Magyar Ifjúság, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-04-01 / 13. szám

fiatal írók fóruma P V V W W W W 'W- -W- -W -w- , z Urál folyó fahídjának lábánál hószakállú, cser­zett arcú aggastyán ült, és szent énekeket kínlódott világgá cirillbetűs zsoltáros könyvéből. Lábánál kalugyorsüveg, irgalom-kopejkásokra várva. A vén­ember olykor megigazította drót­­keretes pápaszemét és szundított. Hanem amikor meglátta a láger felé terelt hadifoglyok kétezres tömegét, magasra szárnyalt az éneke. — Hoszpogyin pomeluj, pome ... Augusztusi délután volt, s illatos, napfényes mindkét világrész. A vén kalugyer Ázsiája s a folyón túli Európa ""egyaránt. Körös-körül fehér hegyek, zöldbe mosódott erdőségek kerítették a tájat, s feketének a Mág­náshegy árváskodott a közepén meg a magnitogorszki vasmű tucatnyi kéményének felszálló füstje felette. És a hadifoglyok kedve, mert az is fekete volt. Néhány szomjan tikkadozó a fo­lyóparton kecskebékára vadászó, vi­dám gyerekeket instálta vízért, ha­nem azok az Urálba dobták a csaj­kákat, és gyűlölködően kiabáltak vissza. Nem csoda hát, ha a sok ezer ki­lométerről hozott reménytelenség akkora szakállat eresztett, mint a híd lábánál kegyeskedő szakállas koldus. Csak a menet közepén lépkedő, araszos bajszú magyar volt fiata­labb kedvű s már tíz lépésről ráne­vetett az istenével társalkodóra. — Mondtam­ én, emberek, nem utaztunk ingyen. Három hétig rá­zott a vonat, hogy énekes koldust láthassunk. Aggyonisten öregapám. Többen rámordultak, hogy ne lár­mázzon, a kísérő őr is odafigyelt, de a vidám nagybaj­szos csak nem adta alább. A sok kedvet otthon hagyott ka­pott az alkalmon, hogy másra figyel­het. Némelyik száj szegletére sápadt mosolygás lopódzott a több hetes szakáll bozótjából. — Idáig kellett nyomorognunk ötvenen egy vagonban, hogy kendet láthassuk. Mért nem választ tisz­tességesebb mesterséget, öregapám? Hitvány kenyér kereset ez. Itt ez a folyó, halászhatna. Eljöttünk olyan állomás mellett, ahol puskás nősze­mély őrizte a gabonát, mert nem pártol fel maga is egy mauzert. Van föld is, rengeteg vetetten pusztaság. Kapálhatna kedvére. — Hoszpogyin pomeluj — kornyi­­kálta ismét a hószakállas, mire a bajszos magyar végérvényesen ke­resztet vetett rá. • — Hiszen ha ez a bolondja kend­nek, nem is fejelem tovább. Ne hív­janak Vincellér Istvánnak, ne tisz­teljenek az egri érsek számadó jár-~ hászának, ha egy hathetes kölyök­­pultnak nem elég ennyi iskola .. Az oszlop indulásba vonaglott. Vitte a magyarázót is, de a tanács­adás meglustította kicsiket a járá­sát, s a morgós üzbég kísérő-katona káromkodva megbíztatta: — Davaj bisztra, popjáty — s ki­től, kitől nem tanult idegenes ma­gyarsággal utána. — jorsan, jorsan, etesével. — Ötösével az te — bölcselkedett a nagybaj úszás — ha mondod, mondd rendesen. Jorsan, jorsan, olyan ez, mintha valaki asszony he­lyett kasztrolyt mond. Az üzbég csúfolkodásnak vette a visszaszót. Valami édesanyás károm­kodást mozdult, s géppisztolyával la­pockán gyámolította a juhászt, amit az megint nem vett ajándéknak. Sütött a nap. A domboldalakon szinte lecsordult a virágos hajdina­táblák fehérsége s az emberkígyó dombra fel, völgybe le, a láger ka­pujáig vonaglott. A kettőezerből legalább kétszázan megtudták ezen a délutánon, hogy a nagy baj úszó juhászt Vincellér Istvánnak hívják. A salaktéglából U betű formára épített lágerben kéthetes pihenés várta a foglyokat. Prices helyett ágy, szalmazsákkal, takaróval. Tiszta fe­hérnemű, fürdő, borbély, soknak nem sok, nem is disznótoros, de na­ponta háromszori koszt, melyen szomorúból veszekedővé pendültek. Bálint, a magyarnóta-énekes, a barakk mögött gyakorolt. Sa­llai prímás faragta már a hegedűjét. Szőnyi bácsi kopejkásokból gyűrű­ket kalapált. Vastag János, a pipa­gyártó csibukokat vésett. S az oko­sok politizáltak. Hogy nincs még a háborúnak vége, ott van a japán hadsereg stb. Mások a németeket szidták, hogy minden szakács közü­lük kerül a konyhára. Az ügyeske­dők elkezdtek tovarisozni. — Azt mondta a raktáros Ivan Ivanovics, hogy ő nekünk nem elv­társ — panaszolta Szekercés úr, a pesti pék, Holdas munkaszolgálatos­nak. — Hiába mondtam neki, hogy én szociáldemokrata voltam. Nem fogadnak el kommunistának. Azt nem is. De Csupin hadnagy minden étkezésnél megkérdezte, TÍMÁR mate hogy elég e a koszt, Anna Sztyepa­­nova orvosasszony, a kívánatos Ma­­ruszja szesztrával sorra vizsgálta a jónépet, a kapitány, Halfin pedig századokba, szakaszokba, zászló­aljakba osztotta, s mindnek parancs­nokot rendelt az élére. Pendüit a lágernyáj, kenyérosztáskor németet vertek, s lefekvés előtt a fiatalok pecsenyét sütögettek egymás fene­kén, C sak Vincellér István hall­gatott az urál-hidi népsze­rűség után talán egy hétig. Hanem akkor se szó, se beszéd, esti létszámellen­­őrzéskor kilépett a sorból és fesze­sen szalutált a lágerparancsnok Hal­fin kapitány előtt: — Kapitány úr, Vincellér István honvéd, alázatosan kérek munkát. Megbolondulok már ettől a sok ma­rakodástól. Tessék adatni seprűt, lapátot, kosarat. Felsöpröm az ud­vart. Ráfér. Zupásék gyomrában hetet fordult a jutási szellem a fegyelemsértésre, a többség hízelkedésnek vette a dol­got. Halfin ránézett Vincellér Istvánra, mosolygott. — Sztarsi, mit akar ez az ember? — Munkát kér, kapitány úr. Fel akarja seperni az udvart. — Nagyon jó. Derék öreg. Mi a mestersége? — Juhász, alázatosan jelentem, számadó, öt bojtárral. — Adjatok neki, amit kér. Miért akar dolgozni?­­ — Mert én munka nélkül sose vol­tam. Még a juhok mellett is farag­tam, kötelet fontam. Jobban megy úgy az idő. — Gyújts rá — s öt hosszú fokos Bjelomorkánál cigarettát nyomott a kezébe. — Ha bármi kell, csak gyere hozzám. A létszám egyezett, az oszlop oszolyba röppent és a barakkban húszféle vélemény záporlott a Vin­cellér István nyakába. — Édesapám, lövöm a csikket — előzött mindenkit Uborka, a Valk­ia­­telepi vagány. — Kihozom érte a vacsoráját. — Mit alázatoskodik — mordult Bagócza csendőr. — Mit hajbókol a vén oktalanja. Még azt hiszik, hogy mindnyájan dolgozni akarunk. — Aki szolga volt, az is marad — ítélkezett Szamosújváry—Leinemann közgazdász. És vég nélküli fejtege­tésbe kezdett, mi a különbség a munkaállam és a rendi állam mo­rálja között. Csak Vincellér István nem vánt meg semmit. — Munka nélkül nem lehet meg­élni, — hajolt Gergely hadapródhoz, ágyszomszédjához, akivel nagyon összemelegedett. — Nekem otthon is olyan hosszú volt a tél, mint az egész esztendő. Itt meg különösen. Ha nem jár az ember keze, az esze jár. Otthon. A szíve csavarodik Ezért kértem én seprűt. Másnap már szépítette az udvart Fütyült. A konyháról annyi enniva­lót kapott, amennyiért a tolóablak elé állt. Levesen-kásán spórolta a kenyeret és gazdagodott. A kenyér volt a valuta, dohányt, mahárkát, ruhacserét jelentett, s a kivonulás idejére úgy megváltozott Vincellér István, mint aki házasodni készül. Ü.i sapka volt a fején, aggusztált ruha feszült a testén, hegyivadász vasasbakancs a lábán, szájában pe­dig a Vastag-féle pipagyárból kike­rült csibuk füstölgött az ég felé, ne­vének kezdőbetűivel a szárán. A barakkban egyszer Szekercés úr mellé telepedett. — Nem tovaris kell ezeknek, Sze­kercés úr, hanem munka. Száz to­­varisozásnál többre becsülik, ha va­lakiben igyekezetet látnak. Komám már az egész tisztikar. Csak beszélni nem tudok velük. Sok mahárkája volt, sok barátja érte, s a sok fojlógató között ő volt az élő­ eleven harmónia. Mire regge­lire kiabáltak, felsöpört, s az ég ál­lapotairól jóslatba tette a várható időjárást. — Délről borul, bocskor szorul még máma. Az a kosfejű felhő pedig, amelyik a nap felé öklel, az zivatart jelent. A fiatalság bolondozott vele, a ko­molyabbak rá se figyeltek, sokan ha­ragudtak rá, s ő meg dohánnyal tar­tott csúfolót, közömböst, ellenséget, még a kiszsoldú szovjet katonákat is. Az őrtoronyba is feldobta a do­hányzacskóját. A munkahelyre vonulást se várta nálánál jobban senki. Délre már két orosz barátja volt. Az egyik Gyerm­­­­csuk brigádos, a másik Csujkov bá­csi. Mindkettő volt magyar fogoly. Este róluk mesélt Gergely hadapród­nak. — Gyeru­csuknak asszonya volt Újszászon. Ukrán a koma. Csujkov az idevalósi. Tizenkilencbe veres ka­tona volt nálunk. Azt újságolta, hogy ez a ményke nagy város húsz esztendős sincs. Azelőtt pár koszos vityilló volt csak itt. Most meg bele­férne a hasába Eger. Szóval, nem olyan hitványok ezek, ahogy a papok prédikálták otthon. Tetszett neki az új világ — ő ne­vezte így —, pedig már a harmadik napon összeveszett Filatovval, az alapásók munkavezetőjével, akinél a Pántos őrmester harmadik sza­kaszával dolgozott. — Komangyij — tüzelt a munka- Az a nagybajuszt r­embe­vezető, red dologkerülő. Nem dolgozik. Nem adom meg a száz százalékot miatta, hogy kétszeres kását, felemelt adag kenyeret kaphassatok. Most is ott ül a kőrakás mögött. Kalapálja az ásót, reszeli. Meg pipázik. — Mi van, Vincellér bácsi — ment hozzá az őrmester a munkavezető­vel. — Az hallom, hogy maga lóg. — Az édesanyja bánatát! — nézett fel a szerszámával bajlódó. — A szerszámot hozom rendbe. Olyan ásót adtak, hogy ujjnyis volt az éle. Kikalapáltam, reszeltem, rugóacélt szereltem rá. Most már ásó. Mondja meg, hogy a jó szerszám fél munka. Most már nézhet csudálkozhat, mit viszek véghez vele. Csodálkozott is. Egy ásónyom hu­szonöt centis volt másnál, Vincellér Istvánnál negyven, s egy-két óra­ alatt utolérte a többieket.­­ Filatov a zsebébe nyúlt, félmarék maharkát ujjhegyezett a markába és­­ viccelődve kötözködött vele: ' — Hány embert gyilkoltál meg,­­ öreg?­­ — Egyet se. Magát akarom, ha s nem ad elég százalékot. Karasó?­­ — Nem jó — ment odébb nevetve a megfenyegetett és ezzel végérvé­nyesen békesség lett közöttük. Csak a szakasztársai fejelték. — Nem lesz ez így jó, Vincellér bácsi — aggodalmaskodott Prekier, a minden csillagosabbat instáló to­vábbszolgáló. — Megvadítja őket és­­ mindnyájan kárát látjuk. Hiába, ők­­ az urak. — Minek kell komázni velük? — Így Tálas őrmester. —Vegyünk pél­­l­dát a németekről. Azok igen. Még­­ itt is megmutatják, hogy többre­­ tartják magukat. Eljöhet az idő, amikor felelni kell azért, ki volt, hol volt, hogyan őrizte a magyar becsü­­r­letet. De hát minek mondjam én ezt egy juhásznak? ! Vincellér István nem retirált.­­ — Nézzék meg, hogy beszél nákik­­ a kétkezi a mérnökkel. Nem aláza­toskodik, még istenei is, ha igazát érzi. Hogy volt otthon? Úgy haptá­­koltam a majd igen gyerekem intéző előtt, min­tha isten lett volna. Ö te- *­gezett, én magáztam. A kanonok uraknak meg kezet is kellett csókol­ni. Nem veszik ezek zokon, ha sze­müktől nézünk. S hétről kettőre Gergely hadap­ródnak: — Nem van a rossz vallás ez a komunizmus, csak eresztenének, ha­za. Istenemre, sokkal rosszabbat vár­tam. A hadapród maga se tudta, mit mondjon erre. — Hát, Vincellér bácsi, azért ne cserélje ilyen könnyen a vallását, mert még nagyon a miatyánk elején járunk. ( A beszélgetést Erdődy had­apród szakította félbe, a nevelőtiszt hátramozdító­­ja. Újságot lobogtatott. Az első Szabad Népet, ami az Urálba is kitalált, s igen tavaszi hírt olvasott belőle az őszi naplementbe. Úgy kinyílott tőle a reménység, mint májusra kelvén az orgonavirág. — Figyelem, emberek! Otthon mé­rik a földet, osztják a nagybirtoko­kat. Földreform született. Hallgassák csak... — És bizonyságul felolvasta a hosszú cikket. Csend volt a barakban, még a sar­kokban téli szállásra húzódott legyek se zümmögtek, míg olvasott. Hanem azután úgy kavargott a sok ember százféle véleménye, mint forgószél­ben a csutkalevél. — Hát ezek szerint nem hazudott a soproni kapitány — emlékezett Binder Jenő summásgazda. — Azt mondta, hogy: „Földet kaptok, ven­­gerszki szegények!” Nem hittük, azt mondtuk, messziről jött. — Kisemmiznek az otthoni sze­rencsések — kesergett az ifjú, a nagy mahomed vasi. — Várhattak volna az osztással, míg hazame­gyünk. Ha egyáltalán hazamegyünk... Szekercés úr aludni akart, Filep jegyző a Nagyatádi-reform rossz emlékével rontotta az ünnepet, csak­­ Vincellér István rágta hidegen a­­ pipaszárat. Nem nyilatkozott. A Kis­gyerek bírta végül is szóra,­­ a szentandrási kubikos.­­ — Mit gondol, Vincellér bácsi, ka­­i­pok én földet? Családfenntartó va- "­gyok, anyámat, két kistestvéremet | tartom. | — Ha kapsz, kapsz, ha nem, nem ! — böffentette a juhász és befelé füs- ] tölgött. | — Maga nem is örül? Magának is 4 dukál. ] — Valamit kihagytak a nótából az­­ otthoni okosok — s keserves sóhaj- t tásba indította bizalmatlanságát —, s ha a pusztákat osztják, a legelőket­­ is osztják. Akkor pedig mi lesz a­­ birkával. A birka — gyapjú, hús,­­ trágya, sajt, túró. A birka — min­den ... S napokig szótlankodott. Hazai le­vél hozta meg a kedvét, Gergely hadapród olvasta, mert ő nem is­merte az írást. _ — Olvassa el még egyszer, zászlós úr — léptette elő a poétát, hogy ked­vet csináljon neki — olvassa el mégegyszer, gyújtson rá, egy betű se hibádzzon! Tényleg azt írta az asz­­szony, hogy tizenöt hold földet jus­­soltam volna? Így szólt a levél: Kedves Uram, István! Kívánunk a felettünk való Isten­től olyan nevezetes jó egészséget, mint amilyen minékünk van. A nyá­jat megrühelte a front, éppen csak a saját juhok maradtak meg. Huszon­négy anya, két kos, tíz jerke, meg öt toklya. Ezt meghagyták, mert sírva szaladtam a tiszthez, hogy ez a mienk, nem az érsek úré. Tudatom veled, hogy tizenöt hold földet kap­tunk az állás mellett, és a hodály is minekünk jutott. Már fel is szán-­­ tattam három holdat. Sok gondom van a gyerekekkel. Elnyüstölik az­­ összes ruhádat. Pistát fel is pofoz- s torra, mert pipázáson kaptam. Más­­ újság nincs. Tisztelünk, jó egészség­gel. Misére is befizettem, hogy min * előbb hazakerülj. Szerető asszonyod,­­ Rozi­­V­incellér .Istvánnak hatal-­­­masat emelkedett a mell-­­­kasa. Arca meg olyan lett, , mint a zápor utáni ragyo­gásba szépült nyári ég.­­ Lihegett, nyújtózkodott benne az­­ öröm. ( — Hát akkor... hát akkor... áld­ja meg az isten, aki ebben illetékes. Tíz holdat gyepnek hagyunk, írja, 1 zászlós úr, ötöt mag alá feltörni. Tíz­­ holdon fölös száz birka megél. Szinte kiabálva az egész barakk­nak: 1 — Itt van, emberek, az összes ma-­­ horkám. Gyújtson rá, akinek nincs.­­ Az is, akinek van, az is, aki nem do­hányzik. Ingyen! 1| Részlet a szerző „Száz tű hossza”­­ 1 című elbeszéléséből. 1­ 0 (Mikulka Gyula rajza) •m&m - ÁZJfá.YkYÁ.-Y&NM:ÍXvY jíkí. . •_l. 111 1 m Balázs József: Tavasz a Tiszaparton KALÁSZ MÁRTON : Nálam gyülekeztek aznan délután. Mezei szagokkal telt meg a szobám. Volt, aki szőlőjét, fáit hagyta ott, néhányan a szántást s vetetten magát. S fáradt, poros arccal — mégis mint a méh, röppentek a tudás virága fölé. Aztán tanakodtak — végre mi a jobb? Szétszórt parcellák vagy közös birtokok? ÚTON S akik tétováztak külön utakon, mélyre hajtott fejjel tűnődtek nagyon... Megkoccant az ablak — tavasz-alkonyat nevetett be hozzánk, aztán elszaladt. Idebent ocsúdtak hát az emberek. Tolták a padot, hogy szétszéledjenek. S ki föltartott fejjel, ki rágódva még — magukkal vitték az új élet ízét. MARÓTI LAJOS: A hallgatás mélyén Szemezgetem a csöndet mint a szőlőt. Fáradt a fürt s a mozdulat is fáradt. Szeretném végre itthon tudni újra dallamokkal oly buzgó őszi szádlót. A süket fülben zümmöghet a csönd így. Mint a kagylóban. Hallgatás körült már körbe körém és ezt a némaságot őrzi a négy fal. Apró neszekkel örökké zsibongó jelenléteddel éli itt az éltét lámpa s karosszék, mind néma nélküled. — taVTjii xvcuvclji LÁSZLÓ ERNŐ: A­­ lyjj szerenád Édesanyám, micsoda álom! Fennakadtam egy rózsaágon. Édesanyám, micsoda álom fennakadni egy rózsaágon. Hajnalonta a virág-világ lángra fakad, ha lengen­ lát. Nézd, a tátika sárga szája beleremeg a pirkadásba. Amire ébredsz, nem a gépek, méhek zúgnak, zúgnak a mé­hes... öt világrész és ti csillagok, ilyen hajnalt még nem látta­tok. Résbe búvik a gyom, az árva, s belepusztul az árvaságba. Kiskertek dala, virág-ének, új szerenád a messzeségnek. A puszpángbokron a levelek: karon ülő rengeteg gyerek. Édesanyám, övék az álmom, kik kapaszkodnak rózsaágon. Ilyen hamust sohasem ért még a virágokban rekedt szépség, kik illatos, friss földből keltek s egymásba oltva énekelnek Szél se fújja, felhő se bántja. Felfut a házak homlokára, befutják a világot fénnyel, hűséggel, piros reménységgel, a veteményes égnek intve festi a füstöt rózsaszínre, verssel, tavasszal, muzsikával, mit se törődve elmúlással. S a csillagok, salátafejek szomjúhozva visszafénylenek. Anyám, aranyos jóakaróm hívlak, te legyél rózsakaróm. THERESE RAQUIN Zola regényének francia­­olasz filmváltozata Marcel Carné rendezésében Főszerepben: Simone Signoret Raf Valloné. Széles változatban is. Csak 18 éven felülieknek. Bemutató: április 6. aHgHEBSBBB0BBB[ä®Bg[i]SBBBBBBESSEBSSEEBBSBEBBEB®EBSBBBBBSBHBBBEBBBBBBBSBBSBEBSBEESBBBEEBBBBBBBBSBBSBBBB®EBr*!li!SBSBBBBBSSBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBEBEBBBSBBBBEaSSBBBEBBBBBBBraBBEBEBBBSBBBr.]EEHg[ii[ii[i]*[i]r BOLESLAW PRUS regénye nyomán írta CS. HORVÁTH TIBOR, rajzolta SEBŐK IMRE Most következő képregényünk színhe­lye Egyiptom, időszámításunk előtt a XI. században. Az egykor oly hatalmas birodalom csillaga ebben az időben már hanyatlóban van. Uralkodója: az agg XII. Ramszesz fáraó. A hatalom tény­leges birtokosa: a papi rend.­­­Egyip­­tom papjai a kor legképzettebb csilla­gászai, orvosai, mérnökei, de varázslók­nak tüntetik fel magukat, tudományos ismereteiket misztikus ködbe burkolva gondosan titkolják. Ennek köszönhetik, hogy idők folyamán mind több kivált­sághoz jutottak és ennek révén tudták sok évszázadon át megőrizni mérhetet­len gazdagságukat és befolyásukat. SzARGON SZATRAPA GAZDAGOsODAT­­ATOÍL, VAGY ÁMÍTÁS VOLT! (O DE AKÁR AZ ISTENEK­ HARAGJÁT HÍVJ AKAR HERIHOR ŐKEGYESSÉGE NEHEÁTi EGYARÁNT NAGY, BAJ LEHET BELŐLE. TEDD. AMIT KIVANNAK TŐLED ES VÁR­­TŰRE­LEMMEL.­ ELÉRKEZIK MÉG A L.__ TE IDŐD. HERCEGEM!_____-g ajándékokkal kedveskedett aM_ _ „ A TRÓN ÖRÖKÖSNEK. A HAJLÉKONY ACÉLPENGE EGYETLEN SUHINTÁ­SSAL KETTÉSZELTE A NEMEZ BRONZKARDOT. A TERMEN A CSODÁLKOZÁS MORAJA FUTOTT VÉGIG. » NEM ALKU­DOZNI KELL VELÜK, HANEM ELTAPOSNI, OKÉT. MIELŐTT. legázoljuk Egyiptomot!« -gondolta Ramszesz. VST ...ES VÉGEZETÜL AZ EN­­VRAMP^­rí ásszar Király ezt a kardot küldi­­ neked, hercegem, adj parancsot egyik tisztednek, HOGY EMELJE TÁMADÁSRA A KARDJÁT. BEMUTATOM CSODÁLATOS EREJÉT. „ Igazad van.­­ “ TUTMÓZ­SZ. JÖJJÖN HÁT , AZ ASSZÍR KÖVET!

Next