően mutat rá arra is, nem unatkozó kékharisnyák úri passziója volt a rob­­bantgatás, éhségsztrájk és kirakatbetörés, feltár­va, milyen megaláztatások érték abban a korban a nőket - amiről, valljuk be, a XXI. századi euró­pai vagy amerikai mozinézők nagy többségének fogalma sincs. De még a ma feministáinak sem, akiknek a legnagyobb problémájuk százalékokban mérni, miért nincs több női vezető, miniszter stb. Bárcsak ez lett volna a szüfrazsettek legna­gyobb gondja! Nem pedig az, hogy nincs bele­szólásuk gyermekeik életébe, így féljük, ha úgy tetszik, bármikor örökbe adhatja őket bárkinek... Hogy a férfiakénál jóval keményebb és egészség­károsítóbb munkát végeznek jóval kevesebb pén­zért, de a családi kasszát „természetesen” a férfi kezeli, aki rossz esetben még erőszakos is... Az alapvető állampolgári, társadalmi státust jelző szavazati jog kérdésköréről nem beszélve. Eleinte úgy tűnik, A szüfrazsett főszereplőjét, Maud Wattsot - aki főmosónő London egyik kül­­kerületében az 1910-es évek elején - nem foglal­koztatják ezek a problémák. Igaz, sajnálja rend­szeresen elvert kolléganőjét és annak főnökük által molesztált 12 éves lányát, segíteni szeret­ne, de tudja, nem igazán tehet semmit. Aztán a sors fura és kegyetlen játéka nyomán az ele­inte inkább kíváncsi, mint harcos résztvevőből a mozgalom egyik legelszántabb alakja lesz. A Maudot alakító Carey Mulligan kitűnően érzé­kelteti, mikor jön el az a pillanat, amikor a fia­tal nő rádöbben, igenis tehet valamit a világ vál­tozásáért, nem kell, nem szabad némán tűrnie, különben sosem változik semmi, így az esemé­nyek passzív szemlélőjéből azok aktív alakítója lesz - nem kis áldozatok árán. Ezt az átalakulást kíséri végig Steed nyomo­zó (a szintén rendkívül jól játszó Brendan Glee­­son), aki férfiként, a törvény őreként - a néző­vel együtt - próbálja megfejteni Maud és a töb­biek indokait, kísérletet tesz arra, hogy megért­se őket, amitől rögtön emberségesebb lesz a film többi férfikarakterénél, politikusoknál és férjek­nél, akik veszélyes női hóbortnak tartják a moz­galmat. Fontos megjegyezni, mennyire megdöb­bentő a korabeli hatóságok viselkedése, hogyan ütik-verik a tulajdonképpen békésen tüntető nőket, vagy milyen kegyetlenül etetik az éhségsztrájko­­lókat - ha nem látnánk, nem tudnánk elképzelni. A film nagy erénye, hogy ezt bemutatja, de azt is fontosnak tartja, ne egyoldalúan tegye: a szüfra­zsettek túlkapásaival szemben sem megengedő. Gavron és Morgan végig odafigyelt a törté­nelmi hűségre, ezt megerősítendő A szüfrazset­tet archív felvételek zárják le, majd a főcím előtt lista arról, mely országokban mikor kaptak sza­vazati jogot a nők. Ez a felsorolás a film talán leg­döbbenetesebb momentuma: kiderül, hogy mo­dern, magukat mindig felvilágosultnak és nyi­tottnak, liberálisnak hirdető országokban med­dig nem vették tulajdonképpen emberszámba sem a nőket: például Svájcban 1977-től, Fran­ciaországban 1945-től szavazhatnak a nők. Ezek után nem csoda, hogy a főcím alatt a szokásos alapzaj helyett néma csend van. Tanulságos, iz­galmas és megrendítő mozi A szüfrazsett­­ nem csak nőknek, sőt. (A szüfrazsett. Színes, feliratos, angol film­dráma, 104 perc, 2014. Rendező: Sarah Gavron. Forgalmazza a UIP-Duna Film) Hétköznapi nőkből lettek harcos aktivisták a szüfrazsettek (Carey Mulligan és Anne-Marie Duff) Fotó: UIP-Duna Film Hit és tőzsdeA minap a közeli ABC-ben álltam sor­ba, mert a sorban állás lassan köte­lező elemévé válik minden vásárlás­nak. És e tekintetben nincs különbség a híres­neves áruházláncok és a kisebb üzletek között. Ha kevés a vásárló, akkor egy kassza működik, ha sok, akkor a szükségesnél eggyel-kettővel ke­vesebb, hogy a kliens semmiképp ne ússza meg. Arról már nem is szólva, hogy a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor a betelepülő hipermar­ketek a keleti blokk mucsai lakóit csillogó-villo­­gó külsőségekkel és bőséges árukínálattal (tulaj­donosaikat pedig extraprofittal) kápráztatták el, mára már jóval szerényebb üzemmódra váltot­tak át. Míg akkortájt - az elhíresült székely vicc poénját idézve - „minden is” volt, ma már min­den sincs. Ez van, tempóra mutantul - sóhajt fel az egyszerű halandó, és eltűnődik azon, va­jon ez nem áll-e összefüggésben azzal, hogy egy ideje ők is az adófizetés keserű kenyerét kényte­lenek eszegetni... „Akárcsak a szocializmusban! - fakad ki a mögöttem álló ősz hajú úr. - Most is csak pac­káznak a vevőkkel! Ha fiatal lennék, egy percig sem maradnék tovább ebben az országban! Meg sem állnék Angliáig, ott egészen más az élet!” „Az lehet - fordultam meg, mivel megszólíttat­­tam -, csakhogy az az angoloké. Ami meg itt van, az a miénk! Szaladgálás helyett nem ezt kellene jobbá tenni?! Megváltoztatni?!” Szemmel látha­tóan meghökkent a váratlan válaszon, mert csak dünnyögött valamit s legyintett. Én meg - há­romgyerekes apaként - azon tűnődtem el ke­serűen, hogy: hát már a nagyapákra sem lehet számítani?! Nem szeretnék általánosítani (akkor sem, ha már több idős embertől hallottam ha­sonló megnyilatkozásokat), ennek ellenére meg­döbbentő, hogy mennyire kifordult sarkából a világ. Mert én abban a hitben nőttem fel, hogy - lám, a sok May Károly- és Cooper-regény áldat- Lakatos Mihály tan hatása! - az öregek bölcsességében és élet­­tapasztalatában maradéktalanul meg lehet bíz­ni. (Hogy az indiánok sem véletlenül hallgattak a vének tanácsára.) Hiszen ötvenhatban ők sem azért fogtak fegyvert, hogy utat törjenek ma­guknak Angliáig! S még ha csak ennyi lenne a baj... Ha ez nem csupán tünete volna egy való­jában kapitálissá dagadt problémának! Mert hát egyre inkább nyomaszt valami fura lelkiisme­­ret-furdalás, hogy a generációm nem fog méltó­nak bizonyulni az elődökhöz. Hogy sokkal rosz­­szabb, élhetetlenebb és veszélyesebb világot ha­gyunk a fiainkra,­­m­int amilyent mi kaptunk a szüleinktől... Lassan be kell látnom - így, fél évszázaddal a hátam mögött -, hogy valami elképesztő naivi­tás, az emberek iránt érzett felelőtlen bizalom, a társadalommal szembeni minden alapot nélkü­löző elvárások jegyében éltem le az életem tekin­télyes hányadát. És ha megkövetnem nem is kell a kommunistákat, a tisztesség úgy kívánja, hogy elismerjem: a köztünk és a józan ész között tor­nyosuló akadályt nem csupán az általuk működ­tetett rendszer jelentette. S ha a kommunistáknak az ideológiai alapon ránk kényszerített több évti­zednyi nélkülözést és sanyargatást nehéz megbo­csátanom, akkor az azt követő időszak „társada­lommérnökeinek” azt a csalódást, amelyet az ölük­be hullott nagy lehetőség elpackázásával okoztak. Hiszen 1989 boldog decemberében még az­zal borultunk egymás nyakába, hogy: hála isten­nek, vége az őrületnek, jöhet a józan ész korsza­ka, amikor mindent nevén lehet nevezni, min­dent meg lehet beszélni, és úgy elrendezni, hogy mindenkinek jó legyen. Mert hát az utca embere így dekódolja a józan ész fogalmát. Senki nem ül­döz senkit, senki nem kényszerít rá senkire sem­mit, mindenki betartja a hosszú idő alatt kipró­bált és kikristályosodott társadalmi normákat, és elégedetten élvezi az igazság és a közjó diada­lának gyümölcseit. Elismerem: jócskán szimp­­lista értelmezés ez, mindazonáltal a legőszin­tébb és legbecsületesebb. Mert a baj akkor kez­dődött, amikor az értelmezési tartomány újabb és újabb jelentéshordalékokkal kezdett bővülni. Amikor a különböző guruk által keltett ideoló­giai hullámverésekben lubickolva egyszer csak azt észleltük, hogy bizony jó messzire kerültünk saját hagyományainktól, az apáink és nagyapá­ink által kijelölt biztos támpontoktól (bóják­tól), de nyugodtan nevezhetem értékrendnek is. Amikor „normális” jelzőnk előbb szép las­san kikerült a józan ész felügyelete alól, majd je­lentését és értékét is elveszítette. Ma már any­­nyit ér, mint a fedezet nélkül kinyomott bankó. Szent meggyőződésem, hogy összezavarodott, csődhalmazzá vált világunk csak úgy kerülheti el végzetét, ha megkövetjük, majd újra birtokba vesszük józan eszünket, és segítségével újradefi­niáljuk a „normális” fogalmát. Az újradefiniálás azt jelenti, hogy gyöngéden levesszük róla a bo­hócjelmezt, s azt erőteljes mozdulattal a kuká­ba hajítjuk. Jelentéstartományában pedig sem­minek nem adunk helyet, ami nem az eltelt év­századok, évezredek próbáját kiállt, hagyomá­nyaink által is megerősített érték. S e munka so­rán nem spórolhatjuk meg az alapozást (betono­zást), a jog és a moralitás újbóli és sürgős össze­kapcsolását. A jog képezi az alapot, a moralitás a falakat, a kettőt pedig „tetőzetként” fogja egybe a józan ész (erkölcsös gondolkodás). Ahol a tető hiányzik, ott nyilván becsorog az eső, s a falak is előbb-utóbb szétmállanak. Az utóbbi negyed­században „szorgos kezek” addig bontogatták a tetőt és adagolták a lakóknak a mákonyt (sok­sok írott és sugárzott csatornán keresztül), míg sokan elhitték, hogy tető nélkül is van élet. Van is. Csak hát milyen? Olyan, amilyen napjainkra kialakult: kaotikus, már-már apokaliptikus. Amikor Mózes visszatért övéihez a tíz parancsolattal, azok éppen az arany­borjú imádatával (de mondhatjuk „valóságshow”­­nak is) voltak elfoglalva. Tudjuk, milyen reakciót váltott ez ki belőle. Vajon mit szólna ma Mózes, amikor azt látná, hogy az ember már ki se lát­szik a hatalmas aranyborjúcsordából? Pedig ha csak a tíz parancsolatot betartaná az emberiség, komolyabb problémáinak zöme megoldást nyer­ne. Mivel e helyütt nincs lehetőségünk kibonta­ni e kor rákfenéinek még csekély hányadát sem, ezért most csak utalunk arra, hogy a józan ész el­vesztése az Istenben való hit mellőzésével kezdő­dött. Amikor az ember Isten hatalmát a sajátjá­val helyettesítette be. Csakhogy amíg Isten ha­talmát a bölcsessége és az általa megszabott ér­tékrend biztosította, az emberét csak a pénz ké­pes garantálni. Gondoljunk bele: véletlen-e az, hogy amíg a múlt embere minden történés mö­gött Istent látta, addig korunk embere a pénzt? Bármi történjék is a világban, a hitetlen ember első pillantása a tőzsdei árfolyamokra esik... És akkor nézzünk körül! 2015. december 5., szombat

Next