Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

n A pesti lélektan oknyo­mozói értékes adalékka­l egészíthetik, ki megfigyelé­seiket, ha beülnek egy mo­ziba és a legutóbbi híradó pergetése alatt jól odafi­gyelnek a közönségre. Mu­tatják ugyanis a Lottó tárgynyeremény sorsolásá­nak főnyereményét, a tel­jesen berendezett két szoba összkomfortot. A felvevőgép lencséje vé­gigpásztáz a gyönyörű két szobán: néma csend. Hiper­modern bútorok: csend. Gépesített konyha, csillogó berendezés: enyhe mocor­­gás a széksorokéin. Tele­víziós készülék, rádió: a székek recsegni kezdenek. Éléskamra: telis-teli kom­pótokkal és egyéb konzer­­i■’ékkel: a közönség felső­­haji. Kolbászok: halk fel­vidítások. Italok, hosszú­nyakú üvegekben: boldog moraj fut végig a sötétben. Végül pedig az első ,.lakó”, a kedves „házőrző” kátyus: önfeledt és hangos tetszés­­nyilvánítás. Mi már ilyenek va­gyunk! __ (kf) FÜRDÉS A JEGES DUNÁBAN SuDAPOIT VILÁG PROLETÁRJAI, E&tf&$IETEK! .u n - a VII. ÉVFOLYAM. /. SZÁM 19631. S. A N­AGIAR KOM­AI IMST A SZÖVETSÉG KÖ/I’OMI LAPJA U.A hidmühely előtt Szerelők a pódiumon ♦ A szegecselők mutatványa ♦ Az 1963-as „vendég“ A magasban Voszka Rezső elkiáltja magát: — Vigyázzatok, ne billeg­jen! A fölöttük levő kalapács alakú daru, amely vasmarhá­­sba­ szorítja a hatalmas, több tonna súlyú terhet, mintha ér­tene a hangos szavakból, olyan óvatosan ereszti le az alsó to­ronyrészt, mint ahogy műsze­rész illeszti szerszámját a fi­nom alkatrészhez. A pódium erkélyén levők megörülnek ne­ki, belefújnak a markukba, hogy melegítsék, s a fiatalab­bak lehajolnak, leszedik a vas­­szerkezetre tapadt havat, gom­bócokat gyúrnak belőle, leha­­jítják éppen annak a nyakába, a­ki arra jár. — Ne bolondozzatok — szól félig megrovóan, félig barátján az előbbi hang. Voszka Rezső, az ifjúsági brigád vezetője a szerelőtéren. Nincs rajta vas­tag vattaruha, mint a többie­­ken, csak a kék munkaruha, egy sál a nyakában, micisapka a fején­ — mintha dacolni akarna az idővel. Pedig az ko­nok. Hajnal óta áztatja az eső a szere esteret, s mégis, sehol nincs egy csepp víz sem, rög­tön odafagy,­ ahogy , leér. A szél is hidegebb itt a holt Du­­na-ágnál, mint másutt. Hát még ott fönt, a készülő daru tetején... De hát ők nem sokat törődnek vele. Ha most érkezett el az ideje an­nak, hogy helyére kell tenni a toronyalsó részt, az 5 tonnás, a­ külföldi megrendelésre készü­lő portáldarun, akkor nem le­het késlekedni. — Mi sem tettük annak, ide­jén — mondja Újvári Vince, az előkészítő csoport vezetője. — Az év első daruja már lá­bon állva köszöntötte az új esztendőt. Azóta pedig újab­bakat kezdtünk el. A hídműhellyel szemben az egyik szériadaru gémjén dol­gozik az Ujvári-csoport né­hány tagja, Kecskés Sándor. Fürszter József a szétbontott, „oldalára” fektetett gém mel­lett a fúrógéppel bajlódik. Be­fagyott. Segítenek rajta ha­mar. A hegesztőpisztoly fel­melegíti, aztán újból hull a fémforgács a letaposott, elje­gesedett hóra. Mellettük „ak­robata” mutatvány folyik. A szegecselők produkálják ma­gukat. Fiatalember áll a koksz­­­­kályha mellett,­­vagy húsz mé­terre a sűrített levegős szege­cselőkalapácstól, s fogójával belemarkol a tűzbe. Vörösen izzó szegecset vesz ki, egy ló­dítás — és arrébb éppen a le­­mezsüvegbe esik. Hányszor is­métlődik a mutatvány? Száz­szor? Lehet, hogy ötszázszor. — Jó neki — mondom a kályhánál állóra. A szegecselő bakancsára néz. Biztosan át­ázott már reggel óta. A talpa fölött sötét csík van. A hólé beitta magát. A kesztyűje ott van a vason. Puszta marokkal szorítja a kalapács alumínium fogóját. Jobb úgy. Nagyon hi­­­deg lehet, mert vörös a keze­­feje, a tenyere. — Nem irigylem — tacso­­lyodi­k el —, nyáron is ezt csi­nálja! Odavet egy pillantást felé. Az éppen a fogóját lendíti. Lapos, elnyújtott ívet ír le a tüzes szegecs a levegőben. A szegecselő már kiált: — Jó gyerek vagy ... Sistereg a hóban a tüzes vas. A feladó nevet. A címzett pe­dig gyorsan felkapja. Szinte kaparja elő a hóból. Meg a­kar­ja mutatni, hogy rajta nem le­het kifogni. A fúvósok meg­állnak, figyelik a jelenetet. „Nem tudja már beverni” — ítélkeznek. A győztes mozdulatával he­lyezi a furatba a még mindig vörös szegecset a fiatalember. Ráereszti a légkalapácsot. Alul tart a merevítő, s mint a vas, omlik szét a pár centis vas­darab ... Nagyon rákezd az eső. Nem áztat, páncélt von­ a ruhára. A szerelőtér azonban nem néptelenedik. — Kutya munka ez ilyen­kor — mondja Újvári Vince —, de hát nem akarjuk elfe­csérelni az eddigi előretartá­­sunkat. Tavaly december 20- ra teljesítettük az éves tervet, s ráadás volt még egy daru. Az idén az első napok teltek el, s már a második, a harma­dik daru is lábon áll. Kár len­ne a korábbi igyekezetét most elprébálni. Különben is szorít­­az idő. — Hogyhogy? — Vagy tizenhattal több da- ■ rut készít az idén a Magya­r Ha­jó- és Darugyár, mint tavaly. És jó lenne az év végét újból előrehozni. — Melyik lesz a legnehe­zebb? — Az 1963-as prototípus, az új tizenöt tonnás. De hát nem félünk tőle. Sőt. Készülünk rá... Itt kint, a szabad ég alatt is fogadjuk, ha kell... Esőben, hóban is ... Gyulai Ferenc mm ■ér Fotó: KOTROCZÓ Feltű­néskeltés?. A Mariot­ingon mindenesetre jó néhányan megálltak. Bámész­kodtak, csodálkoztak, és dideregve’szörny­ülködtek. Fogat’ás? Legfeljebb egy pár kirsli lehet a nyeremény, nyersen és hidegen. Ugyanis ennél többet senki sem ígért. Szenvedély? Igen, hosszú ide­je­ tart. Immár tizedik esztendeje. 1952-ben történt először... A fiatal, 13 éves fiú, nem törődve az aggódással, a lépéssel, a várható következmények ecsetelésével, bele­vetette magát a Dunába. Decemberben, Szilveszter előtti napon. A jégtáblák között széleseket csapott, s amikor partot ért, m­egrázkó­­dott, leverte magáról a jégdarabokat, s örömmel tapasztalta, hogy egyszer sem borzongott meg, egyetlen libabőr sincs a testén. Most, a tizedik ismétlés után, mivel már vagy öt perce kint van a vízből, többen biztatják, öltözzön. Jót nevet. k­issé talán mesterkélten. Mindenesetre látni, hogy csöppet sem fázik. —­­Vyugi, fcalán fáztel­? — kérdezi a parton álló ismerősöktől, ba­rátoktól, munkatá­rsaiktól. — Húzzátok össze, magatokon a sálat, esetleg a zsebkendőket­ is fel lehet használni... Aztán mégis nekikezd a törölközésnek. Lassan, kimért mozdula­tokkal. Ahogyan az egy hosszútávfutóhoz illik — nem siet el sem­mit. Mert Schrilla György, a budapesti Vasas egyik futója — egyébként taxisofőr —aki a különös december végi fürdést né­hány perce végrehajtotta, tüntet azzal, hogy nem libabőrös, nem fá­zik, nincs görcs a lábában, s nagyon kellemesen érzi magát. — Minek köszönheti ezt? — kérdezem. — A reggelimnek. — Mi volt? _ Hat kilométer, mezítláb! Nagyon jólesett.­­ — És a vacsora? — Még nem tudom. De most már sietek, mert délután kezdődik a műszak ... Egyébként jövőre szívesen látom magukat vendégül, ugyanebben az időpontban a Bala­on on. .az egyik .c­.en peuszaniú, a másikon meg Miérü­nk ... Jó ... ? — Nem tudom — hebegem fázósan a hideg Duna-parti szélben —, de talán jobb lenne egyes szám első személyben ... (gyf) (Fotó: Csuzi Zsuzsa)­­ _________1­ ARA: 1 FI ESKÜ A VÁROS FŐTERÉN furcsa izgalom hullámzik át a testen. A lányok, lábujjhegyen pipiskednek, a­ férj lak unteit el­némul a szó és mindenki a menetelő oszlopokat nézi. Megható és felemelő a talál­kozás. A laktanya szigorú, zárt világa rejti a katonáik életét, de az üzemek, gyárak, hivata­lok dolgozói most úgy érzik, ezen a napon közelebb kerül­nek egymáshoz. A katonák éle­tének egy darabja tárul fel előttük. S az egység jön, egyre közelebb hangzik a léptek dü­börgése. Az első századok beka­nyarodnak az ünneplő sokaság oszlopsorai közé, aztán megad­nak feszesen, mozdulatlanul. Sokan előbbire furakodnak, tágra nyílt szemmel kutatják a nyílegyenes sorokat. — Ott a fiam — sóhajt meg­könnyebbülten egy kendős pa­­rasztasszony. — Pista! Pistukám — kiált egy szép, fekete hajú leány. Egy méterre sincsenek egymás­tól. A fiú meghallja a kedves hangot, a tekintete odavil­an, az öröm egy pillanatra ellá­gyítja kemény vonásait, de aztán megint csa­k feszesen előre néz. A katonát köti a re­gula. Pár­ perc múlva azonban más parancs hangzik és rövid időre felbomlanak a sorok. A rokonok, hozzátartozók maguk­hoz ölelik a katonákat, Kónya Ferenc honvéd szinte kézről kézre vándorol. Itt van az ap­ja, az édesanyja, a sógora és a nővére. Messziről­ jöttek, de nem bánták meg. — Valamikor én is itt szol­gáltam ebben a helyőrségben — meséli csendes szóval az édesapa —. Itt tettem es­küt is. , — Csak akkor nem volt ilyen szép az eskütétel — ve­szi át a szót Sarkadi Nagy Sándor bácsi, a szentesi Kali­nin­isz tagja. — Még a lak­ta­­nyába sem engedtek be senkit. Az istenre esküdtettek ben­nünket, a nép nevét nem volt szabad még kiejteni sem. Kónya és Sarkadi Nagy hon­véd mosolyog az öregek em­lékein. Hiszik is meg nem is, amit azok mondanak. Nekik már elképzelni is nehéz azt a sok szenvedést, amit a szüleik megértek. Nem is hagyják az öregeket a múltban kalandoz­­ni. — Mi újság odahaza? Em­legetnek-e bennünket? — kér­dezik kíváncsian. — Persze, hogy emlegetnek — mosolyodik el Kónya bácsi. — Valahogy megnőtt a tekin­télyetek, mióta katonák vagy­tok. Más szemmel néznek ben­neteket. Most, hogy híre ment az eskütöknek, a fiatalok kül­­döttségileg akartak eljönni (Folytatás az 5. oldalon.) (Tudósítónktól.) A kandeláberekben lobog a láng, a hősi emlékművek előtt díszőrség áll. A házfalakon drapériák vöröslőnek, s az ab­lakokban­­zászlót lenget a szél. Iennepi külsővel pompázik Szeged főtere, és az ut­cákon árad a nép. Idős embe­rek, fiatal lányok sietnek a té­ren magasodó emelvény felé, ahol mái­­ad, érdeklődött­ so­kasága várakozik. Aztán valahol a térre futó hosszú Fő utca végén katona­zene harsan és egyre erőseb­ben dong­ az aszfalt. Jön az egység eskütételre. A vezénylő tisztek kardján cukrcanva csil­lan a téli nap fáradt fénye, s Vérre! írt jelszó Nemrégiben köze­pes nagyságú ládát hajóztak be egy Kubába induló szovjet görösre. A láda olkán ez a felirat állt: „Vigyá­zat, műemlék! Tö­rékeny!” A fuvar­levélben az „áru jellege” rovatban viiszont ez állt: „Fal­darab.” . . . 1961. áprilisá­ban amerikai ka­lózrepülőgépek je­lentek meg Kuba egén, és bombákat dobtak Libertad vá­­­­rosára. Az agresszió egyik első áldozata Eduardo Garcia Del­gado fiatal milicista volt, aki halálos se­bet kapott egy bom­­baszi fánktól. Társai odaszalad­tak a haldokló har­coshoz, de látták, hogy már nem tud­nak rajta segíteni: a végét járja. Eduardo utolsó eredével fél­­könyökre támaszko­dott és kezét a föl­dön szétöm­lött vér­be mártva öt betűt írt a ház falára, amely­nek tövében a halálos találat éve. Az öt betű ez volt: F-I-D-E-L. Fidel Castro neve, mint harci jelszó azt je­lentette, hogy a fia­tal hős — aki né­hány másodperccel később kiszenvedett — utolsó pillanatáig hű volt a forrada­lomhoz. Két nappal később Playa Giron-ná megindult az ameri­kai ellenforradal­már zsoldosok part­raszállása (ennek előkészítése volt­­ bombázás is) és Edu­­­ardo bajtársai hosz­­szú napokig harc­ban álltak a betola­kodókkal. Az in­tervenció­sok csúfos veresége után a fia­tal harcosok vissza­tértek ahhoz a ház­hoz, ahol Eduard Gor­f-a n-’g *dn hős halált halt, és kivág­­ák a falnak azt a da­rabját, amely tár­suk vérrel írt fel­iratát viselte. Az öt betű azon­ban halványulni kezdett. A kubai if­júkommunisták pe­dig elhatározták, hogy a hősiesség eml­ékműveként örökre megőrzik. Ekkor jutottak arra a gondolatra, hogy a faldarabot elkül­dik a Szovjetunió­ba, ahol vannak olyan szakemberek, akik értettek a tar­tósításhoz. Így érkezett meg a libertadi ház fa­lának darabja Moszkvába, a Gra­bas akadémikusról elnevezett Központi Művészeti Restauráló Műhelybe. Az in­tézet munkatársai nehéz feladat elé kerültek. Volt már dolguk megrepedezett fres­kókkal, restauráltak, konzerváltak az idő vasfoga által ki­kezdett ősi fóliánso­­kat is, de­­ olyan esetről még nem is hallottak, hogy vérrel írt feliratot kellett valakinek tartósítania. Amikor azonban meghallották a fel­irat történetét, el­határozták: minden körülmények között végrehajtják az elő­ttük tűzött felada­tot. Galina Tomase­­vics asszony vezeté­sével a műhely tu­dományos munka­társai sok száz ve­gyi preparátumot, is­mert és addig isme­retlen konzerváló anyagot próbáltak végig, amíg megta­lálták azt, ame­lyikre szüks­ég­ük volt. Sikerült olyan hajszálvékony be­vonatot készíteniük, amely a­ nedvesség­től, a fénytő­l, a hő­től egyaránt évszá­zadokra megóvja a vérrel írt jelszót, sőt —■ fénytörési sajátos­ságainál fogva — még világosabbá is teszi azt, így indult vissza Havannába a hő­siesség páratlan­ em­lékműve. K. I. BAJNOKOK A BAJNOKOKRÓL 8. OLDAL ifjú parancsnokai Mi figyelemre méltóbb a hírben, hogy elkészült Kecskemét reprezentatív szállodája, az Aranyho­mok, hogy a KÖZTI terve­zői tehetséget sugárzó hi­permodern, minden kénye­lemmel ellátott szállodát terveztek, vagy hogy az új létesítmény vezetését fiata­lokra bízták? A hírben ez is a legszenzációsabb. Az igazgató, a huszonhárom éves Gömbös Sándor, he­lyettese se sokkal idősebb. Menyhárt Lajos huszonhat éves. A portánál, a kony­hában, az étteremben­ min­denütt a legfiatalabb ven­déglátóipari szakemberek teljesítenek szolgálatot. Bi­zonyára jól megszolgálják majd a bizalmat. Felső ké­pünkön: Gömbös Sándor, a fiatal igazgató szervíroz. Alsó képünkön: A szálloda presszója. Fotó: Bauer Sándor

Next