Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-19 / 3. szám

bk­rrhrrrr!'■•■■•■SSSSKKSKMS NÉNÉ BOTOR LÁNY Bamakót már egy órája magunk mögött hagytuk, megszokottá lettek kétoldalt a bauxit színére emlékeztető vöröses termesz­várak, a szavannából kiszakított sík területe­ken pedig a hangyák gomba­ alakú építmé­nyei. A kis Citroen fáradhatatlanul gyúrja a kilométereket. Ez az abidjani út — Felső- Voltán keresztül vezet Elefántcsontpartra — a legjobbak közül való: bitumennel borított. Hozzá hasonló csak néhányszáz kilométer­nyi akad Maliban. Majmok az úton Egyhangú a táj, kétoldalt csenevész fák, sok helyütt már kiégett a fű, egyre kevesebb a zöld szín. Februárra—márciusra szalmasár­gává lesz a vidék. Októberben esett itt utol­jára az eső, s júniusig nem kap vizet a nö­vényzet. Pedig ez a terület — Bamakótól dél­re — a gazdagabbak közé tartozik. A gya­pot mellett banán, köles, mangó terem er­refelé. Látni is belőlük itt-ott néhány hek­tárnyit. Csak ezek jelentik a változatosságot, valamint a hatalmas baobablák és­­ a te­mérdek majom. Mintha gúnyt űznének kocsinkkal, kette­­sével-hármasával szaladnak keresztbe előt­tünk. Váratlanul bukkannak fel az úton, hogy ugyanolyan gyorsasággal eltűnjenek a bozót­ban, vagy a kétméteres elefántfűben. S Ba­bának, a fekete sofőrnek nemegyszer ügyes­kednie kell, nehogy karambolozzon a riká­csoló cerkófokkal. Az út Bougouinig nem sok élményt tar­togatott volna számunkra, ha Kéléya agyag­házait elhagyva, nem állunk meg egy kis pi­henőre az útmenti karavánszerájban. Amolyan vendégfogadó ez, ahol megpi­hennek az autóbuszok, gépkocsik, s ahol éjsza­kára szállást is kaphat a közlekedési eszköz­re várakozó vándor. A szeráj előtt két fiatal lány ácsorgott. Huncut nevetéssel kötekedtek egy férfivel, aki múlt századbeli elöltöltős puskát tartott a vállán. A lányok csinos alsó voltak, különö­sen a fiatalabb. Arca fényképre kívánkozott, de ehhez — teleobjektív hiányában — hoz­zájárulását kell kérni. S vajon mit válaszol a kérésre? Pénzt kér érte, tiltakozva eluta­sítja, vagy egyszerűen mosolyog a kérésen és ez a beleegyezését jelenti? Az elutasítás a leg­gyakoribb. S nemcsak a mohamedánoknál, vagy egyes fétisimádóknál, akiknek tilos­ a lencse elé állniok, vagy egyszerűen félnek a fotómasinától. Büszkeségből is. A leány helyett barátnője válaszolt: — Fényképezze le, Néné bátor lány! Ugyan miért bátor ez a tizenöt-tizenhat esztendősnek látszó bambara kislány? Erre a kérdésre a választ aligha kaphattam volna meg Nénétől, aki egyáltalán nem látszott bá­tornak, s egyre távolabb húzódott. Szerencsé­re, a másik annál beszédesebb volt. — Néné nem megy feleségül Abdoulaye Diallóhoz! — hadarta. — Csak nem lesz má­sodik feleség, amikor már van törvény! A puskás férfi bambara nyelven pörle­­kedett vele, de a leány felénk fordulva foly­tatta: Egy férjnek egy feleség­ e Sikassóba megyünk Nénével. Majd ott vigyázok Nénére... Gyere ide, bátor lány vagy te!... Ugye az, ha én mondom? Abdou­laye Diailo nyolc éve hordta a pénzt és az ajándékot Néné szüleinek, mert már akkor kiszemelte őt második feleségének. Nénét odaadták neki, hiszen sok ajándékot kaptak érte, talán vissza sem tudják fizetni Hé, gyere ide Néné, mitől félsz?... De Néné csak nem közeledett. — Az a gazember vitte volna a mara­buhoz, hogy összeadja őket, Nénét második feleségül tegye. Mert az első már öregszik, hat gyereket szült neki... De én hallottam a rádióban a törvényt: a férfiak és a nők egyen­­lőek és csak az a házasságkötés érvényes, amelyet először a járási hivatalban kötnek ... Néné hallott már erről az ifjúsági szö­vetségben is, meg a nőbizottság gyűlésén. De hiába szólt a szüleinek, pofont kapott érte. Két esztendővel ezelőtt nem sokat tehetett volna, mert csak a független Mali Köztársa­ságban született meg a férfiak és nők egyen­jogúságát kimondó törvény. Eszerint nem me­het férjhez 15 éven aluli leány és a leányokat erőszakkal nem adhatják férjhez a szülök. Csak ha a leány is beleegyezik. A férfi pedig csak akkor vehet magához második feleséget, ha az első ehhez hozzájárul. A fiatalabbaik­nál azonban az asszony ma már előre kikötheti, hogy férjének egyetlen felesége lesz. És az ifjúsági szövetség, meg a nőbizottság nemcsak a törvény betartásán őrködik (ma már nem vásárolhatnak feleségül öt-tíz éves lányokat Maliban, mint a gyarmati uralom idején, akár néhány esztendővel ezelőtt is!),­­hanem igyek­szik segíteni a szerelmi házasságok létrejöttét. Vagyis megvédi elsősorban a leányokat a ré­gi szokásoktól, amelyek adás-vétel tárgyává tették őket. — Néné átszökött hozzám és elmentünk a járási ifjúsági elnökhöz. Az intézkedett a bíróságnál. És most Sikassóba megyünk. — Mi lesz az ajándékokkal? Megtarthat­ják Néné szülei? — kérdem őt. — Majd alkudoznak, az ő dolguk... De Nénét nem kapja meg az öreg. — Öreg? Hány éves a férj-jelölt?. Erre már Néné is megszólalt: — Vén, hat gyereke van. Nekem fiatal férjem lesz ... — Majd Sikassóban találunk — pörgött tovább a lány nyelve. — Az urak hová men­nek? — kérdezte tőlünk. ■ — Bougouniba, aztán tovább. Faradié­lébe. — Elvihetnének bennünket... Faradiélé felé... Sajnos, ezt nem vállalhattuk, mert a kis Citroen tömve volt, így azután meg kellett fosztanunk magunkat e beszélgetés folytatá­sától. Sietnünk is kellett, mert Faradiélőben, délelőtt szedték a gyapotot a közös földről, tánc és tam-tam dobok kísérete mellett. Ezt pedig nem szalaszthattuk el, márpedig dél­ben abbahagyják a munkát, ebéddel kezdődik a háromórás szieszta, a „szent pihenés” ide­je, ahogyan sofőrünk, Baba mondogatta. Tíz órára Bougouni járási székhelyre ér­tünk az átforrósodott Citroennel. Árnyékban ekkor már 38 fok Celsiust mutatott a hőmérő higanyszála. Ousmane Baourma Cissé, a já­rási főnök Coulibaly Yiribát, a járási ifjúsági titkárt adta mellénk kísérőül, egy terepjáró Land-Rover-ral. A műút itt véget ért, nyugat felé haladtunk tovább őserdei tájon, a 387 la­kosú falu, Faradiélé felé. Coulibaly Yiriba ment elől a terepjáró­val, kilométernyire a Citroen előtt, hogy a rozsdavörös por leüljön az útra, ne száll­jon arcunkra, meg a szélvédő üvegre. Kanyar­nál azonban megvárta, amíg ismét feltűnünk a néhol patakmederré változó úton. Együtt érkeztünk a falu határába, ahol — egy kéthektáros táblán — már nagyban folyt a gyapotszüret. A második termést szed­ték le, közösen, a fiatalok. Faradiélé lakói kö­lest, rizst­, borsót, batátot, földimogyorót, gya­potot termelnek. Főként saját ellátásukra, de eladásra is. A földet a különböző családok külön-külön művelik meg, csak a közös táb­lán dolgoznak kollektíván: a fiatalok. Ez az ő gondjuk. (A szövetkezeti élet egy külön ri­port témájául kívánkozik.) A tűző napon har­­mincan-negyvenen - szedik a gyapotot, tökhéj­ból vájt edényekbe. És a munkához két tam­tam dob diktálja az ütemet. Egy legény kagy­lókkal, csörgőkkel, gyöngyökkel díszített maszkot öltött arcára és rendületlenül járja a monoton táncot. Talán húszan lehetnek lányok, gyerme­kek, akik félkörben körülállják a maszkos táncost, olykor vele együtt hajlonganak, tán­colnak, vagy tapsolnak és énekelnek: — Ay-ha, ay-la, ma-ya-ma... A tam-tam ütemére A vetés, kapálás a férfiak dolga. Olyankor a lányok énekelnek, ivóvizet hoznak, táncol­nak. Az aratás, betakarítás viszont a nők dol­ga. A férfiak ilyenkor nem dolgoznak. De, úgy látni, bizonyos mértékben szakítottak a hagyományokkal, mert a gyapottáblán fér­fiakat is látni a nők között. Az asszonyok há­tukon gyermekeiket is magukkal hozták, ve­lük hajlonganak a vattaszerű fehér termésért. Kiderül, hogy az egyik dobos, Vivoro Diara, a falusi ifjúsági titkár. Néha szünetet tartanak, de — mint a maszkos fiú mondja — nem pihenésért, hanem mert a dobok bő­rét tűzcsóvával „edzik”. Az egyik szünetben bemutatkozik. Azután ismét munkára szólít a tam-tamok­­ hangja és folytatódik a gyapot­szüret. — Mire költik a közös jövedelmet? — fordulok egy öreg emberhez, akit a falu vé­neként mutatnak be. De nem ő válaszol. Már nagyon rossz a hallása. Az elnök azt mondja, hogy az idén például a községi , egészségházépítéshez pótol­ják, vagy iskolát szeretnének, ha a kormány tud adni tanítót. Coulibaly Yiriba azt mondja, a járási fő­nöknél megnézhetjük majd, milyen sok falu­ban tervezik iskola építését. Itt több kis falu akar építeni most egy közös iskolát. — És egészségházat? — Azt is megláthatják, de különben is, én vagyok a bougouni egészségház­­— vezetője. Délután megnézhetjük tál Coulibaly Viriba. Fényképeket készítek, azután búcsúzunk Faradiélétől, a kis falutól, fülünkben a mun­kára buzdító dallammal... SEBES TIBOR NYUGAT-AFRIKAI RIPORTSOROZATA viva­az Álomkör ellen tFrrW) 06631 Taoudémni WIALP­IS z aha. Tomboud­ou ' A'/pro BAMAKO VOLTA oligoun. Sikasso MALI [ELEFÁNTCSONT- 1 • PART 300 km A tam-tam szavára könnyebben megy a munka A leányok félkörben állják körül a masz­kot öltött táncost A gyapot — egy lél tökhéjban — könnyű, mint a pehely (A szerző felvételei) EGYDOGMA |­I .....................................iiiiiiliiiiiiliiiiiiiiilllllllllll­lll|||||||||||||||||||||||||| eg&foil A­jtse el mi.... 1111 TRÓNVESZTÉSE Délután érkezett repülőgéppel Bar­naul­ba, sötétedett már, mikor leült ta­nácskozni az Ailtaji Mezőgazdasági Kutatóintézet munkatársaival. Hrus­csov így kezdte: — önök megkérdezhetik tőlem, mi­ért jöttem ide immár negyedszer, hogy Nalevajka elvtárssal és önökkel be­szélgessek. Nalevajka a füves vetésfor­góról való lemondást javasolta az Al­­tajban, Kazahsztánban, s egy ilyen nagy fontosságú döntés meghozatala előtt mégegyszer és mégegyszer meg kell vizsgálni az érveket. Szavait a tanácskozóteremben levő tablóról írom le. A tablón fényképek, írott sorok... Hruscsov vitatkozik, kérdésekkel ostromolja Nalevajka el­képzeléseit. Az utolsó fénykép hajnalban készült. Nalevajka az intézet igazgatója el­meséli a dogma trónvesztésének tör­ténetét.* Tudós, olcsó nemezcsizmában. Érdes kezek, szélfútta arc, egyszerű monda­tok, intellektuális tekintet. Megmoso­lyogja szavaimat. — Amikor az iskolában Viljamsz füves vetésforgójáról tanultam, hittem neki. Persze gyerekfejjel... — Mi felnőtt és hozzáértő ésszel is hittük. Miért? Mert Viljamsznak ab­ban igaza volt, hogy a füves vetés­forgó növeli a talaj termelékenységét, a fakultúrák gyökerei szerves anya­gokkal telítik a talajt, föld feletti ré­szük pedig az állattenyésztés takar­mánybázisát növeli. Pihenteti­k a talajt — ez is igaznak, helyesnek mutatkozott. — Mik okozták akkor hát az első kétségeket? — A mi altaji körülményeink, me­lyekkel sehogysem tudtuk összeegyez­tetni Viljamsz tanait. Az Altaj, Kazah­sztánbra! — az egykori hatalmas szűz­földdel az utóbbi években a Szovjet­unió legfőbb gabonatermő területévé vált. Mivel Viljamsz rendszerével e terület felét füves kultúrával kellett bevetni, csak a terület másik felét termett kenyérnek való. Emellett ezzel a rendszerrel képtelenség volt teljesí­teni a párt utasítását, hogy minden száz hektár gabonaföld után 75 mázsa hús termeléséhez szükséges takarmány­­mennyiséget adjunk. — Dehát Viljamsz pillangósai az ál­lattenyésztésbe „mennek”. — „Mennének”, ha lennének. Az Altaj és Kazahsztán földjét kevés eső öntözi. Száraz vidék ez. Vagyis, a fű­vel bevetett fele terület kevés füvet hozott. Hektáronként csupán 9 mázsát. Ezért gondoltunk mi a kapásnövé­nyekre, elsősorban a kukoricára, amely­ből hektáronként itt 45 mázsa terem. — Ha jól emlékszem, a füves kultú­ráknál a talaj feletti növényrész egy tápegységére a talaj alatti gyökérzet­ben két tápegység jut. — Igen az arány képlete: 1:2. — Milyen az arány a kukoricánál? — Pontosan fordított: 2:1. Egy pillanatra megtéveszt az utóbb képlet Nalevajka látja arcomon a két­edést, ezért gyorsan hozzáteszi: — Na és számoljunk. A fű esetébe 9 mázsához a talajban 18 mázsán?1 megfelelő tápegység van. A kukorica hál? 45 mázsa a talaj felett, és 22,5 mázsának megfelelő tápegység a föld­ben. 18 és 22,5! Teljesen megnyugszom, ő azonban kérdez, hogy eloszlasson még egy el­lenérvet. .. De mi lesz a fehérjével? A kuko­ricában kevés a fehérje, pedig erre nagy szüksége van az állati szervezet­nek. Ezen sokat gondolkoztunk, és rádöbbentünk, hogy gondolatunkat to­vább kell vinnünk. Rájöttünk, hogy az állatok kukoricával való táplálását ki kell egészíteni babokkal, borsóval, me­lyeknek fehérjetartalma igen magas. A terület mezőgazdaságának tehát azt javasoltuk hogy kukoricával együtt babot is vessenek. A ■ kukorica—bab­siló pedig már kiváló táplálék az ál­lattenyésztésben. Ez a gondolatunk is­mét további „láncreakciót” indított másképpen kell táplálni az állatokat A szegényes legelőről le kell haj­tan az állatokat, a szarvasmarhákat, báré­nyokat, silót kell eléjük tenni. Mi­ké­nt szüntetni a sertések szemester­ménnyel való táplálását, s 50 százalék­ban cukorrépát és más kultúrákat ad­ nekik! — Amióta lemondtak a füves vet­forgóról, milyenek az eredmények? — Egyet mondok csak. Ha példa­füves vetésforgó mellett akartuk volt teljesíteni állattenyésztési tervünk, akkor a területen termelt gabon mennyiség javát az állatokkal kellet volna feletetni. Vagy, ha füves vetés­forgóval dolgozunk, akkor nem 30 m­ilió pad gabonát adunk az államnak csak 150 millió padot.­­ Ezek után az egész Szovjetunióban „letesznek” Viljamsz módszeréről? Hevesen tiltakozik. — Mi csak Nyugat-Szibériáról be­szélünk. A Szovjetunió más területein a helyi szakembereknek meg kell vizsgálniok a körülményeket (talaj, ég­hajlat stb.), és az e körülményeknek megfelelő legproduktívabb termelési rendszert kidolgozni. Mi nem új dog­mával akarjuk helyettesíteni a régi dogmát... Komornik Ferenc • : :: ■■ - " ו " '' I IMI • ›á %'›■ SIS . : :­­■' Nalevajka elvtárs, az Altaji Mezőgazdasági Kutatóintézet igazgatója

Next