Magyar Idők, 2017. december (3. évfolyam, 280-303. szám)
2017-12-16 / 293. szám
6 LUGAS CARRIE BRADSHAW: KEDVESEM Ki vagyok én? Farkas Adrienne El sem tudod képzelni, hogy számomra mekkora döbbenet volt Magyarországról nézve, hogy ti a Szex és New York című sorozatban gátlástalanul váltogattátok a pasijaitokat, akik között volt mindenféle etnikumú. Általában gyönyörű példányok, és többnyire okosak is. Te biztosan nem csodálkoznál azon, hogy az angol királynő unokája egy félvér nőt vesz feleségül, hiszen a leány nagyon szép. Itt jegyezném meg, hogy a magyar közhiedelemmel ellentétben Harry herceg édesanyja, Lady Diana nem egyszerű kis óvónő volt, hanem egy Spencer grófnő, aki sokkal ősibb és előkelőbb családból származott, mint férje, a német Szász-Coburg-Gotháról Windsorra angolosított nevű Károly herceg. Ez utóbbinak legalább némi magyar vér is folyik az ereiben Rhédey Claudia révén. Ezt csak azért írtam ide, mert utálom, mikor a herceg mellett csakis Hamupipőke lehet egy nő. Meghan Markle viszont tényleg a szegény, mesebeli leányka, akin megakadt Harry herceg szeme. Mindenki örvendezett, hogy milyen gyönyörűek lesznek a szerecsen hercegecskék és hercegnőcskék, és dicsérték a királyi PR zsenialitását is, de érdekes módon az én ismeretségi körömben senki nem gondolkodott el azon, hogy vajon hogyan hidalja át ez a két ember a közöttük lévő hatalmas kulturális különbségeket. A tudattalanban dolgozó családi minták össze tudnak-e állni majd egy közössé? Azon akadt fenn mindenki, hogy Meghan Markle feminista. Igen. Feminista. Én is feminista vagyok. A feministáknak egyetlen alapvetésük van, szeretnék megértetni a világgal, hogy a nő is ember. Ebből ugye az is következik, hogy azonos jogok illetnek meg minden embert, függetlenül az illető nemétől. Nem egyformák, hanem egyenlőek. Point. Persze folytathatnánk a sort, hogy még mi mindenben egyenlőek az emberek, de most maradjunk a férfi és nő felosztásnál. Aki azt gondolja, hogy a kislányokat és a kisfiúkat azonos lehetőségek kell hogy megillessék a világban, feminista. Azért feminista, mert a mi világunkban még a nőknek van szükségük arra, hogy harcoljanak az őket megillető egyenlő bánásmódért, nem a férfiaknak. Nem vagyok öreg, egy kicsit sem. Nem is engedhetem meg magamnak, hogy az legyek, hiszen nő vagyok, akinek az öregedéssel csökken a piaci értéke, ellentétben az értelmiségi férfiakkal, akik a világstatisztikák szerint 53 éves koruk körül vannak politikai és társadalmi hatalmuk csúcsán. Szóval bármennyire sem volt régen, amikor születtem, a szuper demokratikus Svájcban még nem szavazhattak a nők. Már tudtam futni, de nem indulhattam volna a bostoni maratonon, mert az csak a férfiak versenye volt. Amikor beírattak az első osztályba, azzal a tudattal tették a szüleim, hogy bármilyen jó tanuló leszek is, a Harvardra nem járhatok, mert a nagynevű egyetem ajtaja még zárva volt a nők előtt. Már negyedik osztályba jártam, amikor a Magyar Országgyűlés kihirdette a nők hátrányos megkülönböztetésének minden formáját felszámoló törvényt, de ez csak szöveg volt, a családon belüli erőszak csak 1997- ben lett bűncselekmény. Húszas éveim második felében úgy szültem, hogy semmiféle beleszólásom nem volt abba, hogy mi történik velem. Az első két napban nem lehettek velem a pici babáim, mert ez akkor még így volt szokás. Alig kaptam több fizetést, mint a minimálbér, mondván, a férjem jól keres, és én akkor még nem kérdeztem meg, hogy ehhez mi köze van az én szakmai teljesítményemnek. A mai napig rendszeresen úgy mutatnak be társaságban, hogy elmondják, kinek a felesége vagyok. Újabban azt játszom, hogy kivárom, hogy megkérdezik-e, hogy én ki vagyok, vagy csak nagyon örülnek, és mennek tovább. Mikor munkát kerestem, ha ötvenszer nem hallottam, akkor egyszer sem, hogy de hát ott van a három szép gyereked, minek neked szakmai siker. Nemrég általános iskolásokkal beszélgettem, senki sem tudta, hogy ki volt dr. Hugonnai Vilma, pedig ő az első magyar diplomás nő. Még nem járhatott egyetemre itthon, és orvosként sem praktizálhatott, de ha az ő harca nem lett volna, sem az anyám, sem én, sem a lányaim nem lehetnénk szabad és képességeinkben kiteljesedett emberek. Mikor meggyújtjuk a harmadik gyertyát, elmondjuk neki is, hogy mindenért hálásak vagyunk. Tisztázzuk előbb, miként vagyok a Viszkissel! Hősnek tartom? Kurucnak, betyárnak, igazságos rablónak, Rózsa Sándornak, Robin Hoodnak? Ez fontos a szimpátia és antipátia miatt. Az is kérdés persze, ha már hasonlítgatunk, hogy Rózsa Sándor vagy Robin of Locksley valóban igazságosak voltak-e. Vagy csak a nép, az istenadta nép akarta olyannak látni őket? Ha mindenképpen előképet keresnék, akkor én inkább Till Eulenspiegelnél vagy Naszreddin hodzsánál kötnék ki, akik a legenda szerint minden kétséget kizáróan jó humorú és vidám csínytevők voltak. Ezzel már le is lepleztem magam: igen, úgy emlékszem, régen is szimpátiával figyeltem a Viszkis ténykedését. Egy rablónak, egy fosztogatónak szurkoltam? Vajon miért? Tangóról írt esszéjében Jorge Luis Borges úgy beszél a gaucsókról, mintha a magyar szegénylegényekről, hajdúkról, betyárokról szólna. „Ezek a sivár életű férfiak akaratlanul is vallást teremtettek, melynek megvannak a maga mártírjai, a maga mitológiája, s amely nem egyéb, mint a bátorságban való vak és szilárd hit, a gyilkolásra s a halálra való hajlandóság. Ez a vallás oly régi, mint a világ, ám a mi országainkban pásztorok, mészárosok, hajcsárok, szökevények és betyárok fedezték fel, s élték át újra.” A magyar csikóst és az argentin gaucsót is csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy a rideg körülmények közt élő, keményen dolgozó, küzdő emberből, a kemény, vad férfiból a társadalom számkivetettjévé, üldözött bűnözővé legyen. Valakivé, aki szemben áll a hatalommal. Lehet, hogy magyarázatnak ennyi is elég volna, de azért van más is. A Viszkis akkor menekült életét kockáztatva Erdélyből, amikor a „Kárpátok géniusza” még uralkodott, amikor a romániai magyar (és szász meg román) falvak lerombolásának diabolikus terve még fenyegetett, amikor a saját unokaöcsém is a zöldhatáron kúszvamászva szökött Magyarországra. Akkoriban, amikor a Nyugati pályaudvar előtt, a Deák téren és az Astoriánál a szocialista magyar haza rendőreinek zaklatása elől menekültek fejvesztve az erdélyi Kalotaszeg falvaiból érkezett, a portékájukat a pesti utcán kínáló nénikék. Amikor a Viszkis az első rablását tervezgette, úgy 1992 körül, még frissvolt az emléke bennem a szocialista múltnak. Még boldoggá tett az árpádsávos, kettős keresztes, koronás címer - hisz 45 év után alig másfél-két éve kaptuk vissza. LUGAS-TARCA Viszkis Száraz Miklós György Gondolják meg, három évvel korábban még létezett a munkásőrség! Akkoriban sokunkban még az az álomkép élt, hogy Erdélyben hárommillió magyar él, hogy Kolozsvár és Marosvásárhely magyar városok, és azok is maradnak (még ha Romániában is), hogy a művelt és demokratikus és gazdag és igazságos Európához csatlakozva az egyre több szabadság majd egyre több segítséget is hoz, és egyre több magyar szó, egyre több magyar iskola zsivaja tölti be a Kárpát-medencét... Nem folytatom. Akinek világos, aki emlékszik, az ennyiből is ért, akinek nem, és nem emlékszik, annak hiába is részletezném. Tudta vagy nem tudta, akarta vagy nem akarta, a Viszkis annak idején több volt, mint önmaga. A köztünk járó munkásőrök iránt érzett utálatom, a nemrég még erdélyi nénikéket üldöző Kádár-rendőrök iránti megvetésem, a pufajkás miniszterelnökkel szemben táplált ellenszenvem, a gyurcsányi kotoréklényekig „fejlődő” baloldali arrogancia miatt érzett elkeseredésem mind őt erősítették. Ezért ültem be ellentmondásos érzésekkel a moziba. Tudtam, hogy amit várok, az esetleg nem is létezik. Nem megcsinálható. Egyrészt vártam egy jó filmet. Egy ütős, cselekményes, jól megcsinált, szórakoztató mozit. Hiszen egy Los Angeles-i rendező kezében a téma, aki Hollywoodtól egy köpésre született, aki Robert Rodriguez cimborája, aki Ragadozókat rendezett, Jean Renót, Matt Dilont, Adrien Brodyt, Laurence Fishburne-t instruálta. Másrészt vártam egy filmet, amelyet csak a komoly díjakat kiérdemlő Kontroll, az üde és elgondolkodtató akció-pszichothriller-szatíra rendezője csinálhat meg, amelyben a profi üldözési jelenetek, a töké letes operatőri munka, a hibátlan dramaturgia (stb.) mind-mind csak velejárója annak, hogy létrejöjjön egy igaz nagy film, amely azt a Viszkist is megmutatja, aki csak az álmaimban létezett (ha az a Viszkis valóban csak az álmaimban létezett). A szórakoztató mozit megkaptam, a nagy filmet nem. Hogy miért nem? Kezdhetném piszkálni a forgatókönyvet, a dramaturgiát, de nem vagyok filmesztéta, sem kritikus, másfelől közelítek. A film idejéből nem elhanyagolható mennyiség a romániai gyerek- és ifjúkor bemutatása, nekem mégsem jött át igazán a román diktátor vérfagyasztó Erdélye. Tulajdonképpen sok minden benne van a filmben: szegénység, árvaság, koncentrációs táborokat idéző képek, sárban futás és fekvőtámaszozás, ujjával pisztolylövést imitáló milicista, román katonatisztek üvöltözése - nekem mégis hiányzik valami, már-már azt írtam, hogy hamis. Egy elhagyott magyar kisfiú az egyszerre kommunista és nacionalista, magyarságot gyűlölő rémuralom rémségeiben. Ez olyan erős valami, hogy többet várnék mesekönyv-illusztrációnál, filmes paneleknél. Vérfagyasztó jelenet a romániai árvaházba bekerülő fiú fogadási „szertartása”. A frissen érkezőt vagy harminc kopasz kölyök köpi arcul szép sorjában. És nem tudjuk meg, hogy ez mindenkinek kijár-e (különben az is elég), vagy a román gyerekek köpik le a „bozgort”, a hazátlannak csúfolt erdélyi magyart (ami úgy meg mégis egészen más). A magyar haza kétségbeejtő közönyét, szűkkeblűségét, hivatalnokainak együttérzésre képtelen mentalitását is közhelyekben, olykor vígjátékba illő alakok szerepeltetésével villantja fel a film. Abbahagyom. Nem piszkálódni akarok, inkább a szomorúságomnak hangot adni. Született egy izgalmas alkotás (kívánom, hogy csak itthon legyen öt-hatszázezer nézője), de nem született meg az a film, amelyet reméltem. Ezzel együtt azt gondolom, hogy Ambrus Attila, a hányatott sorsú székely rabló története (háttérben Magyarország, Erdély és a régió rendszerváltás előtti és alatti esztendeivel) olyan izgalmas és erős téma, amely elviszi a hátán a filmet. Aki még hezitál, aki nem nézte még meg, az ne habozzon, induljon a moziba. Hiszen meglehet, miért is nem, hogy aki ezeket a kritikus, mégis ajánló sorokat írja, téved, és más befogadó, más néző szemével nézve Nimród Antal mozija hibátlan. 2017. december 16., szombat BALATON ANNO Tavi temetők Kovács Emőke A nagy tó már rég elcsendesült. Vége a nyüzsgő balatoni szezonnak. Ez az időszak különösen alkalmas az emlékezésre, a múltidézésre. Végiglátogathatjuk a nagy tavunk környékén fekvő szép temetőket. Múltunk, kollektív nemzeti tudatunk részei ezek is. Hiszen a pannon tenger környéki sírkertekben számos tudós, emblematikus személyiség nyugszik. Elsőként eszünkbe juthat a szív alakra hasonlító, jellegzetes 63 balatonudvari sírkő. A legtöbb híresség a közeli balatonfüredi és a bácsi temetőben nyugszik. A füredi régi temetőben látható az 1897-ben elhunyt Keöd József, az egyik legismertebb, ősi füredi családból származó, nagy tudású balatoni hajóskapitány - a Kisfaludy gőzös utolsó előtti kapitánya - nyughelye. Díszsírhelyen pihen a Balaton vidékének irodalomtörténeti, művelődéstörténeti hagyományaival foglalkozó nagy alakja, Lipták Gábor, kinek neve a XX. században összefonódott a tavi irodalmi élettel. Füredi otthona mára neves alkotóház, szellemi központ lett. Az arácsi temetőben találta meg nyugalmát Lóczy Lajos, a Balaton legkiválóbb ismerője, a XIX. század végének legnagyobb földrajztudósa, geológusa. A füredi szanatóriumban hunyt el, s kérésére temették Arácsra. Az alsóörsi vörös homokkő sírkövön - üveglap alatt - látható havasi gyopárt Stein Aurél Ázsia-kutató küldte egykori mestere nyughelyére. Zákonyi Ferenc, a tó egyik kimagasló helytörténeti kutatójának mészkő és fehér márvány sírköve szintén az arácsi temetőben áll. Talán kevésbé ismert, hogy a kiváló történelmi regényeket író, a kommunizmus éveiben méltatlanul mellőzött s később csak a „tűrt” kategóriába tartozó Passuth László a füredi szívkórházban halt meg. Passuthot a Balatonhoz sok szállal kötődő Keresztury Dezső búcsúztatta 1979-ben, az arácsi temetőben. A déli parton szintúgy lelhetünk nevezetes sírokat. Balatonbogláron hunyt el 1932-ben az ismert kisgazda politikus, Gaál Gaszton, földi maradványait a település őrzi. Varga Béla boglári plébános pályáját is ő indította el. Varga neve összeforrt a településsel, hiszen a második világháború idején a lengyel menekültek legnagyobb pártfogója lett. Később nemcsak a tó mellől, hanem Magyarországról is elmenekült. A kommunizmus hazai pusztításait az Egyesült Államokban élte túl. A rendszerváltoztatást követően visszatért szülőhazájába, temetése - kívánságára - 1995-ben a balatonboglári katolikus temetőben volt. Két igazán szomorú eseményhez kapcsolódó sírhely, egyben zarándokhely is akad a déli parton. 1937 decemberében Balatonszárszón vetett véget életének József Attila. Később földi maradványait a család Budapestre szállíttatta, de első sírhelye Szárszón volt. A balatonszemesi temetőben nyugszik a 45 évesen - 1976-ban - életét eldobó színészkirály, Latinovits Zoltán. Siófokon is számos neves sírhely lelhető fel: az aszketikus életű, kiváló festőművészé, Muzsinszki Nagy Endréé, Kaáli Nagy Dezsőé, a balatoni kikötők építésének vezetőjéé, de Kenedy Ferenc helytörténész múzeumigazgatóé is. Különös adalék, hogy Gárdonyi (Ziegler) Géza kitűnő írónknak, aki gyermekkorában pár évig a Siófok melletti Kilitin élt, két fiatalon elhunyt testvére (Ziegler Teréz és Béla) a kiliti temetőben aluszsza örök álmát. Szép történet Szaplonczay Manóé. Somogy vármegye egykori főorvosa, Bélatelep megalapítója, a Balaton szerelmese azt szerette volna, hogy Bélatelepen, a Várhegyen, a nagy tóra nézve temessék el. Kívánsága 1916-ban teljesült. A tó környéki temetőkben számos orvos, tudós, fürdőigazgató, egyetemi tanár, pedagógus, újságíró, színész, sportoló találta meg örök nyugalmát, s több helyütt láthatunk 1848-as honvédsíremléket, világháborús mementókat. Sokan nem is e föld szülöttei voltak, mégis - a tájhoz való szoros kötődésük miatt - végső megnyugvást e tó mellett találtak. „Ha tudni akarod, egy nemzet mennyire becsüli múltját, nézd meg a temetőit!" - mondja Széchenyi István. Napjainkban helyi, civil kezdeményezéseknek és hagyományőrző egyesületeknek köszönhetően egyre több tó környéki sírhely, sírkő, emléktábla, emlékfa is méltón őrzi az elhunytak örök emlékét. Szép vállalások ezek, követendő példák is - nem csak halottak napja táján. A tavi temetők képzeletbeli vagy valóságos látogatását követően talán a legjobb, ha a lellei Kishegyről veszünk búcsút a téli napsütésbe burkolózó festői tótól és a tavi temetők kegyeletteljes és nyugalmat sugárzó világától.