Magyar Idők, 2017. december (3. évfolyam, 280-303. szám)

2017-12-16 / 293. szám

6 LUGAS CARRIE BRADSHAW: KEDVESEM Ki vagyok én? Farkas Adrienne E­l sem tudod képzelni, hogy számom­ra mekkora döbbenet volt Magyaror­szágról nézve, hogy ti a Szex és New York című sorozatban gátlástalanul váltogattá­tok a pasijaitokat, akik között volt mindenféle etnikumú. Általában gyönyörű példányok, és többnyire okosak is. Te biztosan nem csodál­koznál azon, hogy az angol királynő unokája egy félvér nőt vesz feleségül, hiszen a leány nagyon szép. Itt jegyezném meg, hogy a magyar közhi­edelemmel ellentétben Harry herceg édesany­ja, Lady Diana nem egyszerű kis óvónő volt, hanem egy Spencer grófnő, aki sokkal ősibb és előkelőbb családból származott, mint fér­je, a német Szász-Coburg-Gotháról Windsor­­ra angolosított nevű Károly herceg. Ez utóbbi­nak legalább némi magyar vér is folyik az erei­ben Rhédey Claudia révén. Ezt csak azért ír­tam ide, mert utálom, mikor a herceg mellett csakis Hamupipőke lehet egy nő. Meghan Markle viszont tényleg a szegény, mesebeli leányka, akin megakadt Harry her­ceg szeme. Mindenki örvendezett, hogy milyen gyönyörűek lesznek a szerecsen hercegecskék és hercegnőcskék, és dicsérték a királyi PR zseni­alitását is, de érdekes módon az én ismeretsé­gi körömben senki nem gondolkodott el azon, hogy vajon hogyan hidalja át ez a két ember a közöttük lévő hatalmas kulturális különbsége­ket. A tudattalanban dolgozó családi minták össze tudnak-e állni majd egy közössé? Azon akadt fenn mindenki, hogy Meghan Markle fe­minista. Igen. Feminista. Én is feminista vagyok. A feministáknak egyetlen alapvetésük van, sze­retnék megértetni a világgal, hogy a nő is em­ber. Ebből ugye az is következik, hogy azonos jogok illetnek meg minden embert, függetle­nül az illető nemétől. Nem egyformák, hanem egyenlőek. Point. Persze folytathatnánk a sort, hogy még mi mindenben egyenlőek az embe­rek, de most maradjunk a férfi és nő felosz­tásnál. Aki azt gondolja, hogy a kislányokat és a kisfiúkat azonos lehetőségek kell hogy meg­illessék a világban, feminista. Azért feminis­ta, mert a mi világunkban még a nőknek van szükségük arra, hogy harcoljanak az őket meg­illető egyenlő bánásmódért, nem a férfiaknak. Nem vagyok öreg, egy kicsit sem. Nem is engedhetem meg magamnak, hogy az legyek, hiszen nő vagyok, akinek az öregedéssel csök­ken a piaci értéke, ellentétben az értelmiségi férfiakkal, akik a világstatisztikák szerint 53 éves koruk körül vannak politikai és társadal­mi hatalmuk csúcsán. Szóval bármennyire sem volt régen, amikor születtem, a szuper demok­ratikus Svájcban még nem szavazhattak a nők. Már tudtam futni, de nem indulhattam volna a bostoni maratonon, mert az csak a férfiak ver­senye volt. Amikor beírattak az első osztályba, azzal a tudattal tették a szüleim, hogy bármi­lyen jó tanuló leszek is, a Harvardra nem járha­tok, mert a nagynevű egyetem ajtaja még zár­va volt a nők előtt. Már negyedik osztályba jár­tam, amikor a Magyar Országgyűlés kihirdette a nők hátrányos megkülönböztetésének min­den formáját felszámoló törvényt, de ez csak szöveg volt, a családon belüli erőszak csak 1997- ben lett bűncselekmény. Húszas éveim máso­dik felében úgy szültem, hogy semmiféle bele­szólásom nem volt abba, hogy mi történik ve­lem. Az első két napban nem lehettek velem a pici babáim, mert ez akkor még így volt szokás. Alig kaptam több fizetést, mint a minimálbér, mondván, a férjem jól keres, és én akkor még nem kérdeztem meg, hogy ehhez mi köze van az én szakmai teljesítményemnek. A mai napig rendszeresen úgy mutatnak be társaságban, hogy elmondják, kinek a felesége vagyok. Újabban azt játszom, hogy kivárom, hogy megkérdezik-e, hogy én ki vagyok, vagy csak nagyon örülnek, és mennek tovább. Mikor munkát kerestem, ha ötvenszer nem hallottam, akkor egyszer sem, hogy de hát ott van a há­rom szép gyereked, minek neked szakmai siker. Nemrég általános iskolásokkal beszélgettem, senki sem tudta, hogy ki volt dr. Hugonnai Vil­ma, pedig ő az első magyar diplomás nő. Még nem járhatott egyetemre itthon, és orvosként sem praktizálhatott, de ha az ő harca nem lett volna, sem az anyám, sem én, sem a lányaim nem lehetnénk szabad és képességeinkben ki­­teljesedett emberek. Mikor meggyújtjuk a har­madik gyertyát, elmondjuk neki is, hogy min­denért hálásak vagyunk. T­isztázzuk előbb, miként vagyok a Viszkissel! Hősnek tartom? Kurucnak, betyárnak, igazságos rablónak, Ró­zsa Sándornak, Robin Hoodnak? Ez fontos a szimpá­tia és antipátia miatt. Az is kérdés persze, ha már hasonlítgatunk, hogy Rózsa Sándor vagy Robin of Locksley valóban igazságosak vol­­tak-e. Vagy csak a nép, az istenadta nép akarta olyannak látni őket? Ha mindenképpen előképet keresnék, akkor én inkább Till Eulens­­piegelnél vagy Naszreddin hodzsánál kötnék ki, akik a legenda sze­rint minden kétséget kizáróan jó humorú és vidám csínytevők vol­tak. Ezzel már le is lepleztem magam: igen, úgy emlékszem, régen is szimpátiával figyeltem a Viszkis ténykedését. Egy rablónak, egy fosztogatónak szurkoltam? Vajon miért? Tangóról írt esszéjében Jorge Luis Borges úgy beszél a gaucsók­­ról, mintha a magyar szegénylegényekről, hajdúkról, betyárokról szólna. „Ezek a sivár életű férfiak akaratlanul is vallást teremtet­tek, melynek megvannak a maga mártírjai, a maga mitológiája, s amely nem egyéb, mint a bátorságban való vak és szilárd hit, a gyil­kolásra s a halálra való hajlandóság. Ez a vallás oly régi, mint a vi­lág, ám a mi országainkban pásztorok, mészárosok, hajcsárok, szö­kevények és betyárok fedezték fel, s élték át újra.” A magyar csikóst és az argentin gaucsót is csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy a rideg körülmények közt élő, keményen dolgozó, küzdő em­berből, a kemény, vad férfiból a társadalom számkivetettjévé, ül­dözött bűnözővé legyen. Valakivé, aki szemben áll a hatalommal. Lehet, hogy magyarázatnak ennyi is elég volna, de azért van más is. A Viszkis akkor menekült életét kockáztatva Erdélyből, amikor a „Kárpátok géniusza” még uralkodott, amikor a romániai magyar (és szász meg román) falvak lerombolásának diabolikus terve még fenyegetett, amikor a saját unokaöcsém is a zöldhatáron kúszva­­mászva szökött Magyarországra. Akkoriban, amikor a Nyugati pá­lyaudvar előtt, a Deák téren és az Astoriánál a szocialista magyar haza rendőreinek zaklatása elől menekültek fejvesztve az erdélyi Kalotaszeg falvaiból érkezett, a portékájukat a pesti utcán kínáló nénikék. Amikor a Viszkis az első rablását tervezgette, úgy 1992 körül, még friss­­volt az emléke bennem a szocialista múltnak. Még boldoggá tett az árpádsávos, kettős keresztes, koronás címer - hisz 45 év után alig másfél-két éve kaptuk vissza. LUGAS-TARCA Viszkis Száraz Miklós György Gondolják meg, három évvel korábban még létezett a mun­kásőrség! Akkoriban sokunkban még az az álomkép élt, hogy Er­délyben hárommillió magyar él, hogy Kolozsvár és Marosvásár­hely magyar városok, és azok is maradnak (még ha Romániában is), hogy a művelt és demokratikus és gazdag és igazságos Európá­hoz csatlakozva az egyre több szabadság majd egyre több segítsé­get is hoz, és egyre több magyar szó, egyre több magyar iskola zsi­vaja tölti be a Kárpát-medencét... Nem folytatom. Akinek világos, aki emlékszik, az ennyiből is ért, akinek nem, és nem emlékszik, annak hiába is részletezném. Tud­ta vagy nem tudta, akarta vagy nem akarta, a Viszkis annak idején több volt, mint önmaga. A köztünk járó munkásőrök iránt érzett utálatom, a nemrég még erdélyi nénikéket üldöző Kádár-rendőrök iránti megvetésem, a pufajkás miniszterelnökkel szemben táplált ellenszenvem, a gyurcsányi kotoréklényekig „fejlődő” baloldali ar­rogancia miatt érzett elkeseredésem mind őt erősítették. Ezért ültem be ellentmondásos érzésekkel a moziba. Tudtam, hogy amit várok, az esetleg nem is létezik. Nem megcsinálható. Egyrészt vártam egy jó filmet. Egy ütős, cselekményes, jól meg­csinált, szórakoztató mozit. Hiszen egy Los Angeles-i rendező ke­zében a téma, aki Hollywoodtól egy köpésre született, aki Robert Rodriguez cimborája, aki Ragadozókat rendezett, Jean Renót, Matt Dil­ont, Adrien Brodyt, Laurence Fishburne-t instruálta. Másrészt vártam egy filmet, amelyet csak a komoly díjakat kiérdemlő Kont­roll, az üde és elgondolkodtató akció-pszichothriller-szatíra ren­dezője csinálhat meg, amelyben a profi üldözési jelenetek, a töké­­ letes operatőri munka, a hibátlan dramaturgia (stb.) mind-mind csak velejárója annak, hogy létrejöjjön egy igaz nagy film, amely azt a Viszkist is megmutatja, aki csak az álmaimban létezett (ha az a Viszkis valóban csak az álmaimban létezett). A szórakoztató mozit megkaptam, a nagy filmet nem. Hogy miért nem? Kezdhetném piszkálni a forgatókönyvet, a dramaturgiát, de nem vagyok filmesztéta, sem kritikus, másfelől közelítek. A film idejéből nem elhanyagolható mennyiség a romá­niai gyerek- és ifjúkor bemutatása, nekem mégsem jött át igazán a román diktátor vérfagyasztó Erdélye. Tulajdonképpen sok min­den benne van a filmben: szegénység, árvaság, koncentrációs tá­borokat idéző képek, sárban futás és fekvőtámaszozás, ujjával pisz­tolylövést imitáló milicista, román katonatisztek üvöltözése - ne­kem mégis hiányzik valami, már-már azt írtam, hogy hamis. Egy elhagyott magyar kisfiú az egyszerre kommunista és nacionalis­ta, magyarságot gyűlölő rémuralom rémségeiben. Ez olyan erős valami, hogy többet várnék mesekönyv-illusztrációnál, filmes pa­neleknél. Vérfagyasztó jelenet a romániai árvaházba bekerülő fiú fogadási „szertartása”. A frissen érkezőt vagy harminc kopasz kö­lyök köpi arcul szép sorjában. És nem tudjuk meg, hogy ez min­denkinek kijár-e (különben az is elég), vagy a román gyerekek kö­pik le a „bozgort”, a hazátlannak csúfolt erdélyi magyart (ami úgy meg mégis egészen más). A magyar haza kétségbeejtő közönyét, szűkkeblűségét, hivatalnokainak együttérzésre képtelen mentali­tását is közhelyekben, olykor vígjátékba illő alakok szerepeltetésé­vel villantja fel a film. Abbahagyom. Nem piszkálódni akarok, inkább a szomorúsá­gomnak hangot adni. Született egy izgalmas alkotás (kívánom, hogy csak itthon legyen öt-hatszázezer nézője), de nem született meg az a film, amelyet reméltem. Ezzel együtt azt gondolom, hogy Amb­rus Attila, a hányatott sorsú székely rabló története (háttérben Ma­gyarország, Erdély és a régió rendszerváltás előtti és alatti eszten­deivel) olyan izgalmas és erős téma, amely elviszi a hátán a filmet. Aki még hezitál, aki nem nézte még meg, az ne habozzon, indul­jon a moziba. Hiszen meglehet, miért is nem, hogy aki ezeket a kri­tikus, mégis ajánló sorokat írja, téved, és más befogadó, más néző szemével nézve Nimród Antal mozija hibátlan. 2017. december 16., szombat BALATON ANNO Tavi temetők Kovács Emőke A nagy tó már rég elcsendesült. Vége a nyüzsgő balatoni szezonnak. Ez az időszak különösen alkalmas az em­lékezésre, a múltidézésre. Végiglátogathatjuk a nagy tavunk környékén fekvő szép temetőket. Múltunk, kollektív nemzeti tudatunk részei ezek is. Hiszen a pannon tenger környéki sírkertek­ben számos tudós, emblematikus személyiség nyugszik. Elsőként eszünkbe juthat a szív alakra hason­lító, jellegzetes 63 balatonudvari sírkő. A legtöbb híresség a közeli balatonfüredi és a bácsi teme­tőben nyugszik. A füredi régi temetőben látha­tó az 1897-ben elhunyt Keöd József, az egyik leg­ismertebb, ősi füredi családból származó, nagy tudású balatoni hajóskapitány - a Kisfaludy gő­zös utolsó előtti kapitánya - nyughelye. Dísz­sírhelyen pihen a Balaton vidékének irodalom­­történeti, művelődéstörténeti hagyományaival foglalkozó nagy alakja, Lipták Gábor, kinek neve a XX. században összefonódott a tavi irodalmi élettel. Füredi otthona mára neves alkotóház, szellemi központ lett. Az arácsi temetőben találta meg nyugalmát Lóczy Lajos, a Balaton legkiválóbb ismerője, a XIX. század végének legnagyobb földrajztudó­sa, geológusa. A füredi szanatóriumban hunyt el, s kérésére temették Arácsra. Az alsóörsi vö­rös homokkő sírkövön - üveglap alatt - látható havasi gyopárt Stein Aurél Ázsia-kutató küld­te egykori mestere nyughelyére. Zákonyi Fe­­renc, a tó egyik kimagasló helytörténeti kuta­tójának mészkő és fehér márvány sírköve szin­tén az arácsi temetőben áll. Talán kevésbé is­mert, hogy a kiváló történelmi regényeket író, a kommunizmus éveiben méltatlanul mellő­zött s később csak a „tűrt” kategóriába tarto­zó Passuth László a füredi szívkórházban halt meg. Passuthot a Balatonhoz sok szállal kötő­dő Keresztury Dezső búcsúztatta 1979-ben, az arácsi temetőben. A déli parton szintúgy lelhetünk nevezetes sírokat. Balatonbogláron hunyt el 1932-ben az ismert kisgazda politikus, Gaál Gaszton, föl­di maradványait a település őrzi. Varga Béla boglári plébános pályáját is ő indította el. Var­ga neve összeforrt a településsel, hiszen a má­sodik világháború idején a lengyel menekültek legnagyobb pártfogója lett. Később nemcsak a tó mellől, hanem Magyarországról is elmenekült. A kommunizmus hazai pusztításait az Egyesült Államokban élte túl. A rendszerváltoztatást kö­vetően visszatért szülőhazájába, temetése - kí­vánságára - 1995-ben a balatonboglári katoli­kus temetőben volt. Két igazán szomorú eseményhez kapcsolódó sírhely, egyben zarándokhely is akad a déli par­ton. 1937 decemberében Balatonszárszón vetett véget életének József Attila. Később földi marad­ványait a család Budapestre szállíttatta, de első sírhelye Szárszón volt. A balatonszemesi teme­tőben nyugszik a 45 évesen - 1976-ban - éle­tét eldobó színészkirály, Latinovits Zoltán. Sió­fokon is számos neves sírhely lelhető fel: az asz­­ketikus életű, kiváló festőművészé, Muzsinsz­­ki Nagy Endréé, Kaáli Nagy Dezsőé, a balato­ni kikötők építésének vezetőjéé, de Kenedy Fe­renc helytörténész múzeumigazgatóé is. Külö­nös adalék, hogy Gárdonyi (Ziegler) Géza kitűnő írónknak, aki gyermekkorában pár évig a Siófok melletti Kilitin élt, két fiatalon elhunyt testvére (Ziegler Teréz és Béla) a kiliti temetőben alusz­­sza örök álmát. Szép történet Szaplonczay Manóé. Somogy vármegye egykori főorvosa, Bélatelep megala­pítója, a Balaton szerelmese azt szerette vol­na, hogy Bélatelepen, a Várhegyen, a nagy tóra nézve temessék el. Kívánsága 1916-ban teljesült. A tó környéki temetőkben számos orvos, tudós, fürdőigazgató, egyetemi tanár, pedagógus, új­ságíró, színész, sportoló találta meg örök nyu­galmát, s több helyütt láthatunk 1848-as hon­védsíremléket, világháborús mementókat. So­kan nem is e föld szülöttei voltak, mégis - a táj­hoz való szoros kötődésük miatt - végső meg­nyugvást e tó mellett találtak. „Ha tudni akarod, egy nemzet mennyire be­csüli múltját, nézd meg a temetőit!" - mondja Széchenyi István. Napjainkban helyi, civil kezde­ményezéseknek és hagyományőrző egyesületek­nek köszönhetően egyre több tó környéki sírhely, sírkő, emléktábla, emlékfa is méltón őrzi az el­hunytak örök emlékét. Szép vállalások ezek, kö­vetendő példák is - nem csak halottak napja táján. A tavi temetők képzeletbeli vagy valóságos láto­gatását követően talán a legjobb, ha a lellei Kis­hegyről veszünk búcsút a téli napsütésbe burko­lózó festői tótól és a tavi temetők kegyeletteljes és nyugalmat sugárzó világától.

Next