Magyar Ifjúság, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-17 / 16. szám

A levelet csak így kell cí­mezni neki: Gózon Gyula, Rákosliget. Őt mindenki is­meri, mindenki szerey. Most, mindenki ünnepli. Gózon Gyula bácsi nyolc­van éves. — Köszönöm, hogy megke­restek! Elmondanék, kérem szépen, egy történetet, az if­júságnak. Arról, hogyan is lettem színész... ... Esztergomban éltem a szüleimmel. Nyolcéves vol­tam, amikor — életemben először — elengedtek a szín­házba. A győri színtársulat játszott, valami balettfélét adtak. Ültem a karzat el­ső sorában, s egé­szen belefelejtkez­­tem a soha nem lá­tott csodába. Ami­kor vége lett az előadásnak, s a közönség haza­ment, én még to­vább ott marad­tam, s torkom sza­kadtából kiabál­tam: még, még, még!... ... Bevallom, nagyon rossz gye­rek voltam. Olyan, aki nem is tud le­feküdni verés nél­kül. Az iskolával nem törődtem, csak az énekléssel. Beszöktem a szín­falak mögé. • A hét tárgyból meg­buktam! Tizenöt éves fejjel odaáll­­tam édesapám elé, nem tanulok to­vább, elég volt az iskolából, színész leszek!... Szüleim nen bírtak velem. Pestre küldtek, a bátyámhoz, aki itt hivatal­­nokoskodott. Volt egy testü­­­éllki jóbarátja, egy fiatal ba­ritonista: Rózsa S. Lajos. Em­lítette,­ hogy van egy jó han­gú öccse, s megkérte: hall­gasson meg engem!... Pró­bát énekeltem. A színháziak sokat jelentően összebólin­tottak, s utam Rákosi Szidi színiiskolájába vezetett. Ta­nultam. S ha volt szabad időm, beszöktem a Király Színházba. Havi bácsi, az ügyelő, percenként cipelt ki, fülemnél fogva. Mindig m­in­denki lába alatt voltam... Egy ízben a Lysistrate című operettet játszották. Észre­vettem, hogy Torma Zsiga rosszul lett. Habzott a szája! Rohantam a rendezőhöz: baj van!... Az rám nézett, In­tett, percek alatt beöltöztet­tek, s kilöktek a színpadra. Ez volt életem első beugrása! ... Beöthy László másnap tízkoronás aranyat nyomott a markomba, s szerződést kí­nált De tanárom, Bokor Jó­zsef tiltakozott: szó sem lehet róla; Gózon vidékre megy, tanulni!... ... Négy évi vándorlás után Nagyváradra kerültem. Megtudtam: a társulat komi­kus-hiányban szenved. Men­tem Erdélyi direktorhoz: — Van nekem egy jóbará­tom. Kabos Gyulának hív­ják ... Szabadkán statiszta. Utazzon oda, hozza el. Komi­kusnak ... ... Évekig együtt laktunk Kabos Gyulával. A Tavasz című operettben volt egy kis dalom. Fütyülve adtam elő. Egyik este két fiatalember lépett az öltözőmbe. — Itt­ van a nézőtéren Nagy Endre. Találkozni akar magával. — Nagy Endre? Ki az? — Nem ismeri? ... Buda­pestről! Nagy Endre, a ka­baré ... — Kabaré? Mi az? ... Találkoztunk. Aláír­tam a szerződést. Aztán meg­kérdeztem: direktor úr, mit fogok én abban a kabaréban csinálni? Nagy Endre így válaszolt: azt, amit ma este csinált, fütyülni fog! — Fütyülni? — kiáltot­tam. — Én, aki itt Sasfiókot játszottam, s Luna gróf volt­­tam a Trubadúrban? ... ... Pesten, a ka­baréban, már vár­tak. Szirmai Al­bert, Szép Ernő és a többiek. S én fütyültem, éne­keltem, játszot­tam ... — Mit is akar­tam ezzel a törté­nettel elmonda­ni?... Csak azt, kérem szépen, hogy én, hatvan­négy színpadon eltöltött kedves évem alatt, mást sem csináltam, csak tanultam. Tanultam és ta­nultam, éjjel és nappal, télen és nyáron. Én, a bu­kott, rossz diák, aki azt hittem, hogy hátat for­díthatok az iskolá­nak, megállhatok a lábamon tanu­lás nélkül. Hát csak ezt akartam, nyolcvan éves fejjel, elmondani! Az ifjúságnak ... Somos Ágnes .................................................................................................iimimiiimmmiimiiiimnmmuiiiMmimiimmimiinmmiiiiiiiiillliiiiiiiiiiilliiiiiitiiiiiiMiiiiii' Egy régi .iiitiiiitiiiitiiiniiiiiiimtmitiinifiniiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiititiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiHiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiitiHiiiiimiiiiiiiiiinimiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiii.' az hegyen A szó a századfordulótól kezdve be­járta az egész világot. A triansent nem­csak a néprajz szerelmesei tanulták meg, hanem a várostervezők, a pedagó­gusok, s az élelmes üzletemberek egy­aránt. Szó szerint svédül falközt jelent. Artur Haselius, a polihisztor hajlandó­ságú stockholmi néprajztudós érdeme, hogy a köztudat Európában immár sza­badtéri múzeumot, a tengeren túl több­nyire nemzeti parkot ért alatta. 1891-ben ugyanis ő alapította meg a svéd főváros melletti festői szigeten azt a skansent, amelyet a szabadtéri mú­zeumok őseként tartanak számon. Pe­dig nem ez volt az első: 1790-ben egy svájci tanár — szemléltető oktatás cél­jából — az egyik kies zürichi völgyben néhány dán és új-zélandi parasztkuny­hót építtetett föl, amelyek azonban el­pusztultak.­­ SEURASAAREN ULKOMUSEO A stockholmi skansen viszont ma is láthatói a svéd királyi palota, a híres tengerészeti minisztérium, az ország nevesebb főúri kastélyai, színházak, pa­rasztházak tökéletes — azonos nagyság­ban felépített és berendezett! — mását tavaly például 3 millió látogató, közöt­tük 700 ezer külföldi nézte meg. Ami mindenesetre üzletnek sem rossz. Nem csoda, hogy a századforduló tá­jékán már Dánia, Finnország, Hollan­dia is hasonló látnivalókkal csábítja a turistákat. A finn Seurasaaren Ulko­­museo az egyetlen, amely idegenforgal­mi látványosságok helyett mindenek előtt a népi építészet emlékeinek a megörökítésére törekedett. A látogató­kat itt nem várják a stockholmihoz ha­sonló klasszikus színházi előadások, kö­zépkori tengerészeti ceremóniák és feu­dális főúri érdekességek: az igazi vonz­erőt a századok során világszerte fele­désbe ment, sokhelyütt elpusztult népi építészet itt megőrzött emlékei jelen­tik. A MATYÓ ÜSTÖKÖS Az 1896-os millenniumi emlékkiállí­tás során másfél év alatt a Városliget­ben felépült a korabeli Európa legna­gyobb szabadtéri néprajzi múzeuma: 24 parasztházból állt, s mi tagadás, csep­pet sem volt ment a délibábos romanti­kától. Mégis nagy kár érte, hogy vala­mire való fénykép sem maradt róla. Csupán egyetlen ház — a furcsa nevű matyó üstökös — sorsát ismerjük: va­lakinek annyira megtetszett, hogy meg­vásárolta, s Volc környékére szállítás után újra fölépíttette. A II. világhábo­rúban azonban bombatalálat érte: csak néhány tartozékát és apróbb bútorda­rabját tudták megmenteni, amelyeket a Néprajzi Múzeum őriz. A millenniumi skansen sikere a szom­szédos országok néprajzosaira is jelen­tős hatással volt. A csehszlovákiai Brünn mellettit 1911-ben kezdték el építeni, városrendezés során a polgár­­mester háza is lebontásra ítéltetett, nem kis civódás és hatalmi csetepaté után; végülis megkegyelmeztek az épü­letnek, s salamoni döntés eredménye­ként görgőket szerelve alá, ökrökkel el­­húzatták mai helyére, ahol a szabadtéri múzeum első darabjává lett. Körülötte ma már kovácsok, serfőzők, s felvidéki parasztok hasonlóképp odatelepített portája áll, amelyekben ünnepnapon­ként — a nem ritkán messzi vidékről érkezők nagy örömére — korabeli vise­letbe öltözött iparosok és földmívesek a látogatók szeme látára készítik a meg is vásárolható százados portékákat A történelem szeszélye úgy hozta, hogy a leghíresebb lengyel szabadtéri múzeum megalapítása egy, az 1700-as évek végén Pestről emigrált magyar or­vos nevéhez fűződik. A Lengyel-Kárpá­tokban alapított majorsága körül épí­tették föl a ma is látható különböző néprajzi tájakra jellemző épületeket csűröket, hombárokat, a lengyel pa­raszti múlt felbecsülhetetlen értékű em­lékeit. Románia néprajztudósai öt zónára osztották az országot: három év múlva fejeződnek be az építkezések a Mu­­seul Satalus-ban, amely valamennyi tájegység leghíresebb jellegzetességeit mutatja be. Közép-Európa talán legfes­­tőibb fekvésű múzeuma máris óriási forgalmat bonyolít le: 1964-ben több mint 600 ezer vendége volt! SZÉLMALMOK A GELLÉRTHEGYEN? Magyarországon a millenniumi skan­sen óta — a legutóbbi éveket leszámít­va — csupán vágyálom volt a szabad­téri múzeum. Pedig már 1905-ben felve­tődött egy terv a Gellért-hegyre telepí­tendő látványos szélmalmokról, ame­lyek környékét a pusztuló paraszti múlt ereklyéivel szerette volna benépesíteni Jankó János, a neves néprajztudós. Ké­sőbb szóba került a Népliget, a Hűvös­völgy, sőt a Balaton is, a tervekből azonban nem lett semmi. Nem csoda, hogy a Horthy-rendszer nemhogy pénzt nem adott ilyesmire, de egyenesen ve­szélyesnek találta a politikai következ­tetéseket ébresztő magyar falu reális életét érzékeltető múzeum létrehozását. 1959-ben a Magyar Tudományos Aka­démia kétnapos ankétján született meg a végleges döntés: az Aquincum mel­letti Aranyhegyen talál otthonra a leg­nagyobb hazai szabadtéri néprajzi mú­zeum! A körülbelül 70 hektárnyi terü­let kiválóan alkalmas nemzeti történel­münk kiszakíthatatlan részét képező népi emlékeink megőrzésére. A dombok között csörgedező Arany-patak — amelynek hajdani aranymosóiról e kör­nyék nevét kapta —, s a szomszédos Duna-part nemcsak nagyszerű környe­zetet jelent, hanem vízi-religuiáink ter­mészetes környezetében való bemutatá­sára is alkalmas. VARGÁK, KÉKFESTŐK, GYERTYAÖNTŐK A tervek szerint itt állítják föl az 1744-ből megmaradt egyetlen olajütő­malmot, amelyet Szentjakabfalván ta­valy bontottak le. 5600 darabja — jobb hely híján — jelenleg a nagyvázsonyi vízimalom pincéjében van: gerendái tízmázsásak, passzírozó kőóriásai ennél is súlyosabbak, lovakkal forgatott fa­fogaskerekeinek átmérője pedig közel nyolc méter. . A Ráckevén őrzött — európai kurió­zumnak számító — XVI. századi hajó­malom is a szabadtéri múzeumban nyeri el végleges helyét. Épp úgy, mint a szamosi komp, a háromszázéves Szat­­már megyei harangláb, s az egyetlen fennmaradt hazai sövényfalu paraszt­templom. Otthonra találnak a régi kéz-, művesség pincékben, raktárakban há­nyódó emlékei is: az aranyhegyi kék­festő, varga- és gyertyaöntő-műhelyek — miként a brünni skansen­ban — apróbb megvásárolható emléktárgyakat készí­tenek a vendégek számára. Komoly tudományos problémát jelent annak a tíz teljes parasztudvarnak a kialakítása, amelyeknek tudományos hűséggel kell érzékeltetniük a legjelleg­zetesebb magyar tájak népi építkezé­sét, népművészetét, népszokásait, azaz egykori lakóinak mind jobban feledés­be menő életmódját Nem szükséges kü­lönösebben bizonyítani, hogy a felnö­vekvő nemzedék nevelése, múltunkról alkotott elképzelésének kialakítása szempontjából milyen nagy jelentősége van mindezeknek, nem véletlen­ül, hogy a Zalaegerszeg mellett — a Zala folyó partján — épülő szabadtéri múzeum egyik magaslatára honismereti órák tartására alkalmas üvegfalú tan­termet is terveznek. A fővárosi készülődés — mint az em­lített zalaegerszegi példa is tanúsítja —, a vidéket sem hagyta érintetlenül. A többi között Kiskunhalason, Nyíregyhá­za-Sóstón, Szombathelyen fogtak össze különböző típusú szabadtéri múzeumok létrehozása céljából A zalaegerszegi építkezések már meg is kezdődtek: KISZ-fiatalok, diákok, ipari tanulók társadalmi munkában bekerítették azt az öt holdnyi területet, amely megőrzi majd a régi Göcsej-vidék képét, a neves kávási tornácos lakóházat, az 1700-as évekből való ólai vízimalmot, a jelleg­zetes borpincét, s a négy megmaradt hazai pálinkafőző fakunyhó közül az egyiket. A serény munka eredménye­ként a Zala-partján előbb nyílik meg szabadtéri múzeum, mint Budapesten: itt már öt év múlva szeretnék fogadni az érdeklődőket! AZ IFJÚSÁG PARKJA A Fővárosi Tanács irattárában 338/ 959-es számmal jelölt tanulmányterv szerint az aranyhegyi skansen építke­zései 1966-tól 1976-ig tartanak. Előző­leg a Néprajzi Múzeum szakemberei az egész ország településeit feltérképezik, hogy az Aranyhegyre telepítendő — ér­tékes műemléknek számító — régi pa­rasztházakat, hajdani munkaeszközöket, s a múlt más kallódó érdekességeit tu­dományos alapossággal jelölhessék ki. Karcag mellől például ide kerül az or­szág egyetlen ép gádoros putrija, amely valamikor a Duna-Tisza közének legel­terjedtebb szegényember-lakhelyének számított. A számos néprajzi látnivalón kívül kétemeletes reprezentatív szálloda, 700 személyes étterem, modern park­háló­zat igyekszik majd mind a külföldi, mind a hazai vendégek hasznos és kel­lemes időtöltését biztosítani. Az Arany­hegy ugyanis több lesz, mint szabad­téri múzeum: a tervezők egyúttal a jö­vő fővárosi fiatalságának kedvenc ki­rándulóhelyévé — az Ifjúság Parkjává — akarják varázsolni, ahová vasárna­­ponkint tízezrek igyekeznek majd szó­­rakozni-tanulni-felfrissülni. Mindez­ a jövő. A jelen­ illetékesek annak lehetőségét vizsgálják, hogy egy aranyhegyi ifjúsági építőtábor milyen segítséget jelenthetne? Mert azt szeretnék, hogy a tervek mielőbb — valósággá váljanak! Veszprémi Miklós A finnországi néprajzi múzeumból, gabonatároló Skansen Hollandiában — repülőgépről A Beatlesek többek között arról is neveze­tesek, hogy nem adnak interjút. Jean She­­pherdnek azonban, aki a kedvükért hajózott át Amerikából Angliába, végül is sikerült elbe­szélgetnie velük. Erre azonban csak akkor ke­rült sor, mikor több mint egy heti állandó együttlét után össze­barátkoztak. A Beatle­sek éppen angliai elő­adókörúton voltak, She­pherd jóformán végig­utazta velük egész Angliát. Együtt étkezett velük, ugyanabban a szállóban lakott, s es­ténként ott ült az öltö­zőjükben, és figyelte őket. Az első napokban mást nem is igen tehe­tett, mert a Beatlesek jóformán tudomást sem vettek róla. (Így ír erről Shepherd: „Ültem és fi­gyeltem őket — vajon miért is? Két év alatt jelenség, tünemény lett belőlük, ez már vala­hogy több, mint a sztár­rá levés , vagy akár a színpadi vagy filmsi­ker. Mitikus lények­ké lettek, s szerte a vi­lágon olyan rajongást keltettek milliókban és milliókban, amely közel jár a vallásos extázis­­hoz. Az a nyugtalanító érzésem támad, hogy en­nek a buzgalomnak édeskevés köze van a szórakozáshoz, vagy a tehetséghez, de tán még magukhoz a Beatlesék­­hez is. Talán a Beatle­sek csak a katalizátor szerepét töltik be. Ha nem lettek volna, hát ki kellett volna őket talál­ni. Hiszen bármilyen mértékkel mérjünk is, a Beatlesek nem rend­kívüli tehetségek, legin­kább a hula-hophoz és a jojóhoz hasonlíthatók — a megfelelő helyen és időben tűntek fel.. Aztán egyik este a dél­angliai Torquay-ben megtört a jég, s az elő­adás után fenn, a ho­telszobában poharazga­­tás közben megkezdő­dött a beszélgetés She­pherd és a Beatlesek kö­zött. Shepherd egy idő után bekapcsolta a magnóját... E magnó­ra felvett beszélgetésből közlünk az alábbiakban részleteket. SHEPHERD: Ringó, neve te csatlakoztál leg­később az együtteshez? RINGÓ: Igen. S.: És ti hárman, Rin­gó csatlakozása előtt már régen együtt mű­ködtetek? JOHN: Hol együtt, hol külön, de mondjuk, há­rom éve, akkor már együtt voltunk. PAUL: De persze csak műkedvelőkként. GEORGE: Tudod, a helyi kocsmában ját­szottunk. Meg egyikünk, másikunk nagybácsiká­­jánál. JOHN: Meg George bátyjának az esküvőjén. Ilyesmi. Néha Ringó is beszállt, ha a dobosunk éppen beteg volt. S.: Akkor persze még nem voltatok ilyen „na­gyok”. JOHN: Az emberek azt kérdik: „Hogyan tudtatok ily hirtelen fel­törni, egyszeriben or­szágos hírnévre szert tenni?” Pedig mindez ott kezdődött, a mi kis szűk körünkben, Liver­poolban. Soha másutt nem léptünk fel addig, kivéve, mikor Ham­burgba mentünk. És ak­kor már ugyanolyan si­kerünk volt, mint most. A minőség ugyanaz volt. Azóta csak a siker­mennyiség változott. GEORGE: No meg az, hogy ugyan akkoriban is észrevettek bennün­ket, de nem őrjöngtek értünk, mint manapság. S.: Mégis, emlékeztek, mikor volt az első iga­zán döntő sikeretek? Kellett lenni egy esté­nek, mikor az egész tu-Monképnen elkezdő­dött. JOHN: Hát így volt. Játszottunk Liverpool­ban itt is, ott is, de hiába akartunk megál­lapodni, sehol nem szer­ződtettek bennünket. Más együttesek nagylel­kűen biztatgattak: „Jól csináljátok, fiúk, majd­csak kaptok egyszer munkát.” Akkor aztán elmentünk Hamburgba, s mikor visszajöttünk, egyszeriben „nagy szám” lettünk. Képzeld, a hallgatóság 70 száza­léka azt hitte, hogy né­met hírességek va­gyunk. PAUL: így reklámoz­tak bennünket az újsá­gok. A HAMBURGI BEAT­­LER JOHN: A liverpooliak nem tudták, hogy liver­pooliak vagyunk. A leg­többen meg voltak róla győződve, hogy Ham­burgiak vagyunk. Azt mondták: „Az ördögbe is, ezek jól beszélnek angolul!” És, született angolok lévén, tényleg jól beszéltünk. Hát tu­dod, ez volt az első fergeteges sikerünk. 8.: Mennyit kerestetek akkor? JOHN: 20 dollárt kaptunk az este. S.: Fejenként? JOHN: Az együttes­ ördögbe is, hisz az­előtt még ennél is sok­kal kevesebbért énekel­tünk. PAUL: Azt megelőző­leg három-négy dollárt, ha kaptunk egy estére. RINGÓ: Plusz, ameny­­nyi coca-colát megtud­tunk inni. Sokat meg­ittunk. S.: Gondolom, akkori­ban az újságírók sem üldöztek benneteket. RINGÓ: Mi mentünk hozzájuk. JOHN: Bementünk a szerkesztőségbe, és azt mondtuk: „Mi egy együttes vagyunk, s tes­sék, ez itt a lemezünk. Megtennék, hogy ...” GEORGE: Tovább so­sem jutottunk, eddigre mindig kirúgtak, és be­csapták utánunk az aj­tót. S.: Rajongóitok és kritikusaitok sokat vi­táznak azon, hogy vajon énekesek vagy muzsiku­sok vagytok-e elsősor­ban. Mi a ti vélemé­nyetek? JOHN: Elsősorban pénzkeresők vagyunk, s csak másodsorban éne­kesek. RINGÓ: Nem igaz! JOHN: Hát akkor mik vagyunk? RINGÓ: Nem tudom. De elsősorban énekesek. JOHN: Rendben van. RINGÓ: Azért, mert már akkor is énekel­tünk, amikor még pénzt nem kerestünk vele. JOHN: Ez tényleg igaz. S.: Az utóbbi években megváltozott a vélemé­nyetek az újságokról? RINGÓ: Igen. S.: Mennyiben? RINGÓ: Még jobban utáljuk őket, mind­ed­dig. S.: Hallottatok a zen­dülésről, mely a leg­utóbbi Glasgow-i fel­lépteteket követte? JOHN: Később hal­lottunk róla. S.: És azt tudjátok, hogy másnap egyik Glasgow-i lap közvetlen felbújtással vádolt ben­neteket? RINGÓ: Hát ez gyö­nyörű! Nem is lehet rá mit mondani. Át­kozottul tisztességes el­járás. PAUL: Mindez nem miattunk van. A tömeg miattunk jön össze, de az előadások utáni za­vargások már semmi összefüggésben nincse­nek velünk. 8.: Tehát az alkalmat csak ürürvként használ­ják fel? GEORGE: Így van. PAUL: Hát most Dublinban nem láttad, mikor a tömeg leállítot­ta az egész forgalmat? Egy sofőrt ki is húztak a buszból. JOHN: Még a tűzoltó­kat is kihívták... S.: Ezenkívül az em­berek autókat borogat­tak fel, és kirakatokat törtek be. De minden­nek semmi köze a ti szereplésiekhez? PAUL: Némi köze van. Annyi, hogy a tö­meg a mi előadásunk miatt gyűlik össze. S.: A királynővel ta­lálkoztatok már? JOHN: Nem, az egyetlen, akivel még nem találkoztunk. Min­denki mással találkoz­tunk már. S.: Fiúk, ti meglehe­tősen tiszteletlenek vagytok. Jártok ti egy­általán templomba? JOHN: Nem. GEORGE: Nem. PAUL: Nem nagyon. De nem vagyunk vallás­­ellenesek. Az azonban lehet, hogy annak lát­szunk, mert egyikünk sem hisz Istenben. JOHN: Ha az ember azt mondja, hogy nem hisz Istenben, abból mindjárt azt a követ­keztetést vonják le, hogy vallásellenes ... Nos, nem tudnám egész biztosan megmondani, hogy mik vagyunk, de annyi bizonyos, hogy sokkal inkább szabad­gondolkodók, mint ateisták. S.: Most a magad ne­vében, vagy az együttes nevében beszélsz? JOHN: Az együttes nevében. GEORGE: Vallási ügyekben John a hiva­talos szószólónk. JOHN: A vallásban a képmutatás az, amit egyáltalán nem állha­tok. A klérus állandóan azon siránkozik, hogy ilyen meg olyan szegé­nyek az emberek, ők meg milliókat érő tatá­rokban, miseruhákban grasszálnak. Hát ez nem fér a hegyembe. PAUL: A Vatikán is most gyarapodott egy bronzkapuval. RINGÓ: Bizonyára belekerült néhány pen­­nybe... GEORGE: Ameriká­ban nagyon megbotrán­koztak, mikor kijelen­tettük, hogy szabadgon­dolkodók vagyunk. JOHN: Paffok lettek, egyszerűen nem akarták elhinni. Éppúgy, mint az ausztrálok, mikor azt mondtuk, hogy nem sze­retjük a sportot... S.: Mit gondoltok, mi alapozta meg leginkább a sikereteket — a sze­mélyes fellépések vagy a lemezek? JOHN: A lemezek. A lemezek a legfontosab­bak. Az első lemezeink után tűntünk fel csak igazán. S.: És a lemezeket kö­vették a Beatles-babák— GEORGE: Nekem is van otthon egy Ringo­­babám ... (Bármerre mentünk — írja Shepherd —, az emberek tátott szájjal bámultak utánunk. Ni­ni, pontosan olyan hús­vér figurák, mint az ott­hon őrzött Beatles-bá­­buk. Hát nem hihetet­len? Áttetsző, szinte ta­pintható irrealitás felhő veszi körül őket. S a fantáziafelhő közepén ott van a négy nagyon is reális és nagyon is emberi fiatalember. Nem koraérett kama­szok­, hanem felnőttek, s csupáncsak annyi az egész, hogy tudják, mit vár tőlük a világ — vagyis, hogy Beatlesek legyenek, hosszú hajjal, fura öltözékben és ma­gassarkú cipőben. De mikor lehull a függöny, akkor lerúgják magas­sarkú cipőiket, kényel­mes sportöltönyt vesz­nek fel, és egyáltalán nem hallatnak Beatles­­hangokat. Mint ahogy Charlie Chaplin sem járt annak idején ál­landóan méreten aluli keménykalapban, a sé­tapálcáját forgatva, ál­landóan arra várva, hogy a világot fenékbe rúgja.) Rákosy Gergely fordítása Őszinte beszélgetés PAUL RINGO GEORGE JOHN A BEATLESEKKEL

Next