Magyar Ifjúság, 1957. július-december (1. évfolyam, 27-55. szám)

1957-08-24 / 37. szám

TVyVTTVTVTTTTTT'VTTfTTVTVTTTTTTTTVTTTTTTTTTTTTVTTyVTTTTTTT»TTTTTTTTTTTVTVTTTTTTTTTVTVTTVVTTVTVTTTTrTTTTTtTr>TTTTTTTTTTTyVTVVTTTTTTTTTYVTyTTTTTTVTTVTTTTTTVVTTTVTTTVTTVTTVTTTTTTTTVTTVTTTTTTTTTTVTTTTTTTTVTTTTTT'TTTTTTTVVV' KOLDUS VOLTAM KI hitte volna, hogy milyen komplikált foglalkozás a kol­dulás. Először is napokig nem borotválkozhattam, mert az­ alamizsnagyűjtés egyik alapfel­tétele a torzonborz külső. Ne­­csak a szíve essen meg az ada­kozásra felszólítottnak, hanem egy kicsit féljen is a koldus­tól! Dömsödi Mihály­, az Opera­ház maszkmestere avatott kéz­zel fejlesztette tovább tüske­­szakállal keretezett arcomat, ragasztott, festett, csattogtat­ta a hajsütővasat és mikor a tükörbe pillantottam, nem is jutott hirtelenül eszembe, hogy hol láttam hasonló arcot. (Most már tudom — a személyazo­nossági igazolványomban.) Sze­mem alatt hosszú, mély forra­dás. A homlokomra vésett rán­cok mellett vörös daganat. A szám egyik vége fel, a másik lefelé kunkorodik. A hajam megtépázottan lóg az arcomba. Élesre vasalt, házilag festett, első világháborúbeli katona­nadrág, durva mintájú, hiányo­san gombolt pepitaing, szűk, lyukaskönyökű szürke zakó és egy méregzöld sapka egészítet­te ki koldusruhámat. A zok­nimra nem lehetett semmi rosszat mondani — mezítláb voltam, egy ócska cipőben. Menetirány: Gellért tér—Bar­tók Béla út—Móricz Zsigmond körtér—Kosztolányi tér. Koliús szívemnek első döb­benetes élménye — sok a rend­őr. A Gellért előtt már ki­néztem magamnak egy forgal­masnak ígérkező kis zúgot, de mielőtt bevetésre került vol­na a sor, máris jött is felém egy kékegyenruhás az egye­tem felől. Gyorsan továbbáll­­tam és egy jóságosarcú néni­től kértem menetközben némi támogatást. Adott is húsz fü­lért és tíz deka rágós kolbászt. — Egyen jóember — már mint én. Ettem. A jóságos né­ni szatyrából egy nemzetiszínű gyűrűs csabai kolbász rudacska is előkandikált, én viszont úgy hiszem, kutyája elől ettem el az ebédet. A Körtérig összeszedtem két forint negyvenöt fillért. A Népbüfében ittam egy pohár sört és körülnéztem. A torok­­öblítésre betért futóvendégek közt nem volt nehéz felfedez­nem a törzsgárdát. Pillanatok alatt összemelegedtem a „ta­nár úrral”. A szemüveges, nyolcvan év körüli, jószívű bá­csika, a csibészvilág kedvence. Jó szívvel osztogat — a másé­ból. Az alvilág szerint sokat lehet tanulni tőle, innen a ta­nár neve. Iskolai tanulmányait egyébként már a harmadik ele­minél befejezte... Elmondtam neki bánatomat, éhes vagyok. A tanár úr azon­nal szerzett egy fél tányér le­vest. És milyen olcsón, és mi­lyen egyszerűen. Egy­­jóízűen falatozó vendég mellé lépett és megállt és nézett, kígyóbűvölő szemekkel. Nem eredménytele­nül! Az étkező abbahagyta az evést, s kevergő gyomorral el­sietett. — Egyel fiam is biztatott is szívesen adom. Még nem vagyok elég gya­korlott koldus, otthagytam az olcsón szerzett ebédet és to­vábbadtam. Féllábú kartársam, aki a Zenta utca sarkán két mankóra támaszkodva koldul, előttem nem zavartatta magát. A betört pinceablakból kivette ,,hiányzó” ballábát, nyújtózott egyet, aztán jobblábát tette hátra. A hosszú katonaköpyny pedig mindent eltakart. És a fillérek, sőt a forintok bőven hullottak­­ a hadfi sapkájába. Később, a Zsombolya utcá­ban találkoztunk, akkor már mindkét lába üzemben volt. Ő a Zenta utcából jött a találko­zóra, én a Kosztolányi téren kaptam meghívást. A hetes autóbusz végállomásán zaklat­tam az utasokat, amikor, nem tudom honnan, egy rendőr bukkant elő. Személyazonossági igazolvá­nyomra volt kiváncsi. És mivel azt állítottam, hogy elvesztet­tem, kettesben elindultunk a kerületi kapitányságra a Zsom­bolya utcába. Az őrizetes cel­lában több népbüfés kollegám­mal találkoztam, akiket idő­közben „begyűjtöttek”. Az esé­lyeket latolgattuk. A kétlábú­­féllábú, akit nemrég „meszel­tek ki” Budapestről, magyarán kitiltottak, égre-földre esküdö­­zött, hogyha szabadul, nem jön többet vissza a bűnös fő­városba, nem lesz többé rok­kant katona. Új életet kezd. Van egy ismerőse Cegléden, le­költözik hozzá, s a jövőben i­ vak koldus lesz. A többiek he­lyeseltek. Mert hiába, nehéz szakma Pesten koldulni. Kihallgatásra vittek, őszin­tén bevallottam mindent és fel­tételesen szabadlábra helyez­tek. De meg kellett ígérnem, hogy többet nem fogok kol­dulni. Megígértem. És hogy milyen jó dolog a borotválkozás, azt csak az tud­ja igazán, akinek négynapos 3 szakáll égette az arcát. ^ VERES PÁL * ibAAAAAAAáAiáiáAAAiAÁiAAAAAí kkkkfi. B emutatom AZ ASZTALTÁRSASÁGOMAT Találkozó volt a­­ KISZ rendezte. Sokan jöttek el veze­tők, ifjúmunkások, összeve­rődtünk néhányan ismerősök is és leültünk egyik sarokba, ha már itt vagyunk, igyunk meg legalább egy pohár sört. Sörözgetés közben viszont nem tudja megállni az ember, hogy ne mondjon valamit. Beszélni kell, az alkalom pedig szüli a témát. A KISZ vendégei va­gyunk, hát miről is beszélhet­nénk másról, mint a KISZ-ről. — No, majd­ a kongresszu­son, októberben — mondta va­laki. — Nem kongresszus az te! Or­szágos értekezlet. — Mindegy, minek nevezik. Mi oda úgy sem jutunk el. — Miért ne? Ha jó vezető vagy és megválasztanak... Ezzel a vezetésre és a veze­tőkre terelődött a szó. Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy az ifjúsági szervezetben mindennél fontosabb a jó ve­zető. De milyen legyen a jó vezető? — Erről írt egyszer az új­ságban — fordult hozzám Gyurka, aki egyik kerületi bi­zottságnál dolgozik. — Azt nem! — mondtam. — Nekem sem jogom, sem kellő tudásom ahhoz, hogy egy cikk­­ben kioktassam az ifjúsági ve­zetőket. Hanem — ötlött fel bennem hirtelen — ha bele­egyeztek azt szívesen meg­írom, hogy ti milyenek vagy­­tok, így született meg e riport gondolata. És most kezdjük a bemutatást Az a csontosképű fiú,aki itt ül mellettem jobbról — a Gyurka. Valamikor együtt dol­­goztunk a gyárban. Csillés volt a faudvaron. Szótlan, csendes gyereknek ismertük, de ha igazságtalanságot látott, nyom­ban felháborodott. Azóta mintha kicserélték volna, megért és megmagya­ráz minden visszásságot. Vala­hol elveszítette a szerénysé­gét! Egy fejjel mindenkinél magasabbnak hiszi magát, pe­dig nincs több 160 centiméter­nél. Jóbarátok voltunk, de ma még véletlenül sem szólít más­kép, mint­ Gerencsér elvtárs­nak. Ha négyszemközt vagyunk, vagy kisebb társaságban, szé­pen, magyarosan beszél. De ha fellép a szónoki emelvényre, olyan mintha nem is Pesten született volna. Idéz, hivatko­zik, belefúrja tekintetét a jegyzetbe és rá nem nézne hallgatóira a világ legszebb asszonyáért sem. Csak akkor változik meg, amikor a hozzá­szólásokra válaszol. Akkor is­mét magyar és érthető a nyel­ve, sőt még kissé szellemes is. Sokat olvas, tanul, de szép­­irodalmat, regényt, verset elv­ből nem vesz a kezébe. Szín­házba, operába nem jár, csak moziba és futball meccsre. A Péter egészen más. Ő az országos központban dolgozik. Elmúlt már harminc éves, de képtelen megöregedni. Fárad­hatatlan ifjú, aki minden ta­lálkozáskor újabb meglepetés­sel szolgál. Egy alkalommal együtt utaz­­tunk vidékre. Este kis faluban szálltunk meg. Ellátogattunk a kultúrházba. Népi tánc próba volt. A fiatal lelkes tanítónő izzadva próbálta kiolvasni a verbunkos figurákat egy könyvből. De akárhogy igye­kezett, csak esetlen, utánozha­tatlan mozdulatokat tudott összehozni. Az én Péter bará­tom elnevette magát ledobta kabátját, nekigyürkőzött és... — Nem kell az a könyv elv­társnő — szólt oda a tanítónő­nek. — Idefigyeljen, így kell ezt csinálni. És úgy bemutatta a legva­dabb verbunkos figurákat is, hogy az egy tánckoreográfus­nak is tiszteletére válna. Más­kor egy klubnapon szavalni hallottam. A múltkor meg hír érkezett a szerkesztőségbe, hogy valami neves ember tart előadást Angyalföldön a sze­relemről. Amikor odaérek, kit látok: Péter áll az emelvényen. Voltam a lakásán is. Tekin­télyes könyvtára van. De ami­kor mondtam neki, játszunk valami társasjátékot, kijelen­tette: nem tud se sakkozni, sem kártyázni. Nem tanulta meg egyiket sem, a szabadidőt hasznosabb dologgal tölti — olvas. Ez még csak hagyján — panaszkodott a felesége — ha­nem a bálba sem megy. Arra is azt mondja, felesleges idő­töltés, inkább azon a pénzen színházjegyet vesz, vagy meg­néz egy filmet. Az ott szemben, az asztal túlsó sarkán, a Lajos. Örök kesergő, az egyik jelentős bu­dapesti üzem titkára. Még so­hasem találkoztam vele úgy, hogy ne panaszkodott volna. Hol a párttitkárral, hol a szak­­szervezeti vezetővel, hol a kul­­túrossal hol pedig a vállalat­­vezetővel elégedetlen. Sőt, a művezetőkre is gyakran pa­naszkodik. Miért? Mert nem segítenek. — Hát lehet így dolgozni? — kérdezi nekikeseredve. — Itt hagyom én komám az ifjúsá­gi szövetséget hamarosan. Ezt már a Diszkben is mondta, de nem hagyta ott. A KISZ-t sem fogja otthagyni. Dolgozik és nem is rosszuk De az örökös pesszimizmusával néha elveszi a leglelkesebb fia­talok kedvét is a munkától. A társaság leánytagját Icá­nak hívják. Ő is üzemi titkár. Szinte csoda, hogy itt van kö­zöttünk és nyugodtan ül, mert sohasem ér rá. Ha hívom tele­fonon , nincs a szobájában. Ha ott van azt mondja: várj! Ha személyesen keresem, fél napig kiabálja a mikrofon míg végre előkerül. De máris jelzi, hogy siet, rövid legyek. Lehetőleg mindent sajátke­zűig csinál. A múltkor valami kiállításra készültek, még a képkereteket is maga szögelte. Taggyűlés előtt egyedül járja végig a gyárat, személyesen beszél mindenkivel, közben bé­lyegez, újságot árul. Gépel, je­lentést ír, statisztikát csinál, báli jegyeket bélyegez és érte­kezleteken ül. — Miért csak te? — kérde­zem. — Én vagyok függetlenítve, a többi dolgozik, nem érnek rá. Udvarlója nincs. Pedig föl­tűnően szép, csinos. Hiába­­ nem ér rá! Mindenkit bemutattam. Ilye­­nek az én kedves KISZ-vezető ismerőseim, akikkel együtt sö­röztem a találkozón. Tudom, hogy nagyon kicsi a tükör, mit eléjük tartottam, korántsem látják benne teljes másukat, de ha belenéznek, azért azt észrevehetik, mi az egészséges és mi az egészségtelen, meg­szokott tulajdonságaik között. (Gerencsért) Hajómodellbemutatót rendeztek a városligeti tavon. Indul a kis „okos" rádióirányítású modell, pontosan oda megy, ahova kül­dik, pedig kapitánya sincsen, a gazdája, Papp János, távolról irányítja. LOTTÓZIK AZ EGÉSZ CSALÁD, MERT A heti nagy pénznyeremények mellett a havi jutalomsorsoláson A MAMA öröklakást, bútort, villamos­­tűzhelyet, varrógépet, A PAPA Wartburg-autót, televíziót, motorkerékpárt, fényképezőgépet. A NAGYMAMA mosógépet, háztartási gépet, herendi étkészletet, perzsaszőnyeget nyerhet. Ön is nyerhet, ha rendszeresen LOTTÓZIK! \tíí* ' kM % IÄ■ SARJÚGYŰJTÉS A SOLTVADKERTI CÉLGAZDASÁGBAN FOTÓ: HARMATH Henry Barbusse egyik regé­nyében, amely az első világ­háborúról szól, egyhelyütt a háborúról beszélgetnek a ka­tonák a lövészárok szennyé­ben. Arról folyik a szó közöt­tük, hogy ők, a békés embe­rek, most gyilkos fenevadakká lettek s hogy hősök-e ők tu­lajdonképpen, vagy, egysze­rűen vadállatok. A katonákat elgondolkoztatja ez a kérdés s egyszercsak éles hangon szólal meg egyikük, akit különben végtelenül csendes, hallgatag embernek ismertek. — Pedig hát, nézzük csak.. . — mondja. — Akadt mégis egy ember, akinek alakja fe­lülemelkedett a háborún s fiz ő bátorságának szépsége és jelentősége ragyogni fog. LIEBKNECHT.­­.. Liebknecht Károly, ez az igaz és bátor ember volt a világ munkásifjúságának ba­rátja. A mi barátunk is. Büsz­kék lehetünk az ilyen barát­ra! Nemcsak nemzete becsü­letét mentette meg a világ előtt, hanem a proletár inter­nacionalizmus becsületét is, abban az időben, amikor az első világháború kitörésekor az összeomlana látszott. Ifjúmunkás-kongresszus - ifjúmunkások nélkül Liebknechtet kora kevéssé értette meg, hiszen ő a jövőre függesztette tekintetét. Éppen ezért volt az ifjúság barátja. Az édesapák gondos szere­­tetével, mély aggódással és részvéttel figyelte annak a munkásifjúságnak a fizikai és szellemi nyomorát, amelyet a felnőtteknél is kegyetlenebbül kizsákmányoltak. Olyan kö­rülmények között tette ezt Liebknecht, amikor a szocia­lista mozgalom még nem tu­lajdonított jelentőséget az ifjú­munkás-mozgalomnak, mert nem akarták a szocializmus szent és komoly, hősi és vé­szes harcát az éretlen inasok, tanoncok játékává „alacsonyí­­tani“. Liebknecht világosan rá­mutatott arra, hogy az iskola és kaszárnya, a különböző reakciós ifjúsági szervezetek már kinyújtották polipkarjai­kat az ifjúság felé és a sovi­nizmus, a militarizmus gyil­kos maszlagéval mérgezik meg a fiatalok lelkét. Sem ok, sem idő nem volt tehát a késleke­désre. Hadd emlékezzem meg egy napról, 1907. augusztus 24-ről, amikor a stuttgarti Szakszer­vezetek Házán vörös zászlók lengtek. A tágas előcsarnok­ban kis kiállítás nyílt: ifjú­munkás röplapokat, brosúrá­kat, karikatúrákat, levelező lapokat, ifjúmunkás újságo­kat nézhettek, tanulmányoz­hattak ott a látogatók. Ekkor ült össze az I. nemzetközi ifjú­munkás kongresszus. Furcsa kongresszus volt ez: ifjúmunkás-kongresszus — if­júmunkások nélkül. Az elnöki tisztséget Liebknecht Károly töltötte be, a 36 éves férfi. A többi részvevő sem volt egé­szen fiatal Tizennégy ország össze, hogy arról beszéljenek, tárgyaljanak, milyen felada­tok hárulnak rájuk az ifjú­munkás-mozgalom vezetésével kapcsolatban. Maga Lieb­knecht már 1906-ban, Mann­­heimben figyelmeztette a né­met munkáspártot: „A mun­kásifjúság nevelése a szociál­demokrácia feladata!“ És most, azon az emlékeze­tes napon, a stuttgarti nem­zetközi munkáskonferencia után, együtt maradtak a mun­kásifjúság barátai, hogy meg­alapítsák az Ifjúmunkás Inter­­nacionálét és tanácskozzanak annak speciális feladatairól, módszereiről, még mielőtt ezt a szervezetet az ifjúmunkás­ság kezébe teszik le. Harc a militarizmus ellen A vita három fő feladat kö­rül bontakozott ki Henrietta Roland-Holst, a nagyművelt­ségű szociáldemokrata holland asszony, Bebel, Mehring és Liebknecht megbecsült barát­ja és harcostársa az ifjúság művelődésének kérdéseiről be­szélt: a mély, sokoldalú, a múltat ismerő és a jövőbelátó marxista műveltségről, amely sokkal mélyebb és még sokol­dalúbb, mint a polgári mű­veltség. A mi Alpári Gyulánk a munkásifjúság nyomorával, gazdasági harcával és annak módszereivel foglalkozott fel­szólalásában. Külön referá­tum tárgyalta az alkoholizmus kérdéseit. Majd Liebknecht Károly emelkedett szólásra, hogy el­mondja a „Harc a militariz­­mus ellen“ című nagy jelentő­ségű referátumát. Liebknecht ugyanis ezt a harcot tekintet­te az ifjúsági mozgalom fő fel­adatának. ötven év távlatából is ér­demes külön figyelmet szen­telnünk Liebknecht fejtegeté­seinek. Mindenekelőtt azt hangsú­lyozta, hogy a militarizmus nagy, hatalmas ellenség, hi­szen, mint mondotta: „a pro­letariátus egy állig felfegyver­zett rablóval áll szemben, aki nem azzal a követeléssel tör rá, hogy ,pénzt, faagy életet", hanem túltesz a zsiványok er­­kölcsén, mert azt kiáltja: ,pénzt és életet!" Rettenthetetlen és áldozatos a harc tehát, amelyet az ifjú­munkásságnak ezzel a moloch­­hal szemben fel kell vennie. Ha nem harcol ellene, ez a ha­talmas ellenség még több ál­dozatot követel A militarizmus a kapitaliz­mus legerősebb bástyája — tanította Liebknecht. A mili­tarizmus ugyanis nemcsak a „kül-ellenség“ ellen irányul, nemcsak a más népek leigá­zásának rabló­ eszköze, hanem eszköz és fegyver a „belső el­lenség”, a munkásosztály és annak megmozdulásai ellen is. Következésképpen: a milita­rizmus a legfőbb hatalmi esz­köz a néppel szemben a kapi­talista kizsákmányolás kezé­ben. Kik azok a hazátlanok ? Beigazolódott, hogy a tőke — minden uszító soviniszta frázisa ellenére — internacio­nalista. Liebknecht évtizedes harcában fényesen mutatta ki, hogy a német hadiipar fő képviselője, a hírhedt Krupp­­cég Franciaországban német­ellenes, Németországban úi­­neves szocialistái gyűltek itt szont franciaellenes propagan­dát szít. Németország fiai ab­ban a „szerencsében“ részesül­hettek, hogy a saját kezükkel saját hazájukban gyártott fegyverek golyóitól hullanak el a harcmezőn. S még rólunk állítják —­ mondta Liebknecht —, hogy „hazátlan bitangok“ vagyunk! A mi célunk az, hogy a hábo­rús lelkesedés helyett a bé­kéért való forró lelkesedést neveljük az ifjúságba. A stuttgarti nemzetközi ifj­júmunikás kongresszus három­szoros éljent kiáltott az ifjúi munkás-mozgalomra. S azóta él a nemzetközi ifjúmunkás­­mozgalom. Méltán kiáltotta oda Lieb­knecht az 1912. évi porosz or­szággyűlés urainak: — Az ifjúsági mozgalom ra­­gyogva válik ki a mai társa­dalmi rend sötét hátteréből. Hiába uszítják rá csahos ebeit­két, valamennyi rendőrkopó­­jukat és mindenfajta kutyáju­kat, sohasem tudják majd fel­gyűrni! Mivel Liebknecht a stutt­garti értekezleten tartott elő­adását — együtt az egy évvel azelőtti, a mannheimi német ifjúmunkás kongresszuson tar­tott előadásával — brosúrában jelentette meg, a német biro­dalmi törvényszék elé állítot­ták, hazaárulás vádjával. Becs­­telennek, a haza ellenségének bélyegezték. — Az én becsületem nem az önök becsülete! — kiáltotta oda bírálnak.­­— Más fogalmai­­nk vannak a becsületről és a hazafiságról. Miféle haza az, amely nem foglalja magában az egész népet, amely harcot hirdet a munkásság ellen, amely egynek érzi magát a vál­lalkozókkal és mindenféle re­akcióval? Liebknechtet ekkor másfél évi várfogságra ítélték. Nem az első és nem az utolsó bün­tetés volt ez, amelyet büsz­kén és töretlenül viselt. A két Németország Pontosan egy fél évszázad telt el a stuttgarti I. Nemzet­közi Ifjúmunkás Kongresszus óta. Közben két világháború vértengere pusztította két nemzedék fiataljait. Az az erő pusztított, amelynek rettentő gyilkos voltára Liebknecht hív­ta fel először a világ figyel­mét: a német militarizmus, amely végső soron maga alá temette a nagy német birodal­mat is. Ma két Németország van. Mindig is kettő volt: Lieb­knecht Károly, a szocializmus Németországa és a német ha­diipar, a Kruppok, a Hitlerek, az Adenauerek Németországa. Ezt a második Németországot segít most feltámasztani az amerikai imperializmus. Ma már nemcsak a világ­piacért folyik a harc az impe­rialista hatalmi csoportok kö­zött. Ma már két világ áll szemben egymással: a szocia­lizmus és az imperializmus vi­lága. A militarizmus szörnye­tege ma már rettenetesebb fegyverrel fegyverkezik, mint amilyet Liebknecht el tudott képzelni. Ennek az ezerszeres erővel rendelkező sárkánynak a legyőzése ezerszeres erőt kí­ván tőlünk. S jóllehet, fegyve­rek szavára még erősebb fegy­verek szavával tudunk felelni, vértezzük fel magunkat Lieb­knecht Károly szavaival is: „Lehet, hogy mi már nem élünk, amikor győzelmünk be­következik, de élni fog progra­munk és irányt fog mutatni a megváltott emberiség világát nőik. Azértis!” az ifjúság barátja ÍRTA: KELEN JOLÁN .i'­r Karl Liebknecht TE MIT TETTÉL VOLNA? oeooooeooooooceoooooooooooooooooooooc)oooooooooooooooooooooooooooooooooooooOŰOOOOOOOűaooooiaCKaooooooOQa^ (VITAZÁRŐ) NÉHÁNY HÉTTEL EZELŐTT VITÁT INDÍTOTTUNK A MAGYAR IFJÚSÁGBAN. MI­ELŐTT ÖSSZEGEZNÉNK A VÉLEMÉNYCSERE EREDMÉNYÉT, RÖVIDEN ISMERTETJÜK A TÖRTÉNETET, MELY OKOT ADOTT A VITÁRA: „Magdus — tapasztalatlan fa­lusi kislány, 16 éves — amikor Pestre jött dolgozni — a vonaton összeismerkedett Zengővári László fiatal mérnökkel. A barátság ha­marosan szerelemmé szövődött. A fiú házasságot ígért, de aztán meggondolta a dolgot és elmaradt. Eddig a történet. A kérdés az volt: helyesen cselekedett-e a KISZ-titkár? Mi a vélemé­nye olvasóinknak Zengővári­ról, Magdusról, és a kettejük között álló szakadékról? Mindenek előtt el kell mon­danunk, hogy a cikk megje­lenése után számtalan szívből fakadó, közvetlen hangú leve­let kaptunk. Az őszinte sorok­ból áradó részvét, megértés, felháborodás vagy józan ta­nács, mind-mind azt mutatja: nem közömbösek nálunk az emberek egymás sorsa iránt. Ezúton mondunk hálás köszö­netet minden levélírónak. A FIÚ Zengővári László mérnököt mindössze néhány levélíró pró­bálja védeni. A többség hatá­rozottan elítéli. Gazember, akit meg kellene büntetni!“ — írják nagyon sokan, fiúk, lá­nyok egyaránt. A szakadék — amire hivat­kozik — nem más, mint ürügy a szakításra. Hiszen, amikor megismerte Magdust, akkor is látta a kettejük között fenn­álló műveltség-különbséget. Akkor nem volt akadály? Sze­retni jó volt, ha tanulatlan is a lány? Feleségnek nem jó? Hideg megfontoltságból csá­bította el Magdust. Egy pilla­natig sem gondolhatott há­zasságra, a szerelmet csak Csak a barátjával üzent szerel­mének, hogy megnősül, mást vesz feleségül. Indok: közte és Magdus között áthidalhatatlan szakadék tátong, hiszen ő mérnök, Magdus pedig egyszerű tanulatlan — a vá­rosi életben járatlan kislány. Sajnos, ekkor már késő volt, hazudta! Mi sem bizonyítja jobban számító szándékát, minthogy eltagadta címét, ha­mis munkahelyet mondott — előre gondolva a felelősség alól való kibúvásra. Nagyon­­is igaza van egyik levélíró­nak, aki azt mondja: „Lehet, hogy mérnöki tudományokból az egyetemen jól vizsgázott Zengővári, becsületből azon­ban a társadalom előtt meg­bukott.­” A mi hazánkban nem lehet két szerelmes között — a mű­veltségkülönbség miatt — át­hidalhatatlan szakadék. Ne­hézség, probléma igen, de sza­kadék nem! Akik igazán sze­retik egymást, el tudják hárí­tani az efféle akadályokat. Hi­szen eltűntek életünkből azok a gőgös társadalmi csopor­tok, amelyek kinézték maguk közül azt, aki nem az előírt szabályok szerint hajtotta meg fejét a kézcsókhoz. Tanulni, művelődni, — ha úgy tetszik, felemelkedni — mindenkinek módjában áll. Ha én ma mun­kás vagyok, te mérnök, művel­tebb nálam, nem biztos, hogy holnap nem maradsz el mö­göttem. Láttunk már hat ele­mit végzett mérnökfeleséget, akiből hétéves asszony korá­ra orvos lett. Magdus, az egy­szerű textilmunkás lány is el­kerülheti még Zengővárit, a gőgös mérnököt. Magdus gyermeket várt­ Jutkához, az üzem KISZ-titkárához fordult segítségért, aki gyorsan határo­zott — mivel a mérnök címét, munkahelyét nem tudta —, a fia­tal lányt kórházba vitte és rá­beszélte az orvost a beavatkozásra. ALANY A levélírók egy része telje­sen felmenti Magdust a fele­lősségtől. Azt mondják: „Zen­gővári visszaélt tapasztalat­lanságával, kihasználta jóhi­szeműségét.” Igaz. De ez még nem szentesíti a felmentőleve­let. A mondás azt tartja: „Ket­tőn áll a vásár.” Azon lehet vitázni, hogy a kettő közül ki a bűnösebb, a felelősebb — ebben az esetben valóban a fiú —­, de azért teljesen fel­menteni egyiket sem volna igazságos. Magdus nemcsak tapaszta­latlan, hanem meggondolat­lan is volt. Odaadta magát egy fiúnak, akit szeretett, de még azt sem tudta róla, hol lakik, hol dolgozik. Ezt a meg­gondolatlanságot nem lehet fa­lusi származásával magyaráz­ni, hiszen a falusi szokások szerint még inkább fontos, hogy ismerjem legalább az ap­ját, anyját annak, akinek há­zassági ajánlatát elfogadom. S Magdus nemhogy a szülő­ket, de tulajdonképpen Zengő­várit sem ismerte. A KISZ-TITKÁR „Mint ifjúsági vezető, én is találkoztam hasonló esettel. Nehéz ilyen kérdésben dönte­ni. Mégsem értek egyet azzal a megoldással, amit Jutka választott. Nem engedtem volna elvenni a gyermeket, kü­lönösen, akkor, ha az az anya életét is veszélyezteti” — írja B. J. „Kedves Jutka! Helyesel­jük, amit tettél. Nem is csele­kedhettél volna másképp. Tá­volról is, ismeretlenül is kö­szönjük neked” — öt tanyasi kislány. E két levélidézet is mutat­ja, mennyire megoszlanak Jutka döntése körül a véle­mények. Valóban nem könnyű ítéletet mondani cselekedeté­ről. Mi is úgy látjuk, Jutka kissé elhamarkodva, megfon­tolatlanul intézkedett. Miért? Feltétlenül meg kel­lett volna kérdeznie idősebb, tapasztaltabb emberek véle­ményét. Ha csak egy mód is volt rá, elő kellett volna kerí­teni Zengővárit, beszélni vele, még akkor is, ha kilátásta­lan volt a házasság. Helyes lett volna beszélgetni a lány szüleivel is. Jutka a meggon­dolatlanságával esetleg tönkre­­tehette volna Magdus egész­ségét. Csak a legvégső esetben, — ha nincs más kiút —, csak ak­kor kellett volna orvosi be­avatkozáshoz folyamodni. Befejezésül, talán nem árt néhány mondat erejéig meg­állapítani, hogy e tragikus történet legfőbb tanulsága, — Jutka és minden egyes KISZ- titkár részére — az lehet: többet, százszor és ezerszer is többet kell törődni a fiatalok erkölcsi nevelésével. Ha Mag­dus és a hozzájuk hasonlók, az ifjúsági szövetség nevelő­munkáján keresztül megis­merkednek az ifjúkori élet sö­tét buktatóival, ha nyitott szemmel járják a világot, ke­vesebb, sokkal kevesebb lesz a botlás, a csalódás. A Zengő­váriakkal és társaikkal szem­ben pedig olyan „légkört” kel­lene teremteni az ifjúság kö­zött, hogy a cinikus egyetértés helyett megvetés és undor övezze minden hasonló lépé­süket. Hogy ne követhessenek el büntetlenül merényletet ki­szolgáltatott lányok ellen. Gerencsér­ Jenő

Next