Magyar Ifjúság, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-23 / 34. szám
A zalai kisvatikán Zala megye keleti része. Nem ezt a vidéket nevezik különösen elmaradottnak, mégis az itteniek azt állítják: Zalaszabar — a „legsötétebb hely”. Ezernnérgyszáz lelket számláló falu, a lakosság általában 4—5 hold földből él. Villany is van, de több sincs. Kéthetenként vándor mozi látogat el ide, az iskola kicsi és kopott, a felső tagozat délután tanul. Termelőszövetkezet neon alakult. Az emberek dolgoznak, az öregasszonyok pletykálnak, és nagy a por. Múlt év novemberében megmozdult a falu fiatalsága. Huszonegy fiatal fordult a kulturálatlanság ellen. Szép tervek érlelődtek: elhatározták, hogy májusig kultúrházat építenek. Szeptemberre megnagyobbítják és kifestik az iskolát. E nemes elhatározás híre gyorsan elterjedt. Ám hirtelen megkondult az öreg templomi harang. Pázmány Lajos katolikus lelkész a falu lakosságát összehívta a templomba, és közölte a hívőkkel, hogy a templomot át kell alakítani. Felhívta őket, hogy mindenki adakozzon „háromszáz forinttól felfelé, és meghatározott időben vonuljanak ki közmunkára”. A templombak csak a tetőzete szorult kis javításra. Ennek ellenére a miserajongók elhitték, hogy a templomot egészen át kell alakítani. Száztizenötezer forint gyűlt össze a faluban. Még azok is adtak, akiknek adóhátralékuk volt. Az adakozásban és a munkában részt vett a falu apraja, nagyja, mert aki nem jelent meg, vagy nem adakozott, azt Pázmány Lajos kiprédikálta — nem névszerint, de úgy, hogy mindenki ráismerjen. A kultúrház építésére és az iskola átalakítására nem maradt sem pénz, sem közmunka. Pázmány most különösen elemében volt. A több, mint 200 éves oltárt és kórust, amelyet államunk műemlékké nyilvánított, 70 000 forintos költséggel, törvénytelenül átalakíttatta. Fa kellett? Tanácsi engedély nélkül küldte a gazdákat az erdőbe fát vágni. A falopást a legközelebbi misén istennek tetsző cselekedetté nyilvánította, így jött létre Zalaszabarban egy kis állam, amely államunk törvényeinek megszegésével alkotott új „törvényeket”. Még ez sem elégítette ki Pázmány Lajost. A falu népének vallásosságára spekulálva ítélt halálra mindennemű kulturális megmozdulást. Ha a KISZ-szervezet bált rendezett, a délutáni litánia időpontját áttette estére. Zalaszabarban rendszeressé váltak az éjfélig tartó litániák. Ha a földművesszövetkezet közgyűlést hirdetett déli 12 órára , Pázmány Lajos reggel 9 órától fél 2-ig templomban tartotta a lakosságot. Nem használt az sem, ha udvariasan megkérték. Tisztelendő úr, hosszú a vasárnap, futja misére is, gyűlésre is mozira is. Gyakran hat órától fél tizenkettőig tartotta próbán a templomi énekkart, csakhogy a fiatal fiúk és lányok ne mehessenek a falusi színjátszó körbe, így „játszadozik” Pázmány Lajos a falusi tanáccsal és a KISZ-szervezettel. És milyen szomorúak a következményei ennek. A falu kultúrálódása megakadt. Az iskola tatarozatlanul várja az iskolásokat, mert a falu „erszénye” kiapadt a templom indokolatlan átépítésénél, és most nem tudnak hozzájárulni a községfejlesztéshez. A falu fiatalsága mozira vágyik. A színdarab előadásán közönségre. De a zsalaszabari „kisvatikán” gúnyt űz a törvényekből, a falu felemelését célzó törekvésekből. A faluban a fiatalok és a felnőttek egyaránt emlékeznek arra, amikor 1956 októberében Pázmány Lajos kijelentette: — A Szabadságharcnak én mindvégig eszmei alátámasztója leszek.” Ugy látszik az ellenforradalom leverése és az azóta eltelt hónapok nem józanította ki. Tűrhetetlen, hogy Zalaszabarban két törvény legyen. Pázmány Lajos egyházi tevékenységét senki sem korlátozza. De ő semmibe veszi az egyház és állam közötti megegyezésit. A törvény Pázmány Lajos számára is törvény, és nem engedhetjük, hogy a falu kultúrálódásának útjában álljon. Komornik Ferenc A kaposváriak tánczenekara a Néphadsereg országos zene- és énekkari fesztiválján. A tettes még szabadlábon van Betörtek néhány héttel ezelőtt a Tanács körút 24. szám alatt levő Műszaki Bizományi Áruházba. A betörők 12 darab drága, márkás fényképezőgépet és hat darab órát vittek el. Néhány nap múlva újabb betörtést jelentettek a rendőrségnek: ismeretlen tettesek kirabolták a Rigolettocukrászdát. Elraboltak egy üveg pezsgőt, fél liter barackpálinkát, a zenegépből kiszerelték és elvitték a lemezjátszót, a lemezekkel együtt, és a betörők megettek sok cukrászsüteményt. A nyomozás megindult az ismeretlen tettesek után. A nyomozók eleinte a régi bűnözők között keresték a bűnösöket. Figyelték a régi hétpróbás betörőket — de eredménytelenül. A nyomozók fejében az is szöget ütött, hogy szakavatott bűnözők nem szoktak a rablás színhelyén nagy mennyiségű krémest és tortát fogyasztani. Egyik nap jelentés érkezett a főkapitányságra: — Itt van egy nő, aki el akarja adni nekünk az egyik fényképezőgépet, amelyet nemrég a Tanács körúton levő áruházunkból loptak el. A fényképezőgép márkája és gyártási száma pontosan egyezik a körözött géppel. Nem telt bele sok idő, a jól öltözött, affektáló nő a detektívek kérdéseire válaszolt: _ Hogyan került önhöz ez a fényképezőgép? • _ A gyermekeim hozták. A betörők p. Pálné Sándor és Pál nevű gyermekei voltak. A 13 és 14 éves fiúk rabolták ki a Bizományi Áruházat és a Rigoletto-cukrászdát. Nem kell sokat faggatni őket, részletesen, sőt nem kis büszkeséggel mesélik el a nyomozóknak, hogyan tervezték ki és hajtották végre tettüket. Még arra is figyeltek, hogy csak a legjobb márkájú gépeket és órákat hozzák el, nehogy valami olcsó, kezdetlegesebb gép vagy óra is a rabolt holmi közé kerüljön. — Miért törtetek be? — hangzik a szokásos kérdés. — Pénzre volt szükségünk — hangzik a szokásos válasz. Ami ezután jön, azonban már meglepő. A két gyerek elmondja, hogy a fényképezőgépekért, meg az órákért az anyjuk fizetett nekik. A 13— 14 éves gyerekek naponta kaptak 200—300 forintot — ez volt az ő részesedésük. — És mit szólt mindehhez apátok? Az apa régebben horthysta katonatiszt. A családjával réges régen nem törődik. Ha nagy lárma van a lakásban, megveri a gyerekeket és részéről az ügy be is van fejezve. Nem érdekli, és nem is kérdezi, hova tűnnek éjszakánként fiai és honnan van feleségének annyi pénze. ■— Kérem, én becsületes emitter vagyok. Soha nem loptam, és nem raboltam — jelenti ki, s megjátssza a sértődött dzsentrit. Hogy a gyermekei loptak és raboltak, ő pedig ebből a pénzből élt, az már nem érdekli. „Bocsánat, nem rám tartozik. A gyermekek nevelése a feleségem reszortja.” Az anya élni vágyó nő — a régi világ dámája, olyan, akinek mindene a flört, aki szereti a pénzt, a jó életet, a szép ruhákat — a családját nem. Behívja a nyomozó, s ahogy belép a szobába, így kiált: — Ah, hova jutottam! Mit tettek velem ezek a kölykök! Szörnyű! Uram egek, ki hiszi el rólam, egy úrinőről?! Mindennek ezek a kölykök az okai. A raboltak. Tehát az „úrinő” mindent a gyermekeire ken. Magáról mélyen hallgat, és tagad. Azt a mesét találja ki hirtelen, hogy ő nem tudta, honnan van a tizenkét fényképezőgép, a hat óra, a lemezjátszó, a lemezek és az italok. — Mit feltételeznek rólam? Ez szégyen rám nézve. Vegyék tudomásul, nekem a gyerekek azt mondták, hogy találták ezeket a dolgokat. Ó, hogyne! Nálunk mindennapos dolog, hogy a gyerekek mennek az utcán, találnak tizenkét fényképezőgépet, hat órát és egyéb hitványságokat. Asszonyom, ez teljesen hihető. Az asszony körömszakadtáig tagad és konokul kitart amellett, hogy csak a gyerekek a bűnösek. Azt azonban kénytelen elismerni, hogy a rablott dolgokból származó pénzt ő költötte el. — Mire? — Manapság annyi kiadása van egy asszonynak. Házkutatást rendel el a nyomozótiszt, mert gyanús az asszony. Bebizonyosodik, hogy a nyomozónak volt igaza. Eredmény: két magnetofon. — Mikor került ez Önhöz? — Ha jól emlékszem, 1956- ban. — És hogyan került önhöz? — Ki tud visszaemlékezni mindenre? Míg a beszélgetés tart, apró, illatos levélcsomó kerül elő valamelyik fiókból: „Mucuskám ... Egyetlenem ...” — egyik levelet sem a férj írta a feleségének. — Tudtam, hogy megcsal! — hördült fel a férj, mert sértést szenvedett az úribecsület, de azon egy pillanatra sem háborodik fel, hogy csemetéi a várost fosztogatják szabad idejükben.Letartóztatják betörésért a gyerekeket. Az idősebb fiú egy óvatlan pillanatban megszökik a Fővárosi Tanács Szőlő utcai javítóintézetéből. Intézeti egyenruha van rajta, tudja, hogy ebben mindenhol felig ismerik, így hat egyenesen hazarohan az anyjához. Ütg közben még szakít magágnak egy kis időt, és be- is tört egy kirakatot, hogy né-hány emléket szerezzen any-jának. Az természetesen „meg- g hatódik” ezen, pénzt és ruhát ad gyermekének. Ekkor azonban ismét közbeszól a rendőr- gég és a fiút letartóztatják. N Az ügy azonban ezzel még nincs lezárva. Igaz, hogy a g betörőket (a két fiút) letartózgatták — de az igazi tettes: g az orgazda anya — még szagadlábon van. Tegnap megszegtük az új kenyeret, új lisztből, jó, tiszta búzalisztből sütött gyürkés fehér cipót, ma pedig levelet kaptam az angliai Bilston Scaffsból. Olyan levelet, amelynek az írója címet is adott. Ezt a címet: „ÖT FIATAL MAGYAR FIÚ ÉLETE ANGLIÁBAN” Aláírásul pedig ezt írta az illető: „Hazámhoz mindig híven — M. P. Anglia”. És most elővettem a fiókomból két másik levelet, hetek óta őrzöm őket — és odatettem M. P. levele mellé. Egyik Ausztráliából, a másik Kanadából érkezett. Ez is fiatal magyar fiúktól, akiket ugyanúgy, mint öt angliában élő honfitársukat, az októberi ellenforradalom dobott a világ országútjára. Egyik levél panaszkodik, hogy írójának nincs miből megélnie, a másik aránylag jól él. Angliából munkásfiúk írtak, a másik két levél írója minden bizonnyal értelmiségi. Egyik saját életéről ír, másik élete keserűségét irodalmi próbálkozásba öntve, küldte el. De egy valami azonos a három levélben: a vágy a haza után, a mai magyar haza után, az után a magyar haza után, amelyik most demokratikus alkotmányát ünnepelte, ahol az emberi jogok nemcsak szólamok. És milyen fájdalmas itthon, a hazában olvasni a messzire szakadtak keserű sorsát. Mert kétféle honvágy gyötri őket. A honvágy, amelyik arról énekel, hogy a Duna, a Tisza partja szebb mindennél, hogy ott az álom is édesebb, igazabb, hogy a madár is másképpen, szebben dalol És a másik honvágy, amelyik azt mondja: fecséreltél egy szabad hazát, ahol munkád volt, ahol emberként élhettél egy másik, idegen világgal, ahol a tőkéstől függ, hogy ad-e munkát, ad-e kenyeret.? Az öt angliai magyar fiú ezt a törvényt gyorsan megtanulta. Hadd idézzek P. M. leveléből: „Ez az első levelem, amelyet a Magyar Ifjúságnak írok. De nem azért írok, mintha jó dolgunkban már nem tudnánk mit csinálni, hanem hogy tudják meg az otthoni fiatalok, hogy milyen a magyar fiatal élete külföldön. Amikor 1957. januárjában Angliába jötttünk, sok mindent ígértek és mi örültünk annak, hogy lám, idegenben is törődnek a magyar fiúkkal. De hiába örültünk, mert nem jobb, de mindig csak rosszabb lett. Most már csak egymástól kérdezzük mi öten, hogy mi lesz velünk. Már most csak heti három napot dolgozom. Nem azért, mert a gyártulajdonos olyan jószívű, hogy kimér bennünket, fiatalokat, hanem mert nincs több munka. Én már az ötödik munkahelyemen vagyok és mindig azzal bocsátanak el, hogy nem megfelelő a munkám, pedig otthon — ezt nem dicsekvésből írom — de kiváló ifjúmunkás voltam, és amikor ott akartam hagyni a gyárat, hogy a szülőfalumhoz közelebb menjek dolgozni, úgy kellett könyörögni, mert a munkavezetőm nem akart elengedni. De én még szerencsés vagyok, mert ötünk közül kettőnek már két hónapja nincsen semmi munkája. Mindennap munkát keresnek és este mindig azzal jönnek haza: „Azt mondták, nincs felvétel, pedig angolokat felvettek, csak minket nem, mert mi idegenek vagyunk...” A fekete kocsi Idegen! Idegen! Idegen! Minden ezt mondja, ezt rúgja, ezt zenéli. Wojokiewitz László Ausztráliából egy kissé fantasztikus, de mégis annyira érthető látomását írta le. Ment a melbournei utcán, a rendőr lámpája tilosat jelzett, s ahogyan megállt a járda szélén, a túloldalon, egy gyönyörű, fekete luxusautót pillantott meg. Az jutott eszébe, mi lenne, ha ezt a kocsit most nekiadnák. ......Lehet, hogy itt maradnék még egy kicsit és fuvaroznék. Virágot, embereket, játékot, könyveket, sok szép, jó könyvet, hangszereket. Aztán ha elég lenne a pénz, usgyi haza. A kocsit itt hagynám a Jancsinak. Nevetséges! Hogy miket ki nem találok?! Mégis, most komolyan. Mit csinálnék, ha most, ha majd átmentem, odalépne hozzám a gentleman, aki a kocsi tulajdonosa és azt mondaná: Tisztelt Uram! Az ön pofája nekem nem tetszik! Mit bámulja ezt a tragacsot, mintha egy atom-kubtikus bordély lenne?! Itt vannak a papírok, itt a kocsi, itt van egy hónapi benzinre pénz, üljön bele és menjen a fenébe. Good by! És nem is várná meg, hogy megköszönjem. Hát beleülnék, elhajtanak a következő autókereskedésbe, eladnám és karácsonyra otthon lennék!” W. László álmodozott, de az álom, az álom és a valóság pedig olyan, hogy abból ő kiutat ma alig lát. Bonyhai Miklós itthon soha nem volt kommunista. Mégis így ír: Jobb a hatvanévesek között „Nem félek este röplapokat hordani, nem félek gyűléseket végighallgatni, amelyek a békéről, a kizsákmányolás ellen szólnak. Nem restellek olyan emberekkel vitatkozni, akik harminc éve itt vannak, hogy példákkal győzzem meg őket a kapitalizmus alsóbbrendűségéről. Nem sajnálom, hogy egyetlen „új kanadás” barátom sincsen. Nem irigylem, hogy nem lehetek benn a verekedésben, amit a magyarok szervezete csinál, hogy nevük az újságba kerüljön. Én jól érzem magam a hatvanévesek között, akiken látom, minden este azt várják, mikor terelődik a beszéd az ő hazára, s az érzésekkel kell küzdeni, mikor látom, hogy ők maguk s itt felnőtt gyermekeik azon küszködnek, hogy menjünk haza. Biztos vagyok benne, ha odahaza is hasonló munkával kellett volna megküzdeni az életért, a jövőért, a fiatalságot nem lehetett volna megtéveszteni. De akkor nem tudtuk az életünk értékét...” Igen, ők, a szerencsétlenül elbolondítottak fizették meg a tanulópénzt. Nem! Sok újat nem mondtak ezek a levelek. Ugyanazt mondták, amit másfél esztendeje a legtöbb ilyesfajta levél mond. Haza csak egy van. S ha olyan hazát hagy el hűtlenül az ember, ahol az emberi jogok megvalósultak, s cseréli fel olyannal, ahol örökké idegennek érzik, ahol kegyelemkenyéren él, ahol a főnök előtt mélyet kell hajolnia, vagy ahol a munka is csak jog, de nem mindenki számára biztosított lehetőség, akkor kétszeresen fáj a szív az elhagyott hazáért. Sárdi Mária HÚSZ ÉV UTÁN ÚJRA A BÜDIZÉS Igen, úgy mint akkor, mint akkor húsz esztendővel ezelőtt. Fiatalokkal népesült be a kedves gödi fészek. Ott, ahol a Duna barátságos kis öblöt váj az alsógödi partból, fiatalok százai, angyalföldiek, újpestiért, óbudaiak és Pest megyéből érkezett parasztfiatalok, jászkarajenőiek, és ide a gödi part környékére valók. Eljöttek örülni egy szép ünnepnapnak, az Alkotmány ünnepének és eljöttek emlékezni arra, hogy húsz esztendővel ezelőtt Szent István napján itt hívták össze az első munkás-paraszt ifjúsági találkozót. Arról, hogy mi volt akkor, az egykori résztvevők beszélnek. Valachi Gyula elvtárs, a XV. kerületi tanács elnöke Kulichról, Ságváriról beszél, azokról, akik az 1938-as munkás-parasztifjúsági találkozót megszervezték. S beszél arról, mennyire nem volt véletlen, hogy éppen augusztus 20-ra tették e találkozót. Amikor sok ember jön-mey az országban, könnyebb mozogni az ifjúkommunistáknak. Amikor mindenfelé nagy a tömeg, sok a munkája Horthy kópéinak, nem jut annyi figyelem, az ifjúkommunisták egy megmozdulására. Elmondja, hogy milyen sokat jelentett akkor az a találkozó, szinte új fejezetet nyitott az ifjúkommunista mozgalom életében. Mikor vége az úgynevezett „hivatalos” ünnepségnek, Angyalföld, Újpest, Óbuda küldöttei kompra szállnak, hogy elvigyék a hála, az emlékezés koszorúit Horányba, az egykori munkásturisták emlékművéhez. Sokféle szórakozás várja a fiatalokat. A délelőtti hőségben a Duna hús hullámai, futball, röplabda-mérkőzések, íjjász-, vívóbemutató. S ki erre, ki arra igyekszik, de egy kis csoport még mindig ott marad az „öregek”, az egykori ifik mellett. Az ő szavukat hallgatják a múltról. Bakó Ágnesét, Vass Jolánét és a többiekét. Bakó Ágnes elvtársnő arról beszél, hogyan éltek régen a gyári munkáslányok, mit jelentett nekik egy hétvége a Duna mellett. Ők, a VIII. kerületiek, rendszerint a Lupa szigetén töltötték a nyári vasárnapokat. És a beszéd lassan dalba csap át. Azoknak az emlékére, akik húsz esztendeje sokkal nehezebb körülmények között, találkoztak ezen a parton. Felhangzik a Bécsi munkásinduló: „Repülj te lángoló, tűzszínű zászló Vezess az éjek éjen át Vezess a harcra, sok sápadt arcra Derítsd a hajnal bíborát...“ Sok sápadt arcra... Bakó elvtársnő csendesen elmosolyodik. — Ez volt az első munkásdal, amit megtanultam. És különösen az tetszett nekem benne, hogy „sok sápadt arcra”. Mert mi munkáslányok, akkor mindig nagyon sápadtak voltunk... A „maiak” pedig már vígan rúgják a labdát, készülnek a röplabda-mérkőzésekre, vagy éppen a tánczenekar, a büfé, a fagylaltárus körül álldogálnak. — Felejthetett ez a nap — mondja a kis Weiss Györgyi, aki az angyalföldiekkel jött. — Sok ilyen találkozót, kirándulást kellene csinálni. — Én minden vasárnap boldogan eljönnék. Úgy érzem, ilyen helyen nagyon össze tud forrni a közösség. Sokáig tartana még a program, de a késő délutáni vihar közbeszól. Mikor kicsit elül, már ott sorakoznak a teherautók, buszok a fiatalokért, s a kocsikban itt is ott is felhangzik az énekszó, S. M. : Teherautókon, autóbuszon, motorbicikliken érkeznek Sólyom József kozó résztvevői talál- OG Reggel, munkakezdés előtt zászlót vontak mindennap magasba a hansági táborok- ban. Mikor a nap már elment a messze, az égerligetek, sűrűje tí mögé, csak akkor eresztették f 2 re, s olyankor is, mint reggel, ott álltak körülötte a fiúk, az ■2 ország minden vidékéről összegyűlt diákok, akik vállal© tóik a nehéz munkát. · Pénteken utoljára eresztették le mindenütt a zászlókat. Elcsendesedtek a táborok, ki- ürültek a napszítta ,sátraik. ¤ Véget ért a hansági munka. Emlékszem a kezdésre, a nyolc hét előtti, nyárelei napokra, mikor először népesültek be a sátrak. Azelső lakókra, a munka úttörőire, akik legelsőként fogtak ásót, lapátot a Hanság meghódításáért. — Mi az a Hanság? — kérdezték mindig az újonnan érkezettek. — Milyen vidék ezt Milyen föld? Két hetet töltött itt egy-egy csoport, s kérdésére azalatt mindenki választ kapott. Okos előadásokon is ismertették ugyan a vidék természetét, a muga célját, a legigazibb, leghitelesebb választ mégis maga a Hanság adta meg mindig. Sártengerré vált a tábor környéke, csúszós, ragadós masszává változtak az utak már a legkisebb esőtől is. De ha kisütött az égető nap, másnap már fekete porfelhőt kavart a szél, magasba kapva vitte a különös talajt, az értékes földet. Szeszélyes időjárás, kitűnő talaj, amely — így magyarázzák szakemberek — leginkább a szivacshoz hasonlít. Gyorsan telik meg vízzel, de gyorsan ki is szárad és mindkét állapotban rossz, hasznavehetetlen. Ez a Hanság. Egy részét még mocsár, szinte járhatatlan, embervesztő takaró fedi, máshol füves, késő tavaszig víz alatt álló, tekintélyes része pedig művelt föld ugyan, ahol a gazda — állami gazdaságok osztozkodnak a Hanság földjén — csak vet, de nem biztos, hogy mindig arat is. Néha a szeszélyes időjárás takarít el mindent, tesz tönkre minden számítást. Ilyen a Hanság tíz- meg tízezer holdja. Az utolsó lakók is befejezték a munkát , akik először fogtak itt ásót, ha most, zárás után megnéznék a tájat, ugyan elcsodálkoznának. Ahol júliusban víz állt még, ott most nyílegyenes csatornák vizének ezüst tükrében csillog a nap. Számadás idején, közvetlenül befejezés előtt jártunk a táborban. Tüzet lehelő pokol a vidék, augusztus végi dühöngő forróság, mintha most, búcsú előtt is még próbára akarná tenni a fiúkat az idő. Mégis magasan áll a jókedv mérőjének higanyszála, soha itt ilyent a Hanságban nem láttam, pedig sohasem szomorkodtak, akik itt voltak. Veszprémi egyetemisták csoportjával találkoztunk először, s valami volt a levegőben, valami villamosi telítettség, amelyben minden, máskor szürkének ható szóra is nevetés csattant, hahota. Mellettük gödöllői agráregyetemisták. Munkahelyükre piros zászló hívja fel a figyelmet. A tábor egyik vándorzászlaja, amit akét hét során végig ők őriztek. Volt olyan idő, az első három nap, mikor több mint hét köbméter földet ástak ki egynap alatt fejenként. — Ezek a sörös legények —– mutatja be őket Király András táborparancsnok. S aztán magyarázatképpen: — Négy családit kap az első brigád, s ezek minden sörömet megisznak. Halász Károly, Kovács János, Varga Istváh, Kulyassa Balázs, Kása Károly és közöttük van még Bíró Gyula nagyecsedi gimnazista. Le kell írni a nevüket, úgy dolgoztak végig, hogy feltétlenül ide kívánkozik, nyilvánosság elé. , 29 000 méter csatorna 2500 méter Dunagát Vége felé jár a munka, újabb csatornát már nem nyitnak, befejezik, szépítik, amit néhány nappal ezelőtt kezdtek. — Hányadik méter csatorna ez? — kérdezzük, de kiderül aztán, hogy lekicsinylő méterben kérdezni. S Varga főmérnöktől megtudjuk részletesen, mit végeztek a nyáron a két táborban. Horváthszimlén 18 ezer méter csatorna készült el, ebből három kilométert csak bővíteni kellett, a többi 15-öt most ásták újonnan. 18 kilométer csatorna, amelynek átlagos mélysége 1,3 méter, szélessége pedig — a földfelszínnél — 5 méter. A hanságmajori tábor lakói 11 ezer méter csatornát ástak. A két táborban összesen 89175 köbméter földet mozgattak meg. Véneken, ahol a Duna-gátmagasságát növelték, s két és fél kilométeres szakaszon készültek el ezzel a munkával, 16 774 köbméter földet ástak ki. Az egész munkaakció során 39 629 munkanapot dolgoztak a fiatalok., Ezek a nyári táborozás számadatai. Sikerrel fejeződött be a KISZ első nagyarányú munkaakciója. De a sikert nemcsak ezekkel a számokkal lehet lemérni. A táborozásnak legalább ilyen nagy eredménye ,az, amit semmilyen számmal nem lehet kifejezni, hogy sok ezer diák megismerte, s megtanulta becsülni a nehéz kétkezi munkát. Antal Károly luajaar fai felvételei)