Magyar Ifjúság, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-18 / 16. szám
i film, színház művészet I film, színház művészet Illeti Sztárfotónk SZERGEJ BONDARCSUK, a neves filmszínész, azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek már első filmjeik meghozták a népszerűséget. 1950-ben a „Tarasz Sevcsenko” címszerepét alakította és Bondatrésükről már mindenki tudott. S amikor 1955-ben elkészült újabb filmje, az „Othello”, Bondarcsukot ismét ünnepelték, szerte a világon. Ha belépsz a lakásába, nem tudhatod: író, művész, vagy tudós lakja? Lenyűgöz a rengeteg könyv, Aristophanés és Bjelinszkij kötetei a polcokon. Pedig a házigazda egykor — húsz esztendővel ezelőtt — egy egyszerű dél-oroszországi faluban élt. S a hajdani parasztfiú ma már világhírű filmsztár. Nehéz volt számára ez a húsz év, az iskolai színjátszókörtől, a rosztovi színházi középiskolán és a moszkvai filmművészeti, főiskolán keresztül, a világsikerig. Mint fiatalember, Szergej Bondarcsuk játszott az „Ifjú Gárdá”ban, „Az aranycsillag lovagjáéban, a „Befejezetlen elbeszélésében. Járt Magyarországon is, mindig szívesen emlékezik vissza magyarországi élményeire és magyar barátaira. Ma már kicsit deres a haja, pedig még nincs negyven esztendős. Kallus bemutatja: PS 01 A SRÉNT1 Az új Jászai-díjas csak hosszas csengetésre nyit ajtót. — Ne haragudjon — mondja mentegetőzve —, de gyakran háborgatnak. Autogramért. Kedves dolog, nem? Van benne kellemetlen is. Például, amikor egy jól „bepálinkázott” rajongó csöngetett be. Így szólt: „Ejda, művésznő drága, maga életben csinosabb, mim a filmeken, könyörgöm adjon már erre a papírra egy monogrammot.” Már az előszobában vagyunk. A kis asztalkán 25—30 felbontatlan levél. — A napi postám. Ma még nem volt rá időm. Általában kevés az időm. Sok a próba, rádió, szinkron. Látja, azért takarítok, rendberakom kis szobánkat. Tessék, fáradjon beljebb. Már beljebb vagyunk, a kis szobában. — Ez a mi bungalowunk — mond- Ja most és indián-törzsfőnöki moz- tdu lattal mutat szét a szobácskáj br.n. — Minden dar’*’" a férjem tervezte. Van itt nádból font stukatór-fal, aztán vasveretes, gyalulatlan deszkabútor, indián használati tárgy, vadbőrszőnyeg, ikon és pálmafa. A kereveten, fából vájt teknőben: déligyümölcs. _ Most magáról beszéljen művésznő! De nem beszél. Csak nagyon keveset. — Mit mondjak? Aztán azt mondja, hogy Jeles osztályban végzett. Soós Imrével. Horváth Terivel. Haeser ,rózsával. A „Tévedések vízjátéká”-ban figyeltek fel rá. Jött a „Dulszka asszony erkölcse”. „Courage mania”, „Vannak még kíséretek”. „Nem vagyunk angyalok”. ..ördög cimborája”. S a film. Legutóbb az „Ilyen vagyok” chanson-est. O milyen? — Mindenem a dal, de szeretném eljátszani az Elektrát is ... a Magyar Ifjúság kérdez: Mi a helyzet a neorealizmussal Válaszol: FERNALDO DI GIAMMATTEO (Az elmúlt héten Budapesten tartózkodott Fernaldo Di Uummatteo, a neves olasz filmesztéta és filmkritikus. A kitűnő filmszakemberhez munkatársunk néhány olyan kérdést intézett, amely a világ filmgyártásának fontos problémáit érintette. Kérdéseinkre az alábbi válaszokat kaptuk.) — Kérjük, ismertesse röviden az olasz szaksajtóban a neorealizmusról folyó vita mai állását. — E viták minden részletét átfogni szinte lehetetlen. Azt hiszem azonban, nem ázt, ha tisztázzuk: a neorealizmus egy polgári demokratikus életfelfogás kifejezése, amely szorosan kapcsolódik a XX. századi olasz kultúra legjobb vívmányaihoz és hagyományaihoz, amelyek mind ugyancsak a polgári demokratikus felfogás alapján jöttek létre. Mint az egész olasz szellemi életre általában, a neorealizmusra is erősen hatott az idealista Benedetto Grace filozófiája, amely kimutathatóan át meg átszövi az egyes neorealista alkotásokat. Kétségtelen tény, hogy volt az olasz neorealizmusnak olyan törekvése is, amely a marxista eszmeiséget akarta kifejezni, mint Visconti „Reng a föld” című alkotása és ugyancsak a marxizmus felé igyekezett Giuseppe De Santis is. Ezek a kísérletek azonban nem mindig jártak sikerrel. Giuseppe De Santis például az egy „Róma 11 óra” című filmjétől eltekintve, véleményem szerint, sikerületlen filmeket alkotott, mert a problémákat a filmművészet leggyakoribb fogásaival, túlzott naturalizmussal és egy pornográfia határait súroló erotikával akarta ábrázolni. Munkásságának ellentmondása, szerintem, épp abban rejlik, hogy a kommunista De Santis műveiben a polgári élet egyik legtipikusabb képviselőjének, Gabriel D'Annuziónak követőjeként mutatkozott be. A „Róma 11 óra” szerencsés kivétel életművében, e kivétel azonban alighanem Zavattini érdeme, aki fel tudta kelteni De Santis érdeklődését a fordulatos és nagyon aktuális probléma iránt. — Az ön véleménye szerint, hogyan áll ma a neorealizmus Ugye Olaszországban? — Amennyiben a neorealizmust, mint egységes szempontokból kiinduló epizódok és részletek művészetét fogjuk fel, úgy, kétségtelen, hogy a neorealizmus, mint folyamat, megszűnt, elpusztult. Úgy érzem azonban, hogy a neorealizmus nemcsak egyféle művészeti irányzat, hanem életszemlélet is, s mint ilyen, feltétlenül él és virágzik. Nemcsak az irodalomban és a költészetben, de bizonyos értelemben a filmművészetben is, mint ezt Pietro Gerrra egyik legutóbbi filmje, a „Szalmabáb” első része és a „Kihívás” című filmünk is bizonyítja. Kétségtelen tény azonban az is, hogy a neorealista filmek aránya az olasz filmgyártáson belül erősen lecsökkent, sőt, két év óta egészen elenyésző. — Neorealista rendezőnek tartja-e ön Federico Fellinit, az „Országúton” rendezőjét? — Mindig ellene vagyok a kategorizálásoknak. Fellini ma a legnépszerűbb és legsikeresebb rendezők egyike Olaszországban. Kétségtelen, hogy ő is ugyanazokból a szellemi alapokból indult ki, mint a neorealisták, s érdeklődési köre is csaknem egybevág a neorealizmus érdeklődési körével. Amit azonban hőskorában a neorealizmus külsőleg, társadalmi síkon ábrázolt, azt Fellini belsőleg, egy ember életébe vetítve adja, s ez az ábrázolásmód a belső élet bizonyos fokú megfoghatatlansága miatt általában misztikus. Én egyénileg nem értek egyet Fellini művészeti felfogásával, de kétségtelen, hogy műveiben olyan igényeknek, az élet olyan vonatkozásainak ad kifejezést, ami iránt az emberek nagyon érdeklődnek. Véleménye szerint, fel lehet-e fedezni a nyugati filmművészetben egy olyan új irányzat kibontakozását, amely hatásában esetleg a neorealizmus egykori hatásához lesz hasonlítható? — A kérdésre nem egyszerű a válasz, de azt hiszem, azt felelhetem: tudomásom szerint nincs ilyen irányzat. Bár, ki tudja,, mintha az utóbbi hónapokban Amerikában mozogna valami. Hogy azután ez az Iránytésv, amelynek fő képviselőit én a „Dicsőség ösvényei” és a „Híd a Kwai-folyón” című filmekben vélem felfedezni, a továbbiak során milyen problémakörre utal majd, azt ma még korai lenne eldönteni. Kétségtelen azonban, hogy az ímeradikai filmművészetben újabban a sajátos nemzeti problémák felé fordulás sokkal erősebben tapasztalható, mint eddig bármikor, s az is vitathatatlan, hogy ez a folyamat a kritikai öntudat jelentős növekedésével jár együtt. E folyamat, mint objektív lehetőség, újszerű filmirányzattá bontakozhat. Hogy valóban kibontakozik-e, vagy sem, az más kérdés, azt majd meglátjuk. — Lehetséges, hogy ez az új Irányzat a film és a televízió versenyének eredményeképpen alakult volna ki? — Nem hiszem. A film és a televízió versenye, bár éles és bővelkedik fordulatokban, tulajdonképpen nem fogja a két kifejezési mód szakítását felidézni, legfeljebb erősebb elkülönülését. Úgy látszik ezekben a napokban, hogy a filmgyártás és a filmművészet előtt két lehetőség, két út áll: egyrészt a televízió az egyszerű emberek felé közeledik, egyes emberek problémáit fejezi ki, egyéni hangon (példának említhetem a ,,Marty”-t és a „32 dühös ember”-t stb.), míg a filmművészet a művészi eszközök tökéletesítésével egyre inkább a széleslátókörű és gazdagon kiállított látványosságok ábrázolására törekszik. Úgy látom, hogy ez a kettős megoszlás a gyakorlatban egyelőre megállja a helyét, de természetes, hogy amint időszerűtlen lesz, mindkét műfaj tovább megy előre a maga ma még beláthatatlan fejlődési útján. Fenyves György LAURENCE OLIVIER — PÉNZZAVARBAN. A nagy angol művész — akinek „HL Richard” című filmjét most sikerrel vetítik Magyarországon — pénzhiány miatt nem tudja megvalósítani hatalmas tervét: a „Macbeth” című Shakespeare-tragédia megfilmesítését. Sir Laurence Olivier éppen ezért kénytelen megszegni az angol színpadi és filmszínészeknek azt az iratlan, de annál szigorúbban betartott törvényét, hogy semmi áron és semmilyen körülmények között nem lépnek fel a televízióban. A világhírű Shakespeare-színész most elvállalta a főszerepet az egyik Ibsen-dráma televíziós változatában. A londoni céggel kötött szerződésének teljesítése után pedig New Yorkba repül, hogy ott is fellépjen — szintén egy televíziós adásban. Angliában, Shakespeare szülőhazájában, íme nem is olyan csekély nehézségiekkel jár a Shakespeare-koultusz ápolása ... az ESŐCSINÁLÓ „Az esőcsináló” ott kap helyet valahol az „Egerek és emberek” mellett, Steinbeck nagy drámájának társaságában. Ez a két színpadi alkotás, amelynek most már mindegyikét ismerjük, következetes őszinteséggel és mélységes humanizmussal állítja elénk az amerikai kisembert, feltárva néhány jellegzetes vonását hétköznapjainak, sorsának, életének. Az ábrázolás hitele és irodalmi színvonala biztosítja számukra a rangot, helyüket a mai amerikai drámairodalom élvonalában és a világ színpadain. II. Richard Nash, aki éppen ezzel a darabjával szerzett magának világhírt, az álmodozás és valóság, a vágyak és realitások drámáját írta meg „Az esőcsináló”-ban. A hosszú aszály, amely anyagi csőddel fenyegeti Curry-ék farmját, s a szerelem és férj után epedő Lizzie csúnyasága, amely érzelmi csődbe juttatja a Curryleányt és az egész családot: ez a rideg és makacs tény, vagy végsősoron egy különös és beszédes szimbólum, amiben az aszály és a csúnyaság döbbenetes motívuma rajzolja fel a szereplők életének és lelkének szikkadtságát. A helyzet tényleg sivár, kilátástalan és kegyetlen. De betoppan ekkor hozzájuk, hívatlanul és erőszakosan, a reménység: Starbuck, a szélhámos. Kegyesen ő megígéri, hogy esőt csinál száz dollárért, aztán megsajnálja Lizzie-t, s pár órára elhiteti vele, hogy szép. Az eső és szépség: ezeket kell álmodni és hinni, ha Curry-ék menekülni akarnak az aszálytól és csúnyaságtól. A boldogságot egy körözött szélhámos kezéből veszik magukhoz a darab hősei, miközben érzik jól, hogy szemfényvesztés áldozataivá váltak. Beletemetkeznek az elhitt álmokba, mert élni szeretnének, jól és szépen: ők a reménytelen reménység temetetlen halottai. Volt más választásuk? Curry-ék valóban nem változtathatnak másként sorsukon, hiába is tudnának egy másik útról, amelyen az álmok megvalósulásáért nem a valótlanok álmodásával, hanem a tettekkel lehet és kell előbbre menni. Alighanem még a szerző sem ismerhette fel ezt az utat, különben rálépett volna, ezért marad alkotásában a szimbólum társadalmi értelme túlzott és többnyire megfoghatatlan, a konfliktus megoldása csak félmegoldás és a hit hatalmának hirdetése érdekében vallott eszme általánosság és merő ábrándozás, amiből számunkra az írói szándék őszintesége becsülendő, nem pedig a dolgok megváltoztatásának ebben a drámában megsejtett módszere. Persze, a rendező és a színészek felettébb izgalmas feladatot kapnak az ilyen drámában, hiszen meg kell találniuk a reális élet és a megálmodott valóság, egyúttal a földön lépkedő realizmus és a szárnyaló költészet hiteles arányait. A Magyar Néphadsereg Színháza, ahol múlt pénteken láttuk „Az esőcsináló” premierjét, érdekes, sokszínű, szellemes, szórakoztató előadást produkált. Kazimir Károly, a darab rendezője, sok és jó munkát, rengeteg ötletet helyezett a produkcióba; jelentős eredményt ért el most is a színpadi játék egységbe fogott és a szerző elképzeléseit nyilván nyomon követő stílusának megteremtésében. Bulla Elma Lizzie-je és Páger Antal Starbuck-je rendkívül szuggesztív alakítás: az álom és valóság magasságaiba nőtt fel. Főleg Bulla Elma nyújtott elragadó élményt. A csúnya leány, szerepe szerint, megszépült az álomban, arcán kisimulnak a ráncok, fénylik két szeme és ragyog a lelke. Hatalmas monológja, amikor kipróbálja a magukat kellető éjjeli pillangók viselkedését, sziporkázó és feledhetetlen. Egy nagy művész virtuozitásának és varázslatának lehettünk élvező tanúi Bulla játékában. Méltó partner Bilicsi (öreg Curry), Zách (Noach Curry), s nagy örömünkre a kamasz Curryfiút remekül adó Szatmári István. Simon Gy. Ferenc LIZZIE, AZ APJA ÉS AZ ESŐCSINÁLÓ: BULLA ELMA, XIVADAR ÉS PAGER ANTALL BILICSI A cirkuszban minden nap: ünnep. Ha kigyúlnak a reflektorok, s a fűrészporos porondon játszanikezdenek az artisták az izmaikkal, testükkel, ügyességükkel, néha az élettel is, a közönség ilyenkor elcsitul. Áhitatosan figyeli a játékot. Ez a csend: az ünnep. De ez a mostani ünnep, amelynek szombaton lehettünk tanúi a Fővárosi Nagycirkuszban, áhitatosabb, szebb és nagyobb, mint bármikor. Ezen 02 estén az artisták ünnepeltek. Pár hete született meg a gondolat. Azt mondták a cirkuszművészet ifjú csillagai, a kiszista artisták: rendezzünk díszelőadást, s a fellépti díjainkat, együtt a teljes bevétellel, adjuk oda az idei Világifjúsági Találkozó céljaira. A pénzt több mint húszezer forintot, átadták a díszelőadás után a VIT-alap javára, s az előadáshoz pedig hozzáadták tehetségüket és szívüket. Ezért volt olyan különösen gyönyörű most az ünnep a cirkuszban. S milyen volt a műsor? A nemes szándék megsokszorozta a tehetséget és melegítette a szívet. Tehetség és szív volt a műsorban. Ezért dicsérhetjük mindegyik szereplőt, a fiatalokat és az idősebbeket: a rúdegyensúlyozó 2 Mikát, az excentrikus 2 Ernestót, Hordós Emmyke kaucsuk-számát, a lengő trapézon dolgozó Csikászt, Fernandó—Deddy—Vidos — Ervin bohócokat, a bűvész Gálfit, az 5 Eötvös zenehumoristákat, az 5 Villám zsonglőrcsoportot, a repülő embereket, a 4 Balázst, a 2 Schneller futballozó boxerkutyáit, Balázs drótkötél-mutatványát, a kézegyensúlyozó 2 Délibábot és a 3 Schneller rakétazsonglőröket. Nemcsak az igyekezet és az áhitatos csend volt az ünnep, hanem a sok taps is. A sikerből kivették részüket a remek artistaművészek és gazdagon jutott belőle az ünnepi előadás rendezőjének, a Magyar Cirkusz és Varieté KISZ-szervezetének. A VIT-műsor egyik attrakciója: Hordós Emmyke kaucsuk-száma. Schneller Ernő, a kitűnő zsonglőr és a Magyar Cirkusz és Varieté KISZ-titkára. EGY PILLANAT TÓALMASI VASARNAP. Tóalmás termelőszövetkezeti községbe látogattak el múlt vasárnap a Színház és Filmművészei Főiskola növendékei, hogy közelebbről megismerkedjenek a parasztfiatalok életével és műsorukkal köszöntsék az újonnan alakult szövetkezeti községet. A nagysikerű előadáson közreműködött a KISZ Központi Művészegyüttesének rajkó-zenekara is. A 180 ÉVES KÉPZŐ- ÉS IPARMŰVÉSZETI GIMNÁZIUM JUBILÁRIS KIÁLLÍTÁSA, _ amelyet a Nemzeti Szalonban rendeznek _ ma, szombaton délben nyílik meg. Ünnepi beszédet mond: Szakasits Árpád. A SZOVJET FILM ÜNNEPE IRODALMI ES RAJZPÁLYÁZATÁNAK DÍJKIOSZTÓ ÜNNEPSÉGE holnap délelőtt lesz a Duna-filmszínházban. A díjak átadása után bemutatják a „Bogáncs” című új magyar filmet, Schima Bandi emlékének. Mint antik mítosz jókorú kovácsa, úgy áll az üllő poros oldalánál, szenet dobál a hunyorgó parázsra, fújtató bőre nyekergő dalt kántál. Almát faragja súlyos érclapokra. Zizeg és sír a reszelő kezében. (Izzadság-gyöngyöt dajkál hajabokra két kacskaringó homloklánc tövében.) Arca derűsen mosolyog, és látom, vasrózsákat tesz üllő vánkosára, remegő harmat fordul a virágom és szirmát bontja szíve ritmusára. H. QaLcLzs „A VAS ÉS TŰZ MESTERE”: SCHIMA BANDI IPARMŰVÉSZ. Magyarország aranykoszorús kovácsa. életének 77. ÉVÉBEN, GYŐRÖTT VÁRATLANUL ELHUNYT. HALÁLÁVAL ÁLMATLAN ÉVEK A nagy művészek filmje. URÁNIA (3. hétre prolongálva) MUNKÁS ATTILA (Budafok) TÁTRA (Pesterzsébet)10 éven alul nem ajánlott. Fiatal szobrászok a Műcsarnokban A VII. Magyar Képzőművészeti Kiállításon szereplő fiatalok kisplasztikai termése izgalmasan változatos. Lessenyei Márta expreszszív telítettségű szobra — három karcsú, álló figura, amint karjukra fektett holttestet tartanak — a gótika túlfűtöttségét idézi, jelezvén, hogy alkotója mélyen átélve, szenvedélyes hittel formálta meg mondanivalóját. („Az eszméért!”) Radó Károly a lassan, de egyre elmélyültebb műgonddal alkotó művészek közé tartozik. „Vetkőző fiú” című kisplasztikája, hasonlóan Szebényi Imre „Vízmérő nő”jéhez, eredeti gondolat szülötte, a mozdulat életteliségével, valamint a szoborrá komponálás jóságával tűnik ki. Deák László „Flórá”-ja és „Pihenő atlétá”-ja, úgy tűnik, a méret-kiválasztás annyira fontos mozzanatával van elhibázva. A formákon néhol ürességet érzünk: az összefoglalásnak ilyen fokát legfeljebb félakkora méret bírná e. Csontos László kisméretű, fából faragott akt-figurája az alkotójának az anyag iránti kiváló érzékét dicséri. Csontos bátran alkalmazta a kínai kisplasztika grafikus jellegű bevéséseit, amelyek sajátos ízt lopnak a leheletfinoman csiszolt formákba. A portrék közül ki kell emelnünk Kiss Sándor szép márványfejét, amelyet H. J. színművésztőről készített. Veszprémi Imrének a görög istennők szobrait felidéző, enyhén dőlt tartás. „Agnes”-ét, Mészáros Dezső markáns „Beethoven”-jén kívül egy sejtelemesen meglágyított formájú cigánylányfejet is kiállított. A ritkán szereplő Ülés Gyula vörösmárványba faragott „Fiatal leány fejé”-nek éppúgy örültünk, mint ifj. Szabó István fiatal férfit örökítő arcmásának, amely kiváló jellemábrázolásával, formáinak érzékeny mintázásával a művész útjának egyik kiemelkedő alkotása. Simon Ferenctől viszont többet vártunk. „Kunsági öreg parasztijában zavaró az a kettősség, ami a kalap egyszerű, szinte geometrikus tömbje, valamint az arc túlzottan részletező mintázása között fennáll. A Műcsarnok nagyszobortermében — amelynek középpontjában málló helyet kapott Laborcz Ferenc modern ihletésű „Mátrai Vémisz”-a, ez a márványba faragott költemény — találjuk Vigh Tamás két portréját. A művészt úgy ismertük eddig, mint a nyugodt harmóniák keresőjét: stílusát egyfajta modern klasszicizáló törekvéssel gondoltuk jellemezhetnek Mostani portréi — egy tuós aszszonyt és egy mérnököt örökítenek — egészen új utat jeleznek. Érzékletes mintázás, szigorúan összefoglaló formaépítés jellemzi ezeket a portrékat; arckifejezésükben — egy nillanatba enríve — remek a kép ember izgalommal telített lelkivilága, az alkotó szedem nemes nyugtalansága. Vigh Tamás arcmásai — hasonlóan Cserni* Tibor „Saint Tropez” című,* mozaikszerűen csillogó, tengerparti tömegjelenetéhez — frankánsan tanúskodnak amellett, hogy a tehetséges művész nem marad meg mesterének útjén, hanem a kanosz tanítással felvértezve, előbb-utóbb megkeresi és megtalálja a maga egyén legmegfelelőbb kifejező eszközöket. Artner Tivadar IFJ. SZABÓ ISTVÁN: FIATAL FÉRFIFEJ A harmadik líceum Olasz film Bemutató: április 23. 14 éven alul nem ajánlott