Magyar Idők, 2017. április (3. évfolyam, 77-99. szám)

2017-04-15 / 88. szám

www.magyaridok.hu KÜLFÖLD 7 Sárdy György: Azért lettem antikommunista, mert a hazámat és az egyházamat támadták Kisfiam, te is politikai elítélt voltál? Ha valakinek Latinovits Zoltán volt a gyermekkori barátja, később Mensáros László és Faddy Ottmár atya a rabtársa, és az illető huszon­évesen tegezhette Mindszenty József hercegprímást, akkor biz­tosan nem élt hétköznapi életet. Ez kiváltképp igaz, ha hozzávesz­­szük: a férfi cserkésztisztként sze­mélyesen hívta meg II. János Pál pápát Magyarországra. Borsodi Attila Nem azért lettem antikommunista, mert engem vagy a családomat bántották, ha­nem azért, mert a hazámat és az egyhá­zamat támadták - bocsátja előre Sárdy György, miután hellyel kínál fővárosi la­kásában. A szoba falán a XX. század tör­ténelmi alakjait, eseményeit megörökí­tő képek, az asztalon több évtizedes új­ságok, dokumentumok, az az érzésem, mintha egyszeriben sok-sok éveket ug­rottunk volna vissza az időben. Sárdy György 1931-ben született Budapesten. Édesapja végigharcolta az első világhá­borút, majd a családfő rendőr detektív­­nek állt, egészen a felügyelőségig vitte. A családnak négy gyermeke született, egyikük a Tanácsköztársaság alatt éhen halt. Az édesanyának nem volt teje, így nem tudta szoptatni a babát. György volt a legkisebb gyermek, az egyik bátyja ró­mai katolikus pap lett, a másik pedig kémelhárító tiszt. Sárdy György a fővá­rosi gyermekéveire így emlékezik: - Fent laktunk a budai Várban, de a ház a má­sodik világháború alatt találatot kapott, a mi lakásunk is megsemmisült. Cseré­be egy félkomfortos, fürdőszoba nélkü­li lakást utaltak ki, az egyik fal ráadásul belövés miatt hiányzott, nekünk kellett megcsináltatni. Azt hittük, hogy a jóis­ten nem törődik velünk, de később ki­derült, ez lett a szerencsénk. A második világháború után édesapámat igazolták a hatóságok, hogy 1945 előtt nem vég­zett politikai tevékenységet. Ennek elle­nére 1950-ben - mint minden korábbi katona-, rendőr- és finánctisztnek - az ő nyugdíját is elvették. A félkomfortos lakást viszont megtarthatták, szemben a többi tiszttel, akik nagyobb és szebb lakására szemet vetettek a kommunis­ták. Őket kitelepítették. Györgyöt az általános iskola elvégzése után Pécsre adták a Pius gimnáziumba, ahol jezsuiták tanítottak. Hallottak ar­ról, hogy a Tanácsköztársaság alatt mit műveltek a kommunisták, milyen rém­tetteket követett el Sztálin, és arról, hogy a spanyol kommunisták élve temettek el, dobtak kútba apácákat, másokat hajó­ra tettek, és elsüllyesztették a tengeren. Tagja lett a helyi cserkészcsapatnak, és megtanulta, hogy az embereken segíteni kötelesség. Később, amikor 1948-ben in­ternálták a jezsuita atyákat, és államosí­tották az iskolát, visszakerült a főváros­ba, az Eötvös József Reálgimnáziumba. Ott is érettségizett 1950-ben. Egyetem­re jelentkezett, ám a családi háttér miatt nem vették fel. Buszkalauznak állt, de a jókedvét azért megőrizte. Jó színészi képességei voltak, ezt még gyermekko­ri barátja, Latinovits Zoltán is elismer­te. Egy ideig Pécsett színészkedett, majd a Fővárosi Autóbuszüzemben a színját­szó csoport vezetője lett. Két évvel később, 1952-ben elvitték munkaszolgálatos katonának, de a kö­vetkező évben letartóztatták. Ennek az volt az előzménye, hogy 1948-ban Buda­pesten belépett a Mária-kongregáció el­nevezésű katolikus lelkiségi mozgalom­ba, amit szintén a jezsuiták irányítottak. Az volt a bűne, hogy a lelki feltöltődés fontossága mellett felhívta a fiatalok fi­gyelmét a testedzés szükségességére is. Mondván, ha háborús helyzet áll elő, akkor az senkit ne érjen készületlenül, és így eredményesen lehet majd harcol­ni a szovjetek ellen. Ez az ötvenes évek­ben bőven elég volt ahhoz, hogy Sárdy György tíz évet kapjon. Mire 1953 őszén az ítélet megszü­letett, az akkor 22 éves fiatalember na­gyon legyengült az előzetes letartóztatás alatt. A Fő utcai katonai börtönben ha­lálraítéltekkel zárták össze, a legrosszabb körülmények között tartották a hatodik emeleten. Rendszeresen verték, kínoz­ták. Minden csütörtökön akasztás volt, a búcsúzkodások lelkileg megviselték.­­ A zárkában 48-an voltunk, elein­te hárman aludtunk két ágyon. Éjjel ne­künk kellett vigyázni a 16 halálraítélt­re, nehogy öngyilkosok legyenek. Keve­set adtak enni, a menü a következő volt: reggel feketekávé 32 dekagramm kenyér­rel, délire hoztak egy kis levest és főzelé­ket, estére pedig üres levest­­ emléke­zik vissza. - Az ítélet után a váci börtön­be szállítottak vonattal, de az állomásra értünk küldött rabomobil lerobbant. A fél tucat őr úgy döntött, hogy a szemer­kélő eső ellenére összeláncol minket, és gyalogmenetben elindít a fegyintézetbe. Ahogy bilincsben gyalogoltunk a bör­tön felé, sokan odajöttek hozzánk, több helyen az asszonyok letérdeltek a föld­re. Vallásos, nős fiatalemberként, két­gyermekes apaként feltettem a kérdést, hogy: „Atyám! Jót akartam a hazámnak, az egyházamnak és neked személyesen. Megérdemlem ezt?” Kiadós gyaloglás után a menet beért a börtönbe, ám a rabokat kint hagyták az udvaron, az esőben. Nem sokkal később egy középkorú férfi, Lányi János odafor­dult Sárdy Györgyhöz. - Miért ítéltek el? - Szervezkedés - mondta. - Mennyit adtak? - Egy tízest - érkezett a válasz. - Lelkileg hogyan állsz? - faggatózott az idegen. - Megvagyok - sóhajtott fel Sárdy György. - Katolikus pap vagyok, akarsz gyónni? - kérdezte a férfi. Sár­dy György könnyeivel küszködve emlé­kezik vissza a gyónására. Azt mondja, akkor úgy érezte, hogy az Isten utána­jött a börtönbe. - Elégedetlenkedtem, erre megszégyenített az Úr. A szakadó esőben meggyóntam, és féltérdre eresz­kedve fogadtam a feloldozást. Ahogy a pap keresztet vetett, csörgött a bilincs a kezén. Potyogtak a könnyeim, csak az esőtől nem lehetett látni - mondja egy­re halkabban, majd néhány másodperc­re elhallgat. Az előzetesben legyengült Sárdy Györ­gyöt a váci börtönben a raborvosok men­tették meg. Odabent fokozatosan kiala­kult a rabegység, a politikai elítéltek meg­alapították a Magyar Politikai Foglyok Szövetségét (Pofosz). Megegyeztek, ha szabadulnak, kint is összetartanak, és ha kell, együtt lépnek fel. Sárdy György fél évet volt Vácott, majd Tatabányára vitték, ahol két és fél évet a bányában kellett dolgoznia. 1956 nyarán szaba­dult, visszament autóbusz-kalauznak, de csakhamar ismét az események sű­rűjében találta magát. Egyik nap meg­látogatta Zoltán bátyját, akit előtte en­gedtek ki a börtönből. Épp fent volt nála két barátja Várpalotáról. A két fiatalem­ber később, a forradalom alatt a Benczúr utca 27.-ben, a postásszakszervezet kul­­túrházában lett a helyi nemzetőrség ve­zetője, tíz-tíz emberrel adtak szolgála­tot. Az ingatlanban működött a Pofosz központja, arra vigyáztak. Itt a forrada­lom napjaiban a korábbi politikai elítél­teket regisztrálták és látták el segítség­gel. Sárdy György egy 1956. november 2-i igazolás szerint csak a szociális el­látásért felelt, de emellett sok mindent tett meg. Például egy delegációt vezet­ve november elsején felkereste a prímási palotában Mindszenty József bíborost, és felkérte, hogy legyen a Pofosz tiszte­letbeli elnöke és irányítója. A herceg­­prímás megkérdezte tőle: „Kisfiam, te is politikai elítélt voltál?” Mondta, hogy igen, mindannyian. Erre Mindszenty Jó­zsef azt válaszolta: „Akkor tegezzetek!”,­­ és ezzel elfogadta a felkérést. Sárdy György Gorka Pál révén a Műegyetem katonai tanszékéről fegyvert is szerzett, azzal szerelték fel a nemzetőrséget. Egy más alkalommal a Kilián-laktanyában vett részt egy parancsnoki értekezleten. Az volt a szerencséje, hogy csak a szo­ciális munkára volt bizonyíték, a novem­ber 4-i szovjet támadás alatt ugyanis a pofoszos dokumentációt megsemmisí­tették. Talán mindent meg is úszott vol­na, ha hosszú hónapokkal a forradalom után a két várpalotai fiatalembert el nem kapják. Azok pedig bemondták Sárdy György nevét, mert azt hitték, hogy már régen külföldön van. Nem ott volt, így 1958-ban újra letartóztatták. Öten ül­tek a vádlottak padján, rajta kívül a két várpalotai fiatalember, egy sofőr és egy Adler Vilmos nevű idősebb férfi. Utóbbi azért került a bíróság elé, mert a börtön­ből szabadult politikai elítéltek névsorát beolvastatta a rádióban. Adler Vilmos meghallgatása így alakult: - Ismerem a maga fasiszta múltját - szólt a bíró a vád­lotthoz. - Tisztelt bíróság! Visszautasí­tom a megállapítást, mert zsidó ember vagyok, a fasiszták az egész családomat megsemmisítették - cáfolta a vádat az idős ember. - De maga börtönben volt, el tudom képzelni, hogy ott hogyan vi­selkedett! - próbálkozott tovább a bíró. - Tisztelt bíróság! A börtönben tiszte­lettudó voltam. Kérdezzék meg erről Ká­dár Jánost, akit én etettem a rabkórház­ban, mert annyira meg tetszettek veret­ni, hogy szegénykém nem tudta fogni a kanalat - vágott vissza a vádlott. Erre a bíró elfehéredett. Nem tudni, hogy en­nek a meghallgatásnak mekkora szere­pe volt a kiszabott ítéletben, de az ötök mindössze 14 hónapot kaptak. Az ítélet ellen csak a vádlottak fellebbeztek, így mivel öt hónapot leültek előzetesben, a várható enyhébb ítélet miatt szabadláb­ra helyezték őket. Ám a Pofosz-ügyben a háttérben folyt a nyomozás, és a hatóságok egyre tisz­tábban látták, mi is történt valójában.­­ Másodfokon már a népbíróság tár­gyalta az ügyünket, a tanács tagjainak a feje és a lelke is vörös volt. Mivel az ügyvédek szóltak, hogy szorul a hurok a nyakunk körül, visszavontuk a felleb­bezést. Megnősültem, majd bementem letölteni a hátralevő hónapokat. Mária­­nosztrára kerültem, ahol a szőnyegszövő üzemben dolgoztam Mensáros László­val, Faddy Ottmár atyával és Abrudbá­­nyai János unitárius teológiai dékánnal, aki nagy hatással volt rám - mondja. De még ekkor sem zárult le az ügyük, mert az ítélet ellen Szénási Géza leg­főbb ügyész törvényességi óvást nyúj­tott be. Sárdy György tudta, s erről az ügyvédek is szóltak, hogy ha az eredeti és az időközben elindult eljárást egyesí­tik, akkor nagyon megütik a bokájukat. Éppen emiatt megkereste a börtönben egy állambiztonsági tiszt. Azt mondta neki, ha a szabadulás után együttmű­ködik velük, segítenek a perben. Sárdy György két nap haladékot kért, majd titokban, rejtjelezve egyeztetett erről rabtársaival. Végül közölte a tiszttel, hogy aláírja a papírt, de azt magára néz­ve semmisnek tekinti, ha a Legfelsőbb Bíróság nem hagyja helyben az elsőfo­kú ítéletet. Ezek után talán nem meg­lepő, hogy a Lee Tibor vezette Legfel­sőbb Bíróság Büntető Kollégiuma el­utasította a törvényességi óvást. Sárdy György 1960 májusában szabadult, s ment vissza buszkalauznak. Az állambiztonsági szervek azonban nem eresztették, meg kellett figyelnie a volt rabtársait. Jelentéseket írt az életkö­rülményeikről, tevékenységükről. Szavai szerint azonban terhelő adatokat soha sem közölt. - 1972-ben mentességet kaptam, a hatóságok örömmel engedtek külföldre. Az anyósom Münchenben, János bátyám San Franciscóban, a barátaim Montreal­ban és Calgaryban éltek. A látogatásaim során az emigrációban élő ismerőseim­mel, például Tollas Tiborral kapcsolat­ban „megfelelő” jelentéseket adtam le itthon. Hiába voltak hárman is rám ál­lítva, ők csak itthon tudtak megfigyelni. Ha Lengyelországba mentem egyeztet­ni a Szolidaritással kapcsolatban, akkor azt mondtam, vásárolni megyek. Volt, hogy a kintiek tudtával friss szamizdat­­anyagot hoztam haza. Közben Sárdy György a külföldi ma­gyar cserkészmozgalomnak is tagja lett, 1976-ban Kanadában regisztrálták. 1988- ban részt vett a magyar cserkészet újjá­szervezésében, vezetőképző tiszt lett, és a Vitézi Rendbe is felvették. Cserkészként II. János Pál pápánál is járt, akivel len­gyelül beszélgetett. Meghívta Magyar­­országra, amire a Szentatya csak annyit mondott: „Jövök!” „Szerencse, hogy csak a szociális munkára volt bizonyíték, a pofoszos dokumentációt megsemmisítették” Fotó Katona Vanda Készült az 1956-os Emlékbizottság tá­mogatásával, A magyar szabadság éve programsorozat részeként. 1956 2016 A MAGYAR SZABADSÁG ÉVE .

Next