Magyar Idők, 2018. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-09 / 81. szám
10 VÉLEMÉNY NOVOSZÁTH PÉTER 2018. április 9., hétfő Jelentősen eltérnek az álláspontok a közös fizetőeszköz megújításáról és bővítéséről Két részre osztanák az eurózónát Az Európai Unió reformjára készülő Emmanuel Macron francia államfő és Angela Merkel német kancellár egy megbeszélésüket követően sajtótájékoztatón tette közé március közepén, hogy közös állásfoglalást kívánnak kialakítani egy várhatóan júniusban tartandó európai uniós csúcstalálkozóra. Macron álláspontja az eurózóna megújításáról már régebben napvilágot látott. Ő egyértelművé tette, hogy megújítási javaslata csupán a 19 tagú eurózónára terjedne ki, ott is-Az eurózóna jövőjével kapcsolatos kérdések (költségvetési, strukturális, pénzügyi, intézményi kérdések stb.) minden tagország számára jelentősek, ezért dönteni csak azután lehet, hogy azokat minden tagországgal megvitatták és közösen döntöttek. Az új EMU-ra vonatkozó kezdeményezéseknek önkéntes alapon nyitva kell állniuk az euróövezeten kívüli országok számára is az övezet tagországaival egyenértékű feltételek mellett szont jelentős központosítást, közös költségvetést és pénzügyminisztert javasol, a fejlesztésekre és a gazdasági válságok kivédésre rendelkezésre álló pénzügyi források megnövelését, valamint az európai bankrendszer integrációjának, a bankunió folyamatának az elmélyítését. A közös költségvetésre és pénzügyminiszterre vonatkozó javaslat legitimitását jelentősen csökkenti az a botrány, amelyet nemrég Bernd Lucke német képviselő robbantott ki azzal, hogy leleplezte, hogy George Soros amerikai milliárdos tavaly novemberben az Európai Központi Bank hattagú igazgatósági tanácsának francia tagjával, Benoit Coeurével egy magántalálkozón éppen arról tárgyalt, miként lehetne elmélyíteni az euróövezet integrációját közös költségvetés létrehozásával. A német képviselő szerint törvénybe ütköző, hogy George Soros saját céljai szolgálatába kívánja állítani az Európai Központi Bankot. Merkel, habár üdvözölte az euró megerősítésére tett törekvéseket, egyáltalán nem lelkesedik azért, hogy közös felelősséget vállaljanak a pénzügyi válságba került tagországokért. Ráadásul a végleges véleménye megfogalmazásakor most már figyelemmel kell lennie a németországi választásokon immáron második politikai erővé előrelépett AfD-nek az eurózóna jelenlegi működéséről alkotott, meglehetősen kritikus véleményére is, nehogy a német álláspont az AfD további megerősödését támogassa. Az AfD-elnök Jörg Meuthen szerint az eurózónát két részre kellene osztani, mivel a déli országok esetében az euró túl erős, míg Németország és számos más ország esetében túl gyenge. Az AfD elnöke szerint elképzelhető, hogy a gazdaságilag gyengébb államok ki fognak lépni az eurózónából. Véleménye szerint ezek közé tartozik Görögország, Olaszország, Spanyolország, Portugália és Franciaország is. Görögország annyira gyenge, hogy nincs ma olyan ország, amelyik Görögországgal közös valutaövezetben akarna lenni, de másrészről elképzelhető, hogy Olaszország, Spanyolország, Portugália és még Franciaország is külön monetáris uniót alkosson. Az olasz választásokon győztes jobboldali koalíció legerősebb tagjának vezetője, Matteo Salvini szerint hiba volt a közös valuta bevezetése, de nem kívánnak rögtönözve kilépni. Ugyanakkor leszögezte, hogy amennyiben olyan intézkedéseket kívánnak az országra erőltetni, amelyek munkahelyek elvesztésével vagy szociális katasztrófával járnának, nem habozna ezeket a szabályokat figyelmen kívül hagyni és akár a költségvetés három százalék alatt tartására vonatkozó európai uniós szabályt is megsérteni, ahogy azt éveken át Franciaország is tette. Finnország, Dánia, Észtország, Írország, Lettország, Litvánia, Hollandia és Svédország pénzügyminiszterei 2018. március elején közös nyilatkozatot tettek közzé a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) fejlesztéséről. Ebben a miniszterek hat pontban összegezték az euróövezet megújításáról alkotott álláspontjukat. Közös nyilatkozatukat a finn pénzügyminisztérium honlapján tették közzé idén márciusban. Elsőként azt hangsúlyozták, hogy az egység kulcsfontosságú a megújításra vonatkozó döntések meghozatalakor. Az eurózóna jövőjével kapcsolatos kérdések (költségvetési, strukturális, pénzügyi, intézményi kérdések stb.) minden tagország számára jelentősek, ezért dönteni csak azután lehet, hogy azokat minden tagországgal megvitatták és közösen döntöttek. Az új EMU-ra vonatkozó kezdeményezéseknek önkéntes alapon nyitva kell állniuk az euróövezeten kívüli országok számára is az övezet tagországaival egyenértékű feltételek mellett. Azt is megállapítják, hogy az erősebb EMU megköveteli, hogy a legfontosabb döntéseket elsődlegesen nemzeti szinten és teljes egyetértéssel hozzák meg. Harmadrészt az eurózóna megújítására vonatkozó kezdeményezéseket úgy kell fókuszálni, hogy azok támogatást nyújtsanak a tagállamoknak. A pénzügyi válság és az azt követő szuverén adósságválság minden tagállamban hátrányosan érintette az állampolgárokat. Ezért a jövőben mindent meg kell tenni a gazdasági és pénzügyi stabilitás megerősítése és a közbizalom visszaszerzése érdekében. Negyedszer mindannyian elkötelezettek a bankunió létrehozása iránt. E tekintetben legfontosabb elemek, hogy megfelelő tartalékok álljanak rendelkezésre az esetleges mentéshez, és az új rendszer kellően rugalmas legyen nemzeti szinten a rendszerszintű kockázatok kezelésére, a nem teljesítő hitelek céltartalékképzési politikájának kialakítása szempontjából, a szuverén kitettségek szabályozásának kezelésére, a nemzeti fizetésképtelenségi eljárások hatékonyságának javítása érdekében. Növelje a piacok átláthatóságát, valamint minimalizálja az állami támogatások felhasználásának lehetőségét. Ötödször az Európai Stabilitási Mechanizmust meg kell erősíteni és európai valutaalappá kell alakítani (EMF). Az EMF-nek nagyobb felelősséget kell vállalnia a pénzügyi fejlesztésért és ellenőrzésért, valamint a segítségnyújtási programokért, de a döntéshozatalnak szilárdan a tagállamok kezében kell maradnia. Hatodikként a 2020 utáni többéves pénzügyi keretet a fenntartható növekedésre és a strukturális reformokra kell fókuszálni. A közös költségvetés és közös pénzügyminiszter több súlyos legitimációs problémát is felvet. Például azt is, hogy a nemzeti választásokon megválasztott miniszterelnökök hogyan fogják tudni végrehajtani a választásokon tett vállalásaikat, kormányprogramjukat, ha az országuk költségvetése fölött részben, majd teljes egészében az EU pénzügyminisztere fog rendelkezni. Teljesen értelmetlen az, hogy az EU-nak két költségvetése legyen, hiszen ez nem szüntetné meg azt az alapproblémát, hogy az eurózóna országai mind a gazdasági fejlettségük, mind a gazdasági szerkezetük szempontjából rendkívül különbözőek és egyáltalán nem alkotnak optimális valutaövezetet. Valójában az eurórendszer megerősítése a cél vagy az Európai Unió bürokráciájának a megerősítése? Macron javaslatai egyértelműen ez utóbbit szolgálják, és a tagországok és a választópolgárok egyre kevesebb hatáskört és befolyást kapnának, ha a javaslatait megfogadnák. Nem elvenni kellene hatásköröket a tagországoktól, hanem több hatáskört vissza kellene nekik adni. Újra létre kellene hozni az Európai Monetáris Intézetet, amelynek fő feladata lehetne az euróövezet és az egységes közösségi monetáris politika megerősítésének előkészítése, a végrehajtás ellenőrzése, valamint az EU-országok jövőbeni monetáris politikájának koordinálása. A szerző közgazdász, egyetemi docens A tudományos sajtón kívül a Magyar Időkben tette először közzé a Kásler Miklós orvosprofesszor vezette kutatócsoport az eredményeit arra vonatkozóan, hogy a történészek által III. Bélának tulajdonított csontmaradványok DNS-vizsgálata milyen származást mutat. Az eredmény megosztotta a közvélemény egy részét, egyben újra felszította a finnugor rokonság körüli állóháborút. Köztudott, hogy a magyar nyelv finnugor származtatása a Habsburg-idők öröksége. Az 1860-as években vitte be a tudományos köztudatba Hunfalvy Pál és külö- PAP KRISZTIÁN_____________________ Történelmünk rehabilitációja elkerülhetetlen nőjen Budenz József, hogy a magyar nyelv finnugor alapokra épül. Ők akkor ezt a nézetet a nép faji származásával kötötték egybe. Elméletük egyik legfőbb problémája, hogy az őket megelőző öt-hat évre visszamenő magyar krónikák és a későbbi tudományos igényű történeti munkák semmit sem tudnak finnugor rokonságról, és következetesen a szkíta-hun egyenes ági leszármazást hirdetik. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) álláspontja mostanra annyiban finomodott, hogy a nyelvet már nem kötik származáshoz, mint korábban, hiszen a nyelvrokonainknak mondott hantik, manysik (idegenül: osztjákok és vogulok) a mongoloid rasszba tartoznak, míg a magyarok egyértelműen az europidba. Nyilvánvaló, hogy a Habsburg kultúrpolitika nem szolgálta a magyar öntudat emelkedését, és ezt minden módon próbálták gátolni, ennek ellenére az erős maradt, és talán 1848- ban éppen ezért tudott szabadságharccá fokozódni. Ezt a „birodalmi” beidegződést Bécs 1867 után sem tudta teljesen levetkőzni, viszont ez a szemlélet öröklődött tovább 1918 után is, hiszen a két világháború közti neves történészek az előző ideológia neveltjei voltak. Hiába viseltetett például Hóman Bálint jóindulattal a magyar történelemmel kapcsolatban, valójában ő sem tudott igazán magyar szemléletű lenni és a magyar történelmet a maga valóságos nagyságrendjében bemutatni. Hóman esete is jól mutatja, hogy szemlélethiányról beszélhetünk. Nem tudták, hová kell helyezni a súlypontokat, és a történelmünket folyton részletekre bontva azok felől közelítették meg ahelyett, hogy egységben szemlélték volna. Nem az összefüggéseket keresték, hanem az elválasztóvonalakat. A megfelelő szemlélet hiánya okozza mind a mai napig, hogy történészeink többnyire nem tudják meggyőzően és a tényeket a maguk súlyának megfelelően kezelni és interpretálni a múltunkat. 1945 után erre még kevesebb esély maradt a mindenhol nacionalizmust szaglászó elvtársak világában, de így is voltak olyanok, mint például László Gyula, akiket nem lehetett eltéríteni a magyarság következetes szolgálatától. Gyakorlatilag a magyar történettudomány 150 éve arra törekszik, hogy a szkíta-hun-avar-magyar történeti folytonosság közé éket verjen, és azt minden eszközzel cáfolja. Tulajdonképpen egy áttörésről beszélhetünk azzal, hogy az akadémia már nem ragaszkodik a nyelv és az etnikum szoros öszszetartozásához. A finnugor származtatás köztudatba emelése a legnagyobb rombolást a magyarság öntudatára mérte hosszabb távon, mivel azóta is ezen az elméleten vitatkozunk, annak ellenére, hogy ebből iskolai tananyag lett. Ma ott tartunk, hogy történelmünk fontos alapkérdéseiben éles vita és szembenállás van a tudományos csúcsszervezet, az MTA és a magyar társadalom témája érzékeny széles tömege között. Márpedig egyetlen társadalom sem élhet úgy sokáig, hogy éles ellentmondás álljon fenn a társadalom szellemileg aktív része és az egész társadalmat képviselő tudományos elit között. Ez egy egészségtelen állapot, amely bizonytalansághoz vezet. Nem kétséges, hogy az elmúlt 150 év alatt a finnugor nyelvrokonságból egy kiforrott, egyetemen oktatható tárgy lett, vagyis nem pusztán elmélet és feltételezés, hanem egy sok szempontból alátámasztott tudományos végkövetkeztetés. A finnugor rokonság tantétele annyira kidolgozott és „kicsiszolt”, hogy azt „belülről”, az ellene indított frontális támadásokkal megbontani nem lehet, ezért érthető a finnugristák makacs védekezése. A kérdés viszont az, hogy a nemzet magasabb szempontjaiból nézve jogos-e ezen makacskodás. A finnugor nyelvrokonság törvényszerűsége a marxizmushoz hasonlítható, amely egy rendkívül logikus, észszerűen felépített elmélet, amelyből viszont hiányzik valami: az életszerűség, és hogy milyen mértékben, azt a gyakorlati megvalósítása során keletkező áldozatok száma mutatja meg. Az talán mindenki számára elfogadható, hogy a magyar nyelvnek vannak finnugor elemei, de az már kevésbé, hogy csak és kizárólag erre kell építeni a nyelvünket. A finnugor rokonság körüli vita a szakma számára presztízsharccá vált, amelynek az a nemkívánatos következménye lett, hogy a honfoglaló magyarságot mindenáron az ugor ágba, vagyis a mongoloid rasszba igyekeztek beleszorítani, miközben az Árpád idején bejött magyarság leletanyagának talán tíz százalékában mutathatók ki mongoloid rasszjegyek. Azt látnunk kell, hogy a magyar nyelv egy sokkal gazdagabb kulturális tényező ahhoz, hogy könnyen be lehetne sorolni valamilyen nyelvcsaládba. Ezért sem érthető, hogy miért ne lehetne a magyar nyelvet, akár tudományos módszerekkel is más nyelvekkel összehasonlítani, mint kizárólag a finnugorral. Állandóan azt halljuk és tapasztaljuk, hogy a magyar nyelv mennyire nehéz, egyedi és rokontalan, ezért is érthetetlen, hogy miért kell egyetlen nyelvrokonságot kitűzni igazodási pontként. Maga a magyar nyelv az, amely tiltakozik és ledobja magáról azt a szűklátókörűséget, hogy egyértelműen besorolják bárhová is. A finnugor rokonság kérdésekor az önazonosság-tudatunkat kell helyreállítanunk, amely az elmúlt ötszáz évben súlyos megpróbáltatásokon és veszteségeken ment keresztül. A tudóstársadalomnak óriási a felelőssége, mert vagy orrvérzésig ragaszkodik a maga számára igazolható nézetrendszerhez, vagy tudomásul veszi, hogy a magyar néplélek sajátosságai és a történeti hagyományok miatt ezt mégsem teheti, mert ezzel több kárt okoz, mint hasznot. A szerző könyvtáros