Magyar Idők, 2017. április (3. évfolyam, 77-99. szám)

2017-04-01 / 77. szám

www.magyaridok.hu G­yümölcsoltó napján Gazda az összegyűlt medes-hegyi honpolgároknak a magyar gyümölcs útvesztőit ecse­telve azt fejtegette, hogy előadása címének (A magyar gyümölcs útja és útvesztői) szinte minden tagja problémákat vet fel. Először is itt áll előttünk maga a magyar gyümölcs összeté­tel. Mit is jelent ez? Ekkor egyik zsebéből előhúzott egy nem túl nagy, laposan göm­bölyű, rozsdásan fahéjszínű, kissé fonnyadásnak indult almát. Fel­mutatta - íme a bőralma! Vékony, finom bőre érdes tapintású és rozsdával egészen bevont - csak árnyékban nőtt példányokon lát­ni sárgás, napos oldalán piros foltokat. S amelynek húsa sárgásfe­hér színű, néha zöldes, de tömör és porhanyó; igen kellemes, fű­szeres, édeskés borízű. És szélálló fát nevel, tette hozzá - nekem is van több ilyen fám; a legkedvesebbet Gegesről, a Nyárád men­téről hoztam; igen bőven terem, de még aprók a gyümölcsei, ám tavaly az utolsó szemig minden gyümölcse lefagyott még a Kis- Somlón is. És magyar alma is, folytatta­­ a bőralmák, koszos al­mák, kormos almák népes családjába tartozván történetükről sok régi forrás olvasható. Például Lippay a Posoni kertben (1667) jó le­ves, édes borízűnek mondja­­ „kinél jobbat a Felföldön nem igen tartanak”. Kormos alma néven Mátyás király kedvenc almája volt: a tudós Radvánszki Bélától tudjuk, aki a Bárczay család levéltárá­ból jelzi egy 1470-80 körül kelt missilis levél részletében. Bárczay János egri kanonok, ítélőmester, Mátyás király jegyzője kéri itt testvérét, Istvánt, hogy Kassáról küldjön néki „jóféle kormos al­mát, mert azt a király igen szereti”. Szikszai Fabricius Balázs la­tin-magyar szójegyzékében (Nomenclatura, 1590) a Mohos alma képviseli a kormos almákat. Bodor Pál 1809-es, kolozsvári kéz­iratos fajtajegyzékében (El­adó Oltoványok Lajstroma) sima Kor­mos néven szerepel­­ „laposs sárga piros nagy pettegés”. 1810-es lajstromában már bővebben foglalkozik vele: „Laposs Kormos. Nagy féle alma. Laposs, kerek, fejéres sárga, hajnalsszín piross, barna ki­tetsző kormos pontokkal egésszen ki­hintve. Igen szép alma, íze gyenge savanyu, édes kedvű, tartós, télközépben kissé­ fonnyad.” És így tovább - a régi somlói gazdák azért is tartottak szőlőhegyü­kön, mert savszerkezete kiválóan illeszkedik a pálinkához, amely­hez szinte kizárólag csak bőralmát fogyasztottak. Gazda az almát visszatette a zsebébe, hogy fél perc múlva újra elővegye, és újra fölmutatva azt kérdezte: most mit tartok a kezemben? Bőralmát, vágták rá az első sorban. Mire ő Rodol­fo modorában hozzátette: jól figyeljenek, mert csalok! Mert de­hogy bőralma ez - ez az alma Parker pepin! És előadta, hogy a LUGASTARCA Mátyás király almája Ambrus Lajos nem túl nagy méretű, laposan gömbölyű, rozsdásan fahéjszínű, kissé fonnyadt almácska a bőralmák családjába tartozik ugyan, de a közönséges koszos, mohos, mocskos, bőralma és egyéb me­zei elnevezés helyett őkelmének komoly és méltóságteljes tudo­mányos neve van: Parker pepin. Még tudományosabb nemzet­közi nevein: Parkers grauer Pepping, Parkers Pepping, Pepin de Parker, Grau Reinette, Lederapfel, Broker's Pippin, Pippin de Parker, Pepin Gris de Parker, Parker’s Pippin, Sanct-Nicolas Reinette, Reinette Grise de Pfaffenhofen és Pippin Gris de Parker. Vagyis magyarul: Parker kormos pepinje, Parker pepinje. De vajon hogyan kapta ugyanaz a kormos, mocskos, mohos stb. alma ezeket a fényesen csillogó idegen neveket? Úgy, hogy még véletlenül sem magyar gyümölcs ez - mindmáig nyugati eredetűnek tartják. Kováts József bátorkeszi református lelkész 1861-es kalauzában már új nevén emlékezik meg róla, föl is ve­szi katalógusába, ám eredetéről ügyesen hallgat. „Parker kormos peppinje. Parkers grauer Pepping. Vidám növésű fa, ágai erősek, vesszei inkább zömökök, mint hosszúak, szilárdak, nagy terebé­lyes koronát fejleszt, növeldémben rendes termésre­téve egy faj sem haladja meg. Középnagyságú alma, inkább lapos, mint ma­gas, kelyhes felének boltozata csak alig észrevehetőleg szűkebb. Alapszíne sárgás-zöld, de a napos daraboknál belőle semmi nem látszik, mert egész testüket fahéjszín máz vonja be, mely későb­ben élénk világos-sárgára változik. Húsa fehér szilárd, igen bő levű, fahéjillatú és czukros gyenge borízzel.” Bereczki Máté, a’ legnagyobb honi pomológ a Gyümölcsésze­­ti vázlatok első könyvében, 1877-ben ír először a fajta származá­sáról: „Eredetéről semmi bizonyos adat nincs följegyezve a gyü­­mölcsészek műveiben; mindazáltal hihető, hogy Angolhonban lépett a világba a múlt század végén vagy a folyó évszázad ele­jén s nevét bizonyos Parker nevű angol kapitánytól nyerhette, aki Leroy szerint nagy gyümölcsbarát volt akkoriban.” Gazda elő is vette Leroy munkáját (Dictionnaire de Pomologie, Paris, 1873), amelyben a világ talán legnagyobb pomológja a Pomme Parker név alatt tárgyalja, és a históriájában valóban azt írja, hogy ez a William Parker nevű kapitány a dél-angliai Camber­well Terrace-on (Surrey megye) találta, majd egy barátja, Tho­mas Wedgwood Londonba küldi, ahonnét a legelső igazi rend­szerező pomológus, Diel már originális angol gyümölcsként kap­ta meg. És ő, a német August Friedrich Adrian Diel írja le először a Kernobstsorten X. kötetében 1809-ben, és ekkor kezdi terjesz­tését. Ezt a leírást és magyarázatot veszi át a teljes magyar szak­­irodalom - összegzésként a kiváló Rapaics Raymund írja 1940- ben, A magyar gyümölcsben: „...a kormos almák közé tartozik, s a múlt század második felében hamarosan legyőzte nálunk is minden vetélytársát; a 19. században többféle nyugati kormosal­mát ajánlottak, ezek nagyrészt eltűntek a kertekből és a piacról, a gyümölcskereskedésekben most szinte kizárólag a Parker pe­­pint árulják kormos- vagy bőralma néven”. És a XX. század má­sodik feléig a bőralma egyenlő ezzel a Parker peppinnel mint a legnagyobb mértékben elterjedt és megbecsült fajta. Rossz tulaj­donságaként fel kell róni, írják legújabb kori kutatói, hogy gyü­mölcsei gyakran aprók maradnak, esetleg felrepednek, tárolásnál ráncosodnak, és túlélésnél a gyümölcshéj barna foltosságot kap. No már most, tette hozzá Gazda a Gyümölcsoltó Boldogasz­­szony napjára összesereglett érdeklődőknek, már csak az a kér­dés, hogyan került a Kárpát-medencei bőralma Angliába. Má­tyás király kormos almája, a kódexek, oklevelek almája, szójegy­zékek és levelek magyar bőralmája - amely feltehetően azonos lehet a pár száz évvel később Angliába fölfedezett Parker pep­pinnel. Vagy épp fordított a történet? Gazda nem titkolta: a faj­taváltozatok sokasága, évezredes terjedése, a gyümölcsök világ­részeket átívelő mozgása és felbukkanása ma is szerfölött izgal­mas kérdéseket vet fel. Például a jó minőségű Kárpát-meden­cei fajták nyugatra és/vagy visszafelé történő históriai mozgá­sait. Viszont az újabb pomológiai vizsgálatok, például a mikro­­szatellit-alapú molekuláris markerezések, az elmélyült fajtatör­ténettel együtt a nyitott vagy annak vélt kérdések megválaszo­lásában segíthetnek. ­ Rezeda Kázmér utazásai Diéta A diéta nagy dolog, a diéta komoly dolog, diétát nem ve­szünk félvállról. - Ideje lenne diétázni! - mondta Rezeda Kázmér asszonya, és a szeme is villant hozzá. Ebből Rezeda Kázmér rájött, hogy tényleg. Persze rájött magá­tól is, csak nem mondta ki. De nadrágszíjának lyukazata előny­telenül változott a tél folyamán, amennyiben is egyre t­öbb lyuk maradt szabadon a szíj meghúzása után, és az inggombok között is megjelentek azok a csónak alakzatú húzódások, Kharón ladik­jai, amelyek soha nem jelentenek jót. - Még ma kezdd el, ne halogasd! - mondta az asszony, aztán elment dolgozni, Rezeda Kázmér pedig elkezdte. A kenyérnek üzent elsőként hadat. Megevett egy joghurtot reggelire, magá­ban, aztán egy kefirt, hogy azért legyen valami a gyomrában. Alig-alig múlt még nyolc óra, és egészen kilátástalannak tűnt a nap. Kilenc felé főzött két tojást, lágynak, a tetejét leütötte, de nem a héjból ette ki, azt soha nem szerette, hanem kiütötte mindkettőt egy pohárba, sózta, összekeverte, kiskanállal be­habzsolta. Más, boldogabb időkben zsemlyét tört a tojás mel­lé, de erről most szó sem lehetett. Most diétázott Rezeda Káz­mér. Nem volt zsemlye, pedig a zsemlyére vajat is szokott ken­ni, igazi vajat, a margarinnak hadat üzent már vagy húsz éve. A margarint soha nem szerette, meg aztán a margarin volt szimbóluma mindannak, ami az emberiség nevű konglomerá­tum egyre menthetetlenebb elmebaját jelentette, amennyiben is Rezeda Kázmér generációja évtizedeken át mást se hallott, mint hogy a margarin annyira egészséges, hogy nincs is sem­mi egészségesebb, aztán kiderült, gyakorlatilag a margarinba halunk bele, ezek a növényi zsírok ölnek meg bennünket. Szó­val Rezeda Kázmér vajat kent, vajjal főzött, vajjal sütött, már amikor nem diétázott. Megfőzött még két tojást, és behabzsolta azokat is, csak úgy, minden nélkül, aztán figyelme ráfordult az ebédre. Gyön­ge, fehér húsra gondolt, és hozzá salátára, szigorúan csak sa­látára. Úgyhogy csirkét vett elő Rezeda Kázmér, a mellét, azt megfosztotta minden zsíros bőrétől, csontozta, csíkokra vág­ta, majd mustárba, mézbe és szójaszószba forgatta, kevés roz­maring és majoránna is került rá, végül az imigyen felékített csíkok extra szűz, előre hevített olívába kerültek, s ott hamar megsültek. Uborkát, paradicsomot, paprikát kockázott, tálba tette, úgyszintén extra szűrezte, oregánóval hintette, és neki­fogott ebédelni. Jó volt ez, finom volt ez, de azért akadtak hiányosságok, me­lyek végül összeálltak valami lebírhatatlan kétségbeeséssé, ugyan­is hibádzott a jóféle, kulimászosra főzött rizsből készült rizsbizi, a villára tűzött rozskenyér szeletke, ami szemérmetlenül meg­mártózik a csirke szaftjában, hiányzott utána egy erős szelet rizs­­kodi jóféle házi baracklekvárral - Rezeda Kázmér anyósa készí­tette a világ legjobb baracklekvárját -, és mindenekfelett hiány­zott utána egy pohárka juhfark, méghozzá Köveskálról, Tombor István Ódon Pincéjéből, mert ott is készült ám remek juhfark, nem csak a Somló hegyén, bizony! De most diéta van, úgyhogy ebéd után vizet kell inni, meg zöld teát. Készítette Rezeda Kázmér a zöld teáját, és próbálta felettébb egészségesnek és elégedettnek érezni magát. Az érzést segíten­dő megnyitotta a fridzsider ajtaját, a koktélparadicsomokból tá­nyérra rakott vagy nyolcat, sajtot szeletelt, de csak a soványból, a köményesből, azt eszegette a tea mellé. A teába mézet csorga­tott, mert a tm­éz maga az egészség, feltéve, ha nem egy kínai la­borban készült használt műanyag szatyorból és vietnami papucs­ból, de Rezeda Kázmér mézet Erdélyből hozott, vagy itthonról, termelőtől, szóval csorgatta a jó mézet a teájába, aztán kanalat ragadott, megmerítette a mézben. Úgy falta, habzsolta a mézet, mintha nem lenne holnap. Uzsonnára gyorsan főzött még négy tojást, de keményre. Ketté­szelte, sózta és borsozta a tojásokat, elővett mellé egy joghurtot meg egy kefirt, pár szem paradicsomot, kicsi salátát, bivalymozzarellát, diót, kesudiót, mogyorót, erőspaprikát, szardíniát meg füstölt ha­lat, zakuszkát, gogost, egészen vékonyra, leheletvékonyra szelt kö­­vesztett szalonnát, amelynek közepén rózsaszín erezet fut keresz­tül, ahhoz meg került kovászos uborka és csalamádé, szarvasszalá­­­mi, ementáli, májas, pástétom, hecsedli, mustkolbász és törmelék csokoládé, de kenyeret nem evett Rezeda Kázmér, mert diétázott. - Na? Tartod a diétát? - kérdezte az asszony, mikor hazajött, Rezeda Kázmér pedig elhaló hangon válaszolta: Persze, tartom, alig ettem valamit egész nap, kicsi tojást meg kefirt. - Jól van - mondta együtt érzőn az asszony -, vacsorára csi­nálok egy kis sovány csirkét meg salátát! - Az jó lesz - rebegte hálásan Rezeda Kázmér, aki szépen fel­szedett tokára is a diéta végére. Szerény­ Gábor rajza LUGAS 13

Next