Magyar Ifjúság, 1957. július-december (1. évfolyam, 27-55. szám)
1957-08-24 / 37. szám
TVyVTTVTVTTTTTT'VTTfTTVTVTTTTTTTTVTTTTTTTTTTTTVTTyVTTTTTTT»TTTTTTTTTTTVTVTTTTTTTTTVTVTTVVTTVTVTTTTrTTTTTtTr>TTTTTTTTTTTyVTVVTTTTTTTTTYVTyTTTTTTVTTVTTTTTTVVTTTVTTTVTTVTTVTTTTTTTTVTTVTTTTTTTTTTVTTTTTTTTVTTTTTT'TTTTTTTVVV' KOLDUS VOLTAM KI hitte volna, hogy milyen komplikált foglalkozás a koldulás. Először is napokig nem borotválkozhattam, mert az alamizsnagyűjtés egyik alapfeltétele a torzonborz külső. Necsak a szíve essen meg az adakozásra felszólítottnak, hanem egy kicsit féljen is a koldustól! Dömsödi Mihály, az Operaház maszkmestere avatott kézzel fejlesztette tovább tüskeszakállal keretezett arcomat, ragasztott, festett, csattogtatta a hajsütővasat és mikor a tükörbe pillantottam, nem is jutott hirtelenül eszembe, hogy hol láttam hasonló arcot. (Most már tudom — a személyazonossági igazolványomban.) Szemem alatt hosszú, mély forradás. A homlokomra vésett ráncok mellett vörös daganat. A szám egyik vége fel, a másik lefelé kunkorodik. A hajam megtépázottan lóg az arcomba. Élesre vasalt, házilag festett, első világháborúbeli katonanadrág, durva mintájú, hiányosan gombolt pepitaing, szűk, lyukaskönyökű szürke zakó és egy méregzöld sapka egészítette ki koldusruhámat. A zoknimra nem lehetett semmi rosszat mondani — mezítláb voltam, egy ócska cipőben. Menetirány: Gellért tér—Bartók Béla út—Móricz Zsigmond körtér—Kosztolányi tér. Koliús szívemnek első döbbenetes élménye — sok a rendőr. A Gellért előtt már kinéztem magamnak egy forgalmasnak ígérkező kis zúgot, de mielőtt bevetésre került volna a sor, máris jött is felém egy kékegyenruhás az egyetem felől. Gyorsan továbbálltam és egy jóságosarcú nénitől kértem menetközben némi támogatást. Adott is húsz fülért és tíz deka rágós kolbászt. — Egyen jóember — már mint én. Ettem. A jóságos néni szatyrából egy nemzetiszínű gyűrűs csabai kolbász rudacska is előkandikált, én viszont úgy hiszem, kutyája elől ettem el az ebédet. A Körtérig összeszedtem két forint negyvenöt fillért. A Népbüfében ittam egy pohár sört és körülnéztem. A toroköblítésre betért futóvendégek közt nem volt nehéz felfedeznem a törzsgárdát. Pillanatok alatt összemelegedtem a „tanár úrral”. A szemüveges, nyolcvan év körüli, jószívű bácsika, a csibészvilág kedvence. Jó szívvel osztogat — a máséból. Az alvilág szerint sokat lehet tanulni tőle, innen a tanár neve. Iskolai tanulmányait egyébként már a harmadik eleminél befejezte... Elmondtam neki bánatomat, éhes vagyok. A tanár úr azonnal szerzett egy fél tányér levest. És milyen olcsón, és milyen egyszerűen. Egyjóízűen falatozó vendég mellé lépett és megállt és nézett, kígyóbűvölő szemekkel. Nem eredménytelenül! Az étkező abbahagyta az evést, s kevergő gyomorral elsietett. — Egyel fiam is biztatott is szívesen adom. Még nem vagyok elég gyakorlott koldus, otthagytam az olcsón szerzett ebédet és továbbadtam. Féllábú kartársam, aki a Zenta utca sarkán két mankóra támaszkodva koldul, előttem nem zavartatta magát. A betört pinceablakból kivette ,,hiányzó” ballábát, nyújtózott egyet, aztán jobblábát tette hátra. A hosszú katonaköpyny pedig mindent eltakart. És a fillérek, sőt a forintok bőven hullottak a hadfi sapkájába. Később, a Zsombolya utcában találkoztunk, akkor már mindkét lába üzemben volt. Ő a Zenta utcából jött a találkozóra, én a Kosztolányi téren kaptam meghívást. A hetes autóbusz végállomásán zaklattam az utasokat, amikor, nem tudom honnan, egy rendőr bukkant elő. Személyazonossági igazolványomra volt kiváncsi. És mivel azt állítottam, hogy elvesztettem, kettesben elindultunk a kerületi kapitányságra a Zsombolya utcába. Az őrizetes cellában több népbüfés kollegámmal találkoztam, akiket időközben „begyűjtöttek”. Az esélyeket latolgattuk. A kétlábúféllábú, akit nemrég „meszeltek ki” Budapestről, magyarán kitiltottak, égre-földre esküdözött, hogyha szabadul, nem jön többet vissza a bűnös fővárosba, nem lesz többé rokkant katona. Új életet kezd. Van egy ismerőse Cegléden, leköltözik hozzá, s a jövőben i vak koldus lesz. A többiek helyeseltek. Mert hiába, nehéz szakma Pesten koldulni. Kihallgatásra vittek, őszintén bevallottam mindent és feltételesen szabadlábra helyeztek. De meg kellett ígérnem, hogy többet nem fogok koldulni. Megígértem. És hogy milyen jó dolog a borotválkozás, azt csak az tudja igazán, akinek négynapos 3 szakáll égette az arcát. ^ VERES PÁL * ibAAAAAAAáAiáiáAAAiAÁiAAAAAí kkkkfi. B emutatom AZ ASZTALTÁRSASÁGOMAT Találkozó volt a KISZ rendezte. Sokan jöttek el vezetők, ifjúmunkások, összeverődtünk néhányan ismerősök is és leültünk egyik sarokba, ha már itt vagyunk, igyunk meg legalább egy pohár sört. Sörözgetés közben viszont nem tudja megállni az ember, hogy ne mondjon valamit. Beszélni kell, az alkalom pedig szüli a témát. A KISZ vendégei vagyunk, hát miről is beszélhetnénk másról, mint a KISZ-ről. — No, majd a kongresszuson, októberben — mondta valaki. — Nem kongresszus az te! Országos értekezlet. — Mindegy, minek nevezik. Mi oda úgy sem jutunk el. — Miért ne? Ha jó vezető vagy és megválasztanak... Ezzel a vezetésre és a vezetőkre terelődött a szó. Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy az ifjúsági szervezetben mindennél fontosabb a jó vezető. De milyen legyen a jó vezető? — Erről írt egyszer az újságban — fordult hozzám Gyurka, aki egyik kerületi bizottságnál dolgozik. — Azt nem! — mondtam. — Nekem sem jogom, sem kellő tudásom ahhoz, hogy egy cikkben kioktassam az ifjúsági vezetőket. Hanem — ötlött fel bennem hirtelen — ha beleegyeztek azt szívesen megírom, hogy ti milyenek vagytok, így született meg e riport gondolata. És most kezdjük a bemutatást Az a csontosképű fiú,aki itt ül mellettem jobbról — a Gyurka. Valamikor együtt dolgoztunk a gyárban. Csillés volt a faudvaron. Szótlan, csendes gyereknek ismertük, de ha igazságtalanságot látott, nyomban felháborodott. Azóta mintha kicserélték volna, megért és megmagyaráz minden visszásságot. Valahol elveszítette a szerénységét! Egy fejjel mindenkinél magasabbnak hiszi magát, pedig nincs több 160 centiméternél. Jóbarátok voltunk, de ma még véletlenül sem szólít máskép, mint Gerencsér elvtársnak. Ha négyszemközt vagyunk, vagy kisebb társaságban, szépen, magyarosan beszél. De ha fellép a szónoki emelvényre, olyan mintha nem is Pesten született volna. Idéz, hivatkozik, belefúrja tekintetét a jegyzetbe és rá nem nézne hallgatóira a világ legszebb asszonyáért sem. Csak akkor változik meg, amikor a hozzászólásokra válaszol. Akkor ismét magyar és érthető a nyelve, sőt még kissé szellemes is. Sokat olvas, tanul, de szépirodalmat, regényt, verset elvből nem vesz a kezébe. Színházba, operába nem jár, csak moziba és futball meccsre. A Péter egészen más. Ő az országos központban dolgozik. Elmúlt már harminc éves, de képtelen megöregedni. Fáradhatatlan ifjú, aki minden találkozáskor újabb meglepetéssel szolgál. Egy alkalommal együtt utaztunk vidékre. Este kis faluban szálltunk meg. Ellátogattunk a kultúrházba. Népi tánc próba volt. A fiatal lelkes tanítónő izzadva próbálta kiolvasni a verbunkos figurákat egy könyvből. De akárhogy igyekezett, csak esetlen, utánozhatatlan mozdulatokat tudott összehozni. Az én Péter barátom elnevette magát ledobta kabátját, nekigyürkőzött és... — Nem kell az a könyv elvtársnő — szólt oda a tanítónőnek. — Idefigyeljen, így kell ezt csinálni. És úgy bemutatta a legvadabb verbunkos figurákat is, hogy az egy tánckoreográfusnak is tiszteletére válna. Máskor egy klubnapon szavalni hallottam. A múltkor meg hír érkezett a szerkesztőségbe, hogy valami neves ember tart előadást Angyalföldön a szerelemről. Amikor odaérek, kit látok: Péter áll az emelvényen. Voltam a lakásán is. Tekintélyes könyvtára van. De amikor mondtam neki, játszunk valami társasjátékot, kijelentette: nem tud se sakkozni, sem kártyázni. Nem tanulta meg egyiket sem, a szabadidőt hasznosabb dologgal tölti — olvas. Ez még csak hagyján — panaszkodott a felesége — hanem a bálba sem megy. Arra is azt mondja, felesleges időtöltés, inkább azon a pénzen színházjegyet vesz, vagy megnéz egy filmet. Az ott szemben, az asztal túlsó sarkán, a Lajos. Örök kesergő, az egyik jelentős budapesti üzem titkára. Még sohasem találkoztam vele úgy, hogy ne panaszkodott volna. Hol a párttitkárral, hol a szakszervezeti vezetővel, hol a kultúrossal hol pedig a vállalatvezetővel elégedetlen. Sőt, a művezetőkre is gyakran panaszkodik. Miért? Mert nem segítenek. — Hát lehet így dolgozni? — kérdezi nekikeseredve. — Itt hagyom én komám az ifjúsági szövetséget hamarosan. Ezt már a Diszkben is mondta, de nem hagyta ott. A KISZ-t sem fogja otthagyni. Dolgozik és nem is rosszuk De az örökös pesszimizmusával néha elveszi a leglelkesebb fiatalok kedvét is a munkától. A társaság leánytagját Icának hívják. Ő is üzemi titkár. Szinte csoda, hogy itt van közöttünk és nyugodtan ül, mert sohasem ér rá. Ha hívom telefonon , nincs a szobájában. Ha ott van azt mondja: várj! Ha személyesen keresem, fél napig kiabálja a mikrofon míg végre előkerül. De máris jelzi, hogy siet, rövid legyek. Lehetőleg mindent sajátkezűig csinál. A múltkor valami kiállításra készültek, még a képkereteket is maga szögelte. Taggyűlés előtt egyedül járja végig a gyárat, személyesen beszél mindenkivel, közben bélyegez, újságot árul. Gépel, jelentést ír, statisztikát csinál, báli jegyeket bélyegez és értekezleteken ül. — Miért csak te? — kérdezem. — Én vagyok függetlenítve, a többi dolgozik, nem érnek rá. Udvarlója nincs. Pedig föltűnően szép, csinos. Hiába nem ér rá! Mindenkit bemutattam. Ilyenek az én kedves KISZ-vezető ismerőseim, akikkel együtt söröztem a találkozón. Tudom, hogy nagyon kicsi a tükör, mit eléjük tartottam, korántsem látják benne teljes másukat, de ha belenéznek, azért azt észrevehetik, mi az egészséges és mi az egészségtelen, megszokott tulajdonságaik között. (Gerencsért) Hajómodellbemutatót rendeztek a városligeti tavon. Indul a kis „okos" rádióirányítású modell, pontosan oda megy, ahova küldik, pedig kapitánya sincsen, a gazdája, Papp János, távolról irányítja. LOTTÓZIK AZ EGÉSZ CSALÁD, MERT A heti nagy pénznyeremények mellett a havi jutalomsorsoláson A MAMA öröklakást, bútort, villamostűzhelyet, varrógépet, A PAPA Wartburg-autót, televíziót, motorkerékpárt, fényképezőgépet. A NAGYMAMA mosógépet, háztartási gépet, herendi étkészletet, perzsaszőnyeget nyerhet. Ön is nyerhet, ha rendszeresen LOTTÓZIK! \tíí* ' kM % IÄ■ SARJÚGYŰJTÉS A SOLTVADKERTI CÉLGAZDASÁGBAN FOTÓ: HARMATH Henry Barbusse egyik regényében, amely az első világháborúról szól, egyhelyütt a háborúról beszélgetnek a katonák a lövészárok szennyében. Arról folyik a szó közöttük, hogy ők, a békés emberek, most gyilkos fenevadakká lettek s hogy hősök-e ők tulajdonképpen, vagy, egyszerűen vadállatok. A katonákat elgondolkoztatja ez a kérdés s egyszercsak éles hangon szólal meg egyikük, akit különben végtelenül csendes, hallgatag embernek ismertek. — Pedig hát, nézzük csak.. . — mondja. — Akadt mégis egy ember, akinek alakja felülemelkedett a háborún s fiz ő bátorságának szépsége és jelentősége ragyogni fog. LIEBKNECHT... Liebknecht Károly, ez az igaz és bátor ember volt a világ munkásifjúságának barátja. A mi barátunk is. Büszkék lehetünk az ilyen barátra! Nemcsak nemzete becsületét mentette meg a világ előtt, hanem a proletár internacionalizmus becsületét is, abban az időben, amikor az első világháború kitörésekor az összeomlana látszott. Ifjúmunkás-kongresszus - ifjúmunkások nélkül Liebknechtet kora kevéssé értette meg, hiszen ő a jövőre függesztette tekintetét. Éppen ezért volt az ifjúság barátja. Az édesapák gondos szeretetével, mély aggódással és részvéttel figyelte annak a munkásifjúságnak a fizikai és szellemi nyomorát, amelyet a felnőtteknél is kegyetlenebbül kizsákmányoltak. Olyan körülmények között tette ezt Liebknecht, amikor a szocialista mozgalom még nem tulajdonított jelentőséget az ifjúmunkás-mozgalomnak, mert nem akarták a szocializmus szent és komoly, hősi és vészes harcát az éretlen inasok, tanoncok játékává „alacsonyítani“. Liebknecht világosan rámutatott arra, hogy az iskola és kaszárnya, a különböző reakciós ifjúsági szervezetek már kinyújtották polipkarjaikat az ifjúság felé és a sovinizmus, a militarizmus gyilkos maszlagéval mérgezik meg a fiatalok lelkét. Sem ok, sem idő nem volt tehát a késlekedésre. Hadd emlékezzem meg egy napról, 1907. augusztus 24-ről, amikor a stuttgarti Szakszervezetek Házán vörös zászlók lengtek. A tágas előcsarnokban kis kiállítás nyílt: ifjúmunkás röplapokat, brosúrákat, karikatúrákat, levelező lapokat, ifjúmunkás újságokat nézhettek, tanulmányozhattak ott a látogatók. Ekkor ült össze az I. nemzetközi ifjúmunkás kongresszus. Furcsa kongresszus volt ez: ifjúmunkás-kongresszus — ifjúmunkások nélkül. Az elnöki tisztséget Liebknecht Károly töltötte be, a 36 éves férfi. A többi részvevő sem volt egészen fiatal Tizennégy ország össze, hogy arról beszéljenek, tárgyaljanak, milyen feladatok hárulnak rájuk az ifjúmunkás-mozgalom vezetésével kapcsolatban. Maga Liebknecht már 1906-ban, Mannheimben figyelmeztette a német munkáspártot: „A munkásifjúság nevelése a szociáldemokrácia feladata!“ És most, azon az emlékezetes napon, a stuttgarti nemzetközi munkáskonferencia után, együtt maradtak a munkásifjúság barátai, hogy megalapítsák az Ifjúmunkás Internacionálét és tanácskozzanak annak speciális feladatairól, módszereiről, még mielőtt ezt a szervezetet az ifjúmunkásság kezébe teszik le. Harc a militarizmus ellen A vita három fő feladat körül bontakozott ki Henrietta Roland-Holst, a nagyműveltségű szociáldemokrata holland asszony, Bebel, Mehring és Liebknecht megbecsült barátja és harcostársa az ifjúság művelődésének kérdéseiről beszélt: a mély, sokoldalú, a múltat ismerő és a jövőbelátó marxista műveltségről, amely sokkal mélyebb és még sokoldalúbb, mint a polgári műveltség. A mi Alpári Gyulánk a munkásifjúság nyomorával, gazdasági harcával és annak módszereivel foglalkozott felszólalásában. Külön referátum tárgyalta az alkoholizmus kérdéseit. Majd Liebknecht Károly emelkedett szólásra, hogy elmondja a „Harc a militarizmus ellen“ című nagy jelentőségű referátumát. Liebknecht ugyanis ezt a harcot tekintette az ifjúsági mozgalom fő feladatának. ötven év távlatából is érdemes külön figyelmet szentelnünk Liebknecht fejtegetéseinek. Mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a militarizmus nagy, hatalmas ellenség, hiszen, mint mondotta: „a proletariátus egy állig felfegyverzett rablóval áll szemben, aki nem azzal a követeléssel tör rá, hogy ,pénzt, faagy életet", hanem túltesz a zsiványok erkölcsén, mert azt kiáltja: ,pénzt és életet!" Rettenthetetlen és áldozatos a harc tehát, amelyet az ifjúmunkásságnak ezzel a molochhal szemben fel kell vennie. Ha nem harcol ellene, ez a hatalmas ellenség még több áldozatot követel A militarizmus a kapitalizmus legerősebb bástyája — tanította Liebknecht. A militarizmus ugyanis nemcsak a „kül-ellenség“ ellen irányul, nemcsak a más népek leigázásának rabló eszköze, hanem eszköz és fegyver a „belső ellenség”, a munkásosztály és annak megmozdulásai ellen is. Következésképpen: a militarizmus a legfőbb hatalmi eszköz a néppel szemben a kapitalista kizsákmányolás kezében. Kik azok a hazátlanok ? Beigazolódott, hogy a tőke — minden uszító soviniszta frázisa ellenére — internacionalista. Liebknecht évtizedes harcában fényesen mutatta ki, hogy a német hadiipar fő képviselője, a hírhedt Kruppcég Franciaországban németellenes, Németországban úineves szocialistái gyűltek itt szont franciaellenes propagandát szít. Németország fiai abban a „szerencsében“ részesülhettek, hogy a saját kezükkel saját hazájukban gyártott fegyverek golyóitól hullanak el a harcmezőn. S még rólunk állítják — mondta Liebknecht —, hogy „hazátlan bitangok“ vagyunk! A mi célunk az, hogy a háborús lelkesedés helyett a békéért való forró lelkesedést neveljük az ifjúságba. A stuttgarti nemzetközi ifjjúmunikás kongresszus háromszoros éljent kiáltott az ifjúi munkás-mozgalomra. S azóta él a nemzetközi ifjúmunkásmozgalom. Méltán kiáltotta oda Liebknecht az 1912. évi porosz országgyűlés urainak: — Az ifjúsági mozgalom ragyogva válik ki a mai társadalmi rend sötét hátteréből. Hiába uszítják rá csahos ebeitkét, valamennyi rendőrkopójukat és mindenfajta kutyájukat, sohasem tudják majd felgyűrni! Mivel Liebknecht a stuttgarti értekezleten tartott előadását — együtt az egy évvel azelőtti, a mannheimi német ifjúmunkás kongresszuson tartott előadásával — brosúrában jelentette meg, a német birodalmi törvényszék elé állították, hazaárulás vádjával. Becstelennek, a haza ellenségének bélyegezték. — Az én becsületem nem az önök becsülete! — kiáltotta oda bírálnak.— Más fogalmaink vannak a becsületről és a hazafiságról. Miféle haza az, amely nem foglalja magában az egész népet, amely harcot hirdet a munkásság ellen, amely egynek érzi magát a vállalkozókkal és mindenféle reakcióval? Liebknechtet ekkor másfél évi várfogságra ítélték. Nem az első és nem az utolsó büntetés volt ez, amelyet büszkén és töretlenül viselt. A két Németország Pontosan egy fél évszázad telt el a stuttgarti I. Nemzetközi Ifjúmunkás Kongresszus óta. Közben két világháború vértengere pusztította két nemzedék fiataljait. Az az erő pusztított, amelynek rettentő gyilkos voltára Liebknecht hívta fel először a világ figyelmét: a német militarizmus, amely végső soron maga alá temette a nagy német birodalmat is. Ma két Németország van. Mindig is kettő volt: Liebknecht Károly, a szocializmus Németországa és a német hadiipar, a Kruppok, a Hitlerek, az Adenauerek Németországa. Ezt a második Németországot segít most feltámasztani az amerikai imperializmus. Ma már nemcsak a világpiacért folyik a harc az imperialista hatalmi csoportok között. Ma már két világ áll szemben egymással: a szocializmus és az imperializmus világa. A militarizmus szörnyetege ma már rettenetesebb fegyverrel fegyverkezik, mint amilyet Liebknecht el tudott képzelni. Ennek az ezerszeres erővel rendelkező sárkánynak a legyőzése ezerszeres erőt kíván tőlünk. S jóllehet, fegyverek szavára még erősebb fegyverek szavával tudunk felelni, vértezzük fel magunkat Liebknecht Károly szavaival is: „Lehet, hogy mi már nem élünk, amikor győzelmünk bekövetkezik, de élni fog programunk és irányt fog mutatni a megváltott emberiség világát nőik. Azértis!” az ifjúság barátja ÍRTA: KELEN JOLÁN .i'r Karl Liebknecht TE MIT TETTÉL VOLNA? oeooooeooooooceoooooooooooooooooooooc)oooooooooooooooooooooooooooooooooooooOŰOOOOOOOűaooooiaCKaooooooOQa^ (VITAZÁRŐ) NÉHÁNY HÉTTEL EZELŐTT VITÁT INDÍTOTTUNK A MAGYAR IFJÚSÁGBAN. MIELŐTT ÖSSZEGEZNÉNK A VÉLEMÉNYCSERE EREDMÉNYÉT, RÖVIDEN ISMERTETJÜK A TÖRTÉNETET, MELY OKOT ADOTT A VITÁRA: „Magdus — tapasztalatlan falusi kislány, 16 éves — amikor Pestre jött dolgozni — a vonaton összeismerkedett Zengővári László fiatal mérnökkel. A barátság hamarosan szerelemmé szövődött. A fiú házasságot ígért, de aztán meggondolta a dolgot és elmaradt. Eddig a történet. A kérdés az volt: helyesen cselekedett-e a KISZ-titkár? Mi a véleménye olvasóinknak Zengőváriról, Magdusról, és a kettejük között álló szakadékról? Mindenek előtt el kell mondanunk, hogy a cikk megjelenése után számtalan szívből fakadó, közvetlen hangú levelet kaptunk. Az őszinte sorokból áradó részvét, megértés, felháborodás vagy józan tanács, mind-mind azt mutatja: nem közömbösek nálunk az emberek egymás sorsa iránt. Ezúton mondunk hálás köszönetet minden levélírónak. A FIÚ Zengővári László mérnököt mindössze néhány levélíró próbálja védeni. A többség határozottan elítéli. Gazember, akit meg kellene büntetni!“ — írják nagyon sokan, fiúk, lányok egyaránt. A szakadék — amire hivatkozik — nem más, mint ürügy a szakításra. Hiszen, amikor megismerte Magdust, akkor is látta a kettejük között fennálló műveltség-különbséget. Akkor nem volt akadály? Szeretni jó volt, ha tanulatlan is a lány? Feleségnek nem jó? Hideg megfontoltságból csábította el Magdust. Egy pillanatig sem gondolhatott házasságra, a szerelmet csak Csak a barátjával üzent szerelmének, hogy megnősül, mást vesz feleségül. Indok: közte és Magdus között áthidalhatatlan szakadék tátong, hiszen ő mérnök, Magdus pedig egyszerű tanulatlan — a városi életben járatlan kislány. Sajnos, ekkor már késő volt, hazudta! Mi sem bizonyítja jobban számító szándékát, minthogy eltagadta címét, hamis munkahelyet mondott — előre gondolva a felelősség alól való kibúvásra. Nagyonis igaza van egyik levélírónak, aki azt mondja: „Lehet, hogy mérnöki tudományokból az egyetemen jól vizsgázott Zengővári, becsületből azonban a társadalom előtt megbukott.” A mi hazánkban nem lehet két szerelmes között — a műveltségkülönbség miatt — áthidalhatatlan szakadék. Nehézség, probléma igen, de szakadék nem! Akik igazán szeretik egymást, el tudják hárítani az efféle akadályokat. Hiszen eltűntek életünkből azok a gőgös társadalmi csoportok, amelyek kinézték maguk közül azt, aki nem az előírt szabályok szerint hajtotta meg fejét a kézcsókhoz. Tanulni, művelődni, — ha úgy tetszik, felemelkedni — mindenkinek módjában áll. Ha én ma munkás vagyok, te mérnök, műveltebb nálam, nem biztos, hogy holnap nem maradsz el mögöttem. Láttunk már hat elemit végzett mérnökfeleséget, akiből hétéves asszony korára orvos lett. Magdus, az egyszerű textilmunkás lány is elkerülheti még Zengővárit, a gőgös mérnököt. Magdus gyermeket várt Jutkához, az üzem KISZ-titkárához fordult segítségért, aki gyorsan határozott — mivel a mérnök címét, munkahelyét nem tudta —, a fiatal lányt kórházba vitte és rábeszélte az orvost a beavatkozásra. ALANY A levélírók egy része teljesen felmenti Magdust a felelősségtől. Azt mondják: „Zengővári visszaélt tapasztalatlanságával, kihasználta jóhiszeműségét.” Igaz. De ez még nem szentesíti a felmentőlevelet. A mondás azt tartja: „Kettőn áll a vásár.” Azon lehet vitázni, hogy a kettő közül ki a bűnösebb, a felelősebb — ebben az esetben valóban a fiú —, de azért teljesen felmenteni egyiket sem volna igazságos. Magdus nemcsak tapasztalatlan, hanem meggondolatlan is volt. Odaadta magát egy fiúnak, akit szeretett, de még azt sem tudta róla, hol lakik, hol dolgozik. Ezt a meggondolatlanságot nem lehet falusi származásával magyarázni, hiszen a falusi szokások szerint még inkább fontos, hogy ismerjem legalább az apját, anyját annak, akinek házassági ajánlatát elfogadom. S Magdus nemhogy a szülőket, de tulajdonképpen Zengővárit sem ismerte. A KISZ-TITKÁR „Mint ifjúsági vezető, én is találkoztam hasonló esettel. Nehéz ilyen kérdésben dönteni. Mégsem értek egyet azzal a megoldással, amit Jutka választott. Nem engedtem volna elvenni a gyermeket, különösen, akkor, ha az az anya életét is veszélyezteti” — írja B. J. „Kedves Jutka! Helyeseljük, amit tettél. Nem is cselekedhettél volna másképp. Távolról is, ismeretlenül is köszönjük neked” — öt tanyasi kislány. E két levélidézet is mutatja, mennyire megoszlanak Jutka döntése körül a vélemények. Valóban nem könnyű ítéletet mondani cselekedetéről. Mi is úgy látjuk, Jutka kissé elhamarkodva, megfontolatlanul intézkedett. Miért? Feltétlenül meg kellett volna kérdeznie idősebb, tapasztaltabb emberek véleményét. Ha csak egy mód is volt rá, elő kellett volna keríteni Zengővárit, beszélni vele, még akkor is, ha kilátástalan volt a házasság. Helyes lett volna beszélgetni a lány szüleivel is. Jutka a meggondolatlanságával esetleg tönkretehette volna Magdus egészségét. Csak a legvégső esetben, — ha nincs más kiút —, csak akkor kellett volna orvosi beavatkozáshoz folyamodni. Befejezésül, talán nem árt néhány mondat erejéig megállapítani, hogy e tragikus történet legfőbb tanulsága, — Jutka és minden egyes KISZ- titkár részére — az lehet: többet, százszor és ezerszer is többet kell törődni a fiatalok erkölcsi nevelésével. Ha Magdus és a hozzájuk hasonlók, az ifjúsági szövetség nevelőmunkáján keresztül megismerkednek az ifjúkori élet sötét buktatóival, ha nyitott szemmel járják a világot, kevesebb, sokkal kevesebb lesz a botlás, a csalódás. A Zengőváriakkal és társaikkal szemben pedig olyan „légkört” kellene teremteni az ifjúság között, hogy a cinikus egyetértés helyett megvetés és undor övezze minden hasonló lépésüket. Hogy ne követhessenek el büntetlenül merényletet kiszolgáltatott lányok ellen. Gerencsér Jenő