Magyar Idők, 2016. július (2. évfolyam, 153-177. szám)

2016-07-09 / 160. szám

FRICZ TAMÁS Az elitközpontú politika veszélybe sodorta a demokráciát Korszellemváltozás Európában Van egy régi német kifejezés, a Zeitgeist, vagy­is korszellem, amely egy adott korszak köz­­gondolkodásának, nézeteinek, véleményei­nek domináns tartalmát írja le. Nagyon úgy tűnik, hogy a június 23-i brit népszavazás után alapvető változás áll be az európai kor­szellemben. Ennek lényege abban ragadható meg, hogy amíg az elmúlt évekig-hónapokig az Európai Unió egy olyan vonzó központi helynek számított, amelyhez - minden vita és konfliktus ellenére - fenntartás nélkül tar­tozni illett és kellett országoknak és állam­polgároknak egyaránt, addig a brit kilépés ezt a trendet alapjaiban átírta, és más irányt szabott a folyamatoknak. Eddig tehát a cent-A britek kiválásával nem maradt olyan nagyhatalom, amelyik komolyan ellen akarna vagy merne állni Merkelék globalista koncepciójának. Francois Hollande súlytalan, Matteo Renzi pedig még Merkelnél is vadabb gondolatokkal áll elő liperális, az unió központja felé húzó törek­vések uralkodtak, innentől kezdve azonban megjelentek a centrifugális, tehát a központ­tól kifelé irányuló szándékok és akaratok is. A trendváltás persze nem azonnali és nem látványos, de a jelei már mutatkoznak; ami most megfigyelhető, az a Brexit előtti, EU- központ felé húzó, illetve a Brexittel még to­vább erősödő, a központtól távolodni igyek­vő törekvések közötti konfliktusok megjele­nése. Érdemes számba venni a legfontosabb törésvonalakat, amelyek mindegyike össze­függésben áll az európai korszellem átala­kulásával. A Brexit kapcsán látványos vita alakult ki a fősodratú neoliberális közgazdász szak­értők és az ő véleményüket nem szentírás­ként kezelő politikai szereplők között. An­gol, amerikai, holland és persze magyar libe­rális szakértők fanyalognak és keseregnek a brit népszavazás eredménye miatt, gyakor­latilag katasztrofálisnak tartják azt, ami tör­tént nemcsak Nagy-Britannia, hanem egész Európa, sőt a nyugati világ szempontjából is. Érvelésük egyértelműen a globális pénzvi­lág érdekeit tartja szem előtt, és a neolibe­rális gazdaságfilozófia sok tekintetben lejá­ratódott mantráit fújják. A nyilatkozók szo­kásos fordulatai közé tartozik például, hogy a „piacok”, a „befektetők” szempontjait kel­lett volna figyelembe venni, akiknek a Brexit tarthatatlan, a gazdaságot válság és csőd fe­nyegeti. Megszűnt a „bizalom”, amely nélkül a gazdaságban ellenőrizetlen és kiszámítha­tatlan folyamatok indulnak el­­ és rögtön rá­mutatnak a „megdönthetetlen” tényre: lám, a font mennyit zuhant. És máris hangsúlyoz­zák: helyre kell állítani a „bizalmat”, amilyen gyorsan csak lehet. Fordítsuk le, hogy mit je­lent ez: a „bizalom” elvesztése ebben az eset­ben nem jelent mást, mint hogy a globális pénztőke, a londoni City, illetve a multina­cionális gigacégek európai uniós piacokhoz való hozzáférése megrepedezett, mondhat­nánk úgy is, hogy a globális cégek brutális profittermelésének természetes menete sé­rült a kilépéssel. A „bizalmat” pedig úgy lehet helyreállítani, ha a Brexit jelentőségét bármi áron, de minimalizálják, sőt jelentéktelenítik, például új népszavazás kiírásával vagy a lon­doni City sajátos státusának megőrzésével. Joris Luyendijk Londonban élő holland új­ságíró például az egyik magyar napilapban azon kesereg, hogy Nagy-Britanniában a „szak­értők” tekintélye még sohasem volt ilyen cse­kély, és a demokrácia egyre kiszolgáltatottab­bá vált a populizmusnak és a - nóta bene! - katasztrofális választói döntéseknek. Ízlelges­sük még egy kicsit: a demokrácia egyre ki­szolgáltatottabbá válik a - hagyjuk el a jelzőt - választói döntéseknek... Én ezt úgy fordí­tanám le: tehát a demokrácia legnagyobb el­lenfele a demokrácia. Azért ez kedves. Vegyük észre a korszellem változását: a holland újságíró és mások végre nem be­szélnek mellé: immáron alig titkolt vélemé­nyük szerint a „szakértőknek” - mármint a neoliberális körök fizetett embereinek -kellene dönteniük a világ számára fontos kérdésekben, mert ők „értenek hozzá”, ez­zel szemben a választói döntéseket - tehát a demokráciát - mellőzni kellene. A demok­rácia nem más, mint populizmus, vagyis „szakértők” (az igazság birtokosai) és po­pulisták (a népuralomban hívők) konflik­tusa jelenik itt meg. Ebben a szellemben fakad ki a fenti lap­ban Horváth Gábor újságíró is, aki azt írja: „A többség döntött, ezt hívják demokráciá­nak. Csoda, hogy Platón óta újra és újra fel­bukkan a gondolat: inkább tudós »filozófus királyok« uralkodjanak, mint a nép?” Ezektől és más hasonló, megkeseredett neoliberális szerzőktől csak azt kérhetjük: a demokráciá­ból való kiábrándulásukban legyenek követ­kezetesek, és amikor az EU egyik vagy má­sik operettbizottsága a magyar vagy a len­gyel demokrácia állapotát merné kritizálni, bírálni, akkor védjék meg ezeket az országo­kat, hiszen nálunk állítólag már a választá­sok is manipuláltak - és ez immáron igen­csak kívánatos neoliberális, „szakértői” szem­szögből, nemde? A Brexit még inkább kiélezte, sőt már-már geopolitikai konfliktussá szélesítette a köz­pontosított unióban, vagyis a föderális Eu­rópai Egyesült Államokban, illetve a nemze­tekre, a nemzetállamok szuverenitására épü­lő unióban hívők közötti ellentéteket. Angela Merkel kancellár összehívta az úgynevezett magországokat, a hatokat, ami szimbolikus lépésnek is tekinthető, hiszen ezzel vissza­mentek a gyökerekig, az 1951-ben megala­kult Európai Szén- és Acélközösségig; akkor is ez a hat állam indította el az európai egye­sülési folyamatot, amely mára, 65 év után sú­lyosan megbicsaklott. A magországok tehát ismét egymásra találtak, hogy újra ők dönt­sék el azt, hogy a jelenlegi krízisből milyen irányba kell elindulnia az uniónak. Ez, a töb­bi tagállammal szembeni kifejezetten barát­ságtalan lépés joggal váltotta ki az ellenreak­ciót, azt, hogy tíz másik, főként közép- és ke­let-európai tagállam Varsóban gyűljön ösz­­sze és tárgyaljon a válságkezelés lehetséges módozatairól - önállóan és a magállamok befolyásától mentesen. Jól látható, hogy a két (geo)politikai tá­bor filozófiája és világképe gyökeresen el­térő. A Merkel által irányított központi ha­talmak abból indulnak ki, hogy a világ gaz­dasági, kulturális, demográfiai stb. gond­jaira az egyre inkább globalizált, egyre in­kább centralizált hatalmi struktúrák kiépí­tése az egyetlen lehetséges és jó válasz. Új világrend kell, globális világkormányzás, és egy központosított, hiperföderális Európai Unió az egyik legfontosabb lépés lenne ebbe az irányba. A Brexit nekik valójában egy új lehetőség: kilépnek azok a britek, akik világgazdasá­gi és világpolitikai súlyuknak megfelelően útját állhatták volna a központosító törek­véseknek. A britek kiválásával nem maradt olyan nagyhatalom, amelyik komolyan el­len akarna vagy merne állni Merkelék glo­balista koncepciójának. Francois Hollande súlytalan, Matteo Renzi pedig még Merkel­nél is vadabb gondolatokkal áll elő. A Brexit óta nagyon látványossá vált az elitközpontú és a polgárközpontú gondol­kodásmód és politika szembenállása mint talán a mai korszellem legfontosabb törés­vonala. E törésvonal a fent említetteket is magában foglalja, hiszen amikor a neoli­berális közgazdász „szakértők” és a „popu­listák” ellentétéről beszélünk, akkor sincs másról szó, mint a globális elitek és az ál­lampolgárok választási jogát védő demok­raták közötti szembenállásról. Másfelől a központosított Európa hívei­vel szemben állnak azok a tagállamok, ame­lyek szerint az emberek véleményének meg­kérdezése nélkül nem lehet, sőt nem szabad dönteni sem a bevándorlás, sem a kötelező kvóta, sem az unió reformjának ügyében. Az elitközpontú és a polgárközpontú po­litika konfliktusa veszélybe sodorta a de­mokráciát Európában, és megváltoztatta a korszellemet is. Eddig Európa központi ál­lamai hordozták legerősebben az összetar­tó értékeket, és ehhez igazodott mindenki. Ma már nincs ilyen központ, és közös érté­kekről is egyre nehezebb beszélni. A szerző politológus Fűrész Gábor mmmmmmmmmmmmmmmmmmmammmmmmmmmm Huxit? Na, ilyen nem lesz Nem csak azért, mert mindenkinek elege van a hülye mo­zaikszavakból. Igaz, ez is egy nyomós érv. Huxit? Rettene­tes. Huxit (azaz Magyarország kilépése az EU-ból) azonban nem lesz, mert sem politikai, sem társadalmi realitása nincs. Beszélni is csak azért beszélnek róla, mert a magyar kor­mány egyik minisztere elfelejtette, hogy a kormány­ és a magánvélemény két különböző dolog. Egy, a kormány nevé­ben tartott sajtótájékoztatón minden vélemény a kormány­nyal azonosítható és azonosítandó. Ez így van rendjén. Az ellenzéket kár hibáztatni azért, mert gyorsan leüt egy feldo­bott labdát. Ilyen a játék természete. Néhány nappal később tehát már arról van szó: a kormány Magyarország kilépését készíti elő. Ennek eszköze a kvótanépszavazás. Hatásosan cseng, csak nincs valóságtartalma. Nézzük először a közvéleményt! A Századvég méréseinek jóvoltából tudható (köszönöm egyben az aktuális informá­ciót nekik), hogy a Brexit után/ellenére is a magyarok 76 szá­zaléka a bennmaradásra voksolna egy hazai EU-népszava­­záson. Kilépne 13 százalék (a fennmaradók nem tudnak íté­letet alkotni). Nincs az a politikai párt, amelyik józan ész­szel magára tudná vállalni a Huxit ügyét 13 százalékos tár­sadalmi támogatottság mellett. A Századvég közvélemény­kutatásából az is tudható, hogy a Fidesz-szavazók mindössze 14 százaléka kilépéspárti, 76 százaléka maradáspárti. Ennyi. A kilépéspártiak legnagyobb arányban a Jobbik szavazói kö­zött találhatók. 37 százalék - azaz kicsivel több, mint egy­­harmaduk. Azaz még a félkatonai, nyíltan EU-ellenes radi­kálisok szavazóinak többsége is maradna (pontosan 51 szá­zalékuk). Alig van, aki menne. Az eredmény egyáltalán nem meglepő. A magyarok nem önmaguk ellenségei. Kritikusak Brüsszellel, de azt is tudják, hogy Brüsszel nem Európa. Az Európa-eszmény és nem utol­sósorban az európai gazdaság nyomós érv a maradás mel­lett. Magyarország profitál a gazdasági integrációból és a tá­mogatásokból is. Kiábrándult Nyugat ide vagy oda, Közép- Európa továbbra is a felemelkedés lehetőségét látja az unió­ban. És ez így van jól. Negyven év diktatúra után Európa re­mény, még ha halványodó remény is. A kvótanépszavazásnak nem következménye a kilépés. A kvótanépszavazás ugyanis nem távolítja el Magyarorszá­got a közösségtől, hanem éppen ellenkezőleg: közelíti, mert megváltoztathatja a közösséget, méghozzá annak javára, se­gít megoldani annak belső feszültségeit, ellentmondásait. Eu­rópának, az európai politikának változnia kell. Nem elég ma már azt az üres szlogent mantrázni, hogy Európa problémái­ra a válasz: még több Európa. Azaz még erősebb integráció, még kevesebb nemzeti érdek. Gondoljunk a Brexitre! Bár ez is egy rettenetes szó. Miért következett be a britek kilépése az unióból? Komplex kérdés ugyan, de az biztosan elmond­ható, hogy az utolsó csepp a pohárban a bevándorlás félreke­­zelésének problémája volt. A UKIP (brit radikális, EU-ellenes párt) Brexit-kampánya erre a szempontra épült. Sikeresen. A britek ugyanis (más európai országok állampolgáraihoz hasonlóan) úgy érezték, Brüsszel hátat fordított nekik. Az emberek félelmeire nem volt válasz, ellenben a média és az elit öntötte rájuk a rasszista, xenofób vádakat. A Brexit ér­zelmi döntés volt. Olyannyira, hogy nem működtek a mara­dás mellett szóló szakértői, gazdasági érvek. A Brexit elitel­lenes döntés volt. Az elit hátat fordít, hazudik. Cserébe most az „istenadta nép” fordít nekik hátat. Mindez természetesen nem jöhetett volna létre egy magát (a UKIP legyőzésében) eltaktikázó tory bohóc, David Came­ron nélkül. Mégsem Cameron a hibás, ha úgy érezzük, ve­szélybe került az európai projekt. Változnak az idők. Az eu­rópai konszenzus integratív erejében döntő szerepet játszott a második világháború és annak borzalmas tapasztalata. Eu­rópa, saját történelmében először, megpróbált egy tudatos politikai, intézményes kísérlettel úrrá lenni saját barbársá­gán és kialakítani a béke civilizációs feltételeit. Az Európai Unió sok minden: nagyhatalmi status quo, gigantikus közös piac, kapitalista paradicsom, a hétközna­pi jólét lehetősége, bürokratikus struktúra stb. Ne felejtsük el azonban, hogy az „Európa-eszmény” mindenekelőtt egy válasz a világháborúkra. Innen érthető meg Angela Merkel „puha politikája” és an­nak morális töltete, még ha szamársággá is válik az új, vál­tozó történelmi kontextusban. A világháborúk réme távo­lodik, az érintett generációk kihalnak, eljön a felejtés ideje. Ha az Európa-eszményt életben akarjuk tartani, képesnek kell lennünk újrafogalmazni azt és vele az unió működési, intézményes, politikai folyamatait is. Itt a változás ideje. Lehet, hogy az EU-nak vége, de az is lehet, hogy minden megváltozik, és új fejezet kezdődik. Az azonban bizonyos, hogy Magyarország és benne a népszava­zás történelmi szerepe ebben a változásban keresendő, nem pedig az európai projekt felszámolásában.

Next