Magyar Ifjúság, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-04-01 / 13. szám
fiatal írók fóruma P V V W W W W 'W- -W- -W -w- , z Urál folyó fahídjának lábánál hószakállú, cserzett arcú aggastyán ült, és szent énekeket kínlódott világgá cirillbetűs zsoltáros könyvéből. Lábánál kalugyorsüveg, irgalom-kopejkásokra várva. A vénember olykor megigazította drótkeretes pápaszemét és szundított. Hanem amikor meglátta a láger felé terelt hadifoglyok kétezres tömegét, magasra szárnyalt az éneke. — Hoszpogyin pomeluj, pome ... Augusztusi délután volt, s illatos, napfényes mindkét világrész. A vén kalugyer Ázsiája s a folyón túli Európa ""egyaránt. Körös-körül fehér hegyek, zöldbe mosódott erdőségek kerítették a tájat, s feketének a Mágnáshegy árváskodott a közepén meg a magnitogorszki vasmű tucatnyi kéményének felszálló füstje felette. És a hadifoglyok kedve, mert az is fekete volt. Néhány szomjan tikkadozó a folyóparton kecskebékára vadászó, vidám gyerekeket instálta vízért, hanem azok az Urálba dobták a csajkákat, és gyűlölködően kiabáltak vissza. Nem csoda hát, ha a sok ezer kilométerről hozott reménytelenség akkora szakállat eresztett, mint a híd lábánál kegyeskedő szakállas koldus. Csak a menet közepén lépkedő, araszos bajszú magyar volt fiatalabb kedvű s már tíz lépésről ránevetett az istenével társalkodóra. — Mondtam én, emberek, nem utaztunk ingyen. Három hétig rázott a vonat, hogy énekes koldust láthassunk. Aggyonisten öregapám. Többen rámordultak, hogy ne lármázzon, a kísérő őr is odafigyelt, de a vidám nagybajszos csak nem adta alább. A sok kedvet otthon hagyott kapott az alkalmon, hogy másra figyelhet. Némelyik száj szegletére sápadt mosolygás lopódzott a több hetes szakáll bozótjából. — Idáig kellett nyomorognunk ötvenen egy vagonban, hogy kendet láthassuk. Mért nem választ tisztességesebb mesterséget, öregapám? Hitvány kenyér kereset ez. Itt ez a folyó, halászhatna. Eljöttünk olyan állomás mellett, ahol puskás nőszemély őrizte a gabonát, mert nem pártol fel maga is egy mauzert. Van föld is, rengeteg vetetten pusztaság. Kapálhatna kedvére. — Hoszpogyin pomeluj — kornyikálta ismét a hószakállas, mire a bajszos magyar végérvényesen keresztet vetett rá. • — Hiszen ha ez a bolondja kendnek, nem is fejelem tovább. Ne hívjanak Vincellér Istvánnak, ne tiszteljenek az egri érsek számadó jár-~ hászának, ha egy hathetes kölyökpultnak nem elég ennyi iskola .. Az oszlop indulásba vonaglott. Vitte a magyarázót is, de a tanácsadás meglustította kicsiket a járását, s a morgós üzbég kísérő-katona káromkodva megbíztatta: — Davaj bisztra, popjáty — s kitől, kitől nem tanult idegenes magyarsággal utána. — jorsan, jorsan, etesével. — Ötösével az te — bölcselkedett a nagybaj úszás — ha mondod, mondd rendesen. Jorsan, jorsan, olyan ez, mintha valaki asszony helyett kasztrolyt mond. Az üzbég csúfolkodásnak vette a visszaszót. Valami édesanyás káromkodást mozdult, s géppisztolyával lapockán gyámolította a juhászt, amit az megint nem vett ajándéknak. Sütött a nap. A domboldalakon szinte lecsordult a virágos hajdinatáblák fehérsége s az emberkígyó dombra fel, völgybe le, a láger kapujáig vonaglott. A kettőezerből legalább kétszázan megtudták ezen a délutánon, hogy a nagy baj úszó juhászt Vincellér Istvánnak hívják. A salaktéglából U betű formára épített lágerben kéthetes pihenés várta a foglyokat. Prices helyett ágy, szalmazsákkal, takaróval. Tiszta fehérnemű, fürdő, borbély, soknak nem sok, nem is disznótoros, de naponta háromszori koszt, melyen szomorúból veszekedővé pendültek. Bálint, a magyarnóta-énekes, a barakk mögött gyakorolt. Sallai prímás faragta már a hegedűjét. Szőnyi bácsi kopejkásokból gyűrűket kalapált. Vastag János, a pipagyártó csibukokat vésett. S az okosok politizáltak. Hogy nincs még a háborúnak vége, ott van a japán hadsereg stb. Mások a németeket szidták, hogy minden szakács közülük kerül a konyhára. Az ügyeskedők elkezdtek tovarisozni. — Azt mondta a raktáros Ivan Ivanovics, hogy ő nekünk nem elvtárs — panaszolta Szekercés úr, a pesti pék, Holdas munkaszolgálatosnak. — Hiába mondtam neki, hogy én szociáldemokrata voltam. Nem fogadnak el kommunistának. Azt nem is. De Csupin hadnagy minden étkezésnél megkérdezte, TÍMÁR mate hogy elég e a koszt, Anna Sztyepanova orvosasszony, a kívánatos Maruszja szesztrával sorra vizsgálta a jónépet, a kapitány, Halfin pedig századokba, szakaszokba, zászlóaljakba osztotta, s mindnek parancsnokot rendelt az élére. Pendüit a lágernyáj, kenyérosztáskor németet vertek, s lefekvés előtt a fiatalok pecsenyét sütögettek egymás fenekén, C sak Vincellér István hallgatott az urál-hidi népszerűség után talán egy hétig. Hanem akkor se szó, se beszéd, esti létszámellenőrzéskor kilépett a sorból és feszesen szalutált a lágerparancsnok Halfin kapitány előtt: — Kapitány úr, Vincellér István honvéd, alázatosan kérek munkát. Megbolondulok már ettől a sok marakodástól. Tessék adatni seprűt, lapátot, kosarat. Felsöpröm az udvart. Ráfér. Zupásék gyomrában hetet fordult a jutási szellem a fegyelemsértésre, a többség hízelkedésnek vette a dolgot. Halfin ránézett Vincellér Istvánra, mosolygott. — Sztarsi, mit akar ez az ember? — Munkát kér, kapitány úr. Fel akarja seperni az udvart. — Nagyon jó. Derék öreg. Mi a mestersége? — Juhász, alázatosan jelentem, számadó, öt bojtárral. — Adjatok neki, amit kér. Miért akar dolgozni? — Mert én munka nélkül sose voltam. Még a juhok mellett is faragtam, kötelet fontam. Jobban megy úgy az idő. — Gyújts rá — s öt hosszú fokos Bjelomorkánál cigarettát nyomott a kezébe. — Ha bármi kell, csak gyere hozzám. A létszám egyezett, az oszlop oszolyba röppent és a barakkban húszféle vélemény záporlott a Vincellér István nyakába. — Édesapám, lövöm a csikket — előzött mindenkit Uborka, a Valkiatelepi vagány. — Kihozom érte a vacsoráját. — Mit alázatoskodik — mordult Bagócza csendőr. — Mit hajbókol a vén oktalanja. Még azt hiszik, hogy mindnyájan dolgozni akarunk. — Aki szolga volt, az is marad — ítélkezett Szamosújváry—Leinemann közgazdász. És vég nélküli fejtegetésbe kezdett, mi a különbség a munkaállam és a rendi állam morálja között. Csak Vincellér István nem vánt meg semmit. — Munka nélkül nem lehet megélni, — hajolt Gergely hadapródhoz, ágyszomszédjához, akivel nagyon összemelegedett. — Nekem otthon is olyan hosszú volt a tél, mint az egész esztendő. Itt meg különösen. Ha nem jár az ember keze, az esze jár. Otthon. A szíve csavarodik Ezért kértem én seprűt. Másnap már szépítette az udvart Fütyült. A konyháról annyi ennivalót kapott, amennyiért a tolóablak elé állt. Levesen-kásán spórolta a kenyeret és gazdagodott. A kenyér volt a valuta, dohányt, mahárkát, ruhacserét jelentett, s a kivonulás idejére úgy megváltozott Vincellér István, mint aki házasodni készül. Ü.i sapka volt a fején, aggusztált ruha feszült a testén, hegyivadász vasasbakancs a lábán, szájában pedig a Vastag-féle pipagyárból kikerült csibuk füstölgött az ég felé, nevének kezdőbetűivel a szárán. A barakkban egyszer Szekercés úr mellé telepedett. — Nem tovaris kell ezeknek, Szekercés úr, hanem munka. Száz tovarisozásnál többre becsülik, ha valakiben igyekezetet látnak. Komám már az egész tisztikar. Csak beszélni nem tudok velük. Sok mahárkája volt, sok barátja érte, s a sok fojlógató között ő volt az élő eleven harmónia. Mire reggelire kiabáltak, felsöpört, s az ég állapotairól jóslatba tette a várható időjárást. — Délről borul, bocskor szorul még máma. Az a kosfejű felhő pedig, amelyik a nap felé öklel, az zivatart jelent. A fiatalság bolondozott vele, a komolyabbak rá se figyeltek, sokan haragudtak rá, s ő meg dohánnyal tartott csúfolót, közömböst, ellenséget, még a kiszsoldú szovjet katonákat is. Az őrtoronyba is feldobta a dohányzacskóját. A munkahelyre vonulást se várta nálánál jobban senki. Délre már két orosz barátja volt. Az egyik Gyermcsuk brigádos, a másik Csujkov bácsi. Mindkettő volt magyar fogoly. Este róluk mesélt Gergely hadapródnak. — Gyerucsuknak asszonya volt Újszászon. Ukrán a koma. Csujkov az idevalósi. Tizenkilencbe veres katona volt nálunk. Azt újságolta, hogy ez a ményke nagy város húsz esztendős sincs. Azelőtt pár koszos vityilló volt csak itt. Most meg beleférne a hasába Eger. Szóval, nem olyan hitványok ezek, ahogy a papok prédikálták otthon. Tetszett neki az új világ — ő nevezte így —, pedig már a harmadik napon összeveszett Filatovval, az alapásók munkavezetőjével, akinél a Pántos őrmester harmadik szakaszával dolgozott. — Komangyij — tüzelt a munka- Az a nagybajuszt rembevezető, red dologkerülő. Nem dolgozik. Nem adom meg a száz százalékot miatta, hogy kétszeres kását, felemelt adag kenyeret kaphassatok. Most is ott ül a kőrakás mögött. Kalapálja az ásót, reszeli. Meg pipázik. — Mi van, Vincellér bácsi — ment hozzá az őrmester a munkavezetővel. — Az hallom, hogy maga lóg. — Az édesanyja bánatát! — nézett fel a szerszámával bajlódó. — A szerszámot hozom rendbe. Olyan ásót adtak, hogy ujjnyis volt az éle. Kikalapáltam, reszeltem, rugóacélt szereltem rá. Most már ásó. Mondja meg, hogy a jó szerszám fél munka. Most már nézhet csudálkozhat, mit viszek véghez vele. Csodálkozott is. Egy ásónyom huszonöt centis volt másnál, Vincellér Istvánnál negyven, s egy-két óra alatt utolérte a többieket. Filatov a zsebébe nyúlt, félmarék maharkát ujjhegyezett a markába és viccelődve kötözködött vele: ' — Hány embert gyilkoltál meg, öreg? — Egyet se. Magát akarom, ha s nem ad elég százalékot. Karasó? — Nem jó — ment odébb nevetve a megfenyegetett és ezzel végérvényesen békesség lett közöttük. Csak a szakasztársai fejelték. — Nem lesz ez így jó, Vincellér bácsi — aggodalmaskodott Prekier, a minden csillagosabbat instáló továbbszolgáló. — Megvadítja őket és mindnyájan kárát látjuk. Hiába, ők az urak. — Minek kell komázni velük? — Így Tálas őrmester. —Vegyünk pélldát a németekről. Azok igen. Még itt is megmutatják, hogy többre tartják magukat. Eljöhet az idő, amikor felelni kell azért, ki volt, hol volt, hogyan őrizte a magyar becsürletet. De hát minek mondjam én ezt egy juhásznak? ! Vincellér István nem retirált. — Nézzék meg, hogy beszél nákik a kétkezi a mérnökkel. Nem alázatoskodik, még istenei is, ha igazát érzi. Hogy volt otthon? Úgy haptákoltam a majd igen gyerekem intéző előtt, mintha isten lett volna. Ö te- *gezett, én magáztam. A kanonok uraknak meg kezet is kellett csókolni. Nem veszik ezek zokon, ha szemüktől nézünk. S hétről kettőre Gergely hadapródnak: — Nem van a rossz vallás ez a komunizmus, csak eresztenének, haza. Istenemre, sokkal rosszabbat vártam. A hadapród maga se tudta, mit mondjon erre. — Hát, Vincellér bácsi, azért ne cserélje ilyen könnyen a vallását, mert még nagyon a miatyánk elején járunk. ( A beszélgetést Erdődy hadapród szakította félbe, a nevelőtiszt hátramozdítója. Újságot lobogtatott. Az első Szabad Népet, ami az Urálba is kitalált, s igen tavaszi hírt olvasott belőle az őszi naplementbe. Úgy kinyílott tőle a reménység, mint májusra kelvén az orgonavirág. — Figyelem, emberek! Otthon mérik a földet, osztják a nagybirtokokat. Földreform született. Hallgassák csak... — És bizonyságul felolvasta a hosszú cikket. Csend volt a barakban, még a sarkokban téli szállásra húzódott legyek se zümmögtek, míg olvasott. Hanem azután úgy kavargott a sok ember százféle véleménye, mint forgószélben a csutkalevél. — Hát ezek szerint nem hazudott a soproni kapitány — emlékezett Binder Jenő summásgazda. — Azt mondta, hogy: „Földet kaptok, vengerszki szegények!” Nem hittük, azt mondtuk, messziről jött. — Kisemmiznek az otthoni szerencsések — kesergett az ifjú, a nagy mahomed vasi. — Várhattak volna az osztással, míg hazamegyünk. Ha egyáltalán hazamegyünk... Szekercés úr aludni akart, Filep jegyző a Nagyatádi-reform rossz emlékével rontotta az ünnepet, csak Vincellér István rágta hidegen a pipaszárat. Nem nyilatkozott. A Kisgyerek bírta végül is szóra, a szentandrási kubikos. — Mit gondol, Vincellér bácsi, kaipok én földet? Családfenntartó va- "gyok, anyámat, két kistestvéremet | tartom. | — Ha kapsz, kapsz, ha nem, nem ! — böffentette a juhász és befelé füs- ] tölgött. | — Maga nem is örül? Magának is 4 dukál. ] — Valamit kihagytak a nótából az otthoni okosok — s keserves sóhaj- t tásba indította bizalmatlanságát —, s ha a pusztákat osztják, a legelőket is osztják. Akkor pedig mi lesz a birkával. A birka — gyapjú, hús, trágya, sajt, túró. A birka — minden ... S napokig szótlankodott. Hazai levél hozta meg a kedvét, Gergely hadapród olvasta, mert ő nem ismerte az írást. _ — Olvassa el még egyszer, zászlós úr — léptette elő a poétát, hogy kedvet csináljon neki — olvassa el mégegyszer, gyújtson rá, egy betű se hibádzzon! Tényleg azt írta az aszszony, hogy tizenöt hold földet jussoltam volna? Így szólt a levél: Kedves Uram, István! Kívánunk a felettünk való Istentől olyan nevezetes jó egészséget, mint amilyen minékünk van. A nyájat megrühelte a front, éppen csak a saját juhok maradtak meg. Huszonnégy anya, két kos, tíz jerke, meg öt toklya. Ezt meghagyták, mert sírva szaladtam a tiszthez, hogy ez a mienk, nem az érsek úré. Tudatom veled, hogy tizenöt hold földet kaptunk az állás mellett, és a hodály is minekünk jutott. Már fel is szán- tattam három holdat. Sok gondom van a gyerekekkel. Elnyüstölik az összes ruhádat. Pistát fel is pofoz- s torra, mert pipázáson kaptam. Más újság nincs. Tisztelünk, jó egészséggel. Misére is befizettem, hogy min * előbb hazakerülj. Szerető asszonyod, RoziVincellér .Istvánnak hatal-masat emelkedett a mell-kasa. Arca meg olyan lett, , mint a zápor utáni ragyogásba szépült nyári ég. Lihegett, nyújtózkodott benne az öröm. ( — Hát akkor... hát akkor... áldja meg az isten, aki ebben illetékes. Tíz holdat gyepnek hagyunk, írja, 1 zászlós úr, ötöt mag alá feltörni. Tíz holdon fölös száz birka megél. Szinte kiabálva az egész barakknak: 1 — Itt van, emberek, az összes ma- horkám. Gyújtson rá, akinek nincs. Az is, akinek van, az is, aki nem dohányzik. Ingyen! 1| Részlet a szerző „Száz tű hossza” 1 című elbeszéléséből. 1 0 (Mikulka Gyula rajza) •m&m - ÁZJfá.YkYÁ.-Y&NM:ÍXvY jíkí. . •_l. 111 1 m Balázs József: Tavasz a Tiszaparton KALÁSZ MÁRTON : Nálam gyülekeztek aznan délután. Mezei szagokkal telt meg a szobám. Volt, aki szőlőjét, fáit hagyta ott, néhányan a szántást s vetetten magát. S fáradt, poros arccal — mégis mint a méh, röppentek a tudás virága fölé. Aztán tanakodtak — végre mi a jobb? Szétszórt parcellák vagy közös birtokok? ÚTON S akik tétováztak külön utakon, mélyre hajtott fejjel tűnődtek nagyon... Megkoccant az ablak — tavasz-alkonyat nevetett be hozzánk, aztán elszaladt. Idebent ocsúdtak hát az emberek. Tolták a padot, hogy szétszéledjenek. S ki föltartott fejjel, ki rágódva még — magukkal vitték az új élet ízét. MARÓTI LAJOS: A hallgatás mélyén Szemezgetem a csöndet mint a szőlőt. Fáradt a fürt s a mozdulat is fáradt. Szeretném végre itthon tudni újra dallamokkal oly buzgó őszi szádlót. A süket fülben zümmöghet a csönd így. Mint a kagylóban. Hallgatás körült már körbe körém és ezt a némaságot őrzi a négy fal. Apró neszekkel örökké zsibongó jelenléteddel éli itt az éltét lámpa s karosszék, mind néma nélküled. — taVTjii xvcuvclji LÁSZLÓ ERNŐ: A lyjj szerenád Édesanyám, micsoda álom! Fennakadtam egy rózsaágon. Édesanyám, micsoda álom fennakadni egy rózsaágon. Hajnalonta a virág-világ lángra fakad, ha lengen lát. Nézd, a tátika sárga szája beleremeg a pirkadásba. Amire ébredsz, nem a gépek, méhek zúgnak, zúgnak a méhes... öt világrész és ti csillagok, ilyen hajnalt még nem láttatok. Résbe búvik a gyom, az árva, s belepusztul az árvaságba. Kiskertek dala, virág-ének, új szerenád a messzeségnek. A puszpángbokron a levelek: karon ülő rengeteg gyerek. Édesanyám, övék az álmom, kik kapaszkodnak rózsaágon. Ilyen hamust sohasem ért még a virágokban rekedt szépség, kik illatos, friss földből keltek s egymásba oltva énekelnek Szél se fújja, felhő se bántja. Felfut a házak homlokára, befutják a világot fénnyel, hűséggel, piros reménységgel, a veteményes égnek intve festi a füstöt rózsaszínre, verssel, tavasszal, muzsikával, mit se törődve elmúlással. S a csillagok, salátafejek szomjúhozva visszafénylenek. Anyám, aranyos jóakaróm hívlak, te legyél rózsakaróm. THERESE RAQUIN Zola regényének franciaolasz filmváltozata Marcel Carné rendezésében Főszerepben: Simone Signoret Raf Valloné. Széles változatban is. Csak 18 éven felülieknek. Bemutató: április 6. aHgHEBSBBB0BBB[ä®Bg[i]SBBBBBBESSEBSSEEBBSBEBBEB®EBSBBBBBSBHBBBEBBBBBBBSBBSBEBSBEESBBBEEBBBBBBBBSBBSBBBB®EBr*!li!SBSBBBBBSSBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBEBEBBBSBBBBEaSSBBBEBBBBBBBraBBEBEBBBSBBBr.]EEHg[ii[ii[i]*[i]r BOLESLAW PRUS regénye nyomán írta CS. HORVÁTH TIBOR, rajzolta SEBŐK IMRE Most következő képregényünk színhelye Egyiptom, időszámításunk előtt a XI. században. Az egykor oly hatalmas birodalom csillaga ebben az időben már hanyatlóban van. Uralkodója: az agg XII. Ramszesz fáraó. A hatalom tényleges birtokosa: a papi rend.Egyiptom papjai a kor legképzettebb csillagászai, orvosai, mérnökei, de varázslóknak tüntetik fel magukat, tudományos ismereteiket misztikus ködbe burkolva gondosan titkolják. Ennek köszönhetik, hogy idők folyamán mind több kiváltsághoz jutottak és ennek révén tudták sok évszázadon át megőrizni mérhetetlen gazdagságukat és befolyásukat. SzARGON SZATRAPA GAZDAGOsODATATOÍL, VAGY ÁMÍTÁS VOLT! (O DE AKÁR AZ ISTENEK HARAGJÁT HÍVJ AKAR HERIHOR ŐKEGYESSÉGE NEHEÁTi EGYARÁNT NAGY, BAJ LEHET BELŐLE. TEDD. AMIT KIVANNAK TŐLED ES VÁRTŰRELEMMEL. ELÉRKEZIK MÉG A L.__ TE IDŐD. HERCEGEM!_____-g ajándékokkal kedveskedett aM_ _ „ A TRÓN ÖRÖKÖSNEK. A HAJLÉKONY ACÉLPENGE EGYETLEN SUHINTÁSSAL KETTÉSZELTE A NEMEZ BRONZKARDOT. A TERMEN A CSODÁLKOZÁS MORAJA FUTOTT VÉGIG. » NEM ALKUDOZNI KELL VELÜK, HANEM ELTAPOSNI, OKÉT. MIELŐTT. legázoljuk Egyiptomot!« -gondolta Ramszesz. VST ...ES VÉGEZETÜL AZ ENVRAMP^rí ásszar Király ezt a kardot küldi neked, hercegem, adj parancsot egyik tisztednek, HOGY EMELJE TÁMADÁSRA A KARDJÁT. BEMUTATOM CSODÁLATOS EREJÉT. „ Igazad van. “ TUTMÓZSZ. JÖJJÖN HÁT , AZ ASSZÍR KÖVET!