Magyar Idők, 2017. április (3. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-01 / 77. szám
www.magyaridok.hu Gyümölcsoltó napján Gazda az összegyűlt medes-hegyi honpolgároknak a magyar gyümölcs útvesztőit ecsetelve azt fejtegette, hogy előadása címének (A magyar gyümölcs útja és útvesztői) szinte minden tagja problémákat vet fel. Először is itt áll előttünk maga a magyar gyümölcs összetétel. Mit is jelent ez? Ekkor egyik zsebéből előhúzott egy nem túl nagy, laposan gömbölyű, rozsdásan fahéjszínű, kissé fonnyadásnak indult almát. Felmutatta - íme a bőralma! Vékony, finom bőre érdes tapintású és rozsdával egészen bevont - csak árnyékban nőtt példányokon látni sárgás, napos oldalán piros foltokat. S amelynek húsa sárgásfehér színű, néha zöldes, de tömör és porhanyó; igen kellemes, fűszeres, édeskés borízű. És szélálló fát nevel, tette hozzá - nekem is van több ilyen fám; a legkedvesebbet Gegesről, a Nyárád mentéről hoztam; igen bőven terem, de még aprók a gyümölcsei, ám tavaly az utolsó szemig minden gyümölcse lefagyott még a Kis- Somlón is. És magyar alma is, folytatta a bőralmák, koszos almák, kormos almák népes családjába tartozván történetükről sok régi forrás olvasható. Például Lippay a Posoni kertben (1667) jó leves, édes borízűnek mondja „kinél jobbat a Felföldön nem igen tartanak”. Kormos alma néven Mátyás király kedvenc almája volt: a tudós Radvánszki Bélától tudjuk, aki a Bárczay család levéltárából jelzi egy 1470-80 körül kelt missilis levél részletében. Bárczay János egri kanonok, ítélőmester, Mátyás király jegyzője kéri itt testvérét, Istvánt, hogy Kassáról küldjön néki „jóféle kormos almát, mert azt a király igen szereti”. Szikszai Fabricius Balázs latin-magyar szójegyzékében (Nomenclatura, 1590) a Mohos alma képviseli a kormos almákat. Bodor Pál 1809-es, kolozsvári kéziratos fajtajegyzékében (Eladó Oltoványok Lajstroma) sima Kormos néven szerepel „laposs sárga piros nagy pettegés”. 1810-es lajstromában már bővebben foglalkozik vele: „Laposs Kormos. Nagy féle alma. Laposs, kerek, fejéres sárga, hajnalsszín piross, barna kitetsző kormos pontokkal egésszen kihintve. Igen szép alma, íze gyenge savanyu, édes kedvű, tartós, télközépben kissé fonnyad.” És így tovább - a régi somlói gazdák azért is tartottak szőlőhegyükön, mert savszerkezete kiválóan illeszkedik a pálinkához, amelyhez szinte kizárólag csak bőralmát fogyasztottak. Gazda az almát visszatette a zsebébe, hogy fél perc múlva újra elővegye, és újra fölmutatva azt kérdezte: most mit tartok a kezemben? Bőralmát, vágták rá az első sorban. Mire ő Rodolfo modorában hozzátette: jól figyeljenek, mert csalok! Mert dehogy bőralma ez - ez az alma Parker pepin! És előadta, hogy a LUGASTARCA Mátyás király almája Ambrus Lajos nem túl nagy méretű, laposan gömbölyű, rozsdásan fahéjszínű, kissé fonnyadt almácska a bőralmák családjába tartozik ugyan, de a közönséges koszos, mohos, mocskos, bőralma és egyéb mezei elnevezés helyett őkelmének komoly és méltóságteljes tudományos neve van: Parker pepin. Még tudományosabb nemzetközi nevein: Parkers grauer Pepping, Parkers Pepping, Pepin de Parker, Grau Reinette, Lederapfel, Broker's Pippin, Pippin de Parker, Pepin Gris de Parker, Parker’s Pippin, Sanct-Nicolas Reinette, Reinette Grise de Pfaffenhofen és Pippin Gris de Parker. Vagyis magyarul: Parker kormos pepinje, Parker pepinje. De vajon hogyan kapta ugyanaz a kormos, mocskos, mohos stb. alma ezeket a fényesen csillogó idegen neveket? Úgy, hogy még véletlenül sem magyar gyümölcs ez - mindmáig nyugati eredetűnek tartják. Kováts József bátorkeszi református lelkész 1861-es kalauzában már új nevén emlékezik meg róla, föl is veszi katalógusába, ám eredetéről ügyesen hallgat. „Parker kormos peppinje. Parkers grauer Pepping. Vidám növésű fa, ágai erősek, vesszei inkább zömökök, mint hosszúak, szilárdak, nagy terebélyes koronát fejleszt, növeldémben rendes termésretéve egy faj sem haladja meg. Középnagyságú alma, inkább lapos, mint magas, kelyhes felének boltozata csak alig észrevehetőleg szűkebb. Alapszíne sárgás-zöld, de a napos daraboknál belőle semmi nem látszik, mert egész testüket fahéjszín máz vonja be, mely későbben élénk világos-sárgára változik. Húsa fehér szilárd, igen bő levű, fahéjillatú és czukros gyenge borízzel.” Bereczki Máté, a’ legnagyobb honi pomológ a Gyümölcsészeti vázlatok első könyvében, 1877-ben ír először a fajta származásáról: „Eredetéről semmi bizonyos adat nincs följegyezve a gyümölcsészek műveiben; mindazáltal hihető, hogy Angolhonban lépett a világba a múlt század végén vagy a folyó évszázad elején s nevét bizonyos Parker nevű angol kapitánytól nyerhette, aki Leroy szerint nagy gyümölcsbarát volt akkoriban.” Gazda elő is vette Leroy munkáját (Dictionnaire de Pomologie, Paris, 1873), amelyben a világ talán legnagyobb pomológja a Pomme Parker név alatt tárgyalja, és a históriájában valóban azt írja, hogy ez a William Parker nevű kapitány a dél-angliai Camberwell Terrace-on (Surrey megye) találta, majd egy barátja, Thomas Wedgwood Londonba küldi, ahonnét a legelső igazi rendszerező pomológus, Diel már originális angol gyümölcsként kapta meg. És ő, a német August Friedrich Adrian Diel írja le először a Kernobstsorten X. kötetében 1809-ben, és ekkor kezdi terjesztését. Ezt a leírást és magyarázatot veszi át a teljes magyar szakirodalom - összegzésként a kiváló Rapaics Raymund írja 1940- ben, A magyar gyümölcsben: „...a kormos almák közé tartozik, s a múlt század második felében hamarosan legyőzte nálunk is minden vetélytársát; a 19. században többféle nyugati kormosalmát ajánlottak, ezek nagyrészt eltűntek a kertekből és a piacról, a gyümölcskereskedésekben most szinte kizárólag a Parker pepint árulják kormos- vagy bőralma néven”. És a XX. század második feléig a bőralma egyenlő ezzel a Parker peppinnel mint a legnagyobb mértékben elterjedt és megbecsült fajta. Rossz tulajdonságaként fel kell róni, írják legújabb kori kutatói, hogy gyümölcsei gyakran aprók maradnak, esetleg felrepednek, tárolásnál ráncosodnak, és túlélésnél a gyümölcshéj barna foltosságot kap. No már most, tette hozzá Gazda a Gyümölcsoltó Boldogaszszony napjára összesereglett érdeklődőknek, már csak az a kérdés, hogyan került a Kárpát-medencei bőralma Angliába. Mátyás király kormos almája, a kódexek, oklevelek almája, szójegyzékek és levelek magyar bőralmája - amely feltehetően azonos lehet a pár száz évvel később Angliába fölfedezett Parker peppinnel. Vagy épp fordított a történet? Gazda nem titkolta: a fajtaváltozatok sokasága, évezredes terjedése, a gyümölcsök világrészeket átívelő mozgása és felbukkanása ma is szerfölött izgalmas kérdéseket vet fel. Például a jó minőségű Kárpát-medencei fajták nyugatra és/vagy visszafelé történő históriai mozgásait. Viszont az újabb pomológiai vizsgálatok, például a mikroszatellit-alapú molekuláris markerezések, az elmélyült fajtatörténettel együtt a nyitott vagy annak vélt kérdések megválaszolásában segíthetnek. Rezeda Kázmér utazásai Diéta A diéta nagy dolog, a diéta komoly dolog, diétát nem veszünk félvállról. - Ideje lenne diétázni! - mondta Rezeda Kázmér asszonya, és a szeme is villant hozzá. Ebből Rezeda Kázmér rájött, hogy tényleg. Persze rájött magától is, csak nem mondta ki. De nadrágszíjának lyukazata előnytelenül változott a tél folyamán, amennyiben is egyre több lyuk maradt szabadon a szíj meghúzása után, és az inggombok között is megjelentek azok a csónak alakzatú húzódások, Kharón ladikjai, amelyek soha nem jelentenek jót. - Még ma kezdd el, ne halogasd! - mondta az asszony, aztán elment dolgozni, Rezeda Kázmér pedig elkezdte. A kenyérnek üzent elsőként hadat. Megevett egy joghurtot reggelire, magában, aztán egy kefirt, hogy azért legyen valami a gyomrában. Alig-alig múlt még nyolc óra, és egészen kilátástalannak tűnt a nap. Kilenc felé főzött két tojást, lágynak, a tetejét leütötte, de nem a héjból ette ki, azt soha nem szerette, hanem kiütötte mindkettőt egy pohárba, sózta, összekeverte, kiskanállal behabzsolta. Más, boldogabb időkben zsemlyét tört a tojás mellé, de erről most szó sem lehetett. Most diétázott Rezeda Kázmér. Nem volt zsemlye, pedig a zsemlyére vajat is szokott kenni, igazi vajat, a margarinnak hadat üzent már vagy húsz éve. A margarint soha nem szerette, meg aztán a margarin volt szimbóluma mindannak, ami az emberiség nevű konglomerátum egyre menthetetlenebb elmebaját jelentette, amennyiben is Rezeda Kázmér generációja évtizedeken át mást se hallott, mint hogy a margarin annyira egészséges, hogy nincs is semmi egészségesebb, aztán kiderült, gyakorlatilag a margarinba halunk bele, ezek a növényi zsírok ölnek meg bennünket. Szóval Rezeda Kázmér vajat kent, vajjal főzött, vajjal sütött, már amikor nem diétázott. Megfőzött még két tojást, és behabzsolta azokat is, csak úgy, minden nélkül, aztán figyelme ráfordult az ebédre. Gyönge, fehér húsra gondolt, és hozzá salátára, szigorúan csak salátára. Úgyhogy csirkét vett elő Rezeda Kázmér, a mellét, azt megfosztotta minden zsíros bőrétől, csontozta, csíkokra vágta, majd mustárba, mézbe és szójaszószba forgatta, kevés rozmaring és majoránna is került rá, végül az imigyen felékített csíkok extra szűz, előre hevített olívába kerültek, s ott hamar megsültek. Uborkát, paradicsomot, paprikát kockázott, tálba tette, úgyszintén extra szűrezte, oregánóval hintette, és nekifogott ebédelni. Jó volt ez, finom volt ez, de azért akadtak hiányosságok, melyek végül összeálltak valami lebírhatatlan kétségbeeséssé, ugyanis hibádzott a jóféle, kulimászosra főzött rizsből készült rizsbizi, a villára tűzött rozskenyér szeletke, ami szemérmetlenül megmártózik a csirke szaftjában, hiányzott utána egy erős szelet rizskodi jóféle házi baracklekvárral - Rezeda Kázmér anyósa készítette a világ legjobb baracklekvárját -, és mindenekfelett hiányzott utána egy pohárka juhfark, méghozzá Köveskálról, Tombor István Ódon Pincéjéből, mert ott is készült ám remek juhfark, nem csak a Somló hegyén, bizony! De most diéta van, úgyhogy ebéd után vizet kell inni, meg zöld teát. Készítette Rezeda Kázmér a zöld teáját, és próbálta felettébb egészségesnek és elégedettnek érezni magát. Az érzést segítendő megnyitotta a fridzsider ajtaját, a koktélparadicsomokból tányérra rakott vagy nyolcat, sajtot szeletelt, de csak a soványból, a köményesből, azt eszegette a tea mellé. A teába mézet csorgatott, mert a tméz maga az egészség, feltéve, ha nem egy kínai laborban készült használt műanyag szatyorból és vietnami papucsból, de Rezeda Kázmér mézet Erdélyből hozott, vagy itthonról, termelőtől, szóval csorgatta a jó mézet a teájába, aztán kanalat ragadott, megmerítette a mézben. Úgy falta, habzsolta a mézet, mintha nem lenne holnap. Uzsonnára gyorsan főzött még négy tojást, de keményre. Kettészelte, sózta és borsozta a tojásokat, elővett mellé egy joghurtot meg egy kefirt, pár szem paradicsomot, kicsi salátát, bivalymozzarellát, diót, kesudiót, mogyorót, erőspaprikát, szardíniát meg füstölt halat, zakuszkát, gogost, egészen vékonyra, leheletvékonyra szelt kövesztett szalonnát, amelynek közepén rózsaszín erezet fut keresztül, ahhoz meg került kovászos uborka és csalamádé, szarvasszalámi, ementáli, májas, pástétom, hecsedli, mustkolbász és törmelék csokoládé, de kenyeret nem evett Rezeda Kázmér, mert diétázott. - Na? Tartod a diétát? - kérdezte az asszony, mikor hazajött, Rezeda Kázmér pedig elhaló hangon válaszolta: Persze, tartom, alig ettem valamit egész nap, kicsi tojást meg kefirt. - Jól van - mondta együtt érzőn az asszony -, vacsorára csinálok egy kis sovány csirkét meg salátát! - Az jó lesz - rebegte hálásan Rezeda Kázmér, aki szépen felszedett tokára is a diéta végére. Szerény Gábor rajza LUGAS 13