Magyar Idők, 2018. december (4. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-01 / 279. szám

10 VÉLEMÉNY FRICZ TAMÁS Amit látunk, az az elitek uralma, a választások semmibevétele, a népszavazás elvetése A liberalizmus a demokrácia halála A liberalizmus és a demokrácia nem termé­szetes szövetségesei egymásnak. Azért nem, mert a liberalizmus alapjaiban elitista eszme, míg a demokrácia plebejus, vagyis népi indít­tatású gondolat. Ez sokáig nem volt világos, amíg a két kon­cepció a gyakorlatban összefonódott egymás­sal, ami nagyjából a második világháborútól a rendszerváltásig tartott a nyugati világban. Az utóbbi két évtizedben viszont kezd újra szét­válni a két koncepció egymástól, s a fősodor­nak nevezett liberális irányzat megpróbálja el­söpörni az útból a demokráciát. Ez látszik az Európai Unión belül, ez látszik a nemzetközi szervezetek szintjén (például ENSZ), s ez lát­szik a globális viszonylatokban. A liberális jogokkal rendelkező eli­tek féltek a tömegektől, a „többség zsarnokságától”, vagyis valójában at­tól, hogy a választásokon kormány­ra jutó csoportok veszélyeztethetik gazdasági és politikai presztízsüket, elitpozícióikat, kiváltságaikat. Ez nemcsak a nemesi-arisztokratikus, hanem a vagyonos polgári rétegekre is jellemző volt A liberalizmus abból indul ki, hogy mindig van egy kiválasztott réteg, amelyik méltó arra, hogy egy országot vagy a világot vezesse. Az nem baj, hogy ha ez a réteg szabad választá­sokon kerül hatalomra, hiszen így nagyobb a legitimitása, de ha ez nem megy - mert a tö­megek, a plebs ostoba döntéseket hoz -, akkor más módon is meg lehet szerezni a hatalmat. Delegálással, informális úton, gazdasági erő­vel, médiauralommal stb. A XXI. század má­sodik évtizedében már jól látszik, hogy jelen­leg egy globalista, nemzetek feletti, óriási erő­forrásokkal rendelkező pénzügyi, politikai és médiaelit az, amelyik vindikálja magának a jo­got arra, hogy uralkodjon. A demokrácia ezzel szemben áll: a demok­ratikus eszme szerint minden hatalom forrá­sa a nép, tehát az általános választójogon ala­puló szabad választások adják a demokratikus rendszer kiindulópontját. A liberalizmus te­hát a „fent”, míg a demokrácia a „lent” filozó­fiája és gyakorlata. Másfelől a liberalizmus az egyént és a kisebbségek jogait védi, a demok­rácia viszont a többség uralmát hangsúlyozza. Hogyan is férhetnének meg egymással? Per­sze ez szándékosan provokatív kérdés részem­ről. Annál is inkább, mert valójában az lenne a kívánatos, ha a két eszme kiegészítené egy­mást. Hiszen a liberalizmus két alappillére, az egyéni és állampolgári szabadságjogok, illet­ve a joguralom, az állami önkénytől való véde­lem joga, másfelől a demokrácia elköteleződé­se a népszuverenitás és az általános választá­sok mellett egyaránt egy modern polgári tár­sadalom alappillére. A XIX. században a nyugati országokban már több helyen bevezették a polgári szabad­ságjogokat, a törvény előtti egyenlőséget, il­letve az alkotmányos jogállamot, miközben a választásra jogosultak még a lakosság tíz szá­zalékát sem érték el. A liberális jogokkal ren­delkező elitek féltek a tömegektől, a „többség zsarnokságától”, vagyis valójában attól, hogy a választásokon kormányra jutó csoportok ve­szélyeztethetik gazdasági és politikai presztí­zsüket, elitpozícióikat, kiváltságaikat. Ez nem­csak a nemesi-arisztokratikus, hanem a vagyo­nos polgári rétegekre is jellemző volt. Attól fél­tek tehát, hogy a demokrácia bekebelezi, fel­számolja az alkotmányos liberalizmust, s ép­pen ezért sokáig - amíg lehetett - Nyugaton is ellenálltak a választójog kiterjesztésének. A második világháború után, a hidegháború kényszerítő körülményei között azonban még­iscsak létrejött a két elv közötti „nagy találko­zás”, s a nyugati féltekén megalakultak a liberá­lis demokráciák. Döntően azért, mert a szovjet kommunizmussal szemben bizonyítani kellett a nyugati kapitalizmus magasabbrendűségét. A liberális demokrácia intézményrendsze­re sikeresen valósította meg a többség és a ki­sebbség, a kormányzati hatalom és az ellenzék közötti egyensúlyokat. Jómagam sokáig taní­tottam egyetemeken demokráciaelméletet, s a hallgatóknak egy nagyon egyszerű példával világítottam meg liberalizmus és demokrácia elveinek „összefésülését”. Feltettem a kérdést: a kétszer 45 perces órák között legyen-e szü­net, vagy tartsuk egyben a kettőt? A többség döntése alapján eltekintettünk a szünettől, de sokan voltak, akik szerettek volna szünetet, hi­szen a tömény unalmat csak így lehet kibírni. Elmondtam nekik: valahogy döntenünk kellett, s a demokratikus elv alapján többségi döntés született az összevont órák mellett. Ám a li­beralizmus elvei mentén az „alulmaradt” ki­sebbségnek garantáljuk, hogy kitartson a szü­net fontossága, tehát saját meggyőződése mel­lett, hátrány ezért nem érheti, sőt minden lehe­tősége megvan arra, hogy a későbbiekben meg­fordítsa a többségi viszonyokat a saját javára, és a későbbiekben újra szavazzunk az ügyről. Visszatérve a történelemre: a Szovjetunió felbomlásával, a kommunizmus bukásával és a világ egypólusúvá válásával gyökeresen megvál­tozott a helyzet. Francis Fukuyama híres-hír­hedt tanulmányában (A történelem vége és az utolsó ember) meghirdette a liberális demok­ráciák végső győzelmét, s a globális liberális elit innentől kezdve nem is igazán rejtette véka alá, hogy ez valójában nem jelent mást, mint a liberalizmus győzelmét a demokrácia felett. Még ebben az évtizedben, 1997-ben írt egy elhíresült tanulmányt az indiai származású amerikai politológus, Fareed Zakaria Az illi­­berális demokrácia virágzása címmel a globá­lis elit egyik legmérvadóbb lapjában, a Foreign Affairsben (Zakaria egyébként tagja a globa­lista fellegvárnak, a Külkapcsolatok Tanácsá­nak, amely kiadja a lapot is). Lényegében Za­karia vezette be a nyugati közvéleménybe az illiberális demokrácia fogalmát, amelyben azt hangsúlyozza, hogy egyre több olyan ország van, ahol ugyan szabad választásokat tarta­nak, tehát demokratikusak, de a kormányza­tok a megszerzett többségi hatalommal visz­­szaélnek, korlátozzák a szabadságjogokat, a ki­sebbségek jogait, az ellenzéket, hiányzik a fé­kek és ellensúlyok rendszere - tehát nincs li­­­beralizmus. Tudjuk, hogy Zakaria (aki időköz­ben tévés celebbé vált, talán nem teljesen vé­letlenül) fogalma az azóta eltelt két évtizedben micsoda karriert futott be a liberális közvéle­mény előtt, s azt is tudjuk, hogy ezt a fogal­mat furkósbotként használják azokkal az or­szágokkal és kormányokkal szemben - lásd a magyar és a lengyel kormány -, amelyek nem a liberális elit elvárásai szerinti elveket valla­nak és nem is úgy működnek. Érdemes észrevenni, hogy Zakaria az 1997-es tanulmányában igen nyíltan ír arról, hogyan is kell gondolkodni liberalizmus és demok­rácia viszonyáról. Döbbenetes módon azt ál­lítja, hogy még mindig jobb egy félautokrati­kus rendszer, mint egy szabad választásokon megszerzett, többségi hatalmára hivatkozó, de azzal visszaélő kormányzat. Íme, az idézet: „A szabad és tisztességes választások hiányát hibának kell tekinteni, nem a zsarnokság meg­határozásának (! - a szerző). A választások a kormányzás fontos erényei, de nem minősül­nek egyetlen erénynek. A kormányt az alkot­mányos liberalizmussal összefüggő mércékkel kell megítélni. A gazdasági, polgári és vallási szabadságjogok, az autonómia és a méltóság e mérce középpontjában állnak. Ha egy korláto­zott demokráciával rendelkező kormány folya­matosan kiterjeszti ezeket a szabadságjogokat, akkor azt nem szabad diktatúrának nevezni.” Ezek világos mondatok: Zakaria, a mérhe­tetlenül befolyásos Foreign Affairs és a mögöt­te álló liberális elit szerint ahol nincsenek sza­bad választások, ott nem feltétlenül van zsar­nokság - legfeljebb „hibák”. Nagyjából ekkor­tól indul el a liberális főáramlatban az a nap­jainkban különösen felerősödő irányzat, amely a demokráciában nem partnert és szövetségest lát, hanem akadályt. Akadályt azelőtt, hogy lét­rejöjjön egy nemzetek feletti, a nemzetállami szuverenitást megszüntető globalizmus, lét­rejöjjön az Európai Egyesült Államok és a vi­lágpolgárság. Amikor tehát a liberális demokráciáról hal­lunk, nem árt tudatosítanunk, hogy az nem más, mint szemérmes kifejezése a demokrá­cia háttérbe tolásának, egy régi-új liberális eli­tizmus létrejöttének. Ennek jellemzői többek között: az elitek uralma, a választások sem­mibevétele, a közvetlen demokratikus formák (népszavazás) elvetése, a mindenkori kisebbsé­gek zsarnoksága a többség felett, a népuralom mint „populizmus” elleni fellépés. És még valami: a tartózkodó szavazatok fi­gyelmen kívül hagyása, ha éppen a liberális elit érdeke úgy kívánja, mondjuk az Európai Parla­mentben Magyarországgal szemben. Nos, ez az a „liberális demokrácia”, amit a májusi euró­pai parlamenti választásokon le kell váltani - méghozzá demokratikus úton. Mielőtt a libe­ralizmus váltaná le - nem demokratikusan! - a demokráciát. Szávay (néppártosodott) István elhíresült mondataival talán már minden hírfogyasztó találkozott. A balliberális és jobbikos médiát figyelemmel követők a hírről ugyan csak nyolc-tíz órával később szerezhettek tu­domást, mint a „lakájsajtót” olvasgatók, no de ilyen az a frá­nya sajtószabadság liberális kollégáinknál. És, tegyük hozzá sietve, tulajdonképpen egy árva szavunk sem lehet, hiszen a APÁTI BENCE_______________________ Szávay, a jobbikos szalonnác jegyzőkönyv kedvéért azt is fontos megjegyeznünk, hogy a választási kampány hajrájában a haladó újságírók az objek­tivitás hegycsúcsának olyan magas fokára hágtak, hogy Ha­vas Henrik zaklatási ügyéről és Juhász Péter dulakodásáról nem órákon, hanem napokon keresztül hallgattak. Tehát egy egészen picinyke tüske sem lehet bennünk, hi­szen az ellenzéki kollégák mindössze fél napocskát csúsztak Szávay István hangfelvételének közzétételével. Ami ugye se­hol nincs a többnapos kussoláshoz képest. De az igazságtalan­ság bűnébe sem lenne tanácsos beleesnünk, hiszen a szabad sajtó képviselői az elmúlt napokban rendkívüli terhelésnek voltak kitéve. Lényegében nem kelt fel úgy a nap, hogy vala­melyik kiváló kollégájuk ne lett volna kénytelen átvenni va­lamilyen fontos és meghatározó, a sajtó kategóriájában osz­togatott díjat. Szóval nyilván nem volt idejük Szávay úr elfo­gadó és a legvérmesebb ultrafeminista aktivistákat is meg­szégyenítő mondataival foglalkozni a magukat elnyomottak­nak képzelőknek, hiszen valószínűleg a végsőkig kifacsarta őket a díjátadókra taxizgatás, pezsgőzgetés és lazaczabálás. Manapság Magyarországon egyáltalán nem leányálom bal­liberális újságírónak lenni. Ennek a kis félnapos csúszásnak a felhánytorgatása is a tolerancia hiányát, a közbeszéd rom­ló állapotát és a legsötétebb vészkorszakot idézi. Meg hogy nem tudunk örülni egymás sikereinek. Szávay István men­­tegetése és mindenféle szenvedélyt nélkülöző, alig hallható elítélése is minden bizonnyal a díjátadókon való részvétel­ből fakadó kimerültség számlájára írható. Csak és kizárólag. Ha ugyanis egy fideszes politikusról neszélnek meg bármi­lyen olyan mondatot vagy cselekedetet, amely az egyre kisebb mozgásteret biztosító politikai korrektség karanténján kívül esik, akkor azonnal és egyszerre élesednek azok a bizonyos bombasztikus és dörgedelmes cikkek az Indexen, a Magyar Narancsban, a 24.hu-n, a Hvg.hu-n, a 444-en, a Mérce.hu-n vagy az Élet és Irodalomban. Nem úgy, mint most. Az összeesküvés-elméletekben hívő embereknek akár az is megfordulhat a fejében, hogy a liberális főszerkesztők a kü­lönböző titkos és zárt Facebook-csoportokban való egyezte­tést követően kezdik meg tök egyszerre az igazságért vívott hősies küzdelmüket. Bármilyen közvetett vagy közvetlen bizo­nyíték nélkül kezdenek pirosan villogni a „Rendkívüli hírek”­­ről szóló feliratok a hírportálok címlapjain, liberális ismerő­seink pedig forradalmi hevülettel vágnak bele az említett iro­mányok megosztásába, miközben az ártatlanság vélelmét tö­kéletesen figyelmen kívül hagyják, mintha nem lenne holnap. A teljes ellenzéki összefogásért kampányoló megélheté­si aláírók és rettegők, azaz a mi drága petíciózó, csomagoló liberális barátaink persze most ismeretlen helyeken tartóz­kodnak. Pedig milyen gyönyörű, történelmi pillanat is volt, amikor a választás után a néppártosodott jobbikos tünte­tők megérkeztek a Kossuth térre, és ujjongva üdvözölték pél­dául a fasizmustól életvitelszerűen rettegő Hernádi Judi­­tot! Akkoriban se Hernádi, se a többi rettegő nem viszoly­­gott az árpádsávos zászlókkal megérkező jobbikos tömeg láttán, sőt. Csillogó szemmel örültek a lobogók alatt masí­­rozóknak. Mert tényleg bármi jöhet, csak Orbán menjen. Csak takarodjon végre. Hernádi szónokolt annak a Gyöngyösi Mártonnak, aki lis­tázni akarta a parlamentben helyet foglaló zsidó származású képviselőket. De biztos nem is úgy gondolta, mert már az­óta néppártosodott, megjavult, Kálmán Olga is megmondta legutóbb, milyen édes cicákat simogatott, és mert Orbánék­­nál mindenki jobb. Ott sétált Gyöngyösi mellett az a Szávay István is, akiről a napokban derült ki - ő maga mondta -, hogy leütött „egy büdös zsidót, egy kampós orrú rohadékot”. Mi agymosott, megvásárolt bérfideszesek, mi, a gyűlölet karmesterei persze hiába mondtuk a magunk igazát. Csak kinevettek minket. Pedig a rakparti cipőkbe köpködőből, a „lemondanék, ha zsidó volnék”-féle pártelnökből, a zsidókat összeírni akaróból, a büdös zsidózó, kampósorrú­ rohadéko­­zó kutyából soha nem lesz balliberális szalonna. Még akkor sem, ha ennek a képtelenségnek az elhitetésére Simicska La­jos annak idején milliárdokat különített el és újságírók tu­catjait vásárolta fel. Várjuk Heller Ágnes, Hernádi Judit, Schilling Árpád és Rangos Katalin bocsánatkérését. Várjuk annak a liberális ér­telmiségnek a bocsánatkérését, amely a kampány alatt a Job­bikra rányomta a kóserpecsétet. Várhatjuk ítéletidőkig. 2018. december 1., szombat A szerző politológus

Next