Magyar Ifjúság, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-17 / 16. szám

A KULTÚRA TÖRTÉNETÉBŐL. A megtalált levél Feladó: KOSSUTH LAJOS Collegno al Baraccone Nov. 15. 1877. Zafiri László tanár ur Mári-Szigeten Uram! ön nekem még a múlt év tavaszán egy levelet írt, mely Deák F. halála alkalmából írott levelem némely ki­fejezéseire vonatkozott. A dolgot kissé szokatlannak talál­tam, — ’s kérdést intéztem egy is­merősömhöz e szokatlan levél írójá­nak személyisége felől. Kielégítő feleletet kapva, azonnal siettem Önnek válaszolni, — ’s a do­log azóta többé jóformán eszembe sem jutott. Tegnap kerestem valamit a rég fiókba vetett tavalyi levelek közt ’s nem kis bámulatomra, Önhöz írott válaszomra bukkantam. Alkalmasint úgy történt, hogy cse­lédem ürítés közben az asztalomon heverő levelek közé találta tenni, a­hol aztán mind több és több levél került felibe; az egész halom pedig fiókba jutott; ’s a halomban levelem ott hevert észrevétlenül egé­szen tegnapig. Restellem, mert okot adtam önnek, illemiségem felöl nem a legjobb véleményre jutni. Hanem hát biz az megtörtént. Felbontottam a borítékot ’s elolvastam levelemet mi­szerint lássam vájjon akkori nézeteim nem szenvedtek e az­óta módosítást, azótai tanulmányaim folytán — Úgy találtam hogy nem szenvedtek. Sőt erősödtek — az „Unita delle­go... della natura" melyet azóta sokat fog­lalatoskodtam s a természettudományok körében azóta tett újabb észlelések, még megerősítettek régi nézeteimben. Hát küldöm a levelet úgy a mint másfél év előtt írva volt. Ámbár gyanítom hogy az egész dologról már rég ön is megfeledkezett. Nem gondolom, hogy levelem tartalma önt tartósan érdekelhetné — nekem ellenben időtöltésül szolgál néha néha visszapillanthatni, hogy miként gondolkoztam több kevesebb idő előtt egy vagy más tudományos kérdésről . Azért kérem önt legyen ön szíves tetszés szerinti haszonvét után nekem levelemet visszaküldeni mert nem emlékszem hogy vagy mássát vettem, vagy fogalmazását bele löktem volna azon csomagba, melyre írva vagyon: „idővel elége­­tendők” — Ez is oda való, — nem szeretem, hogy írásban gondolkozásom halálom után fel­maradjon — Van szerencsém önt üdvözölni Ifj­úi úrimtól néhány idlo­­t méterre fekszik Col­­legno al Baraccone, Olassziországban, a turáni re­mete, Kossuth. Lajos oda költözött tíz pamlagjával, harmincnégy karos- és kar­­talan székével, herbáriu­maival, Darwin, és Haeckel­­kötetekkel, sőt, egész múlt­jával, 1874-ben, hetvenkét éves korában. Örömét lelte új háza kertjében és téli­kertjében, virágai között, amelyeket már nem is ő ápolt, hanem egyetlen társa, Ihász ezredes. Köhög­és és álmatlanság gyötörte. Meg az a sok levél is, amely kü­lönféle, többnyire teljesíthe­tetlen, hazai kérésekkel, bé­lyeg nélkül érkezett, s ki­váltásukra nem volt elég pénze. Ritkán küldött be ér­tük a postára, aztán a vá­lasszal rendszerint adás ma­rad­t. De voltak rendkívüli, rit­ka esetek. Akadt a postájában olyan kérő levél is­, amelyre el­küldte a válaszát; most, nyolcvannnyolc év után, ta­láltuk meg Szekszárdon, a címzett, Zafiri László mára­­marosszigeti tanár úr ide­származott, távoli rokonai­nál. Kossuth nem ismerte Za­fírt Lászlót, de a szokatlan levél, 1878 tavaszán, izgal­mas kérdéseivel felkeltette figyelmét,­­ a személyre vo­natkozó érdeklődés után, élő kapcsolatot teremtett közöt­tük. Akkor halt meg Deák Ferenc. Itthon, őrültségig fo­kozódott a Deák-kultusz, a haza bölcsét siratta gyász­ba borult nemzete, mindenki vetélkedett, ki tud nagyob­bat mondani. Mindenki Kossuth nyilatkozatát várta. Kossuth, a halál hírére, Fe­renc fiával egymás karjába omolva, sírt... aztán nyi­latkozatát megküldte hívé­nek, Helfy Igmácnak, Pestre. „A hordárok csoportosan le­ültek a lépcsőkre, s az öre­gebb közülük fennhangon olvasd a hazafias hő szava­kat". Kossuth gyászolt, ba­rátját gyászolta, egykori mesterét, későbbi nemes el­lenfelét, de nem gyászolta benne, mint itthon oly so­kan, a kiegyezés megalkuvó bajnokát. Zafiri László ta­nár úr, ismeretlenül, Mára­­marosszigetről, a nyilatkozat némely kifejezéseihez kért részletesebb, tudományos, valószínűleg személyesebb indoklást. S kapott, Kossuth színű­l önmagának tett vallomást válaszában, már nemcsak Deák Ferenc­ről, hanem tudományos, sőt, természettudományi néze­teiről is; ennyi, amit most megtudhattunk, bár fejtegeté­seit tulajdonképpen nem is­merjük. Kísérő levelében visszakérte írásos gondolko­zását, hogy odahelyezhesse az „idővel elégetendők”, legszemélyesebb gondolatai közé, amelyeket nem akart hátrahagyni az utókornak. Mi is csak a gyászszegélyes kísérő levelet találtuk meg, adalékot a vallomáshoz, s örülnünk kell, hogy legalább ennyi mégis megmaradt. Simon Gy. Ferenc KÖZJÁTÉK... Drámáinak gyűjteményes ki­adásához írt előszavában Ar­thur Miller, a háború utáni amerikai színpadi irodalom­nak talán legnagyobb egyéni­sége néhány szóban igen pon­tosan fogalmazta meg művé­szi programját: „.. .bizonyít­­ani szeretném... hogy bár erők összegéből jöttünk létre, többek vagyunk, mint egysze­rűen az erők összege”. Ennek a bizonyító törekvésnek mű­ködését fedezzük fel akkor is, ha Miller az amerikai életfor­ma tragikus következményei­ről ír — mint a magyar kö­zönség által színpadról jól is­mert Pillantás a hídról, vagy Az ügynök halála című drá­mákban — s akkor is, ha tör­ténelmi tárgyat választva, az emberi magatartás általános érvényű parancsairól beszél, mint ebben a legújabb műben, amelyet most a Vígszínház nagy műgonddal, kitűnő sze­reposztásban, átgondolt, vilá­gosan értelmezett előadásban állított színpadra. A Közjáték Vichyben már születése körülményeiben is mint az emberiség sorsáról megkülönböztetett felelősség­gel gondolkodó írót idézi elénk Millert. Frankfurtban majd húsz évvel a háború befejezé­se után bíróság elé állították az auschwitzi haláltábor né­hány őrét, orvosát és alacso­nyabb beosztású parancsnokát. A vádlottak valamennyien ar­ra hivatkoztak, hogy akkor, ott a táborban parancsra cse­lekedtek, katonák voltak, akiknek nem volt joguk a pa­rancs értelme és helyessége felőli gondolkodni. Miller, aki jelen volt ezen a frankfurti tárgyaláson és döbbenetes, megrendítő tudósításokban számolt be amerikai olvasók­nak a magyarázkodó gyilkosok peréről, már ezekben a jegyze­tekben megfogalmazta azt a gondolatot, amely néhány hó­nap­­al később drámai formát kapott a Közjáték...-ban: a körülmények sokféleképpen formálhatják az embert, de az ember attól lesz ember igazán, ha több tud lenni, mint a szü­letés és az életkörülmények vergődő teremtménye. Vagyis — hogy emlékeztetőül az írói programot idézzük — „több, mint egyszerűen az erők ösz­­szege”. Miller, Frankfurtból hazatér­ve, néhány hét alatt megírja ezt a nagyszerű drámát. A frankfurti per döbbenetes él­ménye nem közvetlenül alakul drámává, de meghatározza és átszínezi a művet. Az egyfel­­vonásos dráma története sze­rint Vichyben, a németek ál­tal önállóságában látszólag meghagyott délfrancia terület fővárosában a nácikkal kolla­boráló francia rendőrség — német ellenőrzés alatt — ösz­­szegyűjti a zsidókat, hogy kon­centrációs táborba szállítsa őket. Már azzal, hogy a törté­nés színhelye nem német te­rület, Miller azt kívánja bizo­nyítani, hogy az embertelenség nem egy ország sajátossága; hogy a humanizmus elárulá­sa nem valamiféle nemzeti sa­játosság; hogy az emberietlen indulat szövetségest talál a gyengeségben, félelemben, polgári korlátoltságban. De még az üldözöttek tehetetlen­ségében, bénultságában is. A színpadon tíz ember ver­gődik, fél és reménykedik, ke­resi a menekülés útját, vagy a nyomorúságból és a megalá­­zottságból kiváltó halált. A tíz ember­ tíz példája annak, hogy az ember nem azonos körülmén­yeivel. Köztük a kommunista villanyszerelő még itt, a halál előszobájában is szenvedélyesen magyarázza társainak a társadalom moz­gástörvényeit; az éhező festő még most, a búcsúzás pillana­taiban is színekben fogalmaz, s azt akarja megértetni a töb­biekkel, hogy ezt az értelmet­lenné torzult világot nem le­het leegyszerűsített formák­ban felfogni és kifejezni; a színész a menekülést a jól ját­szott szereptől reméli, illúziók­ba burkolja reménytelen lé­nyét; a pincér az alázatos szolgálatért remél szabadító hálát, hiszen ő mindig udva­rias volt ahhoz a német őr­nagyhoz, aki ezt az akciót ve­zeti; az orvos-pszichológus a maga önzésében is egy általá­nos felismerést fogalmaz meg, azt ugyanis, hogy az egyén kötelessége és joga az élet. E kereső és gyötrődő embe­reik mellett a drámában két kívülálló kapja a két főszere­pet: egy osztrák herceg, aki tévedésből került a letartóz­tatottak közé, így hát szaba­dulása bizonyos, és a német őrnagy, akit a véletlen tett ennek az akciónak vezetőjévé, s aki voltaképpen undorodik az embertelenségtől, ők ket­ten, jelképed két lehetséges magatartásnak. Von Berg megmenti a rendíthetetlen, erővel életre vágyó orvost, át­adja neki a börtönből szabadí­tó kilépőcédulát, ő befejezett­nek érzi életét, vállalja a nem törvényszerű halált hogy meg­váltsa azt, aki még tenni, teremteni képes. Meg meri tenni azt, amire az őrnagy nem képes, mert „parancs alatt áll” — a félelem, a kor­látoltság és a dehumanizáltság parancsa alatt. Kettőjüket fogja körül a színpadi fény, a játék utolsó pillanatában, mintegy kiemel­ve a mű világból még egyszer a milleri gondolatot: a cselek­vés emberi parancsa az egyet­len parancs, amely a jelent és jövőt igazolhatja. Miller művének kritikusai helyesen látják, hogy e dráma nem több az emberiesség kiál­tásánál, nem teljesértékű vá­lasz a világ drámáira, s az is igaz, hogy afféle romantikus véletlen gesztus annak az em­bert mentő hercegnek önmagát áldozó tette. A Közjáték... mégis megrendítő hatású mű, őszinte indulatból bomlott ki s előképe lehet az antifasisz­ta író következő, teljesebb vá­laszt fogalmazó alkotásainak. A Vígszínház egyszerűségé­ben is rendkívül hatásos elő­adását Horvai István rendez­te, az ő gondos és értő mun­kájának jelentős része van három emlékezetes alakítás sikerében. Latinovits Zoltán ragyogó, teljes emberi sorsot megidéző festője, Bitskey Ti­bor drámai, sokszínű, sok han­gon megszólaló és szinte a fi­lozófiai példázatot megeleve­nítő őrnagya, Várkonyi Zoltán elemi erejű, a szöveget példá­san értelmező orvosa — még ebben a nagy színészi alakítá­sokban oly gazdag évadban is megkülönböztetett helyet fog­lal el. Darvas Iván hercege el­hitető és Pethes Sándor egy néma szerepben megint meg­érteti velünk, hogy a színpad ereje nemcsak a fennhangon kimondott szó. Hámori Ottó . .. VICHYBEN [ DDER/ZEID 01 KKfcmlfcl UTÁN1 bt*. -J VÍGSZÍNHÁZ: KÖZJÁTÉK VICHYBEN (Szakits Miklós, Nagy István, Harkányi Endre, Molnár Tibor, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, te Kern András) OPERA SZÜLETIK SHAKESPEARE HAMLETJÉBŐL? Harminchárom éves, há­rom gyermeke van, s olyan mosolyogva tűri a fényképe­zőgép kattanásait, s a ripor­ter kérdéseit, mint, aki mö­gött már jelentős múlt áll. Ha egyetlen jelzővel kellene jellemeznem, azt mondanám: vidám ember. Őszintén, mélyről, ahogy büszkélke­dik a gyerekeivel. A nagyob­­bikat mindjárt elő is citálja. Odaülteti a zongora elé. S a kis legény egy sebtiben el­­fütyürészett témára már rög­tönöz is, olyan bőséggel ont­va a zenei ornamentikát, hogy a képzeletdús hallgató szinte látni véli, ahogy a dal­lamot körös-körül fonja a gyermeki fantázia zeneluga­sa. Első kérdésünk: — Milyen volt a Vérnász visszhangja ... külföldön? A Vérnász című magyar opera zeneszerzője, Szoko­­lay Sándor így válaszol: — A legterjedelmesebb, egyben pedig legmegtiszte­­lőbb külföldi bírálat a Ti­mes hasábjain látott napvilá­got. Ez az újság csak ritkán nyilatkozik a brit határokon kívül eső művészi esemény­ről. Ezúttal a Times rovatve­zetője kivételt tett. Hasábos beszámolót közölt operámról, még­hozzá elismerő hangon. Az österreichische Musik­zeitschrift szerkesztője, Ru­dolf Klein, egyenesen Buda­pestre jött, hogy ne csak a rádió közvetítésével, hanem élő előadásból is megismerje munkámat. Jelentős beszá­molót közölt a volksstimme is. De mindezeknél fonto­sabbnak tartom, hogy L. J. Avramov, a Szovjetunió ré­széről jelentette be érdeklő­dését. A wuppertali Opera pedig az 1965-ös szezonra kö­tötte le a Vérnászt, magának biztosítva az első nyugat­európai bemutató jogát. Szokolay az asztalon heve­rő partitúralapokat igazgat­ja, mintegy ürügyként, hogy közben elrendezze gondola­tait is. — Jövőbeli tervei? A vidám arc kissé elfel­­hősödik. — Sokfelé húz az érdeklő­dés. Sokfelé szólít fantá­ziám. Érzem a zenedrámai magot Tennessee Williams nem egy színpadi művében. Szenvedélyesen érdekel O’Neill, de legerősebben Sha­kespeare tart fogva. A Ham­letet, Arany János fordítá­sát, vagy inkább költeményét betéve tudom. Gyakran mondogatom. Soronként ve­tettem össze az eredeti an­gol szöveggel. Tisztelő cso­dálattal állapíthattam meg, hogy Arany nemcsak arra ügyelt, hogy Shakespeare mondanivalóját kövesse, ha­nem még arra is, hogy a ver­sek lejtése, a magas és mély hangzók játéka, a nyelvi mu­zsikálás konszonanciája is az angol remekmű visszhangja legyen. Ha csak ennyit mon­dok, már­is érthető, hogy engem a Hamlet tart legin­kább bűvöletében. A Ham­­lettel, annak megzenésítésé­vel való foglalkozás nekem a legnagyobb öröm, de egy­ben szorongató érzés is. Elég erős vagyok-e hozzá? Harminchárom éves. A Ti­mes művészeti rovata hasá­bos cikket között róla. Nyu­gateurópai ősbemutatóra és szovjet premierre készül. Az egyik legjelentősebb francia kiadó, Leduc, a Néger Kan­táta című művének kiadásá­ra vállalkozott. Szokolay most Shakespearehez fordult újabb témáért. Máskülönben vidám, egyszerű és póztalan ember. És már eljutott odáig is, hogy feltegye az igazi mű­vész nehéz, önmagát kutató, maga felett ítélkező kérdését: elég erős vagyok-e? GÁL GYÖRGY SÁNDOR Új Erkel-díjasunk: Szokolay Sándor HÉTRŐL HÉTRE... KI MIT TUD? SZEGED: az elmúlt vasárnap a Tisza-parti metropolisból közvetítette a televízió a Ki mit tud?-versengést. Hangulatos és színvonalas műsort láttunk, s a szó szoros értelmében eszmé­nyien együttérző, lelkes közönséget , nem utolsó sorban hoz­záértőt is, amint azt a villanásnyi — igen ötletes — riporteri közvéleménykutatás talpraesett válaszai fémjelezték. A szegedi versenyzők szintúgy ki­tettek magukért; a gimnazista Jobba Gabriella egy ritkán hallható Szabó Lőrinc vers megkapó elő­adásával vívta ki a középdöntőbe jutást, s a táncdalénekes Háry Zsuzsanna is az utolsó pillanatig — sportnyelven szól­va — versenyben volt. Szereplésük jelentősen hozzájárult ah­hoz, hogy a televízió Tisza-parti kirándulása újabb híveket — és nézőket — toborozzon a Ki mit tud? sokezres táborának. TÁRSASTÁNC-EGYÜTTESEK: kellemes meglepetést je­lentett a békéscsabaiak és a szentesiek vetélkedése. Modern versenytáncokból összeállított műsoruk sikere a vidéki társas­tánc-mozgalom örvendetes fejlődését bizonyította. A két csa­pat küzdelméből ezúttal — hajszállal — a szentesiek kerültek ki győztesen, mert együttesként harmonikusabb hatást keltet­tek. A virtuózabb párok egyéni produkció-sorozatát előtérbe állító másik együttes — kárpótlásként — a közönség vastapsát, s a zsűri ízléses ajándékát kapta. A győzteseket viszont a Köz­ponti Nemzetiségi Táncegyüttes ütötte el a továbbjutástól... RAB­AI MIKLÓS: a Kossuth-díjas, kitűnő koreográfus sajátos szerepben — mint zsűri­tag — nyerte meg a hallgatók rokonszenvét. Amint egy-egy döntést indokol: közérthető, logi­kus, s még az ítélet alapját képező bonyolultabb szakmai moz­zanatokat is mindenki előtt világosan meg tudja magyarázni. V. M. J ?­ m DÉRYNÉ NYOMÁBAN fatoknyian voltak, amikor először útrakeltek. A szín­házat szinte a semmiből kellett elővarázsolniuk. Déryné kései utódai azonban ezt a feladatot is vál­lalták. S ma már a szocialista magyar falu szellemi nagykö­veteiként tartják számon őket... 1951. augusztus 20. Három wippon gépkocsi kanyarodik le a dunapente­­lei országúiról. Az emeletes házak, az égbe nyúló építő­daruk irányába tartottak. Dunapentelén, Határgárdo­­son, Mindszenten és Kunhe­gyesen mutatkozott be a Faluszínház. Tulajdonkép­pen nem is volt színház ez még. Inkább szórakoztató együttes. Persze, a szórakoz­tatáshoz is előbb meg kellett teremteni a feltételeket! Színpadot ácsolni, függönyt kifeszíteni. Hol volt még a hamisítatlan színházi est valamennyi kelléke: a dísz­let és a kosztüm, a világí­tás? Valami mégis elkezdődött. Szegényesen, mostoha körül­mények között, furcsa össze­tételű közönség előtt , de elkezdődött. „A színház indulásakor rövidebb,­­ hosszabb jelene­tekkel, egyfelvonásosokkal, csasztuskákkal, néha bű­vészmutatványokkal is szó­rakoztattuk a közönséget. Sőt, az első hetekben vetítő­gépet is vittünk magunkkal. Az élő műsorok után filmet vetítettünk. Egyszer, Tolná­ban megszólítottam az egyik nézőt. Megkérdeztem tőle, tetszett-e a film. A körülbe­lül, 58—60 éves bácsika rám­nézett. Arcán a csodálkozás és a zavar tükröződött. Az­tán kérdésemre kérdéssel válaszolt: — Melyik volt a film?” Ilyenek az emlékek. Sólyom Ida, a színház mű­vésznője is őriz egy derűs történetet az első hónapok­ból: „Urbán Ernő Tűzkereszt­ség című drámáját játszot­tuk valahol Nógrádban. Elő­adás után három fejkendős parasztnénike kopogott öltö­zőnk ajtaján. Egyikük, ker­telés nélkül, nekem sze­gezte a kérdést: — Kedve­sem, miért haragszik maga ránk? —­­ Elcsodálkoztam, hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak. A néni így foly­tatta: „ A többiek csak­­csak lenéztek a színpadról, de maga sose nézett ránk!” Aztán nagyon gyorsan, alig pár hét múlva, „igazi” színház gördült ki a buda­pesti Madách térről, a Fa­luszínház központjából. Elő­ször Moliére nevét írták a színlapra, a Tartuffe-öt ját­szották, A képmutató cím­­­­mel. A hatás rendkívüli volt. A képmutató: 697 előadást ért meg. S jött a tél, a színészek havat lapátoltak, öltözőt fű­töttek. Volt köztük valaki, aki vonalazott iskolai füzetbe szorgalmasan jegyezgetett. Hol jártak? Mit játszottak? Milyen benyomásokkal tá­voztak. Lapozzuk fel az első olda­­lakat! FELSŐRAJK: Délután négykor indultunk. Lassan szitáló eső. Néhány diák egy pingpongasztalból és desz­kákból ügyes kis pódiumot szerkesztett. Megint sötét­ben kellett játszanunk, szer­vező titkárunk ugyanis csak egy Maxim lámpát tudott beszerezni. 7 PETRI VENTE: A föl­des öltöző szűk, de legalább meleg volt A színpadra téglából összerótt, ingadozó lépcsőn jutottunk fel. Mégis igen jó előadás. Lelkes kö­zönség. Zsúfolt nézőtér. NAGYKAPORNAK: Ed­digi legrosszabb napunk. Ro­zoga autónk felmondta ,a szolgálatot Indulás — fél négy helyett, fél hatkor. A kultúrterem a domboldalon áll, a kocsi nem tud fel­menni. Fel kell cipelnünk a kellékeket, díszleteket, vak­­sötétben. A terem nedves és hideg. Délután festették a fa­lakat. A mi tiszteletünkre... SZEPETNEK: Új kultúr­­ház, 5—600 néző. Agregá­­torral világítottunk, de elő­adás közben hirtelen sötét­ség borult a színpadra. Mint apró jánosbogarak, 2—3 tu­catnyi zseblámpa gyulladt ki a nézőtéren. A nézők előrejöttek, közvetlenül a színpad elé, úgy világították meg a jelenetet... az elő­adást! Ilyen közönségért érdemes áldozatokat hozni.... Álljon itt néhány színda­rab címe, emlékeztetőül elő­adásokra és sikerekre. (Zá­rójelben az előadások szá­mát jegyeztük fel.) Szigligeti: Liliomfi (375), Dreiser: Amerikai tragédia (167), Moliére: A fösvény (97), Shakespeare: Ahogy tetszik (182), Jókai: Az aranyember (191), Goldoni: Két úr szolgája (155), Shaw: Szerelmi házasság (166), Schiller: Ármány és szerelem (128). A klasszikusok mellett természetesen tekintélyes he­lyet kaptak a mai írók, a mai témák is. Urbán Ernő, Dobozy Imre, Darvas József, Sásdi Sándor, Boross Ele­mér, Egri Viktor a máról és a mához szóló drámai sikert arattak. S hogy ennyi fáradság nem maradt elismerés nél­kül, azt a közönség lelkes tapsai mellett államunk hi­vatalos kitüntetései is bizo­nyítják. Kassai Ilona Kossuth-díjat kapott, Sándor Böske a Ma­gyar Népköztársaság érde­mes művésze lett, Czéh Git­tát, Feleky Sárit, Kamn­g Juditot, Fenyvesi Balázst, Patasy Tibort, újabban pe­dig Csongrádi Máriát Já­­szai-díjjal tüntették ki. Eljutottak a legnemesebb drámákig, sőt, ma már a színpadi műfajok sokszínű­sége jellemzi repertoárju­kat. 1963-ban görög klasszi­kus drámát mutattak be, az Antigonét, s legutóbb egy kamaraoperát is műsorukra tűztek, Az ezred lányát, Do­nizettitől. A színház legsike­resebb szerzője — Jókai Mór. Eddig hat Jókai-regényt dramatizáltak. — A falusi közönség alap­vető igénye a nagy romanti­kusok iránt, ez a titka en­nek — mondja Kertész László főrendező. — Az a tapasztalatunk, hogy ez a közönség mindig a nagy igazságokat, a nagy harco­kat és szenvedélyeket keresi a színházban. Kimondva vagy kimondatlanul vallja, hogy azok a drámák állnak hozzá a legközelebb, ame­lyek nem pesszimisták, el­lenkezőleg, melyekből szi­laj életöröm árad. A mi kevésbé látványos munkánk­nak az ad elsősorban értel­met, hogy ennek a közön­ségnek játszhatunk. Ami viszont ma is gond: a színészek fejlődése. A Faluszínház, amely azóta már a Déryné Színház ne­vet viseli, maga nevelte fia­talokkal dolgozik. Színjátszó csoportokból válogatják ki a tehetséges fiatalokat, akik a próbaidő leteltével főszere­peket kapnak az együttes­ben. Ezeknek a fiataloknak a nevelése, fejlődése megol­datlan, problémaként nehe­zedik a színház vezetőinek vállára. A színháznak jelenleg 130 tagja van, s 11 társulat járja az országot. Van-e létjogosultsága a televízió nagyarányú fejlesz­tésének évtizedében a Dé­ryné Színháznak? — Szerintünk van, sőt, egyre növekszik. Új és új megyék kerülnek fel térké­pünkre, hamarosan Borsod­ba és Hevesbe is „bevonu­lunk”. Eddig a megyei szín­házak látták el ezt a terüle­tet, ezentúl a mi felada­taink közé sorolják. Ezenkí­vül a televízió igényességre ösztönöz, arra, hogy mércén­ket magasabbra állítsuk. Álljuk a versenyt! S az a meggyőződésünk, hogy mi­ként a városban, a televízió falun sem pótolhatja az élő színház varázsát. Inkább csak felkelti a közönség fi­gyelmét a színház iránt — mondja Kertész László. Bános Tibor wmmmm DÉRYNÉ SZÍNHÁZ: ÉDES FIAIM (Kassai Ilona, Feleky Sári)

Next