Magyar Idők, 2018. április (4. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-09 / 81. szám

10 VÉLEMÉNY NOVOSZÁTH PÉTER 2018. április 9., hétfő Jelentősen eltérnek az álláspontok a közös fizetőeszköz megújításáról és bővítéséről Két részre osztanák az eurózónát Az Európai Unió reformjára készülő Emma­nuel Macron francia államfő és Angela Merkel német kancellár egy megbeszélésüket követően sajtótájékoztatón tette közé március közepén, hogy közös állásfoglalást kívánnak kialakíta­ni egy várhatóan júniusban tartandó európai uniós csúcstalálkozóra. Macron álláspontja az eurózóna megújítá­sáról már régebben napvilágot látott. Ő egy­értelművé tette, hogy megújítási javaslata csu­pán a 19 tagú eurózónára terjedne ki, ott is-Az eurózóna jövőjével kapcsolatos kérdé­sek (költségvetési, strukturális, pénzügyi, intézményi kérdések stb.) minden tagor­szág számára jelentősek, ezért dönteni csak azután lehet, hogy azokat minden tagországgal megvitatták és közösen döntöttek. Az új EMU-ra vonatkozó kezde­ményezéseknek önkéntes alapon nyitva kell állniuk az euróövezeten kívüli orszá­gok számára is az övezet tagországaival egyenértékű feltételek mellett szont jelentős központosítást, közös költség­­vetést és pénzügyminisztert javasol, a fejlesz­tésekre és a gazdasági válságok kivédésre ren­delkezésre álló pénzügyi források megnövelé­sét, valamint az európai bankrendszer integ­rációjának, a bankunió folyamatának az elmé­lyítését. A közös költségvetésre és pénzügymi­niszterre vonatkozó javaslat legitimitását jelen­tősen csökkenti az a botrány, amelyet nemrég Bernd Lucke német képviselő robbantott ki az­zal, hogy leleplezte, hogy George Soros ameri­kai milliárdos tavaly novemberben az Európai Központi Bank hattagú igazgatósági tanácsának francia tagjával, Benoit Coeurével egy magán­találkozón éppen arról tárgyalt, miként lehet­ne elmélyíteni az euróövezet integrációját kö­zös költségvetés létrehozásával. A német kép­viselő szerint törvénybe ütköző, hogy George Soros saját céljai szolgálatába kívánja állítani az Európai Központi Bankot. Merkel, habár üdvözölte az euró megerősí­tésére tett törekvéseket, egyáltalán nem lelke­sedik azért, hogy közös felelősséget vállaljanak a pénzügyi válságba került tagországokért. Rá­adásul a végleges véleménye megfogalmazása­kor most már figyelemmel kell lennie a német­­országi választásokon immáron második po­litikai erővé előrelépett AfD-nek az eurózóna jelenlegi működéséről alkotott, meglehetősen kritikus véleményére is, nehogy a német ál­láspont az AfD további megerősödését támo­gassa. Az AfD-elnök Jörg Meuthen szerint az eurózónát két részre kellene osztani, mivel a déli országok esetében az euró túl erős, míg Németország és számos más ország esetében túl gyenge. Az AfD elnöke szerint elképzelhe­tő, hogy a gazdaságilag gyengébb államok ki fognak lépni az eurózónából. Véleménye sze­rint ezek közé tartozik Görögország, Olasz­ország, Spanyolország, Portugália és Francia­­ország is. Görögország annyira gyenge, hogy nincs ma olyan ország, amelyik Görögországgal közös valutaövezetben akarna lenni, de más­részről elképzelhető, hogy Olaszország, Spa­nyolország, Portugália és még Franciaország is külön monetáris uniót alkosson. Az olasz választásokon győztes jobbolda­li koalíció legerősebb tagjának vezetője, Mat­­teo Salvini szerint hiba volt a közös valuta be­vezetése, de nem kívánnak rögtönözve kilép­ni. Ugyanakkor leszögezte, hogy amennyiben olyan intézkedéseket kívánnak az országra eről­tetni, amelyek munkahelyek elvesztésével vagy szociális katasztrófával járnának, nem haboz­na ezeket a szabályokat figyelmen kívül hagy­ni és akár a költségvetés három százalék alatt tartására vonatkozó európai uniós szabályt is megsérteni, ahogy azt éveken át Franciaor­szág is tette. Finnország, Dánia, Észtország, Írország, Lett­ország, Litvánia, Hollandia és Svédország pénz­ügyminiszterei 2018. március elején közös nyi­latkozatot tettek közzé a Gazdasági és Mone­táris Unió (EMU) fejlesztéséről. Ebben a mi­niszterek hat pontban összegezték az euróöve­zet megújításáról alkotott álláspontjukat. Kö­zös nyilatkozatukat a finn pénzügyminiszté­rium honlapján tették közzé idén márciusban. Elsőként azt hangsúlyozták, hogy az egység kulcsfontosságú a megújításra vonatkozó dön­tések meghozatalakor. Az eurózóna jövőjével kapcsolatos kérdések (költségvetési, struktu­rális, pénzügyi, intézményi kérdések stb.) min­den tagország számára jelentősek, ezért dön­teni csak azután lehet, hogy azokat minden tagországgal megvitatták és közösen döntöt­tek. Az új EMU-ra vonatkozó kezdeményezé­seknek önkéntes alapon nyitva kell állniuk az euróövezeten kívüli országok számára is az öve­zet tagországaival egyenértékű feltételek mel­lett. Azt is megállapítják, hogy az erősebb EMU megköveteli, hogy a legfontosabb döntéseket elsődlegesen nemzeti szinten és teljes egyet­értéssel hozzák meg. Harmadrészt az eurózóna megújítására vo­natkozó kezdeményezéseket úgy kell fókuszál­ni, hogy azok támogatást nyújtsanak a tagál­lamoknak. A pénzügyi válság és az azt követő szuverén adósságválság minden tagállamban hátrányosan érintette az állampolgárokat. Ezért a jövőben mindent meg kell tenni a gazdasági és pénzügyi stabilitás megerősítése és a köz­bizalom visszaszerzése érdekében. Negyedszer mindannyian elkötelezettek a bankunió létrehozása iránt. E tekintetben leg­fontosabb elemek, hogy megfelelő tartalékok álljanak rendelkezésre az esetleges mentéshez, és az új rendszer kellően rugalmas legyen nem­zeti szinten a rendszerszintű kockázatok keze­lésére, a nem teljesítő hitelek céltartalékkép­zési politikájának kialakítása szempontjából, a szuverén kitettségek szabályozásának keze­lésére, a nemzeti fizetésképtelenségi eljárások hatékonyságának javítása érdekében. Növelje a piacok átláthatóságát, valamint minimalizál­ja az állami támogatások felhasználásának le­hetőségét. Ötödször az Európai Stabilitási Mechaniz­must meg kell erősíteni és európai valutaalap­pá kell alakítani (EMF). Az EMF-nek nagyobb felelősséget kell vállalnia a pénzügyi fejleszté­sért és ellenőrzésért, valamint a segítségnyújtá­si programokért, de a döntéshozatalnak szilár­dan a tagállamok kezében kell maradnia. Ha­todikként a 2020 utáni többéves pénzügyi ke­retet a fenntartható növekedésre és a struktu­rális reformokra kell fókuszálni. A közös költségvetés és közös pénzügymi­niszter több súlyos legitimációs problémát is felvet. Például azt is, hogy a nemzeti választá­sokon megválasztott miniszterelnökök hogyan fogják tudni végrehajtani a választásokon tett vállalásaikat, kormányprogramjukat, ha az or­száguk költségvetése fölött részben, majd teljes egészében az EU pénzügyminisztere fog rendel­kezni. Teljesen értelmetlen az, hogy az EU-nak két költségvetése legyen, hiszen ez nem szün­tetné meg azt az alapproblémát, hogy az euró­zóna országai mind a gazdasági fejlettségük, mind a gazdasági szerkezetük szempontjából rendkívül különbözőek és egyáltalán nem al­kotnak optimális valutaövezetet. Valójában az eurórendszer megerősítése a cél vagy az Európai Unió bürokráciájának a meg­erősítése? Macron javaslatai egyértelműen ez utóbbit szolgálják, és a tagországok és a válasz­tópolgárok egyre kevesebb hatáskört és befo­lyást kapnának, ha a javaslatait megfogadnák. Nem elvenni kellene hatásköröket a tagorszá­goktól, hanem több hatáskört vissza kellene nekik adni. Újra létre kellene hozni az Euró­pai Monetáris Intézetet, amelynek fő felada­ta lehetne az euróövezet és az egységes közös­ségi monetáris politika megerősítésének elő­készítése, a végrehajtás ellenőrzése, valamint az EU-országok jövőbeni monetáris politiká­jának koordinálása. A szerző közgazdász, egyetemi docens A tudományos sajtón kívül a Magyar Időkben tette először közzé a Kásler Miklós orvosprofesszor vezette kutatócsoport az eredményeit arra vonatkozóan, hogy a történészek által III. Bélának tulajdonított csontmaradványok DNS-vizsgálata mi­lyen származást mutat. Az eredmény megosztotta a közvéle­mény egy részét, egyben újra felszította a finnugor rokonság körüli állóháborút. Köztudott, hogy a magyar nyelv finnugor származtatása a Habsburg-idők öröksége. Az 1860-as évek­ben vitte be a tudományos köztudatba Hunfalvy Pál és külö- PAP KRISZTIÁN_____________________ Történelmünk rehabilitációja elkerülhetetlen nőjen Budenz József, hogy a magyar nyelv finnugor alapok­ra épül. Ők akkor ezt a nézetet a nép faji származásával kö­tötték egybe. Elméletük egyik legfőbb problémája, hogy az őket megelőző öt-hat évre visszamenő magyar krónikák és a későbbi tudományos igényű történeti munkák semmit sem tudnak finnugor rokonságról, és következetesen a szkíta-hun egyenes ági leszármazást hirdetik. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) álláspontja mostanra annyiban finomodott, hogy a nyelvet már nem kötik származáshoz, mint korábban, hiszen a nyelvrokonainknak mondott hantik, manysik (ide­genül: osztjákok és vogulok) a mongoloid rasszba tartoznak, míg a magyarok egyértelműen az europidba. Nyilvánvaló, hogy a Habsburg kultúrpolitika nem szolgál­ta a magyar öntudat emelkedését, és ezt minden módon pró­bálták gátolni, ennek ellenére az erős maradt, és talán 1848- ban éppen ezért tudott szabadságharccá fokozódni. Ezt a „bi­rodalmi” beidegződést Bécs 1867 után sem tudta teljesen le­vetkőzni, viszont ez a szemlélet öröklődött tovább 1918 után is, hiszen a két világháború közti neves történészek az előző ideológia neveltjei voltak. Hiába viseltetett például Hóman Bá­lint jóindulattal a magyar történelemmel kapcsolatban, való­jában ő sem tudott igazán magyar szemléletű lenni és a ma­gyar történelmet a maga valóságos nagyságrendjében bemu­tatni. Hóman esete is jól mutatja, hogy szemlélethiányról be­szélhetünk. Nem tudták, hová kell helyezni a súlypontokat, és a történelmünket folyton részletekre bontva azok felől köze­lítették meg ahelyett, hogy egységben szemlélték volna. Nem az összefüggéseket keresték, hanem az elválasztóvonalakat. A megfelelő szemlélet hiánya okozza mind a mai napig, hogy történészeink többnyire nem tudják meggyőzően és a tényeket a maguk súlyának megfelelően kezelni és interpre­tálni a múltunkat. 1945 után erre még kevesebb esély maradt a mindenhol nacionalizmust szaglászó elvtársak világában, de így is voltak olyanok, mint például László Gyula, akiket nem lehetett eltéríteni a magyarság következetes szolgálatá­tól. Gyakorlatilag a magyar történettudomány 150 éve arra törekszik, hogy a szkíta-hun-avar-magyar történeti folytonos­ság közé éket verjen, és azt minden eszközzel cáfolja. Tulaj­donképpen egy áttörésről beszélhetünk azzal, hogy az akadé­mia már nem ragaszkodik a nyelv és az etnikum szoros ösz­­szetartozásához. A finnugor származtatás köztudatba emelése a legnagyobb rombolást a magyarság öntudatára mérte hosszabb távon, mi­vel azóta is ezen az elméleten vitatkozunk, annak ellenére, hogy ebből iskolai tananyag lett. Ma ott tartunk, hogy törté­nelmünk fontos alapkérdéseiben éles vita és szembenállás van a tudományos csúcsszervezet, az MTA és a magyar társada­lom témája érzékeny széles tömege között. Márpedig egyet­len társadalom sem élhet úgy sokáig, hogy éles ellentmondás álljon fenn a társadalom szellemileg aktív része és az egész tár­sadalmat képviselő tudományos elit között. Ez egy egészség­telen állapot, amely bizonytalansághoz vezet. Nem kétséges, hogy az elmúlt 150 év alatt a finnugor nyelv­rokonságból egy kiforrott, egyetemen oktatható tárgy lett, vagyis nem pusztán elmélet és feltételezés, hanem egy sok szempontból alátámasztott tudományos végkövetkeztetés. A finnugor rokonság tantétele annyira kidolgozott és „kicsi­szolt”, hogy azt „belülről”, az ellene indított frontális táma­dásokkal megbontani nem lehet, ezért érthető a finnugristák makacs védekezése. A kérdés viszont az, hogy a nemzet ma­gasabb szempontjaiból nézve jogos-e ezen makacskodás. A finnugor nyelvrokonság törvényszerűsége a marxizmushoz hasonlítható, amely egy rendkívül logikus, észszerűen felépí­tett elmélet, amelyből viszont hiányzik valami: az életszerű­ség, és hogy milyen mértékben, azt a gyakorlati megvalósítá­sa során keletkező áldozatok száma mutatja meg. Az talán mindenki számára elfogadható, hogy a magyar nyelvnek vannak finnugor elemei, de az már kevésbé, hogy csak és kizárólag erre kell építeni a nyelvünket. A finnugor rokonság körüli vita a szakma számára presztízsharccá vált, amelynek az a nemkívánatos következménye lett, hogy a hon­foglaló magyarságot mindenáron az ugor ágba, vagyis a mon­goloid rasszba igyekeztek beleszorítani, miközben az Árpád idején bejött magyarság leletanyagának talán tíz százaléká­ban mutathatók ki mongoloid rasszjegyek. Azt látnunk kell, hogy a magyar nyelv egy sokkal gazda­gabb kulturális tényező ahhoz, hogy könnyen be lehetne so­rolni valamilyen nyelvcsaládba. Ezért sem érthető, hogy miért ne lehetne a magyar nyelvet, akár tudományos módszerek­kel is más nyelvekkel összehasonlítani, mint kizárólag a finn­ugorral. Állandóan azt halljuk és tapasztaljuk, hogy a magyar nyelv mennyire nehéz, egyedi és rokontalan, ezért is érthetet­len, hogy miért kell egyetlen nyelvrokonságot kitűzni igazodási pontként. Maga a magyar nyelv az, amely tiltakozik és ledob­ja magáról azt a szűklátókörűséget, hogy egyértelműen beso­rolják bárhová is. A finnugor rokonság kérdésekor az önazo­nosság-tudatunkat kell helyreállítanunk, amely az elmúlt öt­száz évben súlyos megpróbáltatásokon és veszteségeken ment keresztül. A tudóstársadalomnak óriási a felelőssége, mert vagy orrvérzésig ragaszkodik a maga számára igazolható né­zetrendszerhez, vagy tudomásul veszi, hogy a magyar néplé­lek sajátosságai és a történeti hagyományok miatt ezt mégsem teheti, mert ezzel több kárt okoz, mint hasznot. A szerző könyvtáros

Next