Magyar Ifjúság, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-30 / 48. szám

készült filmjéhez, szólt első asszisztensének, Ro­ger Vqdim. Plemjannyikovnak. hogy keresse elő ezt a „címlap-leányt”, és készítsen róla próba­felvételeket. 1950 májusának végén Brigitte Bardot életében először állt íilmfelvevőgép elé. A szülők ellenez­ték az egész vállalkozást, Roger Vadim Plem- jannyikov pedig elkeseredetten tapasztalta a ve­títőben, hogy a felvétel és Brigitte használhatat­lan. A fiatal lánv azonban, úgy látszik, célt és ér­telmet talált a benne feszülő kihasz.nálat'an ener­giákhoz, mert váratlanul ragaszkodónak bizonyult a mozgóképek művészetéhez. Vadim rövidesen felismerte a kínálkozó, hatal­mas lehetőséget, és gyakrabban kezdett eljárni a Bardot-családhoz. Amikor azonban érezni kezdte, hogy nem látják elég szívesen, a városban talál­kozott Brigitte-tel, akit rávett, hogy hagyja fél­be tanulmányait és legyen a felesége. A fiatal rendezőasszisztens úgy látta, a vi­lág ideálok hiányában szenved. A film a tizes években megteremtette a világ új hő­seit és bálványait, a sztárokat. De az első vi­lágháború után ezek letűntek. Helyüket a „vég­zet asszonyai”, az erősen romantikus szemléleten alapuló vampok foglalták el. Azonban a vampok ideje is lejárt, amikor Greta Garbo feltűnt, s az ,.isteni svéd” a filmvilág csillagai között egy ideig az egyeduralkodó szerepében tündökölhetett. A második világháború azonban újabb ideálokat követelt, és megszülettek a pin-up görlök, akik határozottan feszülő bájaik segítségével a „hazát” jelentették az első vonalban harcoló katonáknak, és a filmvászon mesés álomvilágában mozogva, táncolva, énekelve azt tudták adni a frontharco­soknak, amire leginkább szükségük volt: a hol­nap világának illúzióját, a holnap világáét, amely a győzelem után „mindenki számára“ elérhető lesz. Vadim azt állítja, hogy a pin-up görl a váltó a filmművészet vonata alatt, bizonysága annak, hogy a film a szellem művészetétől a testi örö­mök művészete felé fordult. A pin-up görlök egyenes leszármazottai, utódai a sex-bombák, eze­ket azonban az emberek hamar megunják, mert a példátlan méretű, állandóan feszülő keblek és más idomok ostoba arcú, érdektelen tehetségű sztárokkal járnak együtt. A világ megváltozott: a női egyenjogúság itt lassúbb, ott gyorsabb tér­hódítása már nem teszi többé lehetővé a „végzet asszonyaidnak felidézését, inkább a régi, múlt századi „örök nő”, „örök nőiség” mítoszának új­jáélesztéséhez kedvez. Ehhez — jelentette ki Ro­ger Vadim Plemjannyikov — a lehető legegysze­rűbb utat kell választani, a nyílt érzékiségét, amely már annyira kipróbáltan tért hódított a múlt század 80-as, 90-es éveiben. A közönségnek — ez majdnem bizonyos — az érzéki, fiatal nő típusa kell. Roger Vadim Plemjannyikov fiatal menyasszo­nyának személyében és személyével kívánta meg­formálni ezt a hősnőt. Ehhez azonban teljesen át kellett alakítania a lány egyéniségét és kül­sejét. Ez nem okozott problémát, Brigitte Bardot minden're kapható volt... A fiatal asszisztens- két filmben is („Norman­diai zug”, „Manina, fátyol nélküli lány“ — 1952) egy-két szavas statisztálásokra ajánlotta be je­gyesét, majd 1952 december 20-án, hatalmas saj­tókampány közepette, feleségül vette. Nyomban ezután újabb széleskörű propagandahadjáratot indított, mindenfelé Brigittet. és rajta keresztül önmagát reklámozta és ezzel tíz további filmben szerzett neki — majdnem teljesen jelentéktelen — szerepeket. De a mind gyakrabban megjelenő képek és kommünikék alatt már ez állhat: „Mlle Bardot tizenharmadik filmjében ezt és ezt a szerepet alakítja...” A világ azonban még ennek ellenére sem ér­deklődött különösebben Brigitte Bardot iránt. Mégis az állandó statisztálás, a kis szerepek el­játszása közben, a sajtón keresztül kezdték meg­ismerni. megszokni a nevét. 1952—56 között a „felfutás éveiben”, Brigitte Bardot még nem sztár, pedig Angliában ékkor már eljátszotta első film­főszerepét is („Doktor a tengeren” — 1955.). Ez­után Itáliában és Angliában forgatott majd ami­T alán szinésznőről még soha annyit nem írtak össze, mint Brigitte Bar- dotról, és talán soha olyan keveset nem tudtunk még egy emberről, mint róla. Ha igaz, amit a francia magazinok állítanak, hogy havonta 10—12 millió szóban foglalkoznak vele a nagyvi­lágban, akkor azt kell mondanunk, hogy kétség­telenül a filmtörténet eddigi legerősebb sztár­mitosza, mesterségesen kialakított legendája, amelyben ma már azok sem látnak egészen tisz­tán, akik mítoszát megalkották és elterjesztették. A legendák homálya újabb homályokat szült. A mítosz szerzői elvesztették ellenőrzésüket saját mítoszuk felett.;. Ma már az emberek_ csak a mítoszok hősét ismerhetik, így a sok kitalált, vagy félig igaz történet mögött valamiféle igazságot felkutatni nem könnyű, épp ezért ezúttal rövi­debben mondjuk el Brigitte Bardot életét, rövi­debben, de arra törekedve, hogy többé-kevésbé megbízható adatokat tudassunk az olvasóval. Párizs előkelő negyedében, Passyban született. 1934-ben, valószínűleg szeptember _ 28-án. Szülei gazdag emberek. Louis Bardot, ipari mérnök, egy nagy kapacitással tíoleozó folyékony-oxigén- üzém tulajdonosa, amely alkalmanként más vegyi anyagokat is előállít. Az édesanya. Anne-Marie Bardot. Párizs egyik leghíresebb, legjobban menő divatszalonjának tulajdonosa. Brigitte és húga. Mijanou, jó és jobb nevelőnők felügyelete alatt a gazdag és nagyon elfoglalt emberek gyerekei­nek életét élte: a ház igazi uraiként csináltak, amit akartak. A rendkívül előkelő és drága Hat-' temer magániskolába jártak és Brigitte hét-, Mi­janou pedig már hatéves korában Madame Bcur- get, a neves táncpedagógus felügyelete alatt tán­colni tanult. Később Borisz Knyazev, a párizsi Nagyon-.ra híres balettmestere és koreográfusa keze alá kerültek. A két kislány ezzel egyidőben zenei tanulmányokat is folytatott. 1947-ben a ti­zenhároméves Brigitte kitüntetést kapott a pári­zsi konzervatóriumban, mert különösen szépen zongorázott és művészien hegedült. A nyarakat a francia burzsoázia előkelő és kedvelt fürdőhelyén, Saint Tropezben. a családi viEában töltötték, és a „Soeur-Bardot”-t. a Bar- dot-nővéreket a francia nyár igazi Aranypart­ján mindenki ismerte. Ez a rendkívül látványos, de teljesen üres élet­forma — Brigitte későbbi személyi titkára, Alain Carré emlékezései szerint — elégedetlenséggel töltötték el: „Szüleim sznobnak akarnak nevelni” — írja naplójába 14 éves korában. —„Én pedig érzem, hogy hatalmas erők feszülnek bennem, s tombolnak céltalan, pedig bizonyos, hogy ezeket valamire fel lehetne használni.” Anne-Marie Bardot, Brigitte nyugtalanságát látva, elhatározta, hogy lánya segítségére siet. A legkézenfekvőbb megoldást választotta. Való­színűleg távolabbi céljai érdekében, beleegyezett, hogy egy üzletfele és barátnője kérésére Brigitte a legnépszerűbb francia divatlap, az „Elle”, „Fia­tal lányok” rovatában manökenként ruhákat mutasson be. A ruhákat saját szalonja szállította, és Madame Bardot alighanem azt remélte, hogy a bemutatók révén nagyobbik lánya előbb-utóbb kedvet kap és bekapcsolódik majd a divatszak- mába. Az első Brigitte Bardot fénykép 1949. március 19-én jelent meg az „Elle”-ben, valamelyik belső mellékletben, egész oldalas nagyságban. Néhány hónappal később. 1950 áprilisában, úiabb képek készültek, és ezek közül az egyik, 1950. május 8-án, az „Elle” címlapján látott napvilágot. Brigitte Bardot későbbi világsikerét ez a fény­kép alapozta meg. ✓. Történt ugyanis, hogy Marc AUegret fel­figyelt az „Elle” címlapján látható leányra. Mivel éppen főszereplőt keresett „Les Lauriels Sont Coupés” című, egyébként később soha el nem összeállította: FENYVES GYÖRGY ELMONDUNK EGY ÉLETET kor két esztendei hajsza után. 1956-ra. Roger Vadim Plemjannyikov végre össze tudott szedni annyi pénzt, amennyi elég egy film elkészítéséhez, saját forgatókönyvéből hozzákezdett az .....És i sten megteremtette a nőt” című filmjének felvé­teléhez, amelyben első ízben sikerült valóravál- tania álmait, elképzeléseit. A film a pornográfia határait súrolta, és a franciáknak nem nagyon kellett. Az első hat hónapban összesen csak 200 000 dollárt hozott vissza előállítási költségeiből, és belföldön már eladhatatlannak bizonyult. Vadim Plemjannyikov a kétségbeesés és teljes összeom­lás széfén állt, a film megalkotása 300 000 dollár­jába került. De ekkor a filmet megnézte egy ame­rikai filmforgalmazó és megvette. Soha külföldi film még nem jövedelmezett annyit Amerikában, mint ez: 8,5 millió dollárt! Brigitte Bardot egycsapásra sztár lett az Üjvilág- ban, és ez Vadim Plemjannyikov számításainak helyességét bizonyította. Film filmet követ életé­ben, de ekkor bekövetkezett a művészvilágban gya­kori tragédia. A korábban többnyire közömbös al­kotó valóban beleszeretett alkotásába, mégpedig éppen akkor, mikor az alkotás, az új sztár, önálló életet kezdett élni, és eltávolodott teremtőjétől. Brigitte Bardot megtalálta, felismerte az utat, amelyen tovább kell haladnia és sok próbálko­zás, áldozat, tanulás és szervező munka után. egyedül kívánt érvényesülni rajta... Amikor. 1957. december 6-án, kimondták válá­sát, nem váltak el haragban. Roger Vadim Plem­jannyikov azonban — talán sértett férji hiúságé­ban — odáig jutott, hogy második feleségéből, Anette Stroybergből megpróbált egv második Bardot-t csinálni, majd az angol Gillian Hills- ből egy harmadikat. A típus ugyan azonos lett, de Roger Vadimnak — ekkoriban már csak így hívták — rá kellett jönnie; csatát vesztett: a vi­lág ugyanazt a dolgot csak egyetlen egyszer haj­landó megvenni. Másik két kísérlete — bár nem végződött teljes kudarccal — lényegében sikerte­len maradt. Sem Stroyberg, sem Hills nem lett „igazi” világsztár. Huszonötödik és harmincötödik filmje között. 1958—59-ben, Brigitte Bardot arra törekedett, hogy valami olyan szerepet alakítson, amelyben művészi képességeiről is számot adhat. Ezért örült a „Babette háborúba megy“ című film- nek,_ amelyben hálás szerepet kapott. Alakítását dicsérté a kritika, s az a korábbi szerepléseihez képest valóban jó is volt, a fűm sikert aratott. Forgatás közben találkozott Jacques Charrier- val- A partnerek az életben is egymásba szeret­tek és rövidesen a valóságban is lezajlott az es­küvő. Egy esztendővel később kisfiúk született, Nicolas Charrier, aki ma édesanyjával él.. s Brigitte Bardot Franciaország ma legjobban fizetett színésznője, aki 1959 óta saját pro­dukciójában készíti filmjeit, amelyekkel évente 5—6 millió dollárt is megkeres (a forgalmazás hasznának egy része is az övé!)> karrierje csúcs­pontján meghasonlott önmagával. Elvált Jacques Charrier-tőL Azután állítólag szerelmi bánatában, mások szerint lelki okokból, ismét mások szerint csupán csak reklámból öngyilkosságot kísérelt meg, és valóban csak az utolsó pillanatban sike­rült megmenteni. 1961-ben Brigitte Bardot már a világ második leghíresebb színésznője, nevét mindjárt Elisabeth Tayloré után emlegetik. Henry-George Clouzot rendező ekkoriban rábízza „Igazság” című filmjé­nek női főszerepét. Újabb reklámhadjárat követ­kezik. A film jelentős sikert aratott, Brigitte valóban színvonalasan játszik benne — a mértékadó fran­cia kritikák azonban még mindig úgy vélték: „Sajnos ebben a filmben sem sikerült eldönteni, hogy hol kezdődik Mile Bardot tehetsége és hol végződik a nagyszerű Clouzot rendezőé?” Egy másik lap még szellemesebben fogalmazta meg ezt: „Ha kisebb tehetségű rendező készíti ezt a filmet, mint Clouzot. akkor talán ma többet tud­nánk arról, hogy vajon valóban színésznő-e Brigitte Bardot, vagy sem.” inmieszuvaiokön. «-isi-m, paiya tásának kétségtelenül legjobb időszakához ér zett. Világhírű lett, filmjeihez tódulnak az * berek. Kedve szerint válogathat forgatókönyv ben. szerepekben. i. E s közben valóságos mítosz épült köré. Olyan hatalmas és erős lett ez a legenda, hogy Jean-Luc Godard, a ma oly divatos francia filmrendező filmet is készített róla: „Magánélet” _ címmel. A film. amely témáját Bar­dot öngyilkosságának tényeiből merítette, a sztár­rendszer látványos önigazolása volt, s úsv fokoz­ta, s alakította művészi produktummá a reklá­mon alapuló mítoszt, hogy megpróbálta leleplez­ni azt. Hangjában valami teljesen meghatározat­lan sajnálattal tárgyalta a gazdag és ünnepelt sztár iránti páratlan érdeklődést. A filmcsillagot minden pillanatban riporterele és fényképészek százai lesik. A sztár egy toronyszobába menekül szerelmével, de ott is lefényképezik és végül, köz­vetve ugyan, de ezt már nem élheti túl.. . A film megjelenésével majdnem egy időben, a már szinte könyvtárra rúgó Bardot-irodalom egy érdekes művel gyarapodott. Simone De Beauvoir, az ismert francia írónő, Sartre felesége, könyvet írt a sztárról. Ebben többek között a következő­ket állapítja meg: „Brigitte Bardot egy jelkép, megszemélyesítése valaminek, ami nem ő, hanem egv tömegizlés terméke, egy tömegideál. Eleinte az emberek nem akarták tudni, hogy ki is az a fiatal lány, és hogy valójában mit szeret abból, amit megsze­mélyesít; ma pedig már nem szabad megtudniuk, •hogy ki az és mit szeret, mert' ha ez kiderül, a bálványnak vége. A világ pedig nem irgalmaz azoknak, akik szétzúzzák bálványait, és nem ir­galmaz magának a szétzúzott bálványnak sem. Brigitte Bardot tehát önmaga mítoszának foglya, és míg el nem ejtik, mint elődeit, a vampokat. Garbót és a többieket — nem szabadulhat kita­lált, mesterségesen megalkotott alakjától.” A reklám és sajtókampányok függönyén azért itt-ott néha át-áttör valami, ami egy emberre, ©gy egyéniségre utal... Az OAS, 1962 tavaszán, 50 000 új frank, köl­csönt” kért Brigitte Bardot-tól. és megfenyegette, ha nem fizet, merényletet követ el ellene. Bardot egy baloldali hetilapban válaszolt: „Nem segítem Önöket? — írta — mert vigyáznunk kell. Ha nem vigyázunk, egy reggel könnyen arra ébredhetünk, hogy egy nácik vezette országban élünk. Én nem akarok fasiszta országban élni. És mások sem akarnak. Mi vagyunk az erősebbek! Én nem fé­lek önöktől!” Ezzel majdnem egyidőben a Vatikán is fellépett Bardot és a Bardot-filmek ellen. A római Kato­likus Filmközpont kérésére a Szent Szék,..nem javasolta” az olasz moziknak, hogy filmjeit be­mutassa. Bardot erről így vélekedett: „Ez a lépés üzleti és nem felekezeti okokból történt. Ki nézi meg a Katolikus Filmközpont kenetteljes filmjeit, amíg engem vetkőzni lát­hat ...” Ha van is ebben a nyilatkozatban valami elka- patottság; a mélyén meghúzódó lényeg — igaz­nak tűnik. Hogy valójában kicsoda, miféle Brigitte Bardot, az ember, nem tudjuk. Talán sok-sok év múlva már rekonstruálható lesz, hogy értékes, értelmes, jelentős vagy jelentéktelen tehetségű ember-e, s egy napon nyilván az is kiderül majd, hogy mi és milyen volt a valóság a ma még sokszor egy­másnak is ellentmondó, olykor egészen fan­tasztikus mítoszok és legendák mögött. Brigitte Bardot ma már nagyobb mítosz, mint amilyen annak idején Greta Garbo volt, de azt csak a gyorsan múló, száguldó évek mutatják majd meg, hogy e mítosz megfejtésén érdemes-e egyáltalán fáradozni, vagy csak üzleti fő«ás lesz az is. mint magának a mítosz hősének, Brigitte Bardot típusának megalkotása. Arányos testű, középmagas fér­fi áll a lépcsőházban és egy női kezet szorongat. Simogatja, közei hajol hozzá, szemlátomást kedve telik benne. Meglepve állok a je­lenet előtt, mert az a kéz — már­ványból van. Vasrúd simul a márványkéz tenyerébe; a lépcső mellett ferdén emelkedve a ma­gasba vezet: a korlát. Az ember érzi, hogy nézik, hir­telen hátrafordul. Szemtől szembe állok Raf Vallonéval. — Egész Dubrovnikban ez tet­szik nekem a legjobban — mond­ja —, ezek a kezek itt a Sponza- palotában. Mesteri munka, sem Itáliában, sem másutt nem talál­tam párját. Kimért, lassú léitekkel — egyre a márvány kori „tartókban gyö­nyörködve — ánduluHk felfelé. Kőzben bemut .kozunk. Raf Valloné, egy amerikai há­borús filmben, negyvenötödik iilmszerepét játssza itt: egy ellen­állót alakít, aki bátor önfeláldo­zásával megmenti társait... Felérve az emeletre, jelentkezik a rendezőnél, s megtudja, még kerek egy óra hosszat szabad. Félrevon. Ahol a legkeményebb a fény, ahol a legvakítóbban ra­gyog a csodálatos carrarai már­vány a Sponza-palota többszörö­sen enielt belső udvarán — le­ülünk. — Ön újságíró, tehát nehéz helyzetben vagyok — mondom. — Újságíró kér újságírótól inter­jút... Mosolyog. — Talán nem Is olyan nehéz ez a helyzet. Hiszen én tulajdon­képpen jogász vagyok. Apám, Torino egyik ismert ügyvédje, ra­gaszkodott, hogy az örökébe lép­jek. De mint a demokrácia híve, nem kívánta, hogy Mussolini Olaszországában éljek, ezért 1935- ben, tizennyolc esztendős korom­ban, Bécsbe küldött a világhírű jogi fakultásra. Nem is sejtette, hogy én a bölcsészetre iratkoz­tam. Igaz, nem is sejthette, mert közber* jogot is magoltam. Fél év irodalom után egy-egy hónap jog- biflázás, kétszer annyi vizsga, mint másnak, nyaranta otthon gyakorlati munka, bojtárkodás apa irodájában. Azután az Anschluss egyszerre kirázott „ké­nyelmes” diákkoromból. Láttam bevonulni a nácikat Bécsbe, két óra alatt felnőttem, két hét alatt megöregedtem. Szerencsémre, böl­ta „trió”-t, Einaudi, Genacore,. Solari professzorokat hallgattam. Einaudi, egykori professzorom, később az olasz állam elnöke lett... — Mire befejeztem tanulmá­nyaimat, már benne voltunk a háborúban. Mielőtt behívtak, apámmal dolgoztam, közben ti­tokban újságcikkeket írtam. Azután a zavaros évek követkéz tek. Megszöktem a hadseregből és a piemonti partizánok közé álltam. A partizánélet megtanított rá hogy a tényekkel mindig szembe kell nézni, hogy a kellemetlen, is vállalni kell. Hazatérve, 1945 ben, bevallottam apámnak egye­temi „kettős-életemet”, meg azi is, hogy nincs kedvem jogásznak állni. Rendőri riporter lettem egy torinói újságnál, majd 1946-tól esz­tétikai cikkeket, riportokat, film kritikákat írtam. 1948-ban meg­hallottam, hogy Giuseppe De San­tis kollégám, a „Cinema” egyik szerkesztője és kritikusa filmet szeretne rendezni. Felkerestem, hogy „Újságíró a filmgyárban” címmel interjút csinálják vele Teljes részletességgel vallott tér veiről. Azután hirtelen azt mond­ta: „Tudja, miért beszéltem eny- nyire aprólékosan erről a film­ről? Mert azt szeretném, ha el- játszaná a férfi főszerepet.” Így lettem filmszínész, noha ettől — Es milyen érzés színésznek lenni? Hirtelen felcsillan a szeme. — Ezt még sohasem kérdezték tőlem. De örülök, hogy elmond­hatom: borzalmas. Ez nem póz, nem reklám: ez az igazság. Nem szeretek filmen játszani, nem sze­retem a színészetet. Azt hiszem, a színészség nem férfiaknak va­ló. idegen tólem, nogy meges­sem magam, elteljek saját „mű­vészi egyéníségem”-mel, gyűlö­löm a hiúságot, mesterkéltséget, hazugságot. Kérdezzen meg itt, vagy bárhol a világon, ahol Raf Valloné már megfordult, bárkit a filmszakmában: engem még éle­temben nem láttak kifestve sem színpadon, sem filmen cs nem vagyok hajlandó maszkokat vi­selni. Parókát is csak színpadon. Az az igaeság, hogy megvetem a színészkedő férfiakat és a férfi színészeket. — Negyvenöt film és legalább húsz híres, sikeres színpadi sze­rep után ez elég furcsán hangzik! — Furcsán hangzik, de igaz! A színpadon olykor-olykor elképzel­hető egy-egy ritka kivétel. Hi­szen a színház vér és élmény. A film valami más .. • — Művészet? — Néha olyan, mintha művészet lenne. De minden színpadi sze­repemre emlékszem. A íilmsze­VILÁG SZTÁROKKAL-N ÉGYSZEM KÖZT csészprofesszoraim fél esztendeig még a helyükön maradhattak, azalatt lediplomáztam. De jogból visszamaradt még egy év. Apa nap mint nap sürgette hazatéré­semet, így kerültem a római egyetemre, ahol a híres antifasisz­mindig vonakodtam. Az első De Santis-film, a „Keserű rizs” si­kert aratott. Újabb szerepre hív­tak, majd egy harmadikra. 1950- ben felmondtam a lapnál. Innen már megtalálják a többit az élet­rajzomban ... repeimre alig. Azt hiszem, össze­sen három olyan van, amiről hosszasabban tudnék beszélni, a „Keserű rizs”, a „Therese Raquin” és a „Pillantás a híd­ról”.-És a többi negyven? — Rutin, megélhetés, lélektelen és érdektelen technika ... — De hiszen ez hihetetlenül fantasztikus! Ebben a negyvenben olyan világhírű filmek vannak, mint a „Nincs béke az olajfák alatt”, a „Róma 11 óra”, a „Re­ménység lovagja”, az „Andre Chenier”, a „Rose Berndt” és még sok más ... — Nem maradtak meg bennem. Többségükben barátaim kérésére szerepeltem, elsősorban De San- tiséra, Lattuádáéra, akiknek sok­kal tartozom... — És a színpad? Hirtelen eltűnik az óvatossága, pergőbb lesz a beszélgetés. — Párizsban hónapokig játszot­tam a „Pillantás a hídról”-t. So­ha még szerepet nem szerettem annyira, mint ezt. Azt hiszem, életem legjobb alakítását nyújtot­tam benne. Azután a „Wozzeck” — valósággal a szívemhez nőtt. Most pedig Francesco Zafirellivel dolgozom az „Antonius és Cleo- patrá”-n. Zafirelli a mai színház legnagyobb embere, sziporkázó zseni, mint Orson Welles. Miatta vagyok még ma is színész! — Szakítani akart a színjátszás­sal? — Szakítani akarok. Épp ezért ma is rendszeresen írok a la­pokba. Kritika, es$zé, interjú — mindegy. Érdekel a filmrendezés. Oh, nem főfoglalkozásként és nem is nagyon, de van egy-két témám, amelyeket egyszer, ha majd le tudom küzdeni eredendő lustaságomat: megírok. Valami­kor, 1957 táján, írtam egy ma­gyar tárgyú forgatókönyvet is. Azután Bécsben járva láttam, hogy Anatol Litvák már forgat­ja az „Utazás”-t. Ez nem éppen hízelgőén ábrázolta Magyarorszá­got. Én mást szerettem volna mondani és csinálni, de a pro­ducerek figyelmeztettek: a ma­gyarokról most egy film is elég, így azután kútba esett az egész. Van két másik témám is, amelyek az olyan asztronauták életével foglalkoznak, akiket intellektuáli­san is izgat az ismeretlen világűr meghódítása és ebből részben a felelősség drámája, részben pedig a furcsa helyzetek vígjátéka kö­vetkezik. — Az az igazság, hogy új vi­lágokat kell felfedeznünk a mű­vészetben, mert a régi tematikák már jóformán teljesen kimerültek. A mai írók már csak meghök­kentőt tudnak írni — újat nem. Amit mi újnak vélünk, az is mind meglepően, újszerűén tálalt — régi. A film és a modern drá­ma válságát vagy egy nagy újító, vagy a problémák új dimenzióba, mondjuk, más bolygóra, a világ­űrbe, vagy a tengerfenékre ülte­tett életbe helyezése, oldja meg. Gyorsan, szenvedélyesen beszél, szinte ontja a gondolatokat. Ne­veket említ és példákat. Bámula­tos a műveltsége: az olaszon kí­vül angolul, németül, franciául, spanyolul olvas és beszél, vala­mennyire tud oroszul is és rend­kívül tájékozott a japán és álta­lában a távol-keleti kultúrákban. Hallatlan intelligenciája esztéti­kai rendszerré kristályosuk ... — Én azt szeretném majd meg­mutatni alkotásaimban (ha lesz­nek egyáltalán ilyenek), hogy ho­gyan próbálhatunk segíteni élni az embereknek. Ha ma még ját­szom olasz filmekben, csak az az oka, hogy legérdekesebb film­jeink megpróbálnak válaszolni er­re a kérdésre. Ugyanakkor a színházaink képtelenek erre. Azt hiszem, az a pillanatnyi helyzet a mediterrán-művészvilágban: az olasz film jelentősebb, mint a francia, viszont a francia színház jelentősebb, mint az olasz. Ezért élek én felváltva hol Francia- országban, hol pedig Olaszország­ban. — És a sport? Ügy tudom, pro­fesszionista labdarugó volt? — Kölyökkoromtól fociztam a Torinóban. Évről évre nőttem be­le a nagyobb csapatokba, azután amikor Hazatértem Becsből, 1939- ben, egyetlen évre az első csapat, a nagy Torino középcsatára let­tem. a sport védekezés a tech­nokrácia egyoldalúsága ellen, s mint ilyen, nélkülözhetetlen a szellemi embereknek. Egyben megtanított valami nagyon fon­tosra: veszíteni. Nekem sohasem fáj a bukás, sohasem őrjít meg, ha bárki, bárhol „lejátszik”. Jobb mindig van. Láttán az ember mo­solyog — és nem udvariasságból, nem önös érdekből — tiszta szív­vel, elismerően meghajol, baráti szóval gratulál és kezet fog. Tud­ja» egyszer régen betettek hátvéd­nek a csapatba. Rossz voltam, mint a bűn, hiszen mindig csa- tárkodtam. Gyakran átjátszottak, egymás után mentek el mellet­tem a szélsők, rúgták a gólokat, meccs után mégis mindenki meg­dicsért. Mert látták, hogy én akartam játszani... Azóta tu­dom, hogy a statisztálás a leg­nagyobb sztárnak sem szégyen. Jó filmben, jó darabban nincs olyan kis szerep, amit el ne vál­lalnék ... Sport és művészet esztétikává kristályosodott benne. „Raf Val­lonénak arca van” — írta róla egy angol méltatója. Azt hiszem, igaza_ van. Ez a negyvenhat esz­tendős olasz filmszínész sajátos, sok színű, nagyon megnyerő egyéniség. Számomra az a leg­érdekesebb benne, hogy ott és abban a leginkább elégedetlen ön­magával, ahol és amiben a leg­nagyobb sikereket aratja. Mert mint az igazi nagy művé­szek általában, már nem a ma, hanem az elkövetkező évek, év­tizedek művészetéért él... F Gy A HOSSZÜT A VFUTO MAGÁ­NYOSSÁGA (szv. mb. ang.) Pus­kin V, hll, Ír Bartók 9, nl2, Í2. G. ff», Madách 2—4, 5. f3, Fény ni £6, 8, OTELLO (szín. szov.) YV1'^ Csillag 9, nl2, Í2, Művész 4, n7, f9, HITLER ÉLETE (mb. ny. ném.) Uránia n4, f6, 8, Szik­ra nlO, nl2, f2, Május 1, h4, 6, •:D, AZ ARANYFOG (bőig.) Má­jus 1, nlO, nl2, f2. Toldi h4, 6, f9 József Attila Művelődési Ház. n4, f6, 8, csüt. szünnap, Hunyadi n4, Í6, 8, NAPPALI SÖTÉTSÉG (szv. magy.) Puskin n4, f6, 8, Ugocsa 2—4, n4, f6. 8, Sport n4, f6, 8, AZ UTOLSÓ SZERELEM (mb. am.) Művész 9, nl2, f2, Al­fa 3, í6, 8, Felszabadulás h3, n6 h8, Alkotmány 14, 6, f9, Attila szomb. éjjel 10-kor, Ugocsa 28—1, h4, n7, h9, OPTIMISTA TRAGÉ­DIA (szv. mb. szovj.) Dózsa 28*— 1, 3, f6, 8, GENGSZTEREK ÉS FILANTRÓPOK (mb. lengy.) Szikra h4, 6, f9, Szabadság 28—1, 16, 8, vas. 3-kor is. Széchenyi 2— 4, n4, 16. 8, AZ ÖRDÖG ÉS A TÍZPARANCSOLAT (szv. ír.) Cor vin 14, 6, f9, Kossuth XX. 3, ffi. 8. FOTO HABER (szv. magy.) Vö rös Csillag 4, n7. fD. Palota 5, f8 vas, h3-kor is. Munkás (vas. de.) n4, f6, 8, ELEKTRA (görög) Dun* n5, h7, 9, Haladás 2—4, f4, h6, 8, Vörösmarty n4, f6, 8, ÉN ÉS A GENGSZTER (szv. ang.) Táncsics n4, í6. 8, Attila 5, í8, Attila 5, 18, vas. h3-kor is. Szerda szünnap. Kossuth XIII., h4, 6, f9, UDVAR) BOLOND (szín. szv. am.) Ady 5 f8, vas. h3-kor is, Vörösmarty h9 hll, 1, A KORZIKAI TESTVÉ­REK (szín. ol. fr.) Madách 28—1. 5, 18, vas. 13-kor is, Csillag szomb éjjel 10-kor, HÍRADÓ Magyar Híradó, 23. sz. Világhíradó, LEN­GYEL VENDÉGEINK (riportfilm a lengyel kormányküldöttség ma­gyarországi látogatásáról.) Négy­századik találkozó (magyar), Da­lol a folyó (csehszlovák). Reggel 9 órától este 10-ig folytatólag. BU­DAI HÍRADÓ Magyar Híradó, 23. sz. Világhíradó, LENGYEL VEN­DÉGEINK (riportfilm a lengyel kormányküldöttség magyarorszá­gi látogatásáról.) Négyszázadik találkozó (magyar), 11. sz. Sport­híradó, délután 4 órától este 10 óráig folytatólag. MÁTRA Isme retterjesztő: Magyar Híradó, Keu­kenhof, a virágok paradicsoma (színes nyugatnémet), Sportcse­meték (magyar). Hogyan örökí tették meg a mozgást? (csehszlo­vák), Műszaki Híradó, Idegen­nyelvű: EPEKEDÖ SZERELMES (francia film), francia nyelvű elő­adás. minden este 8 órakor. Honvéd h9. 11, n2, Folytassa nő­vér (ang.)*** Sziget 29—1, f6, 8, vas. 3-kor is. Francia nő és a sze­relem (fr.)*** Vörös Csillag szomb éjjel 11-kor, Gyalog a mennyor­szágba (magy.) Balaton 28—1, h9. 11, n2, Gyilkosság Szicíliában (mb. ol.)*** Bethlen (szv.) h4, 6, f9. A HÉT KISFILM JEI: LENGYEL VENDÉGEINK (ma­gyar): Híradó, Budai Híradó, LAMBERT, A JÁMBOR OROSZ­LÁN (szín. am.): Alkotás ’de. NÉGYSZÁZADIK TALÁLKOZÓ (magyar): Híradó, Budai Híradó BUDAPESTI ZENEI HETEK (ma­gyar): Május 1. du. 1., 2., 3... (színes maevar Tr«*«-«* w,. CIGÁNYOK (magyar): Szikra du. SZOMBAT ÉJSZAKAI KÜLÖN- ELÖADÁSOK MŰSORA: A FRANCIA Nö ÉS A SZERE­LEM: Vörös Csillag 11-kor, BA­BETTE HÁBORÚBA MEGY: Bartók 11-kor, HALASZLEGÉNY FRAKKBAN1 Alkotmány hll-kor, AZ UTOLSÓ SZERELEM: Attila 10-kor, KISÉRTETKASTÉLY SPESSARTBAN: Zuglói 10-kor,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék