Magyar Ifjúság, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-08-05 / 31. szám

A HANSÁGI az itt vadon. Sűrű nád, indákkal átszőtt erdő, szökkenő őz hazája. A csapásokon vadászni is ritkán járt ember. Később mérnökök ütöttek itt tanyát, térképet készítettek és kijelölték rajta az elkövetkezendő munkálatok helyét. Akkor húzódott mosolyra az öreg kubikos, Karcsi bácsi szája. — Hallják-e, nem lesz ebből csatorna. A mérnökök elmentek, Karcsi bácsi maradt, hogy várja és vezényelje a láp ellen rohamozó diákokat, akik már negyedik hete táboroznak Kisudvaron. És egyre mélyebben ásnak az erdőbe. Köztük vannak a kisbéri gimnazisták is. A hirdető tábla csak ennyit mond róluk: „Elsők, fejen­ként 6,3 köbméterrel“. Hogyan is kezdődött?... Hétfő II A kisbéri sátorban kitör a vihar, az első és az utolsó nézeteltérés két hét alatt. A tárgy a követ­kező: mit rajzolj­ana le a sátor falára? — Nőket — kurjantott Wéber Gábor. — Az hülyeség — szólt a vitába Szakál Zoltán. — Ne majmoljuk a szomszédokat, valami komolyat kel­lene — érvelt Zsadon László. Sokáig hangoskodtak, amíg döntés született. A sátor bejáratát már Táncsics Mihály arcképe díszíti. Kedd II A munka nem ment olyan jól, mint előző nap. El­viccelték az időt, pézsmapatkányt fogtak egy odvas fa törzsében.­­Tizennégy kölyke volt, s a kispatkányok kö­zött úszóversen­yt rendeztek. Farkas Péter, a brigádvezető hiába kiabált rájuk. Úgy próbálták­­kiköszörülni a csorbát, hogy túlóráztak délután háromig. Szerda I­I korán indultak munkába és későn érkez­tek vissza. Egész nap alig szóltak egymáshoz. Szakál Zol­tán és Fekete Ferenc még uszonnára se ült le. Németh István viszont öt percet pihent, mert már nagyon fáradt volt és fütyülni kezdett. — Úgy fütyült, ahogy én — kiáltott rá Farkas — és amikor látta, hogy a fiú csodálkozik, magyarázatként hoz­zátette: Lapátolj is közben. Csütörtök II Nagy az öröm a brigádban. Másodi­kok lettek, tortát kaptak. És egy zászlót, rajta a két csík. Akkor emlegették Körmendi László nevét. A kisbéri tanár tavaly, amikor megtudta, hogy fiai zászlót vittek haza a Hanságból, alig tudott szólni a meghatottságról. Zsadon László erre célozva halkan megjegyezte: — Ha most elsők lennénk...­­ — Ez az, srácok, hajtsunk rá! — lelkendezett Szakál Zoltán. — És ha sikerülne, meglátjátok, sírni fog —bizony­gatta Farkas. — Sírni, örömében. Aznap megint túlóráztak. Péntek ! Kemény nap. Sok tuskó, korán feltörő ta­lajvíz, bűzlő láp. A csizmák szárán becsapott az iszap. Kicsit álmosak voltak, mert előző este ők adták az őrsé­get. Dél felé látogató érkezett, Mezei százados a határőrség­től. Megállt mellettük. — Fiúk, ezzel három napig is elbajlódtak — szólt. — Micsoda? Délre már kidobjuk — hencegtek a fiúk. A százados tréfának vette, fogadást ajánlott, hiszen tudta jól: tapasztalt kubikosok is nehezen vállalkoznának ilyen feladatra. — Ha elkészülnek vele, hívjanak fel telefonon — mondta búcsúzásnál. Délután a határőrségnél csengett a telefon: — Itt a kisbériek beszélnek... Szombat ! Egy mukkantás se, egész délelőtt. Lát­ták, hogy a riválisok, a felsőfokú tanítóképzősök nagyon rákapcsoltak. Az igyekezetben Sulyok Kálmánnak eltört az ásója, lapáttal dolgozott tovább. Izgalmas délután az eredményhirdetés miatt. Zászló előtt a táborparancsnok, kezében papír és így szólt: — Elsők a kisbériek... A mosoni cukrász személyesen adta át Farkas Pálnak a tortát. Ez volt a második. Virágdísz volt rajta, három rózsa, kettő piros és egy fehér. A virágos szeleteket a bri­gád legjobbjai kapták. Hogy teljes legyen az örömük: a három legjobb brigád este Mosonmagyaróvárott szórakoz­hatott. A kimenő éppen jókor jött, mert Zsadon László­nak születésnapja volt. Eddig a történet. Amikor megkérdeztem tőlük, hogyan szeretnék folytatni, Wéber Gábor rávágta: — Miénk a zászló és az utolsó torta is! Hankóczi Sándor Celldömölki fiúk — a „tábor macskájával” A „dzsungel” közepén (Fotó: Gajdár) Forró, izzasztó délután volt. Aki te­hette, elnyúlt a kevés hűvöst adó fák árnyékában. A főkapun kerékpáros fordult be a Latinka Sándor önkéntes Ifjúsági Épí­tőtáborba. Sem az emberen, sem a gé­pen nem látszott a hosszú út nyoma. Minha csak egyik közeli faluból jött volna látogatóba. A kerékpárról leszállva, kutató tekin­tettel nézett körül. A táborparancsno­kot kereste: — Vajnai János, a Paksi Általános Gimnázium tanára, egyben KISZ-ta­­nácsadója vagyok. Én is szervezem a diákokat az építőtáborokba. Egy ré­szük a következő csoportban idejön dolgozni. Eljöttem megnézni a munka­­körülményeket, sportolási és szórako­zási lehetőségeket. A látottak és tapasz­taltak alapján készítjük majd fel a diá­kokat indulás előtt. Kertész István táborparancsnok szí­vélyesen mutatott és magyarázott meg mindent. Benéztek a sátrakba, a kony­hába és természetesen kimentek a mun­kahelyre is. Vajnai elvtárs mindent ala­posan szemügyre vett, a lényegesebb adatokat feljegyezte, öreg este lett, mire mindennel meg­ismerkedett. Vacsorával, szállással kí­nálták. Szabadkozva ugyan, de elfo­gadta. •Keré­cpár AZ ORSZÁGÚTON Reggel, a fél ötös ébresztőkor, már induláshoz készülődik. Az iskola leány, tanulói a dalmadi táborba mennek ön­kéntes munkára. Ott is körül kell néz­ni, őket is tájékozatni akarja a rájuk váró körülményekről. Éppen a reggelijét fogyasztja. Mellé ülünk. Az önkéntes munka előkészíté­séről, szervezéséről és célkitűzéseiről kérdezzük. — Hogyan szervezi és készíti elő a munkára a diákokat? — Nálunk nem nehéz a diákokat tá­borba hozni. Most is harminc helyet kaptunk, és negyvenen jelentkeztek. In­kább lebeszélni, mintsem rábeszélni kell , őket. Most megyünk harmadik alka­lommal dolgozni. A lányoknak, fiúk­nak tetszik a tábori élet. A munkát is, habár néha elég nehéz, szívesen végzik. — Milyen céllal jött a táborba? — Minden évben megteszem ezt az utat. Kerékpárra ülök, és bejárom azo­kat a helyeket, ahová diákjaink tábor­ba mennek. Visszatérve összehívom és tájékoztatom őket a tapasztalatokról. — Mit mond, ha hazaérkezik? — Azt, hogy itt „vizes" munka van, árokásás. Hozzanak fürdőruhát, mert lehet fürödni a Balatonban. A kerék­párt is elhozhatják, mert azzal gyor­sabban lejuthatnak a vízhez. Természe­tesen, a „lakóhelyről”, a konyháról, a sportlehetőségekrtől is beszélek otthon. Mindezt szerényen mondja el mintha neki csak kevés köze lenne hozzá. Pedig a tűző napon több mint 100 kilométert kerékpározott, s ezt visszafelé is meg kell tenni. Arról is csak keveset beszélt, hogy a két hét alatt együtt dolgozik a diákokkal — ezt teszi egyébként min­den évben — és hogy minden alkalom­mal elsők voltak. De az idő szalad. A diákok már ké­szülődnek a munkához. Vajnai János KISZ-vezetőtanár újra kerékpárra ül. Irány a másik tábor, utána még jó száz kilométer — haza, a forró betonon. A fiúk integetnek, a kerékpár eltűnik az országúton. Dobos Ferenc A nyári építőtáborok sok fiatalnak nyújtanak alkalmat arra is, hogy részben teljesít­hessék az „Ifjúság a szocializ­musért” mozgalom feltételeit. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fiatalok élnek az alka­lommal. Erről beszél három táborvezető. KŐHIDI LÁSZLÓ, KISÚJ­SZÁLLÁS: — Nálunk nincsen különö­sebb gond ezzel kapcsolatban. Az első turnus fiataljai közül például csak 56 nem teljesítet­te a mozgalom feltételeit, a többiek már jelvénnyel érkez­tek a táborba. Azok részére, akik egyik-másik pont teljesí­tésével elmaradtak, megfelelő feltételeket teremtünk. Gondo­lok itt elsősorban tábori könyvtárakra, amelyeket úgy állítottunk össze, hogy kéznél legyenek a „József Attila ol­vasómozgalom” kötelező köny­vei. A kultúrásunk levizsgáz­tatja a részvevőket. A tanulási és sport részhez pedig beírjuk, hogy mennyi előadást hallga­tott, vagy milyen sportverse­nyeken vett részt. Eddig száz­húsz fiatal pótolta Kisújszállá­son az elmulasztottakat, telje­sítette a mozgalom követelmé­nyeit. PÁLHEGYI ÁGNES, PILIS­­CSABA: — Gondot okoz, hogy na­gyon kevés leány hozza magá­val a könyvét, s így nem tud­juk megállapítani: hogyan is állnak a mozgalom feltételei­nek teljesítésével? Úgy segí­tünk magunkon, hogy brigád­lapokat készítünk, amelyeken egységesen igazoljuk: mennyit dolgozott a brigád, milyen elő­adásokat hallgatott, részt vett-e sportversenyeken? Úgy tapasztaltuk, sok még a „hát­ralékos” ezért úgy állítottuk össze a tábor programját, hogy módjuk legyen a „tör­lesztésre”. KERTÉSZ ISTVÁN, IRMA­­PUSZTA: — A somogyi fiataloknál nem volt baj, egy-két kivétel­lel valamennyi jelvényese már a mozgalomnak. Ettől függet­lenül nem egyszer felhívtuk már a figyelmüket: ha valaki elmaradt, az hozza a könyvét és mi igazoljuk, hogy miben vett részt a táborozás ideje alatt. Most viszont gondban vagyunk, mert a Fejér me­gyeiek közül senki se hozott könyvet. A fiúk elmondták, hogy közülük még sok nem teljesítette a feltételeket, arról viszont senki se szólt nekik: hozzák magukkal a könyvet a táborba! Bár nekünk ez na­gyon sok többletmunkát je­lent, de valahogyan segítünk rajtuk. A táboridő alatt telje­sített feltételekről igazolásokat készítünk, s azokat egységesen megküldjük a megyei KISZ- bizottságnak. Ha a fiúk haza­térnek, ott majd rávezetik lapjaikra az eredményeket.­ ­ Élnek az alkalommal KUBAIAK a táborban „Nézd, az a fiú éppen olyan, mint Roberto Renzi” — suttog­ták a lányok, amikor a Kubai Egyetemi Hallgatók Szövetsé­gének öttagú delegációja a tá­borba érkezett. A hízelgő meg­jegyzés a fekete hajú Gustavo Loret de Molá­nak szólt, de leg­alább olyan nagy sikere volt a küldöttség többi tagjainak is, akiket rögtön olyan szoros gyű­rűbe fogtak a lányok, hogy szinte lélegzethez sem jutottak. Ez az örömteli, szívélyes üd­vözlés, és a nagy érdeklődés a forradalmi Kubának szólt első­sorban . A sátrak előtt össze­gyűlt lányok Kubáról kérde­zősködtek. Érdeklődtek az ot­tani egyetemistákról, a tanítási rendszerről és sok minden másról. Amikor a delegáció magyarországi élményei kerül­tek szóba — igazi nők módjá­ra —, arról kíváncsiskodtak: tetszenek-e a delegáció tagjai­nak a magyar lányok? A vá­lasz nem késett, s nagy tetszést aratott: „Budapesten nagyon sok csinos lányt láttunk, és nem is reméltük, hogy itt, Ali­­gán, még csinosabbakat talá­lunk. ” Azután végignézték a sátrak előtti díszítéseket. Az egyik ka­vicsból, homokból és mész­­ből készített térkép előtt a ku­baiak nagy tapssal fejezték ki elismerésüket. A térkép Kubát ábrázolta. „Éppen olyan, mint a térképen, csak itt, alatta hiányzik egy kicsi sziget” — mondta Augosto Garcia, a kül­döttség vezetője és máris kija­vította a képet. Később a táborlakók szép szegedi nótákat énekeltek, amit a vendégek is dallal viszonoz­tak. Rövidesen valamennyi lány együtt énekelte a refrént: „Cuba si, Cuba si, jenki no!” György Marianne Egy hír Zalából A KISZ Zala megyei bizott­sága hozzálátott az ősszel in­duló oktatási év előkészítésé­hez. Megyeszerte kiválogatták a propagandistákat, akiket egyhetes sátortáborban készí­tenek fel az oktatás vezetésé­re. Ezen megismerkednek a KISZ-oktatás rendszerével, fel­adatával, továbbá számos poli­tikai, illetve elméleti kérdéssel. A propagandisták felkészítését jól képzett előadók végzik, így biztosítják több mint tízezer KISZ-tag, illetve szervezeten kívüli fiatal megfelelő elméleti, politikai képzését. Bajban született barátság Levelemben köszönetet szeret­nék mondani Papp Ferencnek, Hudár Mártonnak, és Gyulának, valamint Molnár Sándornak, a budapesti Tanács­körúti Könyv­kötő Ktsz dolgozóinak, Bodor Györgynek és Szabó Józsefnek, a Minerva Kisz fiatal munkásai­nak. Hogy miért mondok köszö­netet nevelőtársaim és negyven szegedi KISZ fiatal nevében, azt a következő kis történet árulja el. Bélapátfalván táboroztunk sze­gedi sportifivezetőkkel. Útközben ismertük meg a pesti fiatalokat, mégpedig Egerben, ahol hajnal­ban egy órát kellett várni a put­­noki személyvonat indulására. Ez az ismerkedés hétfőn haj­nalban volt. Már el is felejtettük őket, s egyszer megint találkoz­tunk, mégpedig kedden este, ami­kor tábortüzet rendeztek KISZ- fiataljaink. A műsor javában folyt, amikor a táboron keresztül vezető úton jöttek a pestiek és „Hajrá Fradi!”, „Mindent bele!” harcias kiáltozásaikkal megza­varták a tábortűznél folyó mű­sort. E kis incidens után nem is ta­lálkoztunk péntek estig. Ugyanis pénteken délután 4 órakor elin­dultunk a csoporttal megmászni a Bélkő nevezetű hegyvonulatot, hogy gyönyörködhessünk a táj szépségeiben. A hegy megmá­szása után kezdődött a baj. Az élcsoport eltévedt és nem a tá­bor felé, hanem éppen ellenkező irányban indultak el. Mi a tábor­ban fél kilencig vártunk és ak­kor zseblámpákkal felszerelve keresésükre indultunk. Útközben érdeklődtünk a pesti fiatalok kis táborában: nem tudnak-e a mieinkről? Mikor meghallották, hogy a keresésükre készülődünk, mindannyian felajánlották segít­ségüket és anélkül, hogy vacso­ráztak volna, elindultak velünk együtt, keresni az eltévedt gyere­keket. A táborban is nagy volt a nyugtalanság, lámpákat raktak ki, tüzet gyújtottak és a kürtöt fújták, hogy valahogyan irányt adjanak az eltévedteknek. Az örkő lábánál nevelők és az ifi­vezetők várták társaikat melegí­tőkkel és pokrócokkal felszerel­ve, mert heves volt az idő és ők elég könnyű ruhában voltak. Az Őrkő tetején két csoportra osz­tottunk, különböző irányba men­tünk tovább, nagy zajt ütve min­denütt, hogy felhívjuk az eltéved­tek figyelmét. Hajnalig tartott a keresés minden eredmény nél­kül. Másnap reggel folytattuk. A pesti fiatalok csoportokra osz­lottak és ők is újra elindultak a hegyekbe. Az eltévedtek másnap, szom­baton délutáni, négy órakor ér­keztek vissza a táborba. Aggódá­sunkat az öröm váltotta fel. Ve­lünk örültek a pestiek is, akik azontúl szinte csak aludni jártak a saját táborhelyükre. Minden idejüket a szegedi sportifiveze­tőkkel töltötték. Részt vettek a jósvafői kirándulásunkon, a bél­­apátfalvai kiszisták, és a szegedi sportifivezetők között rendezett kézilabda- és labdarúgó-mérkő­zéseken. Ott szurkoltak a mieinknek minden mérkőzésen. Úgy érzem, hogy ez a kis in­cidens kellett ahhoz, hogy megis­merjük pesti barátainkat, akik ugyanolyan becsületes, rendes, a bajban segíteni kész fiatalok, mint a mieink. " Kiss Antal nevelő, Szeged „Majd meglátjuk, szop­­ ni. A lányok meg is érkeztek. A jó öreg hegy, a falu legé­nyeivel együtt, minden reggel megcsodálja a munkába indu­ló lányokat, amint elhagyják a sátorvárost. Csodálni és feljegyezni való akad bőven. Mi most csak a tokaji és a sárospataki lányok párharcáról akarunk megem­lékezni. Történt, hogy az első nap a pataki lányok hatvan­hét láda barackot szedtek. Trócsányi Zsuzsa bizonygatta: — Ennyit mások biztosan nem szedtek. Az lehetetlen. Tévedett. A tokajiak száz­­harminchat ládával lettek el­sők. Akkor indult meg a pár­harc, ami ma is tart, a lányok állítása szerint­­ „végső le­heletig”. Az ügy, persze, nem ilyen tragikus, egyetlen „sú­lyos baleset” történt csak, s a patakiak négy Zsuzsája közül az egyik lehuppant a földre. De semmi baj, csak egy mesz­­szehangzó sikoly, s aztán még messzebb hangzó kacagás. A két brigád pedig fej fej mellett halad. A legutolsó eredményhirdetés szerint, csak egy százalék közöttük a kü­lönbség. Tokaj vezet, Sáros­patak pedig fogadkozik. Az utóbbiakat különösen az sar­kalja nagyon, hogy a rádió immáron országgá kürtölte: a pataki gimnazista fiúk elsők lettek Bodrogkeresztúron. Ment is Pilishegyről a rövid távirat: „Mi sem adjuk alább stop. A lányok, stop.” S hogy a tokajiak se marad­janak ki az üzengetésből, pa­pírt, ceruzát ragadtak, s ha­marosan már ott volt az írás az ellenfél sátorában:­­Majd meglátjuk, Lányok a kapuban ízlik a barack Tábordivat 1961 nyarán Piliscsabán (Fotó: Gajdár) Állítólag az öreg Pilis-hegy azért ilyen szép az idén, mert csinos lányokat készült fogad­

Next