Magyar Ifjúság, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-08-05 / 31. szám
A HANSÁGI az itt vadon. Sűrű nád, indákkal átszőtt erdő, szökkenő őz hazája. A csapásokon vadászni is ritkán járt ember. Később mérnökök ütöttek itt tanyát, térképet készítettek és kijelölték rajta az elkövetkezendő munkálatok helyét. Akkor húzódott mosolyra az öreg kubikos, Karcsi bácsi szája. — Hallják-e, nem lesz ebből csatorna. A mérnökök elmentek, Karcsi bácsi maradt, hogy várja és vezényelje a láp ellen rohamozó diákokat, akik már negyedik hete táboroznak Kisudvaron. És egyre mélyebben ásnak az erdőbe. Köztük vannak a kisbéri gimnazisták is. A hirdető tábla csak ennyit mond róluk: „Elsők, fejenként 6,3 köbméterrel“. Hogyan is kezdődött?... Hétfő II A kisbéri sátorban kitör a vihar, az első és az utolsó nézeteltérés két hét alatt. A tárgy a következő: mit rajzoljana le a sátor falára? — Nőket — kurjantott Wéber Gábor. — Az hülyeség — szólt a vitába Szakál Zoltán. — Ne majmoljuk a szomszédokat, valami komolyat kellene — érvelt Zsadon László. Sokáig hangoskodtak, amíg döntés született. A sátor bejáratát már Táncsics Mihály arcképe díszíti. Kedd II A munka nem ment olyan jól, mint előző nap. Elviccelték az időt, pézsmapatkányt fogtak egy odvas fa törzsében.Tizennégy kölyke volt, s a kispatkányok között úszóversenyt rendeztek. Farkas Péter, a brigádvezető hiába kiabált rájuk. Úgy próbáltákkiköszörülni a csorbát, hogy túlóráztak délután háromig. Szerda II korán indultak munkába és későn érkeztek vissza. Egész nap alig szóltak egymáshoz. Szakál Zoltán és Fekete Ferenc még uszonnára se ült le. Németh István viszont öt percet pihent, mert már nagyon fáradt volt és fütyülni kezdett. — Úgy fütyült, ahogy én — kiáltott rá Farkas — és amikor látta, hogy a fiú csodálkozik, magyarázatként hozzátette: Lapátolj is közben. Csütörtök II Nagy az öröm a brigádban. Másodikok lettek, tortát kaptak. És egy zászlót, rajta a két csík. Akkor emlegették Körmendi László nevét. A kisbéri tanár tavaly, amikor megtudta, hogy fiai zászlót vittek haza a Hanságból, alig tudott szólni a meghatottságról. Zsadon László erre célozva halkan megjegyezte: — Ha most elsők lennénk... — Ez az, srácok, hajtsunk rá! — lelkendezett Szakál Zoltán. — És ha sikerülne, meglátjátok, sírni fog —bizonygatta Farkas. — Sírni, örömében. Aznap megint túlóráztak. Péntek ! Kemény nap. Sok tuskó, korán feltörő talajvíz, bűzlő láp. A csizmák szárán becsapott az iszap. Kicsit álmosak voltak, mert előző este ők adták az őrséget. Dél felé látogató érkezett, Mezei százados a határőrségtől. Megállt mellettük. — Fiúk, ezzel három napig is elbajlódtak — szólt. — Micsoda? Délre már kidobjuk — hencegtek a fiúk. A százados tréfának vette, fogadást ajánlott, hiszen tudta jól: tapasztalt kubikosok is nehezen vállalkoznának ilyen feladatra. — Ha elkészülnek vele, hívjanak fel telefonon — mondta búcsúzásnál. Délután a határőrségnél csengett a telefon: — Itt a kisbériek beszélnek... Szombat ! Egy mukkantás se, egész délelőtt. Látták, hogy a riválisok, a felsőfokú tanítóképzősök nagyon rákapcsoltak. Az igyekezetben Sulyok Kálmánnak eltört az ásója, lapáttal dolgozott tovább. Izgalmas délután az eredményhirdetés miatt. Zászló előtt a táborparancsnok, kezében papír és így szólt: — Elsők a kisbériek... A mosoni cukrász személyesen adta át Farkas Pálnak a tortát. Ez volt a második. Virágdísz volt rajta, három rózsa, kettő piros és egy fehér. A virágos szeleteket a brigád legjobbjai kapták. Hogy teljes legyen az örömük: a három legjobb brigád este Mosonmagyaróvárott szórakozhatott. A kimenő éppen jókor jött, mert Zsadon Lászlónak születésnapja volt. Eddig a történet. Amikor megkérdeztem tőlük, hogyan szeretnék folytatni, Wéber Gábor rávágta: — Miénk a zászló és az utolsó torta is! Hankóczi Sándor Celldömölki fiúk — a „tábor macskájával” A „dzsungel” közepén (Fotó: Gajdár) Forró, izzasztó délután volt. Aki tehette, elnyúlt a kevés hűvöst adó fák árnyékában. A főkapun kerékpáros fordult be a Latinka Sándor önkéntes Ifjúsági Építőtáborba. Sem az emberen, sem a gépen nem látszott a hosszú út nyoma. Minha csak egyik közeli faluból jött volna látogatóba. A kerékpárról leszállva, kutató tekintettel nézett körül. A táborparancsnokot kereste: — Vajnai János, a Paksi Általános Gimnázium tanára, egyben KISZ-tanácsadója vagyok. Én is szervezem a diákokat az építőtáborokba. Egy részük a következő csoportban idejön dolgozni. Eljöttem megnézni a munkakörülményeket, sportolási és szórakozási lehetőségeket. A látottak és tapasztaltak alapján készítjük majd fel a diákokat indulás előtt. Kertész István táborparancsnok szívélyesen mutatott és magyarázott meg mindent. Benéztek a sátrakba, a konyhába és természetesen kimentek a munkahelyre is. Vajnai elvtárs mindent alaposan szemügyre vett, a lényegesebb adatokat feljegyezte, öreg este lett, mire mindennel megismerkedett. Vacsorával, szállással kínálták. Szabadkozva ugyan, de elfogadta. •Kerécpár AZ ORSZÁGÚTON Reggel, a fél ötös ébresztőkor, már induláshoz készülődik. Az iskola leány, tanulói a dalmadi táborba mennek önkéntes munkára. Ott is körül kell nézni, őket is tájékozatni akarja a rájuk váró körülményekről. Éppen a reggelijét fogyasztja. Mellé ülünk. Az önkéntes munka előkészítéséről, szervezéséről és célkitűzéseiről kérdezzük. — Hogyan szervezi és készíti elő a munkára a diákokat? — Nálunk nem nehéz a diákokat táborba hozni. Most is harminc helyet kaptunk, és negyvenen jelentkeztek. Inkább lebeszélni, mintsem rábeszélni kell , őket. Most megyünk harmadik alkalommal dolgozni. A lányoknak, fiúknak tetszik a tábori élet. A munkát is, habár néha elég nehéz, szívesen végzik. — Milyen céllal jött a táborba? — Minden évben megteszem ezt az utat. Kerékpárra ülök, és bejárom azokat a helyeket, ahová diákjaink táborba mennek. Visszatérve összehívom és tájékoztatom őket a tapasztalatokról. — Mit mond, ha hazaérkezik? — Azt, hogy itt „vizes" munka van, árokásás. Hozzanak fürdőruhát, mert lehet fürödni a Balatonban. A kerékpárt is elhozhatják, mert azzal gyorsabban lejuthatnak a vízhez. Természetesen, a „lakóhelyről”, a konyháról, a sportlehetőségekrtől is beszélek otthon. Mindezt szerényen mondja el mintha neki csak kevés köze lenne hozzá. Pedig a tűző napon több mint 100 kilométert kerékpározott, s ezt visszafelé is meg kell tenni. Arról is csak keveset beszélt, hogy a két hét alatt együtt dolgozik a diákokkal — ezt teszi egyébként minden évben — és hogy minden alkalommal elsők voltak. De az idő szalad. A diákok már készülődnek a munkához. Vajnai János KISZ-vezetőtanár újra kerékpárra ül. Irány a másik tábor, utána még jó száz kilométer — haza, a forró betonon. A fiúk integetnek, a kerékpár eltűnik az országúton. Dobos Ferenc A nyári építőtáborok sok fiatalnak nyújtanak alkalmat arra is, hogy részben teljesíthessék az „Ifjúság a szocializmusért” mozgalom feltételeit. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fiatalok élnek az alkalommal. Erről beszél három táborvezető. KŐHIDI LÁSZLÓ, KISÚJSZÁLLÁS: — Nálunk nincsen különösebb gond ezzel kapcsolatban. Az első turnus fiataljai közül például csak 56 nem teljesítette a mozgalom feltételeit, a többiek már jelvénnyel érkeztek a táborba. Azok részére, akik egyik-másik pont teljesítésével elmaradtak, megfelelő feltételeket teremtünk. Gondolok itt elsősorban tábori könyvtárakra, amelyeket úgy állítottunk össze, hogy kéznél legyenek a „József Attila olvasómozgalom” kötelező könyvei. A kultúrásunk levizsgáztatja a részvevőket. A tanulási és sport részhez pedig beírjuk, hogy mennyi előadást hallgatott, vagy milyen sportversenyeken vett részt. Eddig százhúsz fiatal pótolta Kisújszálláson az elmulasztottakat, teljesítette a mozgalom követelményeit. PÁLHEGYI ÁGNES, PILISCSABA: — Gondot okoz, hogy nagyon kevés leány hozza magával a könyvét, s így nem tudjuk megállapítani: hogyan is állnak a mozgalom feltételeinek teljesítésével? Úgy segítünk magunkon, hogy brigádlapokat készítünk, amelyeken egységesen igazoljuk: mennyit dolgozott a brigád, milyen előadásokat hallgatott, részt vett-e sportversenyeken? Úgy tapasztaltuk, sok még a „hátralékos” ezért úgy állítottuk össze a tábor programját, hogy módjuk legyen a „törlesztésre”. KERTÉSZ ISTVÁN, IRMAPUSZTA: — A somogyi fiataloknál nem volt baj, egy-két kivétellel valamennyi jelvényese már a mozgalomnak. Ettől függetlenül nem egyszer felhívtuk már a figyelmüket: ha valaki elmaradt, az hozza a könyvét és mi igazoljuk, hogy miben vett részt a táborozás ideje alatt. Most viszont gondban vagyunk, mert a Fejér megyeiek közül senki se hozott könyvet. A fiúk elmondták, hogy közülük még sok nem teljesítette a feltételeket, arról viszont senki se szólt nekik: hozzák magukkal a könyvet a táborba! Bár nekünk ez nagyon sok többletmunkát jelent, de valahogyan segítünk rajtuk. A táboridő alatt teljesített feltételekről igazolásokat készítünk, s azokat egységesen megküldjük a megyei KISZ- bizottságnak. Ha a fiúk hazatérnek, ott majd rávezetik lapjaikra az eredményeket. Élnek az alkalommal KUBAIAK a táborban „Nézd, az a fiú éppen olyan, mint Roberto Renzi” — suttogták a lányok, amikor a Kubai Egyetemi Hallgatók Szövetségének öttagú delegációja a táborba érkezett. A hízelgő megjegyzés a fekete hajú Gustavo Loret de Molának szólt, de legalább olyan nagy sikere volt a küldöttség többi tagjainak is, akiket rögtön olyan szoros gyűrűbe fogtak a lányok, hogy szinte lélegzethez sem jutottak. Ez az örömteli, szívélyes üdvözlés, és a nagy érdeklődés a forradalmi Kubának szólt elsősorban . A sátrak előtt összegyűlt lányok Kubáról kérdezősködtek. Érdeklődtek az ottani egyetemistákról, a tanítási rendszerről és sok minden másról. Amikor a delegáció magyarországi élményei kerültek szóba — igazi nők módjára —, arról kíváncsiskodtak: tetszenek-e a delegáció tagjainak a magyar lányok? A válasz nem késett, s nagy tetszést aratott: „Budapesten nagyon sok csinos lányt láttunk, és nem is reméltük, hogy itt, Aligán, még csinosabbakat találunk. ” Azután végignézték a sátrak előtti díszítéseket. Az egyik kavicsból, homokból és mészből készített térkép előtt a kubaiak nagy tapssal fejezték ki elismerésüket. A térkép Kubát ábrázolta. „Éppen olyan, mint a térképen, csak itt, alatta hiányzik egy kicsi sziget” — mondta Augosto Garcia, a küldöttség vezetője és máris kijavította a képet. Később a táborlakók szép szegedi nótákat énekeltek, amit a vendégek is dallal viszonoztak. Rövidesen valamennyi lány együtt énekelte a refrént: „Cuba si, Cuba si, jenki no!” György Marianne Egy hír Zalából A KISZ Zala megyei bizottsága hozzálátott az ősszel induló oktatási év előkészítéséhez. Megyeszerte kiválogatták a propagandistákat, akiket egyhetes sátortáborban készítenek fel az oktatás vezetésére. Ezen megismerkednek a KISZ-oktatás rendszerével, feladatával, továbbá számos politikai, illetve elméleti kérdéssel. A propagandisták felkészítését jól képzett előadók végzik, így biztosítják több mint tízezer KISZ-tag, illetve szervezeten kívüli fiatal megfelelő elméleti, politikai képzését. Bajban született barátság Levelemben köszönetet szeretnék mondani Papp Ferencnek, Hudár Mártonnak, és Gyulának, valamint Molnár Sándornak, a budapesti Tanácskörúti Könyvkötő Ktsz dolgozóinak, Bodor Györgynek és Szabó Józsefnek, a Minerva Kisz fiatal munkásainak. Hogy miért mondok köszönetet nevelőtársaim és negyven szegedi KISZ fiatal nevében, azt a következő kis történet árulja el. Bélapátfalván táboroztunk szegedi sportifivezetőkkel. Útközben ismertük meg a pesti fiatalokat, mégpedig Egerben, ahol hajnalban egy órát kellett várni a putnoki személyvonat indulására. Ez az ismerkedés hétfőn hajnalban volt. Már el is felejtettük őket, s egyszer megint találkoztunk, mégpedig kedden este, amikor tábortüzet rendeztek KISZ- fiataljaink. A műsor javában folyt, amikor a táboron keresztül vezető úton jöttek a pestiek és „Hajrá Fradi!”, „Mindent bele!” harcias kiáltozásaikkal megzavarták a tábortűznél folyó műsort. E kis incidens után nem is találkoztunk péntek estig. Ugyanis pénteken délután 4 órakor elindultunk a csoporttal megmászni a Bélkő nevezetű hegyvonulatot, hogy gyönyörködhessünk a táj szépségeiben. A hegy megmászása után kezdődött a baj. Az élcsoport eltévedt és nem a tábor felé, hanem éppen ellenkező irányban indultak el. Mi a táborban fél kilencig vártunk és akkor zseblámpákkal felszerelve keresésükre indultunk. Útközben érdeklődtünk a pesti fiatalok kis táborában: nem tudnak-e a mieinkről? Mikor meghallották, hogy a keresésükre készülődünk, mindannyian felajánlották segítségüket és anélkül, hogy vacsoráztak volna, elindultak velünk együtt, keresni az eltévedt gyerekeket. A táborban is nagy volt a nyugtalanság, lámpákat raktak ki, tüzet gyújtottak és a kürtöt fújták, hogy valahogyan irányt adjanak az eltévedteknek. Az örkő lábánál nevelők és az ifivezetők várták társaikat melegítőkkel és pokrócokkal felszerelve, mert heves volt az idő és ők elég könnyű ruhában voltak. Az Őrkő tetején két csoportra osztottunk, különböző irányba mentünk tovább, nagy zajt ütve mindenütt, hogy felhívjuk az eltévedtek figyelmét. Hajnalig tartott a keresés minden eredmény nélkül. Másnap reggel folytattuk. A pesti fiatalok csoportokra oszlottak és ők is újra elindultak a hegyekbe. Az eltévedtek másnap, szombaton délutáni, négy órakor érkeztek vissza a táborba. Aggódásunkat az öröm váltotta fel. Velünk örültek a pestiek is, akik azontúl szinte csak aludni jártak a saját táborhelyükre. Minden idejüket a szegedi sportifivezetőkkel töltötték. Részt vettek a jósvafői kirándulásunkon, a bélapátfalvai kiszisták, és a szegedi sportifivezetők között rendezett kézilabda- és labdarúgó-mérkőzéseken. Ott szurkoltak a mieinknek minden mérkőzésen. Úgy érzem, hogy ez a kis incidens kellett ahhoz, hogy megismerjük pesti barátainkat, akik ugyanolyan becsületes, rendes, a bajban segíteni kész fiatalok, mint a mieink. " Kiss Antal nevelő, Szeged „Majd meglátjuk, szop ni. A lányok meg is érkeztek. A jó öreg hegy, a falu legényeivel együtt, minden reggel megcsodálja a munkába induló lányokat, amint elhagyják a sátorvárost. Csodálni és feljegyezni való akad bőven. Mi most csak a tokaji és a sárospataki lányok párharcáról akarunk megemlékezni. Történt, hogy az első nap a pataki lányok hatvanhét láda barackot szedtek. Trócsányi Zsuzsa bizonygatta: — Ennyit mások biztosan nem szedtek. Az lehetetlen. Tévedett. A tokajiak százharminchat ládával lettek elsők. Akkor indult meg a párharc, ami ma is tart, a lányok állítása szerint „végső leheletig”. Az ügy, persze, nem ilyen tragikus, egyetlen „súlyos baleset” történt csak, s a patakiak négy Zsuzsája közül az egyik lehuppant a földre. De semmi baj, csak egy meszszehangzó sikoly, s aztán még messzebb hangzó kacagás. A két brigád pedig fej fej mellett halad. A legutolsó eredményhirdetés szerint, csak egy százalék közöttük a különbség. Tokaj vezet, Sárospatak pedig fogadkozik. Az utóbbiakat különösen az sarkalja nagyon, hogy a rádió immáron országgá kürtölte: a pataki gimnazista fiúk elsők lettek Bodrogkeresztúron. Ment is Pilishegyről a rövid távirat: „Mi sem adjuk alább stop. A lányok, stop.” S hogy a tokajiak se maradjanak ki az üzengetésből, papírt, ceruzát ragadtak, s hamarosan már ott volt az írás az ellenfél sátorában:Majd meglátjuk, Lányok a kapuban ízlik a barack Tábordivat 1961 nyarán Piliscsabán (Fotó: Gajdár) Állítólag az öreg Pilis-hegy azért ilyen szép az idén, mert csinos lányokat készült fogad