Magyar Ifjúság, 1957. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-06 / 14. szám

----------------------1­­X­IUS ELSEJÉN déltájban ezen a pon­ton ki fog emelkedni egy sziget, —mond­ta Bencze és az asztalra terített térképre­­ mutatott. — Itt, ahol most nyolcszáz méter mély­ségű tenger van. A sziget körülbelül tíz- ■ tizenöt méter magas, mintegy nyolc kilo­méter átmérőjű lesz... ezt valószínűleg két-három napig tartó tengerrengés fog­ja megelőzni.. a sziget kiemelkedésével­­ a földrengések nem szűnnek meg Ez a sziget legfeljebb huszonnégy órát fog élni, azután a következő rengéshullám, amelynek a góca itt lesz ... nézzék csak ezt a tengeralatti árkot... tehát a követ­kező hullám ezt a másik pontot fogja ma°a-ba emelni, a mi újszülött szigetünket pedig ismét elnyeli az óceán. — Persze érhetnek még minket olyan meglepetések hogy itt maradhatunk még három évig és kezdhetjük elölről az egészet .. például, ha ... — Ha? — Mondjuk a tenger meggondolja magát és mégsem dob ki magából egy szigetet. — Az mit jelentene? — Csak anny­it, hogy fabatkát sem érnek a számításaim, hogy egy vagy több fontos tényezőt kihagytam, hogy rosszul következtetek, szóval, sok mindent... — És ez lehetséges?­­— Dehogyis lehetséges, — szólt közbe izgatottan Wilkins. .. Amit a kolléga úr eddig produkált... kidol­gózta hetekre előre szigetünk minden vulkánjának kitörési­ idejét és erejét, olyan pontosan, hogy aszerint lehetne irányítani a nemzet­közi quintobusz-ménetrendet... előre megjósolta a múltheti tengerrengést. Én az ön helyében kilőném a rakétákat. — Nem. Bocsásson meg kolléga úr, ezt nem teszem meg. Lehetetlen. — Nem fog szégyent vallani. — Nem, nem kockáztathatom meg. Tamás, aki a délutáni pihenőt és a váratlanul kellemes napsütést arra használta fel, hogy a műszersátor előtt felállí­tott nyugágyak egyikében napozott, felnyitotta a szemét. — Miről vitatkoznak, professzor urak? — Tudod, a rakéta-értesítésről. Tamás nem felelt. Szíve mélyén Wa­kinsnek adott igazat. Két, hete nincs rádiójuk, de rakéta-bombáik vannak és az irá­nyítható rakétákon üzenetet lehetne küldeni a világ legfőbb tudományos intézeteihez, előre bejelenteni a július elsejei föld­­rengést. Mert hiába tudják ők előre, ha nem tudják bebizo­nyítani, hogy tudták... De Bencze professzornak ő is hiába beszél. „Fütyülök az akadémiára” — mondja mérgesen. „A tu­domány nem lóverseny, nem futball-mérkőzés, sőt nem is box­­meccs. Nem az a fő, hogy idejekorán bejelentsem eredmé­nyeimet, hanem az a fő, hogy jók legyenek. Micsoda dolog: előre értesíteni rakétán a világ állomásait és a végül kisül, hogy hibás számítás volt. Tamás azóta is mozog magában, ha erre a beszélgetésre gondol. Elhatározta, hogy nem szól a professzornak, de ha al­kalom adódik rá, kilövi a jelzőrakétát. Július elseje barátságos, nyugodt reggellel köszöntötte őket Az égen lomha, szürkéslila felhők úsztak, a felhők peremét aranycsíkkal vonta be a mögéjük bújt­­an. Szél se mozdult, levél se rezdült, a levegőt virág- és gyümölcsillat­ töltötte meg. , Mintha koranyár volna, nem a tél közepe” — mondta Éva és kitárt karral nagyokat lélegzett. „Csodálatosan friss a le­vegő.” ,,A műszerek még­ egészen nyugodtak" — jelentette Solt Zsolt a reggelinél ülő professzor««11­_Hm. Hát legfeljebb elmarad a földrengés, — mondta kedélyesen Bencze. — Úgysem illő dolog, hogy m­i a kataszt­rófának drukkoljunk csak azért, hogy igazunk legyen. Nem? Még jó, hogy nem vertük dobra, igaz, Tamás? — ! ... igaz..., de nem értem, hogyan maradhat el a ten­gerrengés. — Nem marad el, ne félj. Nézze csak Zoltán, ■— fordult encze a műszerészhez, — sose figyelje a műszereket külön- ben... csak a feszültség és ellenállás egymáshoz való viszo­­na, vagyis a tektonikus egység mértéke és tendenciája szá­­z... mi volt ez? — Ágyúlövés, — felelte sápadtan a műszerész. — ördögöt ... megkezdődött... mindenki foglalja el a k­ ét... Tamás, a quintobuszhoz! Az elmúlt hetekben megszokták már a viharokat, villám­­mennydörgést, láttak működő gejzírt, fortyogó lávát, le­lő sziklafalat, — de ami most következett, arra legrémesebb lukban sem gondoltak volna. Kirohantak az étkező-sátorból, lakoan minden mintha lábrakelt volna. Az erdő zúgott, zu­­­gtak, szálltak a levegőben a faágak, földig hajoltak a vastag­­örzsű, magas pálmák, és szakadatlan, ágyúdörgésszerű robaj szkettette a sziklákat. — Ezt a szigetet nem fenyegeti semmi veszély, — mondta meze. — A műszersátrat ne hagyják el, amíg vissza nem ünk. Figyeljenek jól, minden észrevételt, a műszerek mű­­tésének minden rendellenességét jegyezzék fel. A folyón nem utazhattak, mert a folyó eltűnt. Pillanatok­at kiürült a meder. A sziklapárkányról aláhulló vízesés nem lett többé, csak a magas, meredek sziklafal nézett fénye­­rően a völgybe. Lebegve emelkedtek a sziget fölé. Alattuk elmaradtak a fák, elmaradtak a vulkánkráterek. A kráterek vöröses kúpja csön­des volt, de fölöttük szürkésfehér hamufelhő lebegett, mintha óriások szuszognának, és most tanácskoznának odalenn, kitör­jenek-e, vagy se. A sziklák fölé emelkedve megpillantották a tengert. Félelmes volt. Az óceán hánykolódott, vergődött. A jól ismert hullám­sorok helyett irtózatc® tölcsérek kavarogtak. Néhol dombbá, heggyé emelkedett a tenger vize, hogy azután félelmes harso­gással hulljon alá. Másutt sistergett a tenger. Iszonyú gőz­­gomolyagok nőttek az égig, függönyt vonva a látóhatárra. A nap magasan járt, de a fény is megvadult. A jól ismert sár­gás-fehér napsütés helyett szivárványok futottak ég és föld között. Lila, narancsszín és smaragd csíkok hullottak alá és a felhők közül előbukkanó napkorong hol sápadt-sárga volt, hol meg azúrkék. — Boszorkányság, — mondta Tamás. — Csodálatos, ritka optikai tünemény, utoljára 1883-ban­­a Krakatau kitörése után jegyeztek fel ehhez hasonlót... a levegő tele van vulkanikus hamuval és gőzzel, az töri meg a fényt. — Ilyet emberi szem még nem látott előttünk, — mondta Bencze. — Irányítsd a távcsövedet a 179-es megfigyelési pontra. Tamás beállította a teleszkópot. Sűrű, több kilométer széles gőzoszlop ostromolta arra az eget. A gőzfelhő sisteregve feltört, majd kissé távolabb sza­kadatlan zuhatagban omlott alá. Hatalmas területen sötétzöld örvények kavarogtak és az örvények forgó kútperemein hal­rajok úsztak. — Ott... ott... — kiáltotta Tamás és kezével a 179-es megfigyelési pontra mutatott. — Ott... Bencze is a teleszkópba nézett. Mintha régi mesekönyvek lapjain buk­kanna fel egy elátkozott vár. Benczén* gyerekes izgalom lett úrrá. Megragadta Tamás kezét. — Nézd ... nézd... a sziget! A quintobuszt most lassú repülésre ál­lítva egyre közelebb vitték a gőzfüg­gönyhöz A sziget tömbje már szabad szemmel is látszott. Nőtt, nyúlt, emel­kedett szakadatlanul. Tamás azt sem tudta, hová legyen türelmetlenségében. Mindenáron bele akarta vinni a quintobuszt a gőzfelhőbe, leg­szívesebben már partra szállt volna a szigeten, kitűzte volna a magyar zászlót fényképezett volna ...­­*­ Nem szabad megközelítenünk, — mondta Bencze. — Az iszonyú hőség, mérgesgázok percek alatt végeznének ve­lünk. A szigeten különben sem lehet partraszállni, hiszen izzó, folyékony láva ott minden. — Fiát akkor mit csináljunk? Mindjárt beesteledik. — A qui­ntobuszon töltjük az éjszakát. A sötétség hirtelen borult az óceánra. De a víz és a föld háborgása egy pillanatra sem csitult. A zöld színű nap helyett rubinvörös hold és ezerszínű csillagsereg ragyogott az égen. A tenger szurokszínű tajtékot hányt és a fekete víztömegből színes szökőkutakként csaptak fel a gejzírek és vulkánkráte­rek. Arany, lángvörös, halványlila, hideg-ezüst források törtek fel a végtelen tengeren és a két férfi lenyűgözve és meg­— Nincs, nincs már körülötte gőzfelhő, — álmélkodott Tamás. — Most megkíséreljük a leszállást. —­A szigeten? — kérdezte Tamás. — Ott. A földrengés első hullám­a véget ért, valószínűleg néhány órás szünet következik. Használjuk, ki. Tamás szótlanul bólintott. Megcsavarta a kormánykereket és a quintobusz suhanva szállt a tenyérnyi sziget fölé. — Nevezzük Tiszavirágnak, hiszen csak egy napig fog élni, ■— mondta Bencze. A gép tisztelgő köröket írt le Tiszavirág fölött s közben a két férfi teleszkópján alaposan szemügyre vette. A sziget olyan volt, ahogy azt a műszerek megjósolták. Vagy nyolc kilométer hosszúságú, két-három kilométeres földsáv. Helyen­ként tíz, másutt tizenöt-húsz méter magasságra emelkedő láva­tömb, fekete sziklákkal, vörösagyag fennsíkkal, a sziget leg­­közepén két teknőalakú kráterrel, északi partján hófehér gej­zírrel és a gejzír mellett sötétkéktől azúrig minden színben játszó bércekkel. A sziget fölött vízpárna lengett, — nem túl sűrű ugyan, de arra vallott, hogy a talaj még forró. Most már egészen "allskonyan, — negyven, ötven méter magasságban köröztek a­­sz­iget fölött A vörös agyag fenn­síkon törések, árkok futói . c, az egyikban víz buggyant. — Édesvíz, — mutatott le Bencze. — Ha ez a sziget meg­maradhatna, néhány év múlva, cserjék, fák nőnének rajta. A szél és a tenger virágporral termékenyítené meg. Ő az élet hatalmas és erős. — És ha megmaradna? — El fog pusztulni, — mondta Bencze. — Néhány fénykép fog maradni róla, pár soros megemlékezés egy geológiai év­könyvben ... istenem, belőlünk talán még annyi sem marad. Tamás elgondolkozva csavargatta a teleszkópot, azután meghökkenve kapta fel a fej­ét. „Lehetetlen” — morogta. „Ilyen véletlenség ... tévedek !!TM* — Mi az, kísértetet látsz? — érdeklődött Bencze. — Majdnem. Mintha a preszignotekronográfunk volna azon a sziklacsúcson. — Szinte a lehetetlenséggel egyenlő, — mondta Bencze és ő is a teleszkópot nézte. GŐZFÜGGÖNY MÖGÖTT, sűrű fekete tömb bukkant fel. I­LL­AN ÁTOK­IG HALLGATTAK. Végül Bencze kiáltott fel ismét: — Márpedig igaz ... hihetetlen, de igaz. Azok ott a mi műszereink. Legszí­vesebben sírnék örömömben! Erre valóban nem számíthattak. A 179-es megfigyelési ponton a tenger fe­nekén elhelyezett televíziós­ felvevőgépet és preszignotekronográfot épségben és sértetlenül dobta fel a tenger és most ott varrnak az orruk előtt, egy sziklán. — Ez azt jelenti —, kezdte Tamás.­­— Ez azt jelentheti, hogy ha a működését valami általunk még nem ismert tényező meg nem zavarta, akkor folyamatos méréseket és felvételeket készített a tengerrengés egész folya­matáról. — És honnan tudjuk meg ezt? A quintobusz most egészen alacsonyan megkerülte a gej­zírt és megközelítette a televíziós­ berendezést. Bencze a quinto­­buszon levő televíziós­ berendezést a 179-es üregfizelő hullám­hosszára állította, — az állomás szakadatlanul sugározta a szi­get és a szigetet körülvevő óceán képét. — Működik, mondta Bencze, — ha pedig most működik, akkor működnie kellett a kiemelkedés alatt is. Most már csak egy teendőnk van, megvárni, amíg a sziget ismét elsüllyed, közölni az eredményt a tudományos világgal.. . — Sajnálom, — mondta Tamás. — Mit? — Ezt a szigetet. Mi tudtunk róla először, mi láttuk csak,, i ’a kár, hogy elsüllyed. Pedig a zászlót­­ ki akarom tűzni rá. — Csak tűzd ki, Tamás. — De azt is elnyeli a tenger. — Elnyeli. Legalább emlékeztet minket arra, hogy nem elég ha előre tudjuk jelezni a veszélyt. Ez csak az első lépcső­fok. Az lesz az igazán nagy tudós, aki el is tudja hárítani. Aki nem csak azt tudja mondani a veszélyeztetett lakosságnak, hogy „menekülj”, hanem azt is, hogy „szállj szembe a veszél­lyel.” — Mikor lesz az? — kérdezte Tamás. — Talán nagyon hamar, talán nagyon sokára. Nos, ki akarod tűzni a zászlót? A quintobuszt helikopterre állították. Tamás ejtőernyőt kö­tött a hátára és kiugrott a gépből. — Ne lépj le, — figyelmeztette Bencze és nézte, amint ta­nítványa egyik karjával a hevederbe kapaszkodva, másikkal a nemzetiszínű zászlót ölelve eléri a sziklát, közvetlenül a műszerek mellett. Tamás érezte a föld forró gőzölgését, látta, hogy a talaj puhán, vias­­szerűen fekszik alatta, látta az azúrszínű nap­fényben különös, kékeszöld fényűnek tűnő tájat, hangosan ki-, áltani szeretett volna örömében, kinyújtott karral a földbe­nyomta a zászló rúdját. Könnyen, ellenállás nélkül fúródott a rúd a lávába. Tamás nem bírta megállni, kissé lejjebb en­gedte az ejtőernyő kötelét és óvatosan, egy egész picit meg­érintette lábujjával a Tiszavirág-sziget talaját. Azután meg­­rántotta a jelzőhevedert, hogy a professzor húzza vissza a heli­kopterbe. OOOCOOOOOOOOOCOOGCoooc«DCQCOOCCX1CXXX5COCOCXXXXXXXXXNXX:OC ocxxxxxxxxxjoooooooooocxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx: D D STEVENSON KINCSES­­SZIGET feldolgozta CS HORVÁTH TIBOR !­ S.­BÖK IMRE EDDIGI TARTALOM: TRELAWNEY LOVAG BARÁTAIVAL. HAJÓS BÉREL, HOGY FEL­KUTASSA A LEGENDÁS KALÓZSZIGET KINCSEIT. ALIGHOGY CÉLHOZ ÉRNEK, A LEGÉNYSÉG FELLÁZAD. A MATRÓZOK SZERETNÉK MEGKAPARINTANI A KINCS REJTEKÉRŐL KÉSZÜLT TÉRKÉPET. A LOVAG társaival a szigeten lévő régi kalóz­ VÁRBAN ÁLLJA A LÁZADÓK OSTROMÁT. BEN GUNN A NEVEM. HÁROM ÉVE RABOS­KODOM ITT A SZIGETEN. UGYANAZOK A KALÓZOK, FLINT VOLT LEGÉNYEI TETTEK KI, AKIKET MAGUK MATRÓZNAK FOGADTAK FEL ALOM. CSAK A SESLAZBAN VERGŐDŐ kapitány nyöszörgése és az Őr LÉPTEI TÖRTÉK MEG A CSENDET jobarat­­ ENGEDJEN BE ELŐBB NEKÜNK KELL MEGSZABADULNUNK M,Rt­ BEALKONYODOTT, NYOLC KALÓZ TETEM* FEKÜDT A CÖLÖPVÁR KORUL A TAMADAS W­EJE MEGTÖRT. babonázva bámulta a természet csodálatos játékát. — Aludjunk felváltva egy keveset, — mondta a profesz­­szor. De ki tudott volna aludni ezen az éjszakán? Hajnalra, szinte varázsütésre, lecsillapult a tenger. A nap halvágy türkiszzöld színben kelt. Mintha egy elvarázsolt sma­ragdbirodalom lett volna a világ. Zöld színű volt az ég, a felhő, a tenger, smaragdszínű volt a látóhatár és sötétzöld tömb az újszülött sziget. HA KIADJÁK A SCKKCKCI, OILVIK. FELOLDJA AZ OSTROMZÁRAT, AKKOR ELJÖHETNEK A REJTEK­HELYEMRE, OTT NAGYOBB BIZTONSÁGBAN LESZNEK. (FOLYTATJUK) TUDOM MÉRT JÖTTEK IDE CSAKHOGYA KINCS MÁR NINCS A TÉRKÉPEN MEGJELÖLT HELYEM­. JÓL ELDUGTAM, DE HA MEG­SZABADÍTANAK INNEN, MIND A MAGUKÉ LEHET. MAGYAR IFJÚSÁG esooocxxxxxnoooooooococxxxxsoooooocxxxxxxxxxsooooooooocooocoooooooocxxxxxxxxxxxT Késő délután értek vissza a Földrengések Szigetére. A napfény most váratlanul sötétbordára vált. Mintha pi­ros szemüvegen át nézték volna a világot, minden vörös lett, a fák, a sziklák, a sátrak és mintha vér hullámzott volna a tenger helyén. Bencze a műszereket nézte. — Most kezdődik a második rengéshullám. Reggel hat órára a Tiszavirág-szigetet ismét elnyeli a tenger­. | |l!il||lllllllllllllllllllllll!IIIIIIIIIIIIHlllllllllllllllllll|||||||||||j!ll||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||[||||||||||||||||||||||||| A „XIX. század leánya“ címére Tisztázzuk végre, mi a kommunista erkölcs! HÁT EZ LENNE ! az idők szava? Egy apa véleménye Kedves becsületes leány! Ne hidd, hogy Te a XIX. századból maradtál itt. Tulajdonképpen min­den leánynak így kellene gondol­koznia napjainkban is, mint ne­ked. S én hiszem, hogy nagyon sok leány vallja a Te elveidet. Nekem is van egy 18 éves, bájos kislányom, s én is úgy neveltem őt, mint téged az édesapád. Az én kislányom se áll szóba a jampe­­cekkel, kalandkeresőkkel és én nem félek attól, hogy nem fog férjhez menni. Higgy egy idős ember szavának: a férfiak­ között szép számmal akadnak rendes, becsületes emberek, akik boldog családi életre vágynak. Szeren­csétlen véletlen, hogy Te eddig mindig csak léha férfiakkal talál­koztál. De jóvátehetetlen bűnt kö­vetnél el magaddal szemben, ha elkeseredettségedben feladnád el­veidet. Igaz, hogy sok lány jár ezen az úton, de ezek között több­­ a felszínes, értéktelen ember, mint az önhibáján kívül szeren­csétlen. Te ne akarj ezek közé kerülni. Hidd el, akármit is mon­danak az idők szaváról, a társada­lom, s a férfiak is, mindig azokat a lányokat fogják értékesnek tar­­­tani, amilyen Te vagy. S végül a szülőkhöz is szólok. A XIX. század leányát édesapja helyes nevelése tette olyan em­berré, amilyen. Sok fiatal éppen hiányos nevelése miatt zallik el, s ezt sohasem lehet megbocsátani a szülőknek. Serdülőkorban fokozot­tabban foglalkozzunk gyerme­keinkkel, ne hagyjuk magukra őket nehéz problémájukban. Zsitnay Károly, Budapest A női rovatban érdekes levél ra­gadta meg figyelmemet, s elhatá­roztam, válaszolok a „XIX. század leányának”. Ez a téma minden fiatalt érdekel, foglalkoztat. A kérdés kényes, bonyolult, mégis beszélni kell róla, mert probléma. Sokat gondolkoztam már rajta, s nem tudtam eldön­teni, korunk erkölcsének alakulá­sában kik a hibásak, a lányok-e vagy a fiúk? A „mi” (férfiak) vé­leményünket így foglalhatnám ösz­­sze: bár sokat írnak udvariatlan­ságunkról, cinizmusunkról, mi igenis szeretnénk tisztelni, becsül­ni a lányokat, s főleg azt, akinek udvarolunk. Szeretnénk, ha a lá­nyok nőiesebbek, tiszteletremél­tóbbak lennének. Ám nem vagyok álszent és leírom: abban az eset­ben, ha az ellenkezőjét tapasztal­juk, szívesen alkalmazkodunk a „ke­ szelleméhez”. Alkalmat kap­tunk és élünk vele. Nekem is van egy barátom, akit első, romantiku­san szeretett ideálja tett léha vi­selkedésével mai Don Juanná. Persze ebben az esetben is nem csupán egy lány hatásáról van szó, hanem az utána következő esetek hasonló tapasztalatairól. Magam is ismerek néhány leányt, akik nem kívánnak egyelőre férj­hez menni, gyermeket nevelni, életüket családjuknak áldozni, ha­nem szórakozni akarnak, élvezni az életet. A tapasztalatok hamaro­san cinikussá teszik a fiúkat min­den lánnyal szemben. Tény, hogy valami nincs rend­ben korunk erkölcsében. Hogy ki a hibás, nem tudom. De az okok talán oda is visszavezethetők, hogy sok elvet, például a vallást az utóbbi 12 év elvetett (amivel egyet lehet érteni), ugyanakkor nem adott mást helyette, nem tisztázta megnyugtatóan ezt a problémát. Igaz, néha itt is, ott is írtak a kommunista erkölcsről, de valójában a fiatalok nem tud­ják, mit értsenek ezen és sokszor teljesen helytelenül fogják fel. Helyes lenne sürgősen pótolni e téren az eddig elmulasztottakat. A lányokhoz még csak annyit, hogy sok tekintetben elmarasztal­­hatók. Sokuk számára az élet csu­pa mozi, színház, tánc, a házas­ság pedig üzlet, amely az egye­temi diplománál kezdődik. (Lásd a házassági hirdetéseket.) Mindez nemigen növeli a lányok iránt ér­zett tiszteletünket. Talán az em­ber is érhet valamit, nem csupán a diploma, a cím, a beosztás? A „XIX. század leányát” érté­kes embernek tartom, s nem hi­szem, hogy pártában marad. Bár minden lány ilyen lenne nap­jainkban! „Egy esztergályos, aki a XX. század fia,’­ V * * * * * & * * & •* * & * * & * és sok szép virágmintás anyag­ból készült nyári modellt mu­tatott be az elmúlt héten az OKISZ tervező laboratóriuma: Dicséretes, hogy külön a sor-TÖRTÉNELMÜNK­ANEKDOTÁKBAN Tóth Béla: A MAGYAR ANEK­DIAKÍNCS Ez a páratlanul nép­szerű gyűjtemény meg­ismertet múltunk „rit­kaságaival”. A történel­mi anekdoták Árpádtól kezdve királyokról, po­litikusokról, urakról, jobbágyokról, mester­emberekről, költőkről, írókról szólnak. (Gondolat Kiadó) Ara kötve 45,— Ft. dűlő és fiatal lányok számára is számos ruhát terveztek. Ezekből rajzoltunk le hármat: 1. Kötény ruha piros-fehér­kockás kartonból, ferdén be­állított pántdíszítéssel, alul szé­les­­fodorral. Fehér blúzzal mutatták be. 2. Piros-fehérpettyes délutá­ni kartonruha, elején érdeke­sen átfűzött fehér masnival. A ruha piros alapon,­­ fehér pettyekkel készült —, mi azért rajzoltuk világos alappal, hogy szép szabásvonala jobban ér­vényesüljön. 3. Érdekes, féloldalas gom­­bolású, piros-fehér csíkos kar­­tonruha. A bemutató valamennyi da­rabja konfekció-áron a kis­ipari szövetkezetek előállítá­sában kerül a vásárlókhoz az áruházakban. Most már csak a Meteorológiai Intézetet kell megkérnünk, hogy szép nyarat „tervezzen“ hozzájuk... Maglódi Magda Ez lesz az idei nyár fürdőruha-divatja — reméli a nyugat­berlini Vetrix-Bleyle cég, amely az új modelleket bemutatja. A fürdőruhák elasztikus gumianyagból készültek. ::: IJ0CK3S, «rrnpftypc ■ «■•■■■■■■■■■■■■■■■■IP*** IJU 1 if­UOa ■ ■■■■■«■■■■■■■■■■■■■■■•••a 1 J •••••••••••••••••••••••••••• • •••• ••••= csíkos

Next