Magyar Ifjúság, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-18 / 16. szám

i film, színház művészet I film, színház művészet Illeti Sztárfotónk SZERGEJ BONDARCSUK, a neves filmszínész, azok közé a ke­vesek közé tartozik, akiknek már első filmjeik meghozták a népsze­rűséget. 1950-ben a „Tarasz Sevcsenko” címszerepét alakította és Bon­­datrésükről már mindenki tudott. S amikor 1955-ben elkészült újabb filmje, az „Othello”, Bondarcsukot ismét ünnepelték, szerte a világon. Ha belépsz a lakásába, nem tudhatod: író, művész, vagy tudós lakja? Lenyűgöz a rengeteg könyv, Aristophanés és Bjelinszkij kö­tetei a polcokon. Pedig a házigazda egykor — húsz esztendővel ezelőtt — egy egyszerű dél-oroszországi faluban élt. S a hajdani parasztfiú ma már világhírű filmsztár. Nehéz volt számára ez a húsz év, az iskolai színjátszókörtől, a rosztovi színházi középiskolán és a moszkvai filmművészeti, főiskolán keresztül, a világsikerig. Mint fiatalember, Szergej Bondarcsuk játszott az „Ifjú Gárdá”­­ban, „Az aranycsillag lovagjáéban, a „Befejezetlen elbeszélésében. Járt Magyarországon is, mindig szívesen emlékezik vissza magyar­­országi élményeire és magyar barátaira. Ma már kicsit deres a haja, pedig még nincs negyven esztendős. Kallus bemutatja: PS 01 A SRÉNT1 Az új Jászai-díjas csak hosszas csengetésre nyit ajtót. — Ne haragudjon — mondja mentegetőzve —, de gyakran há­borgatnak. Autogramért. Kedves dolog, nem? Van benne kellemet­len is. Például, amikor egy jól „be­­pálinkázott” rajongó csöngetett be. Így szólt: „Ejda, művésznő drága, maga életben csinosabb, mim a filmeken, könyörgöm ad­jon már erre a papírra egy mo­nogrammot.” Már az előszobában vagyunk. A kis asztalkán 25—30 felbontatlan levél. — A napi postám. Ma még nem volt rá időm. Általában kevés az időm. Sok a próba, rádió, szink­ron. Látja, azért takarítok, rendbe­rakom kis szobánkat. Tessék, fá­radjon beljebb. Már beljebb vagyunk, a kis szo­bában. — Ez a mi bungalowunk — mond-­­ Ja most és indián-törzsfőnöki moz- t­du­ lattal mutat szét a szobácská­­j br.n. — Minden dar’*’" a férjem tervezte. Van itt nádból font stukatór-fal, aztán vasveretes, gyalulatlan desz­­kabútor, indián használati tárgy, vadbőrszőnye­g, ikon és pálmafa. A kereveten, fából vájt teknőben: déligyümölcs. _ Most magáról beszéljen mű­vésznő! De nem beszél. Csak nagyon ke­veset. — Mit mondjak? Aztán azt mondja, hogy Jeles osztályban végzett. Soós Imrével. Horváth Terivel. Haeser ,rózsával. A „Tévedések vízjátéká”-ban fi­gyeltek fel rá. Jött a „Dulszka asszony erkölcse”. „Courage ma­nia”, „Vannak még kíséretek”. „Nem vagyunk angyalok”. ..ördög cimborája”. S a film. Legutóbb az „Ilyen vagyok” chanson-est. O milyen? — Mindenem a dal, de szeretném eljátszani az Elektrát is ... a Magyar Ifjúság kérdez: Mi a helyzet a neorealizmussal Válaszol: FERNALDO DI GIAMMATTEO (Az elmúlt héten Budapesten tartózkodott Fernaldo Di Uum­mat­­teo, a neves olasz filmesztéta és filmkritikus. A kitűnő filmszakem­­berhez munkatársunk néhány olyan kérdést intézett, amely a világ filmgyártásának fontos prob­lémáit érintette. Kérdéseinkre az alábbi válaszokat kaptuk.) — Kérjük, ismertesse röviden az olasz szaksajtóban a neorealizmus­­ról folyó vita mai állását. — E viták minden részletét át­fogni szinte lehetetlen. Azt hiszem azonban, nem ázt, ha tisztázzuk: a neorealizmus egy polgári demok­ratikus életfelfogás kifejezése, amely szorosan kapcsolódik a XX. századi olasz kultúra legjobb vív­mányaihoz és hagyományaihoz, amelyek mind ugyancsak a pol­gári demokratikus felfogás alap­ján jöttek létre. Mint az egész olasz szellemi életre általában, a neorealizmusra is erősen hatott az idealista Benedetto Grace filozó­fiája, amely kimutathatóan át meg átszövi az egyes neorealista alko­tásokat. Kétségtelen tény, hogy volt az olasz neorealizmusnak olyan törekvése is, amely a mar­xista eszmeiséget akarta kifejezni, mint Visconti „Reng a föld” című alkotása és ugyancsak a marxiz­mus felé igyekezett Giuseppe De Santis is. Ezek a kísérletek azon­ban nem mindig jártak sikerrel. Giuseppe De Santis például az egy „Róma 11 óra” című filmjétől el­tekintve, véleményem szerint, si­kerületlen filmeket alkotott, mert a problémákat a filmművészet leggyakoribb fogásaival, túlzott naturalizmussal és egy pornográ­fia határait súroló erotikával akarta ábrázolni. Munkásságának ellentmondása, szerintem, épp ab­ban rejlik, hogy a kommunista De Santis műveiben a polgári élet egyik legtipikusabb képviselőjé­nek, Gabriel D'Annuziónak köve­tőjeként mutatkozott be. A „Ró­ma 11 óra” szerencsés kivétel élet­művében, e kivétel azonban alig­hanem Zavattini érdeme, aki fel tudta kelteni De Santis érdeklődé­sét a fordulatos és nagyon aktuá­lis probléma iránt. — Az ön véleménye szerint, ho­gyan áll ma a neorealizmus Ugye Olaszországban? — Amennyiben a neorealizmust, mint egységes szempontokból ki­induló epizódok és részletek mű­vészetét fogjuk fel, úgy, kétségte­len, hogy a neorealizmus, mint fo­lyamat, megszűnt, elpusztult. Ú­gy érzem azonban, hogy a neorealiz­mus nemcsak egyféle művészeti irányzat, hanem életszemlélet is, s mint ilyen, feltétlenül él és vi­rágzik. Nemcsak az irodalomban és a költészetben, de bizonyos ér­telemben a filmművészetben is, mint ezt Pietro Gerrra egyik leg­utóbbi filmje, a „Szalmabáb” első része és a „Kihívás” című filmünk is bizonyítja. Kétségtelen tény azonban az is, hogy a neorealista filmek aránya az olasz filmgyártá­son belül erősen lecsökkent, sőt, két év óta egészen elenyésző. — Neorealista rendezőnek tart­ja-e ön Federico Fellinit, az „Or­szágúton” rendezőjét? — Mindig ellene vagyok a kate­gorizálásoknak. Fellini ma a leg­népszerűbb és legsikeresebb ren­dezők egyike Olaszországban. Két­ségtelen, hogy ő is ugyanazokból a szellemi alapokból indult ki, mint a neorealisták, s érdeklődési köre is csaknem egybevág a neo­­realizmus érdeklődési körével. Amit azonban hőskorában a neo­­realiz­mus külsőleg, társadalmi sí­kon ábrázolt, azt Fellini belsőleg, egy ember életébe vetítve adja, s ez az ábrázolásmód a belső élet bizonyos fokú megfoghatatlansága miatt általában misztikus. Én egyénileg nem értek egyet Fellini művészeti felfogásával, de kétség­telen, hogy műveiben olyan igé­nyeknek, az élet olyan vonatkozá­sainak ad kifejezést, ami iránt az emberek nagyon érdeklődnek.­­ Véleménye szerint, fel lehet-e fedezni a nyugati filmművészetben egy olyan új irányzat kibontakozá­sát, amely hatásában esetleg a neorealizmus egykori hatásához lesz hasonlítható? — A kérdésre nem egyszerű a válasz, de azt hiszem, azt felelhe­tem: tudomásom szerint nincs ilyen irányzat. Bár, ki tudja,, mintha az utóbbi hónapokban Amerikában mozogna valami. Hogy azután ez az Iránytésv, amelynek fő képviselőit én a „Di­csőség ösvényei” és a „Híd a Kwai-folyón” című filmekben vé­lem felfedezni, a továbbiak során milyen problémakörre utal majd, azt ma még korai lenne eldönteni. Kétségtelen azonban, hogy az íme­­radikai filmművészetben újabban a sajátos nemzeti problémák felé fordulás sokkal erősebben tapasz­talható, mint eddig bármikor, s az is vitathatatlan, hogy­ ez a folya­mat a kritikai öntudat jelentős növekedésével jár együtt. E folya­mat, mint objektív lehetőség, új­szerű filmirányzattá bontakozhat. Hogy valóban kibontakozik-e, vagy sem, az más kérdés, azt majd meglátjuk. — Lehetséges, hogy ez az új Irányzat a film és a televízió ver­senyének ered­­mény­eképpen ala­kult volna ki? — Nem hiszem. A film és a te­levízió versenye, bár éles és bővel­kedik fordulatokban, tulajdonkép­pen nem fogja a két kifejezési mód szakítását felidézni, legfel­jebb erősebb elkülönülését. Úgy látszik ezekben a napokban, hogy a filmgyártás és a filmművészet előtt két lehetőség, két út áll: egyrészt a televízió az egyszerű emberek felé közeledik, egyes em­berek problémáit fejezi ki, egyéni hangon (példának említhetem a ,,Marty”-t és a „32 dühös ember”-t stb.), míg a filmművészet a művé­szi eszközök tökéletesítésével egyre inkább a széleslátókörű és gazdagon kiállított látványosságok ábrázolására törekszik. Úgy látom, hogy ez a kettős megoszlás a gya­korlatban egyelőre megállja a he­lyét, de természetes, hogy amint időszerűtlen lesz, mindkét műfaj tovább megy előre a maga ma még beláthatatlan fejlődési útján. Fenyves György LAURENCE OLIVIER — PÉNZ­ZAVARBAN. A nagy angol művész — akinek „HL Richard” című film­jét most sikerrel vetítik Magyar­­országon — pénzhiány miatt nem tudja megvalósítani hatalmas ter­vét: a „Macbeth” című Shakes­­peare-tragédia megfilmesítését. Sir Laurence Olivier éppen ezért kény­telen megszegni az angol színpadi és filmszínészeknek azt az iratlan, de annál szigorúbban betartott tör­vényét, hogy semmi áron és sem­milyen körülmények között nem lépnek fel a televízióban. A világ­hírű Shakespeare-színész most el­vállalta a főszerepet az egyik Ib­­sen-dráma televíziós változatában. A londoni céggel kötött szerződésé­nek teljesítése után pedig New Yorkba repül, hogy ott is fellép­jen — szintén egy televíziós adás­ban. Angliában, Shakespeare szü­lőhazájában, íme nem is olyan csekély nehézségiekkel jár a Sha­­kespeare-koultusz ápolása ... az ESŐCSINÁLÓ „Az esőcsináló” ott kap he­lyet valahol az „Egerek és em­berek” mellett, Steinbeck nagy drámájának társaságában. Ez a két­ színpadi alkotás, amely­nek most már mindegyikét is­merjük, következetes őszinte­séggel és mélységes humaniz­mussal állítja elénk az ame­rikai kisembert, feltárva né­hány jellegzetes vonását hét­köznapjainak, sorsának, éle­tének. Az ábrázolás hitele és irodalmi színvonala bizto­sítja számukra a rangot, he­lyüket a mai amerikai dráma­­irodalom élvonalában és a vi­lág színpadain. II. Richard Nash, aki éppen ezzel a darabjával szerzett magának világhírt, az álmodo­zás és valóság, a vágyak és realitások drámáját írta meg „Az esőcsináló”-ban. A hosszú aszály, amely anyagi csőddel fenyegeti Curry-ék farmját, s a szerelem és férj után epedő Lizzie csúnyasága, amely ér­zelmi csődbe juttatja a Curry­­leányt és az egész családot: ez a rideg és makacs tény, vagy végsősoron egy különös és beszédes szimbólum, amiben az aszály és a csúnyaság döb­benetes motívuma rajzolja fel a szereplők életének és lelkének szikkadtságát. A helyzet tényleg sivár, kilá­tástalan és kegyetlen. De be­toppan ekkor hozzájuk, hívat­lanul és erőszakosan, a re­ménység: Starbuck, a szélhá­mos. Kegyesen ő megígéri, hogy esőt csinál száz dollárért, aztán megsajnálja Lizzie-t, s pár órára elhiteti vele, hogy szép. Az eső és szépség: eze­ket kell álmodni és hinni, ha Curry-ék menekülni akarnak az aszálytól és csúnyaságtól. A boldogságot egy körözött szélhámos kezéből veszik ma­gukhoz a darab hősei, miköz­ben érzik jól, hogy szemfény­vesztés áldozataivá váltak. Beletemetkeznek az elhitt ál­mokba, mert élni szeretnének, jól és szépen: ők a reményte­len reménység temetetlen ha­lottai. Volt más választásuk? Curry-ék valóban nem vál­toztathatnak másként sorsu­kon, hiába is tudnának egy másik útról, amelyen az ál­mok megvalósulásáért nem a valótlanok álmodásával, ha­nem a tettekkel lehet és kell előbbre menni. Alighanem még a szerző sem ismerhette fel ezt az utat, különben rá­lépett volna, ezért marad al­kotásában a szimbólum társa­dalmi értelme túlzott és több­nyire megfoghatatlan, a kon­fliktus megoldása csak fél­megoldás és a hit hatalmának hirdetése érdekében vallott eszme általánosság és merő ábrándozás, amiből számunkra az írói szándék őszintesége becsülendő, nem pedig a dol­gok megváltoztatásának ebben a drámában megsejtett mód­szere. Persze, a rendező és a szí­nészek felettébb izgalmas fel­adatot kapnak az ilyen drá­mában, hiszen meg kell talál­­niuk a reális élet és a megál­modott valóság, egyúttal a föl­dön lépkedő realizmus és a szárnyaló költészet hiteles arányait. A Magyar Néphad­sereg Színháza, ahol múlt pénteken láttuk „Az esőcsi­náló” premierjét, érdekes, sokszínű, szellemes, szórakoz­tató előadást produkált. Ka­zimir Károly, a darab rende­zője, sok és jó munkát, ren­geteg ötletet helyezett a pro­dukcióba; jelentős ered­ményt ért el most is a színpa­di játék egységbe­ fogott és a szerző elképzeléseit nyilván nyomon­ követő stílusának megteremtésében. Bulla Elma Lizzie-je és Páger Antal Star­­buck-je rendkívül szuggesztív alakítás: az álom és valóság magasságaiba nőtt fel. Főleg Bulla Elma nyújtott elragadó élményt. A csúnya leány, sze­repe szerint, megszépült az álomban, arcán kisimulnak a ráncok, fénylik két szeme és ragyog a lelke. Hatalmas mo­nológja, amikor kipróbálja a magukat­ kellető éjjeli pillan­gók viselkedését, sziporkázó és feledhetetlen. Egy nagy mű­vész virtuozitásának és va­rázslatának lehettünk élvező tanúi Bulla játékában. Méltó partner Bilicsi (öreg Curry), Zách (Noach Curry), s na­gy örömünkre a kamasz Curry­­fiút remekül adó Szatmári István. Simon Gy. Ferenc LIZZIE, AZ APJA ÉS AZ ESŐCSINÁLÓ: BULLA ELMA, XIVADAR ÉS PAGER ANTALL BILICSI A cirkuszban minden nap: ünnep. Ha kigyúlnak a reflektorok, s a fűrészporos porondon ját­szani­­kezdenek az artisták az izmaikkal, testükkel, ügyessé­gükkel,­­ néha az élettel is, a közönség ilyenkor elcsitul. Áhi­­tatosan figyeli a játékot. Ez a csend: az ünnep. De ez a mostani ünnep, amelynek szombaton lehettünk tanúi a Fővárosi Nagycirkusz­ban, áhitatosabb, szebb és na­gyobb, mint bá­rmikor. Ezen 02 estén az artisták ünnepeltek. Pár hete született meg a gon­dolat. Azt mondták a cirkusz­művészet ifjú csillagai, a kiszista artisták: rendezzünk díszelőadást, s a fellépti díjain­kat, együtt a teljes bevétellel, adjuk oda az idei Világifjúsági Találkozó céljaira. A pénzt több mint húszezer forintot, átadták a díszelőadás után a VIT-alap javára, s az előadás­hoz pedig hozzá­adták tehetsé­güket és­ szívüket. Ezért volt olyan különösen gyönyörű most az ünnep a cirkuszban. S milyen volt a műsor? A nemes szándék megsokszorozta a tehetséget és melegítette a szívet. Tehetség és szív volt a­­ műsorban. Ezért dicsérhetjük mindegyik szereplőt, a fiatalo­kat és az idősebbeket: a rúd­egyensúlyozó 2 Mikát, az ex­centrikus 2 Ernestót, Hordós Emmyke kaucsuk-számát, a lengő trapézon dolgozó Csi­­kászt, Fernandó—Deddy—Vidos — Ervin bohócokat, a bűvész Gálfit, az 5 Eötvös zenehumo­ristákat, az 5 Villám zsonglőr­csoportot, a repülő embereket, a 4 Balázst, a 2 Schneller futballozó boxerkutyáit, Ba­lázs drótkötél-mutatványát, a kézegyensúlyozó 2 Délibábot és a 3 Schneller rakéta­­zsonglőröket. Nemcsak az igyekezet és az áhitatos csend volt az ünnep, hanem a sok taps is. A siker­ből kivették részük­et a remek artistaművészek és gazdagon jutott belőle az ünnepi előadás rendezőjének, a Magyar Cir­kusz és Varieté KISZ-szerveze­­tének­. A VIT-műsor egyik attrakciója: Hordós Emmyke kaucsuk-száma. Schneller Ernő, a kitűnő zsonglőr és a Magyar Cirkusz és Varieté KISZ-titkára. EGY PILLANAT TÓALMASI VASARNAP. Tóal­más termelőszövetkezeti község­be látogattak el múlt vasárnap a Színház és Filmművészei Főiskola növendékei, hogy közelebbről megismerkedjenek a parasztfiata­lok életével és műsorukkal kö­szöntsék az újonnan alakult szö­vetkezeti községet. A nagysikerű előadáson közreműködött a KISZ Központi Művészegyüttesének raj­kó-zenekara is. A 180 ÉVES KÉPZŐ- ÉS IPAR­MŰVÉSZETI GIMNÁZIUM JUBI­­LÁRIS KIÁLLÍTÁSA, _ amelyet a Nemzeti Szalonban rendeznek _ ma, szombaton délben nyílik meg. Ünnepi beszédet mond: Szakasits Árpád. A SZOVJET FILM ÜNNEPE IRODALMI ES RAJZPÁLYÁZA­­TÁNAK DÍJKIOSZTÓ ÜNNEP­SÉGE holnap délelőtt lesz a Duna-filmszínházban. A díjak át­adása után bemutatják a „Bo­gáncs” című új magyar filmet, Schima Bandi emlékének. Mint anti­k mítosz jókorú kovácsa, úgy áll az üllő poros oldalánál, szenet dobál a hunyorgó parázsra, fújtató bőre nyekergő dalt kántál. Almát faragja súlyos érclapokra. Zizeg és sír a reszelő kezében. (Izzadság-gyöngyöt dajkál haja­bokra két kacskaringó homloklánc tövében.) Arca derűsen mosolyog, és látom, vasrózsákat tesz üllő vánkosára, remegő harmat fordul a virágom és szirmát bontja szíve ritmusára. H­. QaLcLzs „A VAS ÉS TŰZ MESTERE”: SCHIMA BANDI IPARMŰVÉSZ. Magyarország aranykoszorús kovácsa. életének 77. ÉVÉBEN, GYŐRÖTT VÁRATLANUL ELHUNYT. HALÁLÁVAL ÁLMATLAN ÉVEK A nagy művészek filmje. URÁNIA (3. hétre prolongálva) MUNKÁS ATTILA (Budafok) TÁTRA (Pesterzsébet)­­10 éven alul nem ajánlott.­ Fiatal szobrászok a Műcsarnokban A VII. Magyar Képzőművészeti Kiállításon sz­ereplő fiatalok kis­plasztikai termése izgalmasan vál­tozatos. Lessenyei Márta expresz­­szív telítettségű szobra — három karcsú, álló figura, amint karjuk­ra fektett holttestet tartanak — a gótika túlfűtöttségét idézi, jelez­vén, hogy alkotója mélyen átélve, szenvedélyes hittel formálta meg mondanivalóját. („Az eszméért!”) Radó Károly a lassan, de egyre elmélyültebb műgonddal alkotó művészek közé tartozik. „Vetkőző fiú” című kisplasztikája, hason­lóan Szebényi Imre „Vízmérő nő”­­jéhez, eredeti gondolat szülötte, a mozdulat élettelis­égév­el, valamint a szoborrá komponálás jóságával tűnik ki. Deák László „Flórá”-ja és „Pihenő atlétá”-ja, úgy tűnik, a méret-kiválasztás annyira fontos mozzanatával van elhibázva. A for­mákon néhol ürességet érzünk: az összefoglalásnak ilyen fokát leg­feljebb félakkora méret bírná e. Csontos László kisméretű, fából faragott akt-figurája az alkotójá­nak az anyag iránti kiváló érzékét dicséri. Csontos bátran alkalmazta a kínai kisplasztika grafikus jelle­gű bevéséseit, amelyek sajátos ízt lopnak a leheletfinoman csiszolt formákba. A portrék közül ki kell emel­nünk Kiss Sándor szép márvány­fejét, amelyet H. J. színművésztő­ről készített. Veszprémi Imrének a görög istennők szobrait felidéző, enyhén dőlt tartás.­ „Agnes”-ét, Mészáros Dezső markáns „Beetho­­ven”-jén kívül egy sejtelemesen meglágyított formájú cigánylány­­fejet is kiállított. A ritkán szereplő Ülés Gyula vörösmárványba fara­gott „Fiatal leány fejé”-nek épp­úgy örültünk, mint ifj. Szabó Ist­ván fiatal férfit örökítő arcmásá­nak, amely kiváló jellemábrázolá­sával, formáinak érzékeny mintá­zásával a művész útjának egyik kiemelkedő alkotása. Simon Fe­­renctől viszont többet vártunk. „Kunsági öreg parasztijában za­varó az a kettősség, ami a kalap egyszerű, szinte geometrikus tömbje, valamint az arc túlzottan részletező mintázása között fenn­áll. A Műcsarnok na­gy­­szobortermé­ben — amelynek középpontjában málló helyet kapott Laborcz Fe­renc modern ihletésű „Mátrai Vé­­misz”-a, ez a m­árványba faragott költemény — találjuk Vigh Tamás két portréját. A művészt úgy is­mertük eddig, mint a nyugodt harmóniák keresőjét: stílusát egy­fajta modern klasszicizáló törek­véssel gondoltuk jellemezhetnek Mostani portréi — egy tu­­ós asz­­szonyt és egy mérnököt örökíte­nek — egészen új utat jeleznek. Érzékletes mintázás, szigorúan összefoglaló formaépíté­s jellemzi ezeket a portrékat; arckifejezésük­­ben — egy nillanatba enrí­ve — remek a kép ember izgalommal te­lített lelkivilága, az alkotó szedem nemes nyugtalansága. Vigh Tamás arcmásai — hasonlóan Cserni* Tibor „Saint Tropez” című,* mo­­zaikszerűen csillogó, tengerparti tömegjelenetéhez — frankánsan tanús­kodnak amellett, hogy a te­hetséges művész nem marad meg mesterének útjén, hanem a kanosz tanítással felvértezve, előbb-utóbb megkeresi és megtalálja a maga egyén legmegfelelőbb ki­fejező eszközöket. Artner Tivadar IFJ. SZABÓ ISTVÁN: FIATAL FÉRFIFEJ A harmadik líceum Olasz film Bemutató: április 23. 14 éven alul nem ajánlott

Next