Magyar Ifjúság, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-23 / 34. szám

A zalai kisvatikán Zala megye keleti része. Nem ezt a vidéket nevezik különö­sen elmaradottnak, mégis az itteniek azt állítják: Zalasza­­bar — a „legsötétebb hely”. Ezernnérgyszáz lelket számláló falu, a lakosság általában 4—5 hold földből él. Villany is van, de több sincs. Kéthetenként vándor mozi látogat el ide, az iskola kicsi és kopott, a felső tagozat délután tanul. Termelő­szövetkezet neon alakult. Az emberek dolgoznak, az öreg­asszonyok pletykálnak, és nagy a por. Múlt év novemberében meg­mozdult a falu fiatalsága. Hu­szonegy fiatal fordult a kultu­­rálatlansá­g ellen. Szép tervek érlelődtek: elhatározták, hogy májusig kultúrházat építenek. Szeptemberre megnagyobbítják és kifestik az iskolát. E nemes elhatározás híre gyorsan elter­jedt. Ám hirtelen megkondult az öreg templomi harang. Páz­mány Lajos katolikus lelkész a falu lakosságát összehívta a templomba, és közölte a hívők­kel, hogy a templomot át kell alakítani. Felhívta őket, hogy mindenki adakozzon „három­száz forinttól felfelé, és meg­határozott időben vonuljanak ki közmunkára”. A templom­­bak csak a tetőzete szorult kis javításra. Ennek ellenére a mi­­serajongók elhitték, hogy a templomot egészen át kell alakítani. Száztizenötezer fo­rint gyűlt össze a faluban. Még azok is adtak, akiknek adóhátralékuk volt. Az adako­zásban és a munkában részt vett a falu apraja, nagyja, mert aki nem jelent meg, vagy nem adakozott, azt Pázmány Lajos kiprédikálta — nem név­­szerint, de úgy, hogy mindenki ráismerjen. A kultúrház építé­sére és az iskola átalakítására nem maradt sem pénz, sem közmunka. Pázmány most különösen elemében volt. A több, mint 200 éves oltárt és kórust, ame­lyet államunk műemlékké nyilvánított, 70 000 forintos költséggel, törvénytelenül át­alakíttatta. Fa kellett? Taná­csi engedély nélkül küldte a gazdákat az erdőbe fát vágni. A falopást a legközelebbi mi­sén istennek tetsző cselekedetté nyilvánította, így jött létre Zalaszabarban egy kis állam, amely államunk törvényeinek megszegésével al­kotott új „törvényeket”. Még ez sem elégítette ki Pázmány Lajost. A falu népé­nek vallásosságára spekulálva ítélt halálra mindennemű kul­turális megmozdulást. Ha a KISZ-szervezet bált rendezett, a délutáni litánia időpontját áttette estére. Zalaszabarban rendszeressé váltak az éjfélig tartó litániák. Ha a földműves­szövetkezet közgyűlést hirde­tett déli 12 órára , Pázmány Lajos reggel 9 órától fél 2-ig templomban tartotta a lakossá­got. Nem használt az sem, ha udvariasan megkérték. Tiszte­lendő úr, hosszú a vasárnap, futja misére is, gyűlésre is mozira is. Gyakran hat órától fél tizenkettőig tartotta próbán a templomi énekkart, csakhogy a fiatal fiúk és lányok ne me­hessenek a falusi színjátszó körbe, így „játszadozik” Pázmány Lajos a falusi tanáccsal és a KISZ-szervezettel. És milyen szomorúak a következményei ennek. A falu kultúrálódása megakadt. Az iskola tatarozat­­lanul várja az iskolásokat, mert a falu „erszénye” kiapadt a templom indokolatlan átépíté­sénél, és most nem tudnak hozzájárulni a községfejlesz­téshez. A falu fiatalsága mozi­ra vágyik. A színdarab elő­adásán közönségre. De a zsala­­szabari „kisvatikán” gúnyt űz a törvényekből, a falu feleme­lését célzó törekvésekből. A faluban a fiatalok és a felnőttek egyaránt emlékeznek arra, amikor 1956 októberében Pázmány Lajos kijelentette: — A Szabadságharcnak én mindvégig eszmei alátámasz­­tója leszek.” Ugy látszik az ellenforrada­lom leverése és az azóta eltelt hónapok nem józanította ki. Tűrhetetlen, hogy Zalasza­­barban két törvény legyen. Pázmány Lajos egyházi te­vékenységét senki sem korlá­tozza. De ő semmibe veszi az egyház és állam közötti meg­egyezésit. A törvény Pázmány Lajos számára is törvény, és nem en­gedhetjük, hogy a falu kultú­­rálódásának útjában álljon. Komornik Ferenc A kaposváriak tánczenekara a Néphadsereg országos zene- és énekkari fesztiválján. A tettes még szabadlábon van Betörtek néhány héttel ez­előtt a Tanács körút 24. szám alatt levő Műszaki Bizományi Áruházba. A betörők 12 da­rab drága, márkás fényképe­zőgépet és hat darab órát vit­tek el. Néhány nap múlva újabb betörtést jelentettek a rendőrségnek: ismeretlen tet­tesek kirabolták a Rigoletto­­cukrászdát. Elraboltak egy üveg pezsgőt, fél liter barack­­pálinkát, a zenegépből kisze­relték és elvitték a lemezját­szót, a lemezekkel együtt, és a betörők megettek sok cuk­rászsüteményt. A nyomozás megindult az ismeretlen tettesek után. A nyomozók eleinte a régi bű­nözők között keresték a bű­nösöket. Figyelték a régi hét­­próbás betörőket — de ered­ménytelenül. A nyomozók fe­jében az is szöget ütött, hogy szakavatott bűnözők nem szoktak a rablás színhelyén nagy mennyiségű krémest­­ és tortát fogyasztani. Egyik nap jelentés érkezett a főkapitányságra:­­ — Itt van egy nő, aki el akarja adni nekünk az egyik fényképezőgépet, amelyet nem­rég a Tanács körúton levő áruházunkból loptak el. A fényképezőgép márkája és gyártási száma pontosan egye­zik a körözött géppel. Nem telt bele sok idő, a jól öltözött, affektáló nő a detek­tívek kérdéseire válaszolt: _ Hogyan került önhöz ez a fényképezőgép? • _ A gyermekeim hozták. A betörők p. Pálné Sán­dor és Pál nevű gyerme­kei voltak. A 13 és 14 éves fiúk rabolták ki a Bizományi Áruházat és a Rigoletto-cuk­­rászdát. Nem kell sokat fag­gatni őket, részletesen, sőt nem kis büszkeséggel mesélik el a nyomozóknak, hogyan tervezték ki és hajtották vég­re tettüket. Még arra is fi­gyeltek, hogy csak a legjobb márkájú gépeket és órákat hozzák el, nehogy valami ol­csó, kezdetlegesebb gép vagy óra is a rabolt holmi közé kerüljön. — Miért törtetek be? — hangzik a szokásos kérdés. — Pénzre volt szükségünk — hangzik a szokásos válasz. Ami ezután jön, azonban már meglepő. A két gyerek elmondja, hogy a fényképező­gépekért, meg az órákért az anyjuk fizetett nekik. A 13— 14 éves gyerekek naponta kap­tak 200—300 forintot — ez volt az ő részesedésük. — És mit szólt mindehhez apátok? Az apa régebben horthysta katonatiszt. A családjával réges régen nem törődik. Ha nagy lárma van a la­kásban, megveri a gyereke­ket és részéről az ügy be is van fejezve. Nem érdekli, és nem is kérdezi, hova tűn­nek éjszakánként fiai és hon­nan van feleségének annyi pénze. ■­­— Kérem, én becsületes em­itter vagyok. Soha nem loptam, és nem raboltam — jelenti ki, s megjátssza a sértődött dzsentrit. Hogy a gyermekei loptak és raboltak, ő pedig ebből a pénzből élt, az már nem ér­dekli. „Bocsánat, nem rám tartozik. A gyermekek neve­lése a feleségem reszortja.” Az anya élni vágyó nő —­ a régi világ dámája, olyan,­ akinek mindene a flört, aki szereti a pénzt, a jó életet, a szép ruhákat — a családját nem. Behívja a nyomozó, s ahogy belép a szobába, így kiált: — Ah, hova jutottam! Mit tettek velem ezek a kölykök! Szörnyű! Uram egek, ki hiszi el rólam, egy úrinőről?! Min­dennek ezek a kölykök az okai. A raboltak. Tehát az „úrinő” mindent a gyermekeire ken. Magáról mélyen hallgat, és tagad. Azt a mesét találja ki hirtelen, hogy ő nem tudta, honnan van a tizenkét fényképezőgép, a hat óra, a lemezjátszó, a lemezek és az italok. — Mit feltételeznek rólam? Ez szégyen rám nézve. Ve­gyék tudomásul, nekem a gye­rekek azt mondták, hogy ta­lálták ezeket a dolgokat. Ó, hogyne! Nálunk min­dennapos dolog, hogy a gye­rekek mennek az utcán, talál­nak tizenkét fényképezőgépet, hat órát és egyéb hitványsá­gokat. Asszonyom, ez teljesen hihető. Az asszony körömszakad­táig tagad és konokul kitart amellett, hogy csak a gyere­kek a bűnösek. Azt azonban kénytelen elismerni, hogy a rablott dolgokból származó pé­nzt­­ ő költötte el. — Mire? — Manapság annyi kiadása van egy asszonynak. Házkutatást rendel el a nyo­mozótiszt, mert gyanús az asszony. Bebizonyosodik, hogy a nyomozónak volt igaza. Eredmény: két magnetofon. — Mikor került ez Önhöz? — Ha jól emlékszem, 1956- ban. — És hogyan került önhöz? — Ki tud visszaemlékezni mindenre? Míg a beszélgetés tart, apró, illatos levélcsomó kerül elő valamelyik fiókból: „Mucus­­kám ... Egyetlenem ...” — egyik levelet sem a férj írta a feleségének. — Tudtam, hogy megcsal! — hördült fel a férj, mert sértést szenvedett az úri­­becsület, de azon egy pilla­natra sem háborodik fel, hogy csemetéi a várost fosztogat­ják szabad idejükben.­Letartóztatják betörésért­­ a gyerekeket. Az idősebb fiú egy óvatlan pillanatban meg­szökik a Fővárosi Tanács Szőlő utcai javítóintézetéből. Intézeti egyenruha van rajta, tudja, hogy ebben mindenhol feli­g ismerik, így hat egyenesen­­ hazarohan az anyjához. Üt­­g közben még szakít magá­­g­nak egy­ kis időt, és be- is tört egy kirakatot, hogy né-­­­hány emléket szerezzen any-­­­jának. Az természetesen „meg- g hatódik” ezen, pénzt és ruhát­­ ad gyermekének. Ekkor azon­­­­ban ismét közbeszól a rendőr- g­­ég és a fiút letartóztatják. N­ Az ügy azonban ezzel még­­ nincs lezárva. Igaz, hogy a g betörőket (a két fiút) letartóz­­g­­atták — de az igazi tettes: g az orgazda anya — még sza­­g­­adlábon van. Tegnap megszegtük az új kenyeret, új lisztből, jó, tisz­ta búzalisztből sütött gyürkés fehér cipót, ma pedig levelet kaptam az angliai Bilston­ Scaffsból. Olyan levelet, amelynek az írója címet is adott. Ezt a címet: „ÖT FIATAL MAGYAR FIÚ ÉLETE ANGLIÁ­BAN” Aláírásul pedig ezt írta az illető: „Hazámhoz mindig híven — M. P. Anglia”. És most elővettem a fió­komból két másik levelet, he­tek óta őrzöm őket — és oda­tettem M. P. levele mellé. Egyik Ausztráliából, a másik Kanadából érkezett. Ez is fia­tal magyar fiúktól, akiket ugyanúgy, mint öt angliában élő honfitársukat, az októberi ellenforradalom dobott a vi­lág országútjára. Egyik levél panaszkodik, hogy írójának nincs miből megélnie, a má­sik aránylag jól él. Angliából munkásfiúk írtak, a másik két levél írója minden bizonnyal értelmiségi. Egyik saját életé­ről ír, másik élete keserűsé­gét irodalmi próbálkozásba öntve, küldte el. De egy vala­mi azonos a három levélben: a vágy a haza után, a mai ma­gyar haza után, az után a ma­gyar haza után, amelyik most demokratikus alkotmányát ün­nepelte, ahol az emberi jogok nemcsak szólamok. És milyen fájdalmas itthon, a hazában olvasni a messzire szakadtak keserű sorsát. Mert kétféle honvágy gyötri őket. A honvágy, amelyik arról éne­kel, hogy a Duna, a Tisza partja szebb mindennél, hogy ott az álom is édesebb, iga­­zabb, hogy a madár is más­képpen, szebben dalol És a másik honvágy, amelyik azt mondja: fecséreltél egy sza­bad hazát, ahol munkád volt, ahol emberként élhettél egy másik, idegen világgal, ahol a tőkéstől függ, hogy ad-e mun­kát, ad-e kenyeret.? Az öt ang­liai magyar fiú ezt a törvényt gyorsan megtanulta. Hadd idézzek P. M. levelé­ből: „Ez az első levelem, amelyet a Magyar Ifjúságnak írok. De nem azért írok, mintha jó dol­gunkban már nem tudnánk mit csinálni, hanem hogy tud­ják meg az otthoni fiatalok, hogy milyen a magyar fiatal élete külföldön. Amikor 1957. januárjában Angliába jött­­tünk, sok mindent ígértek és mi örültünk annak, hogy lám, idegenben is törődnek a ma­gyar fiúkkal. De hiába örül­tünk, mert nem jobb, de min­dig csak rosszabb lett. Most már csak egymástól kérdez­zük mi öten, hogy mi lesz ve­lünk. Már most csak heti há­rom napot dolgozom. Nem azért, mert a gyártulajdonos olyan jószívű, hogy kimér ben­nünket, fiatalokat, hanem mert nincs több munka. Én már az ötödik munkahelyemen va­gyok és mindig azzal bocsáta­nak el, hogy nem megfelelő a munkám, pedig otthon — ezt nem dicsekvésből írom — de kiváló ifjúmunkás voltam, és amikor ott akartam hagyni a gyárat, hogy a szülőfalumhoz közelebb menjek dolgozni, úgy kellett könyörögni, mert a munkavezetőm nem akart el­engedni. De én még szerencsés vagyok, mert ötünk közül ket­tőnek már két hónapja nin­csen semmi munkája. Minden­nap munkát keresnek és este mindig azzal jönnek haza: „Azt mondták, nincs felvétel, pedig angolokat felvettek, csak minket nem, mert mi idegenek vagyunk...” A fekete kocsi Idegen! Idegen! Idegen! Minden ezt mondja, ezt rúgja, ezt zenéli. Wojokiewitz Lász­ló Ausztráliából egy kissé fan­tasztikus, de mégis annyira érthető látomását írta le. Ment a melbournei utcán, a rendőr lámpája tilosat jelzett, s ahogyan megállt a járda szé­lén, a túloldalon, egy gyö­nyörű, fekete luxusautót pil­lantott meg. Az jutott eszébe, mi lenne, ha ezt a kocsit most nekiadnák. ......Lehet, hogy itt marad­nék még egy kicsit és fuva­roznék. Virágot, embereket, játékot, könyveket, sok szép, jó könyvet, hangszereket. Az­tán ha elég lenne a pénz, us­­gyi haza. A kocsit itt hagy­nám a Jancsinak. Nevetséges! Hogy miket ki nem találok?! Mégis, most ko­molyan. Mit csinálnék, ha most, ha majd átmentem, oda­lépne hozzám a gentleman, aki a kocsi tulajdonosa és azt mondaná: Tisztelt Uram! Az ön pofája nekem nem tetszik! Mit bámulja ezt a tragacsot, mintha egy atom-kubtikus bor­­dély lenne?! Itt vannak a pa­pírok, itt a kocsi, itt van egy hónapi benzinre pénz, üljön bele és menjen a fenébe. Good by! És nem is várná meg, hogy megköszönjem. Hát bele­ülnék, elhajtanak a következő autókereskedésbe, eladnám és karácsonyra otthon lennék!” W. László álmodozott, de az álom, az álom és a valóság pedig olyan, hogy abból ő ki­­utat ma alig lát. Bonyhai Miklós itthon soha nem volt kommunista. Mégis így ír: Jobb a hatvanévesek között „Nem félek este röplapokat hordani, nem félek gyűléseket végighallgatni, amelyek a bé­kéről, a kizsákmányolás ellen szólnak. Nem restellek olyan emberekkel vitatkozni, akik harminc éve itt vannak, hogy példákkal győzzem meg őket a kapitalizmus alsóbbrendűsé­géről. Nem sajnálom, hogy egyetlen „új kanadás” bará­tom sincsen. Nem irigylem, hogy nem lehetek benn a ve­rekedésben, amit a magyarok szervezete csinál, hogy nevük az újságba kerüljön. Én jól ér­zem magam a hatvanévesek között, akiken látom, minden este azt várják, mikor terelő­dik a beszéd az ő hazára, s az érzésekkel kell küzdeni, mi­kor látom, hogy ők maguk s itt felnőtt gyermekeik azon küszködnek, hogy menjünk haza. Biztos vagyok benne, ha odahaza is hasonló munkával kellett volna megküzdeni az életért, a jövőért, a fiatalsá­got nem lehetett volna megté­veszteni. De akkor nem tud­tuk az életünk értékét...” Igen, ők, a szerencsétlenül elbolondítottak fizették meg a tanulópénzt. Nem! Sok újat nem mond­tak ezek a levelek. Ugyanazt mondták, amit másfél eszten­deje a legtöbb ilyesfajta levél mond. Haza csak egy van. S ha olyan hazát hagy el hűtle­nül az ember, ahol­ az emberi jogok megvalósultak, s cseréli fel olyannal, ahol örökké ide­gennek érzik, ahol kegyelem­kenyéren él, ahol a főnök előtt mélyet kell hajolnia, vagy ahol a munka is csak jog, de nem mindenki számára bizto­sított lehetőség­­, akkor két­szeresen fáj a szív az elha­gyott hazáért. Sárdi Mária HÚSZ ÉV UTÁN ÚJRA A BÜDI­ZÉS Igen, úgy mint akkor, mint akkor húsz esztendővel ez­előtt. Fiatalokkal népesült be a kedves gödi fészek. Ott, ahol a Duna barátságos­ kis öblöt váj az alsógödi partból, fiatalok százai, angyalföldiek, újpestiért, óbudaiak és Pest megyéből érkezett paraszt­­fiatalok, jászkarajenőiek, és ide a gödi part környékére valók. Eljöttek­­ örülni egy szép ünnepnapnak, az Alkotmány ünnepének és eljöttek emlé­kezni arra, hogy húsz eszten­dővel ezelőtt Szent István napján itt hívták össze az első munkás-paraszt ifjúsági ta­lálkozót. Arról, hogy mi volt akkor, az egykori résztvevők beszél­nek. Valachi Gyula elvtárs, a XV. kerületi tanács elnöke Kulichról, Ságváriról beszél, azokról, akik az 1938-as mun­­kás-parasztifjúsági találkozót megszervezték. S beszél arról, mennyire nem volt véletlen, hogy éppen augusztus 20-ra tették e találkozót. Amikor sok ember jön-me­y az or­szágban, könnyebb mozogni az ifjúkommunistáknak. Ami­kor mindenfelé nagy a tömeg, sok a munkája Horthy kópéi­nak, nem jut annyi figyelem, az ifjúkommunisták egy meg­mozdulására. Elmondja, hogy milyen sokat jelentett akkor az a találkozó, szinte új feje­zetet nyitott az ifjúkommu­nista mozgalom életében. Mikor vége az úgynevezett „hivatalos” ünnepségnek, An­gyalföld, Újpest, Óbuda kül­döttei kompra szállnak, hogy elvigyék a hála, az emlékezés koszorúit Horányba, az egy­kori munkásturisták emlék­művéhez. Sokféle szórakozás várja a fiatalokat. A délelőtti hőség­ben a Duna hús hullámai, futball, röplabda-mérkőzések, íjjász-, vívóbemutató. S ki erre, ki arra igyekszik, de egy kis csoport még mindig ott marad az „öregek”, az egykori ifik mellett. Az ő szavukat hallgatják a múltról. Bakó Ágnesét, Vass Jolánét és a többiekét. Bakó Ágnes elv­társnő arról beszél, hogyan éltek régen a gyári munkás­­lányok, mit jelentett nekik egy hétvége a Duna mellett. Ők, a VIII. kerületiek, rendszerint a Lupa szigetén töltötték a nyá­ri vasárnapokat. És a beszéd lassan dalba csap át. Azoknak az emlékére, akik húsz esztendeje sokkal nehezebb körülmények között, találkoztak ezen a parton. Felhangzik a Bécsi munkás­­induló: „Repülj te lángoló, tűzszínű zászló Vezess az éjek éjen át Vezess a harcra, sok sápadt arcra Derítsd a hajnal bíborát...“­­ Sok sápadt arcra... Bakó elvtársnő csendesen elmoso­lyodik. — Ez volt az első munkás­dal, amit megtanultam. És különösen az tetszett nekem benne, hogy „sok sápadt arc­ra”. Mert mi munkás­lányok, akkor mindig nagyon sápad­tak voltunk... A „maiak” pedig már vígan rúgják a labdát, készülnek a röplabda-mérkőzésekre, vagy éppen a tánczenekar, a büfé, a fagylaltárus körül álldogál­nak. — Felejthetett­­ ez a nap — mondja a kis Weiss Györ­gyi, aki az angyalföldiekkel jött. — Sok ilyen találkozót, ki­rándulást kellene csinálni. — Én minden vasárnap boldogan eljönnék. Úgy érzem, ilyen helyen nagyon össze tud forrni a közösség. Sokáig tartana még a prog­ram, de a késő délutáni vihar közbeszól. Mikor kicsit elül, már ott sorakoznak a teher­autók, buszok a fiatalokért, s a kocsikban itt is ott is fel­hangzik az énekszó, S. M. : Teherautókon, autóbuszon, motorbicikliken érkeznek Sólyom József kozó résztvevői talál- OG Reggel, munkakezdés előtt zászlót vontak mindennap magasba a hansági táborok-­­ ban. Mikor a nap már elment a messze, az égerligetek, sűrűje tí mögé, csak akkor eresztették f 2 re, s olyankor is, mint reggel,­­ ott álltak körülötte a fiúk, az ■2 ország minden vidékéről­­ összegyűlt diákok, akik vállal­­© tóik a nehéz munkát. · Pénteken utoljára eresztet­­­­ték le mindenütt a zászlókat.­­ Elcsendesedtek a táborok, ki-­­ ürültek a napszítta ,sátraik. ¤ Véget ért a hansági munka. Emlékszem a kezdésre, a nyolc hét előtti, nyárelei na­pokra, mikor először népesül­tek be a sátrak. Az­­első la­kókra, a munka úttörőire, a­kik legelsőké­nt fogtak ásót, lapá­tot a Hanság meghódításáért. — Mi az a Hanság? — kér­dezték mindig az újonnan ér­kezettek. — Milyen vidék ezt Milyen föld? Két hetet töltött itt egy-egy csoport, s kérdésére azalatt mindenki választ kapott. Okos előadásokon is ismertették ugyan a vidék természetét, a mu­ga célját, a legigazibb, leghitelesebb választ mégis maga a Hanság adta meg min­dig. Sártengerré vált a tábor környéke, csúszós, ragadós masszává változtak az utak már a legkisebb esőtől is. De ha kisütött az égető nap, más­nap már fekete porfelhőt ka­vart a szél, magasba kapva vitte a különös talajt, az érté­kes földet. Szeszélyes időjárás, kitűnő talaj, amely — így magyarázzák szakemberek — leginkább a szivacshoz hason­lít. Gyorsan telik meg vízzel, de gyorsan ki is szárad és mindkét állapotban rossz, hasznavehetetlen. Ez a Han­ság. Egy részét még mocsár, szinte járhatatlan, ember­vesztő takaró fedi, máshol füves, késő tavaszig víz alatt álló, tekintélyes része pedig művelt föld ugyan, ahol a gazda — állami gazdaságok osztozkodnak a Hanság föld­­jén — csak vet, de nem biz­tos, hogy mindig arat is. Néha a szeszélyes időjárás takarít el mindent, tesz tönkre min­den számítást. Ilyen a Hanság tíz- meg tízezer holdja. Az utolsó lakók is befejezték a munkát , akik először fogtak itt ásót, ha most, zárás után meg­néznék a tájat, ugyan elcso­dálkoznának. Ahol júliusban víz állt még, ott most nyíl­egyenes csatornák vizének ezüst tükrében csillog a nap. Számadás idején, közvet­lenül befejezés előtt jártunk a táborban. Tüzet lehelő pokol a vidék, augusztus végi dühön­gő forróság, mintha most, búcsú előtt is még próbára akarná tenni a fiúkat az idő. Mégis magasan áll a jókedv mérőjének higanyszála, soha itt ilyent a Hanságban nem láttam, pedig sohasem szo­­morkodtak, akik itt voltak. Veszprémi egyetemisták cso­portjával találkoztunk először, s valami volt a levegőben, valami villamosi telítettség, amelyben minden, máskor szürkének ható szóra is neve­tés csattant, hahota. Mellettük gödöllői agrár­egyetemisták. Munkahelyükre piros zászló hívja fel a figyel­met. A tábor egyik vándor­zászlaja, amit a­­két hét során végig ők őriztek. Volt olyan idő, az első három nap, mikor több mint hét köbméter föl­det ástak ki egy­­nap alatt feje­­n­ként. — Ezek a sörös legények —– mutatja be őket Király And­rás táborparancsnok. S aztán magyarázatképpen: — Négy családit kap az első brigád, s ezek minden sörö­met megisznak. Halász Károly, Kovács János, Varga Istváh­, Kulyassa Balázs, Kása Károly és közöt­tük van még Bíró Gyula nagy­­ecsedi gimnazista. Le kell írni a nevüket, úgy dolgoztak végig, hogy feltétlenül ide kívánkozik, nyilvánosság elé. , 29 000 méter csatorna 2500 méter Dunagát Vége felé jár a mun­ka, újabb csatornát már nem nyitnak, befejezik, szépítik, amit néhány nappal ezelőtt kezdtek. — Hányadik méter csator­na ez? — kérdezzük, de ki­derül aztán, hogy lekicsinylő méterben kérdezni. S Varga főmérnöktől megtudjuk rész­letesen, mit végeztek a nyá­ron a két táborban. Horváthszimlén 18 ezer mé­ter csatorna készült el, ebből három kilométert csak bőví­ten­i kellett, a többi 15-öt most ásták újonnan. 18 kilométer csatorna, amelynek átlagos mélysége 1,3 méter, szélessége pedig — a földfelszínnél — 5 méter. A hanságmajori tábor lakói 11 ezer méter csatornát ástak. A két táborban össze­sen 89175 köbméter földet mozgattak meg. Véneken, ahol a Duna-gát­­magasságát növel­ték, s két és fél kilométeres szakaszon készültek el ezzel a munkával, 16 774 köbméter föl­det ástak ki. Az egész munka­akció során 39 629 mu­nka­napot dolgoztak a fiatalok., Ezek a nyári táborozás számadatai. Sikerrel fejeződött be a KISZ első nagyarányú munkaakciója. De a sikert nemcsak ezekkel a számokkal lehet lemérni. A táborozásnak legalább ilyen nagy eredménye ,az, amit semmilyen számmal nem lehet kifejezni, hogy sok ezer diák megismerte, s meg­tanulta becsülni a nehéz két­kezi munkát. Antal Károly luajaar fai felvé­telei)

Next