Magyar Idők, 2015. december (1. évfolyam, 78-102. szám)
2015-12-12 / 88. szám
12 LUGAS PROGRAMOK Ünnepre hangolva. A Néprajzi Múzeum családi napot rendez a betlehem körül. Az egész napos rendezvényen folyamatos kézműves programok mellett a Betlehem - „nagy dolgok a jászolnál történnek” című időszaki kiállítás tárlatvezetése, a Sebestyén Ádám Székely Társulat bukovinai betlehemese és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékeinek karácsonyi koncertje várja az érdeklődőket. Helyszín: Néprajzi Múzeum (Budapest V., Kossuth Lajos tér 12.). Időpont: december 12., szombat 10 óra. Karácsonyi éjfélóra. Bodza Klára Ó, áldott Szűzanya című szakrális lemezbemutató koncertjén archaikus imádságok, istenes versek, Balassi Bálint 67. zsoltára, Mária-énekek, középkori hangszeres karácsonyi dallamok, adventi és karácsonyi népszokásdalok hangzanak el. A Karácsonyi éjfélóra című esten közreműködik: Dunai Tamás, Balogh Kálmán, az Excanto régi zenei együttes, Csörsz Rumen István, Kiss Krisztián, valamint Bodza Klára énekes tanítványai. Helyszín: Párbeszéd Háza, Díszterem (Budapest VIII., Horánszky utca 20.). Időpont: december 12., szombat 18 óra. Császártöltés hiteles története. A helytörténeti írásokat, visszaemlékezéseket és térképeket tartalmazó Császártöltés, 1. című könyv bemutatóján Wicker Erika, Knipl István, Bárth János, Bolvári Csaba, Bánáti István ismerteti a Bács megyei település történetét. Helyszín: Közösségek Háza (Császártöltés, Kossuth Lajos utca 169.). Időpont: december 13., vasárnap 15.30. Test a lelke mindennek. Lakatos János nívódíjas koreográfus és táncpedagógus, a Magyar Táncművészeti Főiskola tanára Tánc és egészség című ismeretterjesztő előadásában „húsba vágó” kérdéseket feszeget. Megváltoztathatjuk lelkiállapotunkat a testtartásunkkal? Miért nem szédülnek el a táncosok forgás közben? Hogyan tud együtt mozdulni egy siketekből álló táncegyüttes? Sok megdöbbentő tény és érdekes videó várja azokat, akik mélyebben is szeretnék megismerni a táncoló testek működését. Az előadás Lakatos János és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója. Helyszín: MOM Kulturális Központ, Színházterem (Budapest XII., Csörsz utca 18.). Időpont: december 14., hétfő 19 óra. Somogyi bakák a Don-kanyarban. „December 12. szombat. Este megjöttek a felváltók... Én Jámborral és a többi rajparancsnokkal még itt maradok egy 24 órát, hogy az újdonsülteket eligazítsam...” 1942-ben e nappal fejeződik be Gróf Imre tartalékos zászlós harctéri naplója. A történet 2015 decemberében folytatódik, Gróf Péter és Szabó Péter Somogyi bakák szakaszparancsnokaként a Don-kanyarban című könyvének bemutatóján. A Napkút Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált kötet szerzőivel Szakály Sándor beszélget. Helyszín: Litea Könyvesbolt és Teázó (Budapest, Hess András tér 4.). Időpont: december 15., kedd 17 óra. A Liszt Ferenc Társaság koncertje. Bajk Ágnes (zongora) és Ádám Krisztina (fuvola) kamaraestje hallható a Liszt Ferenc Társaság koncertjén. A műsoron többek között szerepel Schubert Elszáradt virágok - bevezetés és variációk zongorára és fuvolára című műve és Liszt Ferenc Első elfelejtett keringőjének Szabó Ferenc-átirata. Helyszín: Művészetek és Irodalom Háza, Fülep Lajos Terem (Pécs, Széchenyi István tér 7-8.). Időpont: december 17., csütörtök 18 óra. Magnificat. A Savaria Barokk Zenekar Monteverdi Magnificat és Schütz Karácsonyi történet című művét játssza következő templomi koncertjén. Helyszín: Örökimádás-templom (Budapest IX., Üllői út 77.). Időpont: december 18., péntek 19.30. Misztériumjáték. Az adventi készülődéshez járul hozzá a Térszínház Karácsonyi misztérium című előadása. Belépés: színházjegy helyett elemózsiás batyuval! Helyszín: Zichy-kastély (Budapest III., Fő tér 1.). Időpont: december 19., szombat 18 óra. (Programajánlatok a programok@magyaridok.hu e-mail címre küldhetők.) A közelmúltban egy előadás utáni beszélgetésben büszkén mondtam: örüljünk, hogy közöttünk van Juhász Feri, korunk legnagyobb élő magyar költője! Félve mondtam, mert tudtam betegségéről, de túl ezen kiolvastam utóbbi köteteiből, hogy a Mindenség szerelmének költőjét mennyire eltölti a halál megtestesülésének, egyben metafizikájának kérdése. Létezésünk átváltozásának, a földi lét alakulásának, a világmindenség egészében elfoglalt helyének kérdésköre filozófiai pontossággal izgatta, de figyelmét a meghalás létpillanatának személyes bekövetkezése éppúgy érdekelte. Nemzedéktársaitól, barátaitól e kettős kérdéssel búcsúzott. Kisesszék prózaversben, mondtuk, de én tudtam, hogy személyes érdeklődésének, a rá is váró eseményeknek végiggondolása fogalmazódik ezekben a kései remekekben. Szörnyű adottság: látni belülről mindent, ami bennem és körülöttem történik. Juhász Ferenc ennek a képességnek világirodalmi méretű zsenije. Látja és szavakkal meg is idézi mindazt, amit az ember önmagában megél, szenved, élvez, gyönyörittasan átél, veszteségtudattal megszenved - miként az életét megélő ember és ahogy az egészségéért aggódó másik ember és az egészségéért felelősséget vállaló orvos. De leírhatóan látja a világmindenséget, életre kelthetőbben, mint a legjobb csillagászok. És el tudja képzelni ugyanennek a mindenségnek a még talán fel sem fedezett picinységeit, jobban, mint bármelyik fizikus. És rácsodál - leírható szavakkal is formálva - a biológiai organizmusokra, pontosabban talán, mint az annak tanulmányozására szakosodott biológus. És még egy „kiegészítő” adottság: képes átélni az egyes ember külön csak rá szabott megpróbáltatásait és a történelemnek az egész emberiséget megszenvedtető veszélyeztetettségét. Sokszor elgondolom: hogyan lehet ilyen terheltséggel természetes emberi életet megélni? Majd évtizede, amikor felesége, Kati dicsekedve mondta, hogy egy költői összejövetelen, valahol a Balkánon. Feri volt, aki elsőként, szinte futva érkezett fel a dombon álló templomocskához, tudtam, hogy próbát tett, az öregedés állapotát mérte a világban létezés esélyéhez. Kipróbálta önmagát. Versei alakultak ezekben, a lét kihívását mérlegelő mozdulatokban. „Fél a haláltól” - mondta felesége a feleségemnek régebben, amikor még egészségesen kellett szembenéznie az évekkel elközelgő eseménnyel. „Nyugtatom, biztatom, ne félj, ott leszek veled, fogom majd a kezedet.” Orvos létére mondhatott ilyet. Én meg, mint a költő fiatalabb kortársa, higgyem ugyanezt! Már csak a beszélgetés végét hallhattam: „Egy pillanat az egész. Vigyázok rád.” Hány versben, hány barát távoztával gondolta el ezt a pillanatot? Vajon most, amikor elrendezettségében valóban ideális formát ölthetett távozása, vajon miként írhatta volna meg saját halálát? Saját pillanatát? Olvasom lánya beszámolóját a Facebookon: „december 2-án 23.30 perckor meghalt az Édesapám. Mamával és Eszterrel fogtuk a kezét.” Egy életen át erre a csodákra nyíló pillanatra készült. Félve és reménykedve. Az életet féltve, a létezés értelmét mérlegelve. Amit egy életen át keresett mindegyik versében, már csak ő tudhatja. Önmagát el nem búcsúztathatja. Hiszen tudjuk: a többi néma csend. Azt olvasom mindenütt, hogy Juhász Ferenc sajátos költő, nem társítható egyik meghatározó beszédmódhoz sem a huszadik században. Pedig ennek éppen az ellenkezője az igaz. Sokáig a politikához kötöttük. Igaz, hogy A tékozló ország nélkül talán '56 forradalma se lenne, utóbb a „bomba” árnyékában a világ létezésének egyik legizgatottabb védelmezőjét ünnepelhettük költészetében. És amikor nemzedéktársainak hullását siratta, benne láthattuk a nemzeti „bárdot”, aki emléket állít az elhullottaknak. De kérdés, van-e ezzel a végső elkeseredéssel szemben poétikailag hiteles ellenszer. Szememben a harc az ünnepért, a derű keresése, az Igéből származó fény befogadása a költő feladata. Feladata? Létkérdése! A huszadik század nagy öröksége ez, amely a létezésben való megújulás esélyét kereste. És ez Juhász Ferenc költészetének lényege. Az ő költői szövege is kezdetektől hordozza a kétségbeejtő tragikumot ellenpontozó gyönyörködést, a fény keresését. Ha valaha a politikus költőt ünnepelték az utána indulók, a mai fiatal költészet éppen ezt a Mérgezett Mennyországot ellenpontozó szövegteremtést ünnepelheti benne és általa. Azt a költőt, aki a Halott feketerigó, majd a Fekete Saskirály minden mondatában megküzdött a pusztulással. Az öröm keresése és megtalálása a rossz ellenében a Juhász Ferenc-i poétika jellemzője, amely beleépül a huszadik századtól napjainkig ihlettel szolgáló világirodalomba. A huszadik századnak a tragikus derűt megszenvedő legnagyobb költői közé tartozott. Ehhez a tragikus derűhöz át kell élni magát a létezés tragikusságát. Esendőségét, a „mostpontokra” szakadó világ végességét. A költő, aki a hitre apellált, hány változatban volt kénytelen elsiratni az embert a történelemben? A mindenség szerelme és A virágok hatalma annak a létkatedrálisnak az épülése, amelyben a tenyészet világa megtalálja az ember szervező elvét, és annak tudatáig nyúlik. Ez az ember Az éjszaka képeiben aztán elérkezett önmaga megsemmisíthetőségének tudatáig. De mi történhet ezután - ha nincs meg a tenyészet céloksága, ha elveszett belőle az ember? Itt találja meg a Juhász-vers a határesetet, az ember utáni világot, amelyet mégiscsak ember méretűen tud megszerkeszteni. Az ember nélküliségben kitűnik az emberhiány borzalma és az emberlét szépsége. Nemlétével groteszkbe fordul a csodálatos, és az ember nélküli groteszk csodálatossá nemesedik, mihelyt felfedődik emberi modellje. Juhász az elveszthető paradicsomot rajzolta meg az elveszettség állapotában. És itt, a legtökéletesebb határhelyzetben születik újjá a hit: az ember képtelen elképzelni az ember nélküli világot. Juhász Ferenc ebből a pokol-túlvilágból is vissza tudott térni. A „Fekete Saskirály” minden emberben benne él, és legjobb pillanatait is képes elrontani: ezzel kell megküzdeni, ezzel kell szembeszállani. Az örök szembenállás Juhász Ferenc költészetének jellemzője. Ha a huszadik század európai költészetében rátaláltam az életet értelemmel eltölthető nagy ellentételezésre, hozzávéve mindennek metafizikus tovább éltetését, természetes számomra, hogy Juhász Ferenc költészete ugyanezt, a félelemtől-undortól-kétségbeeséstől a boldogság átélhetőségééig vezető utat szintúgy feltalálta. Költészete ekként válik a huszadik századi világirodalom legteljesebb reményeit összefogó képzeletbeli antológia kiemelt szereplőjévé. Ennek a küzdelemnek záróverse a hosszú című Latinovits-sirató, amely majd évtizedig a Juhász-költészet befejező versének is látszott. Benne magát az etikai küzdelmet éli át poétikailag: a meghalás, az elnémulás költői-művészi pillanatában Juhász Ferenc vállalta a halottvivő szerepét, az akár hallgatva is élni nehezebb sors kimondását. Juhász Ferenc ezt követően sem hagyja el a történelmi párhuzamot, amelyet a Latinovits-siratóig kritikusai annyiszor megrajzoltak/megrajzoltunk. Csak túl ezen egy - ezt is magában foglaló - másfajta esztétikai vállalkozásba kezd. A hangsúly eddig az ember és történelmi csapdáinak szembesítésén volt, a tragikus meghasonlások felmutatásán és átélésén. Ekkortól az embert személyes sorsában a boldogság esélyével méri. Nem kivonja felelőssége alól, de a felelősségvállalásra alkalmasabbá nemesíti. Az aszkézis helyett az öröm elve alapján élő embert fogalmazza. És ez nem lefokozza, de felemeli, ellenállóbbá teszi költészetét: „...ne a halált igyuk, a létezést / igyuk, a létezés megtisztít, őrjöngve habzó fényanyag-fényalak. Hit: / megáldalak, áldalak fényemben, gőgdacos hitemben, most és mindörökkön / örökké. Ámen.” Micsoda pompázatos összeölelkezés: valaha a szorongattatásban, utóbb az elégia derűjében egymásra rátalálva. Legcsodálatosabb összegezése ennek a Halott feketerigó. A barátok hullásával az újabb társ, a feleség és a család mértékül emelése. Boldog vagyok, hogy ennek, az idők próbáját kiálló klasszikus költészetnek szellemét átérezve ugyanolyan megrendültséggel vehettem kezembe Juhász Ferenc utolsó köteteit a mostani évtizedben, mint tettem A virágok hatalma esetében 1956 kora őszén, első megjelent írásom fogalmazása idején. Akkor a versek Bartók-közelsége ébresztett rá a történelem és a létezés nagy drámájában, az élet és halál váltakozásának ijesztő félelmetességében való megmerülésre. Juhász Ferenc mindenre rácsodálkozó szeme vezetett be a létezés csodájába. Az újakra készülésbe. Versei bűvöletében nem csodálkoztam a forradalom születésekor. Fiatalok voltunk mindketten, életre készülök ebben az elmúlást is elénk táró világban. Mostanra ugyanezt a világot az Isten-közelség sugárzásában nyitotta ki előttem. Gyönyörködhettem a világ teljességében gyönyörködő széttekintéseiben, vele együtt keresve a kapcsolódást a láthatón-felfoghatón túli végtelennel. Figyelem, amint keresi helyét a teremtett világ Teremtőjével való kapcsolódásban. Ami Juhászt utolsó verseiben nyugtalaníthatta, az ismeretlen, az egyes ember, a Föld, a világmindenség sorsa, értelme. A biztosból ismét és ismét a bizonytalanba kérdez, és fordítva. Minden életrajzi jelenetből ide figyel, újabb történeteibe azért kezd, hogy belőle újabb kérdést csiholhasson. A létezés semelyik esélyét sem feledte a másikért. Gyönyörre vágyik létezésünk mindegyik távlatában: ember, aki arra teremtetett, hogy csodálja a teremtményeket, a létezés milliószor milliárd alakját, és csodálkozásával vágyódjon mindennek az értelme után. Barátainak búcsúztatásaiban mindről elmondhatná, amit egyikükről leírt. Itt a pillanat, hogy szövegét rá is alkalmazzam: „De boldog lehet az Elképzelhetetlen Isten, hogy ilyen áldott szentséges fia született.” Juhász Ferenc versvilága a világirodalom nagy alkotásai között Örök szembeszállás Kabdebó Lóránt Juhász Ferenc budapesti otthonában 2014-ben. Tragikus derű Fotó: MTI-Czimbal Gyula 2015. december 12., szombat