Magyar Ifjúság, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-31 / 44. szám
harcoltunk CSILLIK GÁBOR önéletírásából összeállította CS. HORVATH TIBOR, rajzolta ZORAD ERNŐ Előzmények: 1944. nyara. A háború, a fasizmus ellenzőinek tábora egyre népesebbé váli.: IYIi'-'T. a.o A pítok alkotta Magyar Front mind nagyobb erőket tömörít maga köré, kibontakozik a küzdelem a hazánkat katasztrófáva, népünket halálba hajszoló nácibarát rendszer ellen. A kommunisták vezette illegális mozgalom egyik újonnan szervezett, harcos csoportja három angyalföldi ifjúmunkásból áll. Röpcédulákat terjesztenek, plakátokat függesztenek ki mindenfelé a fővárosban. Vezetőjük Szírnek nevezi magát. Egyik társának Ag a teouneve, a illa.„..ár. o az cpeszéio. ” A PALACBAN BENZIN VOLT ES L, EGYFOSZFOROS VATTA. AMIKOR Cj AZ ÜVEG ODACSAPODVA ELTÖRT, ÉS A BENZIN SZÉTFOLYT. A VATTA. MEGSZÁRADT. ÉS A FOSZFOR£ TOL LATNÁRA LOBBANT. DE ADPI DI GRA, ÉN MAR BIZTOS REJ , *&• TEKBŐL FIGYELTEM VÁRT PILLANAT ÉS, 20 Nem volt szükség hosszas ELŐKÉSZÜLETEKRE... 19 Szeptember ZSan a Szovjet hadsereg magyar FÖLDRE LÉPETT, MEGKEZDJE AZ ORSZÁG FELSZABADITÁSAT. A HÍR. NAGY IZGALOMMAL JÓTT EL BENNÜNKET. TÖLTÖTT EL BENNÜNKET, LOBOGOTT BENNÜNK A TEJTVAGY. NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB •Strrr. Robbanóanyagot kapunk. SRÁCOK. MEGKEZD,. RETJÜK AZ ELŐKÉSZÜLETEKET A FEGYVERES AKCIÓKRA. LEGKÖZELEBB MÁR KÉZIGRÁNÁTTAL DOLGOZHATTAM. A KALVIN TÉREN ÁLLTAM LESBEN. A MÚLÓ PERCEK AZ IDEGEIMET TÉPTEK, A TORKOMBANDOLO nov a szívem, végre eljött a - % Mint első dráma Az első drámát is, mint általában minden indulást, szokás első lépésnél tekinteni, noha az összehasonlítás nem egészen találó. Az első lépést gyerekkorában teszi az ember, azután, hogy megszületett. Más esetekben a sorrend némileg módosul; a drámaírónál például úgy, hogy először megírja első művét, s csak azután válik esedékessé a legkomolyabb, néha ugyan kínos kérdés. Megszületett-e egyáltalán a drámaíró? Mint sejtjük, enynyi a különbség. Az első dráma viszont annyiban csakugyan hasonlít az első lépéshez, amennyiben kíméletlenül magában hordozza — rejti — a botladozás lehetőségeit és jogát, következésképpen nemcsak figyelmet érdemel, hanem fokozott figyelmességet is. Ha szerzőnk fenntartaná magának a botladozás jogát, ezt megértéssel kellene fogadnunk. De nem tartja fenn. Tudomásul kell vennünk, hogy színpadismeret tekintetében, ami a botladozás, vagy biztonság nálunk meghonosodott kritériuma, legalább olyan magabiztosan áll mindkét lábán, mint jónéhány két-három műves mai drámaírónk. Neki eredménynek, nekünk örömnek ez nem kevés, még akkor sem, ha magát a lényeget kissé odébb kell keresnünk. Nem lenne szabad ugyanis , ma már vitásnak lennie, hogy a „színpadi biztonság’ nem teljesen azonos a színpad technikai ismeretével, hanem annál valamivel — jóval — több A színpad, mint már elég régen hangsúlyozták, végtére is tükör, mégpedig a valóságnak a tükre. Ha belenézünk, a valóságot kell ott látnunk elsősorban. A „színpadi biztonság” ezért sokkal inkább a valóságban való eligazodás és eligazítás , biztonságát jelenti. S ebből támadnak a kérdéseink is. Mit lát meg a szerző a valóságból azért, hogy mi is lássuk? Amit lát, helyesen látja-e? Amikor elhárítja magától külsőségeiben a botladozás jogát, elfogadhatjuk-e, amit mond, a mi mai életünkről, bizonyosságnak? Mint mai életünk drámája A drámában Dékány Lajos újságíró vívódásának lehetünk tanúi. A vívódás — a maga módján — elég széles skálán mozog, mert hősünk harcba száll apósával, anyósával, kollégájával, főnökével, feleségével és nem utolsósorban a saját énjével is. Le akar számolni egy megalkuvó, hazug élettel, amilyen az övé, s új életet akar kezdeni. Hazuggá attól vált ez az élet, hogy Dékány Lajos a kezdet kezdetén benősült egy polgári családba mint jó káder, s hagyta maga köré fonódni ennek a tőle valójában idegen életformának minden züllesztő csápját, össze is roppan. Megviselt, kiégett ember lép elénk, egy szabályos idegbeteg, aki most gyűrkőzik a küzdelemre. A legfurcsább módszereket választja, azt például, hogy mint újdonsült rovatvezető a saját beosztottjával, aki ráadásul a hivatali pozíciócsatákban ellenfele is, akar leleplező cikket íratni KTSZ-vezető apósa sikkasztásairól. Komolyan gondolja a harcot, komolyan veszi a módszereit is, miközben ő válik komolytalanná. Beszél csak, kiabál, őrjöng, szavai zuhognak a levegőben, s hatástalanok maradnak. Mi más történhetne? őszintén cselekedni akar, de tudja, hogy tetteiből hiányzik az őszinteség. Szerzőnk szembe nézett a valósággal, illetve annak, egyik hasadékával, hiszen az eléje táruló látvány ennél igazából szélesebb. A szűk körből merített téma önmagában is érinti a lényeges problémát: a polgári szemlélet és gyakorlat térhódítását olyan körülmények között, amikor hagyjuk azt érvényesülni. A felvetés őszinteségét csak bátorítani, dicsérni lehet. A fiatal szerző hasznos, jó dologba kezdett, de még jobb lenne, ha a folytatásban is következetes maradna. Sajnos, a Szájhős, az eredményei mellé felsőrákosát egy olyan vonást is, ami botladozásról tanúskodik, még akkor is, ha a szerző biztosnak érzi magát a dolgában és dolgainkban. A polgári életfelfogás ellen emeli fel szavát, de nem mozdul ki a polgári életforma keretei közül. A cselekvéssel szembe állítja a semmittevést, miközben semmittevéssel váltja fel a cselekvés lehetőségét. Pedig Dékányi Lajos környezete, apósa, anyósa, ezen rtnár jóval túlnőtt, s nem fogy ki a ravaszabbnál ravaszabb tettekből. Mint komédia Komédiára fordult tehát a szó, ami színpadjainkon mint hatásosan használt műfaj a mai témák feldolgozására elég ritka jelenség. Ritka és nehéz vállalkozás. Csurka István — s éppen első drámájában — arra vállalkozott, hogy negatív előjelű érveléssel operáljon, ami egy sajátos drámai műfaj, a komédia egyik kifejezési eszköze. De milyen nehéz! A színpadon elhangzó negatív érvelés feltételezi azt a folytatást, hogy általa pozitív előjelű érvelés formálódik a közönségben. S az lesz: az írói állásfoglalás. Most azonban túlságosan sokat bíznak a nézőtérre, a néző fantáziájára és befogadó képességére, többet annál, ami az egyértelműséget szolgálhatná. Bőséges alkalom nyílik a belemagyarázásra, s ki-ki él is vele, a polgári észjárás csakúgy, mint a józan gondolkodás. De nem azt várjuk-e minden drámától, annak valamennyi műfajától, a komédiától is, hogy eligazítson? Nevelje a közönséget, nem? a drámairodalom minden valamire való komédiájában felhangzanak józan — pozitív — érvek is, amíg a Szájhősben csak egy bomlott elme sziporkáit követhetjük nyomon, s nem lehet tudni, hogy a színpadi hős melyik állítását gondolja valóban komolyan a szerző. Ez a sziporkázás lehet drámaírói bravúr, de vele nem lép elénk teljes vértezetében a drámaíró. A helyzeten nem túlságosan sokat segít, inkább némileg ront az előadás. Both Béla rendezése általában érti a komédia műfaját, de nem érti meg ennek a komédiának a gyengéit. Azt hangsúlyozza, amit tompítania kellene: a realitástól távol eső, sértően harsány színeket. Bilicsi Tivadar apósa, de még inkább Sulyok Mária felfuvalkodott anyósa annyit eltúlzott, hogy így már nem is igaz. Az előadás egységes stílusa érdekében hozzájuk kell félte málnia magát a főszerepnek is, miáltal idegbeteg hősünk még betegebb lesz. Dékány Lajosnak így kialakult vonásait kitűnően adja vissza Pálos György; csakhogy ennek, a gondolatok további túlzilálása miatt, a dráma, a közönség —, hogy úgy mondjam, a mondanivaló — látja kárát. Simon Gy. Ferenc SZÍNHÁZ VÍGSZÍNHÁZ: SZÁJHŐS TÖBBSZÖRÖSEN ÉRDEKES Fiatal szerző, Csurka István első drámája, a Szájhős van műsoron a Vígszínházban. A darab mai életünkről szól, sőt komédia. Az esemény tehát többszörösen is — hártam szempontból mindenesetre — érdekes. (Pálos György a főszerepben) KLUB BUDAPESTI MŰSZAKI EGYETEM: DIÁKKLUB (Regényi Peterné, Herczeg Tibor, Éliás Erzsébet, Farkas Mátyás.) Pasztellszín falak, háromszögletű asztalok, kagylószékek. A mennyezeten modernista, drótvázas lámpák. Valaki felteszi az In memory of Glenn Millerlemezt. Vlach pózánjainak hangja harsány asztali focisták felzúdulásaival hadakozik. Félszeg „gólyák” és otthonos végzősök az asztalok, könyvek, lemezek, játékok körül. Varga Tamás, akárha birodalmát mutatná: — Műegyetem, diákklub! Aztán egy októberi műsort tesz elém. . — Mai program? — Szabad foglalkozás. — Holnap? — Alapszervezeti klubest. — Azaz tánc. — Vetített képes itáliai élménybeszámoló. — Ki tartja? — Egy a nyáron Rómában járt hallgató. — Tánc nem is lesz? — Dehogynem, utána. Egy papírlapot veszek fel az asztalról. Vasköpenyes és előregyártott mélyalapok készítése — olvasom a felírást. Nem értem, hogy kerül ide. A klubvezető felismeri a kimondatlan kérdést: — Kiselejtezett könyvtári anyag. — S mire jó itt? — Akinek kell, elviheti. — És? — Tanulhat belőle. Ha nem érdekli, eldobhatja. Magyarázatként egy külföldi prospektust vesz fel: a könyvtár eldobná, a klubban viszont kézről kézre jár. Mint sok „selejtes” — azért persze, nem értéktelen — könyv. Amelyek mindenképpen több hasznot hajtanak, mintha zúzdába kerülnének. Irodalmi színpados fiú lép hozzánk: — A közönnyel minden rendben. HA EZ NEM SIKERÜK TITKA? — Az előadó? — A vitára itt lesz. Varga Tamás vonásai kisimulnak, egy gonddal kevesebb. A közöny viszont engem is érdekel. — Kísérleti műsor lesz? — Inkább kísérleti vita. — Miről? — A sásdi gyermekgyilkosság kapcsán a közömbösségről. — S az irodalmi színpad? — Műsoruk indítja a vitát. — S a hallgatók vitatkoznak? — Először egy pszichológus és egy etikus érvei és ellenérvei csapnak össze. S ha a vita úgy kívánja, ismét megelevenedhetnek a szóban forgó előadásrészletek. Tulajdonképpen az ő beszélgetésükbe szólhat — s reméljük, szól is — bele a közönség. A néhány évvel ezelőtti egyetemista okos szenvedéllyel beszél: szinte képtelenség kételkedni a kísérlet sikerében. Éppúgy, mint a „hangjáték-vita” ötletében. A közöny-est ugyanis egy sorozat bevezetője, a Morál 1964 következő műsora egy nemrég végzett műegyetemista szexuáliserkölcsi problémákat feszegető drámája, amelyet rádiószerűen hangszalagra vesznek, s az élőbeszéddel váltakozva — hasonlóképp vitaindító szándékkal — adnak elő. íme, ismét egy szellemes ötlet: a források iránt érdeklődöm. A válasz meglepő: — Nincs klubvezetőség. • — Ki állítja össze a programot? — Ha valakinek eszébe jut valami, elmondja, s megvitatjuk. Tapintatosan vitatkozom. Kiderül, hogy a kulturális bizottság munkaterve konkrét feladatokat jelöl meg a klub számára is. Másrészt — mint a látottak is bizonyítják — itt a szó szoros értelmében közvetlen a kapcsolat a klubtagok és „vezetők” között. De hogyan jutottak el eddig? — A bizalom kiteljesítésével. — A gyakorlatban? — Apróságokkal. Azelőtt például minden mozdítható be volt zárva. Csak most veszem észre: a polcokon értékes hanglemez-gyűjtemények, sakk és társasjáték, s fényképalbum mindenütt. Aligha gondolná valaki, hogy a Műegyetem ifjúsági klubjában nekik is részük van abban: mindenki szívügyének tartja ötlettel, munkával segíteni a vonzó klubprogram kialakítását. Mi más, ha ez nem sikerük titka?... „ Veszprémi Miklós MOZI OLASZ FILM: SZÖRNYETEGEK ÖNMAGA ISMÉTLÉSE Van egy pszichológiai kísérletforma, amellyel a szellemi rögzítő képességet, különböző jellegű sorozatok megfigyelését, illetve a környezethez való úgynevezett tapadást vizsgálják. Például szavakat sorolnak fel, mondjuk tíz másodpercig, s a feladat: minél többet megjegyezni belőlük. Vannak, akiknek figyelme a közlés első másodperceihez tapad, s ők a felsorolás elején szerepelt szavak közül jegyzik meg a legtöbbet. Másoknak főleg az utoljára elhangzott sorozat rögződik leginkább emlékezetükbe. Dino Risi csaknem kétórás sorozattal próbálkozik a Szörnyetegekben: másfél tucat kis történetet dolgoz fel. A történetek hősei: a „szörnyetegek”. Vajon mifélék? Élhetetlen fiacskáját csalásra és erőszakra oktató apa, akit a jó tanítvány egy évtized múlva meggyilkol. Krokodilkönnyeket hullató, hosszú szomjas fiatalember, aki meggyilkolt húga befolyásos ismerőseinek nevét tartalmazó naplóját végül eladja a legtöbbet ígérő újságnak. Nyomorgó, sokgyerekes családfő, aki miután kipanaszolta magát keserves sorsáról, a stadionba kerekedik, s fanatikus szurkolóvá válik. És így tovább, tovább... • Emberi gyengeségekről, vagy kisebbfajta bűnökről van szó? Egyáltalán: az egyén eltévelyedéseiről vagy egy bizonyos társadalom hibáiról? Nem adhatunk egyértelmű feleletet. A film sem ad. Nem vehetjük egy kalap alá az új kocsijába családi képet helyező, de a kocsit egy kis utcanő társaságában felavató férjet, és azt a mozilátogatót, akinek egy antifasiszta film bestiális kivégzési jelenetében látható falról saját villájának bekerítése jut eszébe. A történetek egyike-másika csak villanásnyi epizód, de a hosszabbak is többnyire véget érnek, mielőtt igazán módjuk lenne kibontakozni. Risit nem is maga a történet érdekli, hanem egy-egy figura. Ez még nem lenne baj, hiszen előző címjében, az Előzésben sem volt a szó szoros értelmében vett történet. Ott viszont jellegzetes típust fedezett fel, s ezzel egy egész életformára mutatott rá, amelyet másik művében, a Matadorban is már jobbára csak ismételt. Most pedig még inkább: a nagyhangú, mindenkit lehengerlő szélhámos jó néhány változata jelenik meg. Hiányzik ebből a filmből az egységes szemlélet, a dramaturgiai megkomponáltság. A jelenetek így óhatatlanul szétesnek. S hiányzik a történetek csattanója! Tulajdonképpen ötleteket melegített fel a rendező, s elfelejtette, hogy így nem lehet sikeres variációkat készíteni egy régebbi, bármilyen kitűnő témára, még két olyan ragyogó színésszel sem, mint Ugo Tognazzi és Vittorio Gassman. Risi nagyszerű rendező, joggal várhatunk most már tőle valami mást. Eredetit. Legújabb filmje is ott jó, ahol ezt nyújtja. A film utolsó és kétségtelenül legjobb epizódja egy lezüllött boxolóból avanzsált, induló menedzser és az egykori bajnok tragikospikus története. A régi „barát” előhalássza a primitív, kissé már ütődött ökölvívót, s hogy pénzhez jusson, fellépteti a mostani bajnok ellen. Ahhoz azonban, hogy mindketten megkapják a pénzt, legalább egy menetet ki kell bírnia a szorítóban. A jelenlegi bajnok végül alaposan helybenhagyja hősünket. Ez a kis önálló, kitűnően megkomponált, kerek történet ízelítőt ad a film elszalasztott lehetőségeiből, az abban a társadalomban deformálódott, s ezáltal azt a társadalmat deformáló „szörnyetegek” bemutatásából. Másképpen csak olyan eredményt érhet el Risi, mint most: helyenként jól szórakozunk, de a sorozat darabjai gyorsan kihullnak emlékezetünkből, vagy talán meg sem ragadnak emlékezetünkben. A tapadásról beszéltünk? A tapadás csak az utolsó epizódra vonatkozik, s nemcsak azért, mert azt láthatjuk utoljára. Ennek a résznek volt csattanója, ami nagyon fontos egy filmben. Annyira fontos, hogy ez az egyetlen s a film végén elhelyezett csattanó végeredményben egy közepesen sikerült filmet tett csattanóssá. Koltai Tamás (Dino Risi rendezése) IRODALOM Divatba jött a költészet, megsokasodtak az antológiák: a Tűztánc, az Együtt, a Tiszta szigorúságot a fiatal líra fejlődésének egy-egy szakaszáról kívánt számot adni. Hiányzott azonban egy olyan gyűjtemény, amely a felszabadulás óta jelentkező költők lehetőleg teljes mezőnyét igyekezett volna tükrébe fogni. Ezt a könnyűnek éppen nem mondható feladatot vállalta magára a Harsányi Zoltánnak a Diákkönyvtárban megjelent Fiatal magyar költők című antológiája, amely immár a második kiadáshoz érkezett. A kötet 38 költő több mint másfélszáz versét közli — szinte együtt van lapjain az egész ifjú magyar líra. Ez az együttes a gazdagság örömét ébreszti az olvasóban, s arra csábít, hogy — ha madártávlatból is — végigpillantsunk fiatal költészetünk teljesítményein, ígéretein és adósságain. Először is a változatosságnak örülünk: a színképet, amelyet a válogatás felmutat, megannyi költői alkat, téma, indulat és kifejező forma alakította ki. Váci Mihály, Garai Gábor és Baranyi Ferenc versei például egy — dogmatikus irodalompolitika által lejáratottnak vélt — költői magatartásnak, a közéletiségnek adják vissza egykori rangját. Olyan kérdésekkel — elsősorban az új erkölcs megoldásra váró problémáival — néznek szembe, amelyek tömegeket, köztük a fiatalok tömegeit is foglalkoztatják. Azok a verseik váltak népszerűvé, amelyek a kispolgári önzést, a „fridzsider szocializmus” ábrándját bírálják, a bürokratákká fáradt egykori forradalmárokat ítélik el, melyekben egészséges elégedetlenséggel hangzik fel az erkölcsi szigorúság és közéleti tisztaság igénye. Másfajta gond: a modern ember és a modern világ kapcsolatának problémái fűtik Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Fodor András és Orbán Ottó gondolati tájékozódásban gyakran közös, de alkotói egyéniségben, költői eszközökben igencsak különböző költészetét. Verseik az emberiség és a kultúra jövőjétkutatják, háborús kataklizmák borzalmait rettegik, a magány gyötrelmeit fedik fel, a közösség felé törnek utat. A gondok közel egyformán nehezednek mindannyiuk vállára, csakhogy, amíg Fodor egyéniségét például egyfajta józan optimizmus, s intellektuális fegyelem hatja át, Juhász megrendítő és sötét látomásokkal viaskodik, Orbán a fasizmus emlékéből sarjadt, s a háború mai lidérceitől táplált szorongását a modern nyugati költők zaklatott nyelvére hangszereli, Nagy László és Csoóri viszont a népi formákon átitatott modernséggel fejezi ki a mai ember vívódásait. Megint más: a szerelem, a felnőtté érés, a vidékről a városba való jutás , a kor és életfonna váltás izgalma (hol keserűsége, hol öröme) foglalkoztatja a fiatalok egy újabb csoportját, általában a legifjabbakat. Kiss Dénes, Csukás István, Simon Lajos versei eddig legszebben ezeket az élményeket szólaltatták meg. Mindezek a példák korántsem merítik ki a fiatal líra változatait. A színképben természetesen helye van még sokaknak: Bede Anna gyengéd nőiessége, Simon István józan klasszicizmusa, Kalász Márton halk szavú költőisége éppúgy odaillik, mint Hárs György indulatossága vagy Székely Magda keserves gyermekkori emlékekből fakadt s kemény formába fegyelmezett szenvedélye. Az őszinteség és a rend igénye fűti fel a fiatal magyar költők nagy részét: az őszinteség, amely a közéletben és szerelemben, az erkölcs és a lelkiismeret parancsai közt egyenes, nyílt szóval kész vallani. Ez az őszinteség a rend vágyával párosul: ez a vágy ébreszti több fiatal költőnket — korábban kialakult magányuk ellenére — a közösség szomjára. (Leginkább Csoórinál figyelhető meg ez a folyamat.) Ez okozza, hogy a néhány évvel korábban még gyakori retorika, a mélység látszatát felöltő zavarosság, az izmusok kellően meg nem emésztett eszközei után a fiatalok versei a fegyelmezettséget, a szilárd szerkezetet , a költői rend megalkotásának útját — választják. A fiatalok költészete ennek ellenére nem kialakult világ: sajátos, össze nem téveszthető formanyelvet eddig csak Juhász Ferenc és Nagy László (őket éppen ezért kissé csodálkozva láttuk a fiatalok sorában), s többé-kevésbé Csoóri, Fodor, Takács Imre, Garai és Orbán alkotott, ígéretes tehetségekkel is találkozunk (Csukás, Mezei, Buda, Székely), mások azonban még alig tudnak elszabadulni a választott mester — József Attila, Illyés, Radnóti — vonzásától. Fiataljaink költészete éppen ezért — csúcsaitól eltekintve — meglehetősen egyhangú világot mutat. A 150 vers közül kevés maradandó élményre tudunk rámutatni. Középszerű versek sorából emelkedik ki néhány jelentős alkotás; a versek nagyobbik fele szürke marad. Előfordul még a nagyhangúság. Akadnak olyan kísérletek is, amelyek olykor groteszk eredményt szülnek. Maróti Lajos A tér élete című versében a modern természettudomány törvényeit a századvég költői nyelvén próbálja elmondani. Harsányi válogatása diákoknak készült, mintegy iskolai segédkönyvként. A fiatalság jó része belőle tanul eligazodni a fiatal magyar líra világában. Általában helyes és arányos képet kapunk. Harsányi koncepciója azonban — az alaposabb vizsgálódás során — néhány kérdőjelet támaszt. Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István már maguk is mesterekké váltak — helyes-e a ,,fiatal magyar költők” cím alá sorolni őket? (Hiszen Juhász „hatásáról” maga az antológia is tanúskodik — Buda vagy Varga Katalin legújabb verseiben.) Hiányzik viszont néhány olyan költő, akinek tehetségéről már több kötet alapján is meggyőződhettünk: Papp Lajos, Stetka Éva, Gyurkovics Tibor; sőt, szívesen láttuk volna a legfiatalabbak közül Ágh István, Serfőző Simon, Simai Mihály nevét is. Megtaláljuk a kötetben az elmúlt évek több nagy verssikerét is (Garai, Váci, Fodor verseit), néhány ismerős verset azonban hiányolunk. Tudjuk, a „minden igényt kielégítő antológiát” nem lehet megszerkeszteni; a legtöbb — s ezt Harsányi válogatása nagyjában-egészében elérte —, ha egy antológia úgy tájékoztat, hogy egyben a költők mélyebb és gazdagabb megismerésére csábít. Pomogáts Béla EGE ANTOLÓGIA MARGÓJÁRA fIZIKUS HÉTFŐ: A Magyar Újság— Új Szó megjelenésének 20. évfordulója alkalmából Szállj gondolat címmel irodalmi estet tartottak a KISZ VIII. kerületi bizottságának nagytermében. KEDD: A Szlovák Nemzeti Színház Operája Suchon: Svätopluk című zenedrámájával mutatkozott be a Vígszínházban. • Igor Ojsztrah szovjet hegedűművész adott koncertet a Zeneakadémia nagytermében. • Dési Huber István halálának 20. évfordulója alkalmából emlékestet rendeztek a Nemzeti Galériában, Török Erzsi, Ungár Imre, Horváth Ferenc közreműködésével. SZERDA: A Szlovák Nemzeti Színház Operája Verdi: Trubadúrjával folytatta vendégjátékát a Vígszínházban. • A Kínai Nemzeti Művészegyüttes énekből, táncból, nemzeti hangszerszólókból álló műsorral lépett fel a Madách Színházban. • Gauguin- és Cézanne-album jelent meg a téli könyvvásárra a Képzőművészeti Kiadónál. CSÜTÖRTÖK: A Szlovák Nemzeti Színház Operája Wagner: Tannhäuser című operájával búcsúzott a budapesti közönségtől. A Szépművészeti Múzeumban bemutatták a sajtó képviselőinek a kizárólag tudományos kutatás céljaira rendszeresített Tanulmányi Gyűjtemény gazdag, most átrendezett anyagát. • Nyilvános főpróbát tartottak Füst Milán: Negyedik Henrik király című, régebben írott drámájából a Madách Színházban. Gábor Miklóssal a címszerepben, Pártos Géza rendezésében következhet a péntek esti premier. • A másik nyilvános főpróbára az Állami Operaházban került sor, ahol egy fiatal zeneszerző, Szokolay Sándor: Vérász című operájával ismerkedhetett a közönség, a szombat esti premier előtt.