Magyar Ifjúság, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-17 / 16. szám
A levelet csak így kell címezni neki: Gózon Gyula, Rákosliget. Őt mindenki ismeri, mindenki szerey. Most, mindenki ünnepli. Gózon Gyula bácsi nyolcvan éves. — Köszönöm, hogy megkerestek! Elmondanék, kérem szépen, egy történetet, az ifjúságnak. Arról, hogyan is lettem színész... ... Esztergomban éltem a szüleimmel. Nyolcéves voltam, amikor — életemben először — elengedtek a színházba. A győri színtársulat játszott, valami balettfélét adtak. Ültem a karzat első sorában, s egészen belefelejtkeztem a soha nem látott csodába. Amikor vége lett az előadásnak, s a közönség hazament, én még tovább ott maradtam, s torkom szakadtából kiabáltam: még, még, még!... ... Bevallom, nagyon rossz gyerek voltam. Olyan, aki nem is tud lefeküdni verés nélkül. Az iskolával nem törődtem, csak az énekléssel. Beszöktem a színfalak mögé. • A hét tárgyból megbuktam! Tizenöt éves fejjel odaálltam édesapám elé, nem tanulok tovább, elég volt az iskolából, színész leszek!... Szüleim nen bírtak velem. Pestre küldtek, a bátyámhoz, aki itt hivatalnokoskodott. Volt egy testüéllki jóbarátja, egy fiatal baritonista: Rózsa S. Lajos. Említette, hogy van egy jó hangú öccse, s megkérte: hallgasson meg engem!... Próbát énekeltem. A színháziak sokat jelentően összebólintottak, s utam Rákosi Szidi színiiskolájába vezetett. Tanultam. S ha volt szabad időm, beszöktem a Király Színházba. Havi bácsi, az ügyelő, percenként cipelt ki, fülemnél fogva. Mindig mindenki lába alatt voltam... Egy ízben a Lysistrate című operettet játszották. Észrevettem, hogy Torma Zsiga rosszul lett. Habzott a szája! Rohantam a rendezőhöz: baj van!... Az rám nézett, Intett, percek alatt beöltöztettek, s kilöktek a színpadra. Ez volt életem első beugrása! ... Beöthy László másnap tízkoronás aranyat nyomott a markomba, s szerződést kínált De tanárom, Bokor József tiltakozott: szó sem lehet róla; Gózon vidékre megy, tanulni!... ... Négy évi vándorlás után Nagyváradra kerültem. Megtudtam: a társulat komikus-hiányban szenved. Mentem Erdélyi direktorhoz: — Van nekem egy jóbarátom. Kabos Gyulának hívják ... Szabadkán statiszta. Utazzon oda, hozza el. Komikusnak ... ... Évekig együtt laktunk Kabos Gyulával. A Tavasz című operettben volt egy kis dalom. Fütyülve adtam elő. Egyik este két fiatalember lépett az öltözőmbe. — Itt van a nézőtéren Nagy Endre. Találkozni akar magával. — Nagy Endre? Ki az? — Nem ismeri? ... Budapestről! Nagy Endre, a kabaré ... — Kabaré? Mi az? ... Találkoztunk. Aláírtam a szerződést. Aztán megkérdeztem: direktor úr, mit fogok én abban a kabaréban csinálni? Nagy Endre így válaszolt: azt, amit ma este csinált, fütyülni fog! — Fütyülni? — kiáltottam. — Én, aki itt Sasfiókot játszottam, s Luna gróf volttam a Trubadúrban? ... ... Pesten, a kabaréban, már vártak. Szirmai Albert, Szép Ernő és a többiek. S én fütyültem, énekeltem, játszottam ... — Mit is akartam ezzel a történettel elmondani?... Csak azt, kérem szépen, hogy én, hatvannégy színpadon eltöltött kedves évem alatt, mást sem csináltam, csak tanultam. Tanultam és tanultam, éjjel és nappal, télen és nyáron. Én, a bukott, rossz diák, aki azt hittem, hogy hátat fordíthatok az iskolának, megállhatok a lábamon tanulás nélkül. Hát csak ezt akartam, nyolcvan éves fejjel, elmondani! Az ifjúságnak ... Somos Ágnes .................................................................................................iimimiiimmmiimiiiimnmmuiiiMmimiimmimiinmmiiiiiiiiillliiiiiiiiiiilliiiiiitiiiiiiMiiiiii' Egy régi .iiitiiiitiiiitiiiniiiiiiimtmitiinifiniiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiititiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiHiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiitiHiiiiimiiiiiiiiiinimiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiii.' az hegyen A szó a századfordulótól kezdve bejárta az egész világot. A triansent nemcsak a néprajz szerelmesei tanulták meg, hanem a várostervezők, a pedagógusok, s az élelmes üzletemberek egyaránt. Szó szerint svédül falközt jelent. Artur Haselius, a polihisztor hajlandóságú stockholmi néprajztudós érdeme, hogy a köztudat Európában immár szabadtéri múzeumot, a tengeren túl többnyire nemzeti parkot ért alatta. 1891-ben ugyanis ő alapította meg a svéd főváros melletti festői szigeten azt a skansent, amelyet a szabadtéri múzeumok őseként tartanak számon. Pedig nem ez volt az első: 1790-ben egy svájci tanár — szemléltető oktatás céljából — az egyik kies zürichi völgyben néhány dán és új-zélandi parasztkunyhót építtetett föl, amelyek azonban elpusztultak. SEURASAAREN ULKOMUSEO A stockholmi skansen viszont ma is láthatói a svéd királyi palota, a híres tengerészeti minisztérium, az ország nevesebb főúri kastélyai, színházak, parasztházak tökéletes — azonos nagyságban felépített és berendezett! — mását tavaly például 3 millió látogató, közöttük 700 ezer külföldi nézte meg. Ami mindenesetre üzletnek sem rossz. Nem csoda, hogy a századforduló tájékán már Dánia, Finnország, Hollandia is hasonló látnivalókkal csábítja a turistákat. A finn Seurasaaren Ulkomuseo az egyetlen, amely idegenforgalmi látványosságok helyett mindenek előtt a népi építészet emlékeinek a megörökítésére törekedett. A látogatókat itt nem várják a stockholmihoz hasonló klasszikus színházi előadások, középkori tengerészeti ceremóniák és feudális főúri érdekességek: az igazi vonzerőt a századok során világszerte feledésbe ment, sokhelyütt elpusztult népi építészet itt megőrzött emlékei jelentik. A MATYÓ ÜSTÖKÖS Az 1896-os millenniumi emlékkiállítás során másfél év alatt a Városligetben felépült a korabeli Európa legnagyobb szabadtéri néprajzi múzeuma: 24 parasztházból állt, s mi tagadás, cseppet sem volt ment a délibábos romantikától. Mégis nagy kár érte, hogy valamire való fénykép sem maradt róla. Csupán egyetlen ház — a furcsa nevű matyó üstökös — sorsát ismerjük: valakinek annyira megtetszett, hogy megvásárolta, s Volc környékére szállítás után újra fölépíttette. A II. világháborúban azonban bombatalálat érte: csak néhány tartozékát és apróbb bútordarabját tudták megmenteni, amelyeket a Néprajzi Múzeum őriz. A millenniumi skansen sikere a szomszédos országok néprajzosaira is jelentős hatással volt. A csehszlovákiai Brünn mellettit 1911-ben kezdték el építeni, városrendezés során a polgármester háza is lebontásra ítéltetett, nem kis civódás és hatalmi csetepaté után; végülis megkegyelmeztek az épületnek, s salamoni döntés eredményeként görgőket szerelve alá, ökrökkel elhúzatták mai helyére, ahol a szabadtéri múzeum első darabjává lett. Körülötte ma már kovácsok, serfőzők, s felvidéki parasztok hasonlóképp odatelepített portája áll, amelyekben ünnepnaponként — a nem ritkán messzi vidékről érkezők nagy örömére — korabeli viseletbe öltözött iparosok és földmívesek a látogatók szeme látára készítik a meg is vásárolható százados portékákat A történelem szeszélye úgy hozta, hogy a leghíresebb lengyel szabadtéri múzeum megalapítása egy, az 1700-as évek végén Pestről emigrált magyar orvos nevéhez fűződik. A Lengyel-Kárpátokban alapított majorsága körül építették föl a ma is látható különböző néprajzi tájakra jellemző épületeket csűröket, hombárokat, a lengyel paraszti múlt felbecsülhetetlen értékű emlékeit. Románia néprajztudósai öt zónára osztották az országot: három év múlva fejeződnek be az építkezések a Museul Satalus-ban, amely valamennyi tájegység leghíresebb jellegzetességeit mutatja be. Közép-Európa talán legfestőibb fekvésű múzeuma máris óriási forgalmat bonyolít le: 1964-ben több mint 600 ezer vendége volt! SZÉLMALMOK A GELLÉRTHEGYEN? Magyarországon a millenniumi skansen óta — a legutóbbi éveket leszámítva — csupán vágyálom volt a szabadtéri múzeum. Pedig már 1905-ben felvetődött egy terv a Gellért-hegyre telepítendő látványos szélmalmokról, amelyek környékét a pusztuló paraszti múlt ereklyéivel szerette volna benépesíteni Jankó János, a neves néprajztudós. Később szóba került a Népliget, a Hűvösvölgy, sőt a Balaton is, a tervekből azonban nem lett semmi. Nem csoda, hogy a Horthy-rendszer nemhogy pénzt nem adott ilyesmire, de egyenesen veszélyesnek találta a politikai következtetéseket ébresztő magyar falu reális életét érzékeltető múzeum létrehozását. 1959-ben a Magyar Tudományos Akadémia kétnapos ankétján született meg a végleges döntés: az Aquincum melletti Aranyhegyen talál otthonra a legnagyobb hazai szabadtéri néprajzi múzeum! A körülbelül 70 hektárnyi terület kiválóan alkalmas nemzeti történelmünk kiszakíthatatlan részét képező népi emlékeink megőrzésére. A dombok között csörgedező Arany-patak — amelynek hajdani aranymosóiról e környék nevét kapta —, s a szomszédos Duna-part nemcsak nagyszerű környezetet jelent, hanem vízi-religuiáink természetes környezetében való bemutatására is alkalmas. VARGÁK, KÉKFESTŐK, GYERTYAÖNTŐK A tervek szerint itt állítják föl az 1744-ből megmaradt egyetlen olajütőmalmot, amelyet Szentjakabfalván tavaly bontottak le. 5600 darabja — jobb hely híján — jelenleg a nagyvázsonyi vízimalom pincéjében van: gerendái tízmázsásak, passzírozó kőóriásai ennél is súlyosabbak, lovakkal forgatott fafogaskerekeinek átmérője pedig közel nyolc méter. . A Ráckevén őrzött — európai kuriózumnak számító — XVI. századi hajómalom is a szabadtéri múzeumban nyeri el végleges helyét. Épp úgy, mint a szamosi komp, a háromszázéves Szatmár megyei harangláb, s az egyetlen fennmaradt hazai sövényfalu paraszttemplom. Otthonra találnak a régi kéz-, művesség pincékben, raktárakban hányódó emlékei is: az aranyhegyi kékfestő, varga- és gyertyaöntő-műhelyek — miként a brünni skansenban — apróbb megvásárolható emléktárgyakat készítenek a vendégek számára. Komoly tudományos problémát jelent annak a tíz teljes parasztudvarnak a kialakítása, amelyeknek tudományos hűséggel kell érzékeltetniük a legjellegzetesebb magyar tájak népi építkezését, népművészetét, népszokásait, azaz egykori lakóinak mind jobban feledésbe menő életmódját Nem szükséges különösebben bizonyítani, hogy a felnövekvő nemzedék nevelése, múltunkról alkotott elképzelésének kialakítása szempontjából milyen nagy jelentősége van mindezeknek, nem véletlenül, hogy a Zalaegerszeg mellett — a Zala folyó partján — épülő szabadtéri múzeum egyik magaslatára honismereti órák tartására alkalmas üvegfalú tantermet is terveznek. A fővárosi készülődés — mint az említett zalaegerszegi példa is tanúsítja —, a vidéket sem hagyta érintetlenül. A többi között Kiskunhalason, Nyíregyháza-Sóstón, Szombathelyen fogtak össze különböző típusú szabadtéri múzeumok létrehozása céljából A zalaegerszegi építkezések már meg is kezdődtek: KISZ-fiatalok, diákok, ipari tanulók társadalmi munkában bekerítették azt az öt holdnyi területet, amely megőrzi majd a régi Göcsej-vidék képét, a neves kávási tornácos lakóházat, az 1700-as évekből való ólai vízimalmot, a jellegzetes borpincét, s a négy megmaradt hazai pálinkafőző fakunyhó közül az egyiket. A serény munka eredményeként a Zala-partján előbb nyílik meg szabadtéri múzeum, mint Budapesten: itt már öt év múlva szeretnék fogadni az érdeklődőket! AZ IFJÚSÁG PARKJA A Fővárosi Tanács irattárában 338/ 959-es számmal jelölt tanulmányterv szerint az aranyhegyi skansen építkezései 1966-tól 1976-ig tartanak. Előzőleg a Néprajzi Múzeum szakemberei az egész ország településeit feltérképezik, hogy az Aranyhegyre telepítendő — értékes műemléknek számító — régi parasztházakat, hajdani munkaeszközöket, s a múlt más kallódó érdekességeit tudományos alapossággal jelölhessék ki. Karcag mellől például ide kerül az ország egyetlen ép gádoros putrija, amely valamikor a Duna-Tisza közének legelterjedtebb szegényember-lakhelyének számított. A számos néprajzi látnivalón kívül kétemeletes reprezentatív szálloda, 700 személyes étterem, modern parkhálózat igyekszik majd mind a külföldi, mind a hazai vendégek hasznos és kellemes időtöltését biztosítani. Az Aranyhegy ugyanis több lesz, mint szabadtéri múzeum: a tervezők egyúttal a jövő fővárosi fiatalságának kedvenc kirándulóhelyévé — az Ifjúság Parkjává — akarják varázsolni, ahová vasárnaponkint tízezrek igyekeznek majd szórakozni-tanulni-felfrissülni. Mindez a jövő. A jelen illetékesek annak lehetőségét vizsgálják, hogy egy aranyhegyi ifjúsági építőtábor milyen segítséget jelenthetne? Mert azt szeretnék, hogy a tervek mielőbb — valósággá váljanak! Veszprémi Miklós A finnországi néprajzi múzeumból, gabonatároló Skansen Hollandiában — repülőgépről A Beatlesek többek között arról is nevezetesek, hogy nem adnak interjút. Jean Shepherdnek azonban, aki a kedvükért hajózott át Amerikából Angliába, végül is sikerült elbeszélgetnie velük. Erre azonban csak akkor került sor, mikor több mint egy heti állandó együttlét után összebarátkoztak. A Beatlesek éppen angliai előadókörúton voltak, Shepherd jóformán végigutazta velük egész Angliát. Együtt étkezett velük, ugyanabban a szállóban lakott, s esténként ott ült az öltözőjükben, és figyelte őket. Az első napokban mást nem is igen tehetett, mert a Beatlesek jóformán tudomást sem vettek róla. (Így ír erről Shepherd: „Ültem és figyeltem őket — vajon miért is? Két év alatt jelenség, tünemény lett belőlük, ez már valahogy több, mint a sztárrá levés , vagy akár a színpadi vagy filmsiker. Mitikus lényekké lettek, s szerte a világon olyan rajongást keltettek milliókban és milliókban, amely közel jár a vallásos extázishoz. Az a nyugtalanító érzésem támad, hogy ennek a buzgalomnak édeskevés köze van a szórakozáshoz, vagy a tehetséghez, de tán még magukhoz a Beatlesékhez is. Talán a Beatlesek csak a katalizátor szerepét töltik be. Ha nem lettek volna, hát ki kellett volna őket találni. Hiszen bármilyen mértékkel mérjünk is, a Beatlesek nem rendkívüli tehetségek, leginkább a hula-hophoz és a jojóhoz hasonlíthatók — a megfelelő helyen és időben tűntek fel.. Aztán egyik este a délangliai Torquay-ben megtört a jég, s az előadás után fenn, a hotelszobában poharazgatás közben megkezdődött a beszélgetés Shepherd és a Beatlesek között. Shepherd egy idő után bekapcsolta a magnóját... E magnóra felvett beszélgetésből közlünk az alábbiakban részleteket. SHEPHERD: Ringó, neve te csatlakoztál legkésőbb az együtteshez? RINGÓ: Igen. S.: És ti hárman, Ringó csatlakozása előtt már régen együtt működtetek? JOHN: Hol együtt, hol külön, de mondjuk, három éve, akkor már együtt voltunk. PAUL: De persze csak műkedvelőkként. GEORGE: Tudod, a helyi kocsmában játszottunk. Meg egyikünk, másikunk nagybácsikájánál. JOHN: Meg George bátyjának az esküvőjén. Ilyesmi. Néha Ringó is beszállt, ha a dobosunk éppen beteg volt. S.: Akkor persze még nem voltatok ilyen „nagyok”. JOHN: Az emberek azt kérdik: „Hogyan tudtatok ily hirtelen feltörni, egyszeriben országos hírnévre szert tenni?” Pedig mindez ott kezdődött, a mi kis szűk körünkben, Liverpoolban. Soha másutt nem léptünk fel addig, kivéve, mikor Hamburgba mentünk. És akkor már ugyanolyan sikerünk volt, mint most. A minőség ugyanaz volt. Azóta csak a sikermennyiség változott. GEORGE: No meg az, hogy ugyan akkoriban is észrevettek bennünket, de nem őrjöngtek értünk, mint manapság. S.: Mégis, emlékeztek, mikor volt az első igazán döntő sikeretek? Kellett lenni egy estének, mikor az egész tu-Monképnen elkezdődött. JOHN: Hát így volt. Játszottunk Liverpoolban itt is, ott is, de hiába akartunk megállapodni, sehol nem szerződtettek bennünket. Más együttesek nagylelkűen biztatgattak: „Jól csináljátok, fiúk, majdcsak kaptok egyszer munkát.” Akkor aztán elmentünk Hamburgba, s mikor visszajöttünk, egyszeriben „nagy szám” lettünk. Képzeld, a hallgatóság 70 százaléka azt hitte, hogy német hírességek vagyunk. PAUL: így reklámoztak bennünket az újságok. A HAMBURGI BEATLER JOHN: A liverpooliak nem tudták, hogy liverpooliak vagyunk. A legtöbben meg voltak róla győződve, hogy Hamburgiak vagyunk. Azt mondták: „Az ördögbe is, ezek jól beszélnek angolul!” És, született angolok lévén, tényleg jól beszéltünk. Hát tudod, ez volt az első fergeteges sikerünk. 8.: Mennyit kerestetek akkor? JOHN: 20 dollárt kaptunk az este. S.: Fejenként? JOHN: Az együttes ördögbe is, hisz azelőtt még ennél is sokkal kevesebbért énekeltünk. PAUL: Azt megelőzőleg három-négy dollárt, ha kaptunk egy estére. RINGÓ: Plusz, amenynyi coca-colát megtudtunk inni. Sokat megittunk. S.: Gondolom, akkoriban az újságírók sem üldöztek benneteket. RINGÓ: Mi mentünk hozzájuk. JOHN: Bementünk a szerkesztőségbe, és azt mondtuk: „Mi egy együttes vagyunk, s tessék, ez itt a lemezünk. Megtennék, hogy ...” GEORGE: Tovább sosem jutottunk, eddigre mindig kirúgtak, és becsapták utánunk az ajtót. S.: Rajongóitok és kritikusaitok sokat vitáznak azon, hogy vajon énekesek vagy muzsikusok vagytok-e elsősorban. Mi a ti véleményetek? JOHN: Elsősorban pénzkeresők vagyunk, s csak másodsorban énekesek. RINGÓ: Nem igaz! JOHN: Hát akkor mik vagyunk? RINGÓ: Nem tudom. De elsősorban énekesek. JOHN: Rendben van. RINGÓ: Azért, mert már akkor is énekeltünk, amikor még pénzt nem kerestünk vele. JOHN: Ez tényleg igaz. S.: Az utóbbi években megváltozott a véleményetek az újságokról? RINGÓ: Igen. S.: Mennyiben? RINGÓ: Még jobban utáljuk őket, mindeddig. S.: Hallottatok a zendülésről, mely a legutóbbi Glasgow-i fellépteteket követte? JOHN: Később hallottunk róla. S.: És azt tudjátok, hogy másnap egyik Glasgow-i lap közvetlen felbújtással vádolt benneteket? RINGÓ: Hát ez gyönyörű! Nem is lehet rá mit mondani. Átkozottul tisztességes eljárás. PAUL: Mindez nem miattunk van. A tömeg miattunk jön össze, de az előadások utáni zavargások már semmi összefüggésben nincsenek velünk. 8.: Tehát az alkalmat csak ürürvként használják fel? GEORGE: Így van. PAUL: Hát most Dublinban nem láttad, mikor a tömeg leállította az egész forgalmat? Egy sofőrt ki is húztak a buszból. JOHN: Még a tűzoltókat is kihívták... S.: Ezenkívül az emberek autókat borogattak fel, és kirakatokat törtek be. De mindennek semmi köze a ti szereplésiekhez? PAUL: Némi köze van. Annyi, hogy a tömeg a mi előadásunk miatt gyűlik össze. S.: A királynővel találkoztatok már? JOHN: Nem, az egyetlen, akivel még nem találkoztunk. Mindenki mással találkoztunk már. S.: Fiúk, ti meglehetősen tiszteletlenek vagytok. Jártok ti egyáltalán templomba? JOHN: Nem. GEORGE: Nem. PAUL: Nem nagyon. De nem vagyunk vallásellenesek. Az azonban lehet, hogy annak látszunk, mert egyikünk sem hisz Istenben. JOHN: Ha az ember azt mondja, hogy nem hisz Istenben, abból mindjárt azt a következtetést vonják le, hogy vallásellenes ... Nos, nem tudnám egész biztosan megmondani, hogy mik vagyunk, de annyi bizonyos, hogy sokkal inkább szabadgondolkodók, mint ateisták. S.: Most a magad nevében, vagy az együttes nevében beszélsz? JOHN: Az együttes nevében. GEORGE: Vallási ügyekben John a hivatalos szószólónk. JOHN: A vallásban a képmutatás az, amit egyáltalán nem állhatok. A klérus állandóan azon siránkozik, hogy ilyen meg olyan szegények az emberek, ők meg milliókat érő tatárokban, miseruhákban grasszálnak. Hát ez nem fér a hegyembe. PAUL: A Vatikán is most gyarapodott egy bronzkapuval. RINGÓ: Bizonyára belekerült néhány pennybe... GEORGE: Amerikában nagyon megbotránkoztak, mikor kijelentettük, hogy szabadgondolkodók vagyunk. JOHN: Paffok lettek, egyszerűen nem akarták elhinni. Éppúgy, mint az ausztrálok, mikor azt mondtuk, hogy nem szeretjük a sportot... S.: Mit gondoltok, mi alapozta meg leginkább a sikereteket — a személyes fellépések vagy a lemezek? JOHN: A lemezek. A lemezek a legfontosabbak. Az első lemezeink után tűntünk fel csak igazán. S.: És a lemezeket követték a Beatles-babák— GEORGE: Nekem is van otthon egy Ringobabám ... (Bármerre mentünk — írja Shepherd —, az emberek tátott szájjal bámultak utánunk. Nini, pontosan olyan húsvér figurák, mint az otthon őrzött Beatles-bábuk. Hát nem hihetetlen? Áttetsző, szinte tapintható irrealitás felhő veszi körül őket. S a fantáziafelhő közepén ott van a négy nagyon is reális és nagyon is emberi fiatalember. Nem koraérett kamaszok, hanem felnőttek, s csupáncsak annyi az egész, hogy tudják, mit vár tőlük a világ — vagyis, hogy Beatlesek legyenek, hosszú hajjal, fura öltözékben és magassarkú cipőben. De mikor lehull a függöny, akkor lerúgják magassarkú cipőiket, kényelmes sportöltönyt vesznek fel, és egyáltalán nem hallatnak Beatleshangokat. Mint ahogy Charlie Chaplin sem járt annak idején állandóan méreten aluli keménykalapban, a sétapálcáját forgatva, állandóan arra várva, hogy a világot fenékbe rúgja.) Rákosy Gergely fordítása Őszinte beszélgetés PAUL RINGO GEORGE JOHN A BEATLESEKKEL