Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-04-30 / 17. szám

A mangatából az iskolába Szukuma törzsbeli kísérőnk nem sok ro­­konszenvvel beszélt a maszáj­okiról. „Mar­­hapásztorok” — ismételgette a terepjáró­ban, amikor a Ngorongorótól, Mto Wa Mbu közelében, egy maszáj barnához közeled­tünk. Pedig Kelet-Afrika száznál több népcsoportja, törzse közül éppen a maszáj férfiak a legszebbek. Magas, csaknem két méteres legények, karcsúak, izmosak, s mindenekelőtt bátrak. Bowna Amikor a bomához közeledve letértünk az országútiról, két szép szál maszájjal ta­lálkoztunk. Megálltak, s lándzsájukra tá­maszkodva, egy lárpon állva várták, amíg közelükbe érünk. — Jambó! — üdvözöltük őket szuahéli módra. — Jambó! — válas­zolták. A szukuma férfi maszáj nyelvre fordította a szót Kikérdezte őket, kik vannak otthon a bomában és mentünk tovább a dombok mögött megbúvó kis település felé A két maszáj is visszafordult. Nem akar­tak felszállni a kocsira, inkább gyalog kö­vettek bennünket. Autógumiból készült sa­rujukban, lengő ruganyos léptekkel siettek utánunk. A közeli dombtetőről azután elénk tárult a boroa, a maszájok körbe épített települése. Ezt a barnát másfél méteres vastagságú és majdnem embermagasságú tüskés sö­vény vette körül. A körülbelül 20, tégla­lap alakú, de inkább valami órási bogár­hoz, vagy hernyóhoz hasonló formájú agyagépület — mangata — egyetlen más nép ősi házához sem hasonlított. A tüs­kés sövény megvédi a barnát és az udva­rára hajtott szarvasmarhákat, szamarakat az oroszlánok támadásától. De a sövényen minden család külön kijáratot vágott ma­gának. Szukuma törzsben vezetőnk előre ment, hogy megkeresse a falu főnökét és rávegye őt kéréseink teljesítésére. Addig a dom­a közepén elterülő udvarban várakoztunk. A hernyóhoz hasonlítható mangatákból előbújtak az otthon henyélő férfiak, a ke­zükben lándzsájukkal és méternyi botok­kal, mozdulatlanul álltak a kunyhók be­járata előtt. Négylábú takarékbetét A szukuma azzal jött vissza, hogy a fő­nök nemsokára elénk jön. Addig a barná­val ismerkedtünk. — A manyata vázát vékony ágakból ké­­szítü­k, amelyet azután tehéntrágyával vonnak be — magyarázza a szukuma. — A nap és a manyata közepén égő tűz tel­jesen kiégeti a tehéntrágyát, amely kemé­nyebb lesz, mint a tégla. A manyata a sok napsütéstől később tel­jesen szagtalan lesz. Éjjel néhány gallyal, vagy szárított tehéntrágyával könnyen fűt­hető, nappal viszont — s ezt később mi is tapasztaltuk — belül eléggé hűvös. A ma­­szájok még mindig félnomádok. Ha szarvas­marhájuknak jobb legelőt találtak, egysze­rűen kiköltöznek a manyatából, üresen hagyják az egész bomát, és másutt ugyan­ilyen manyatáikat építenek maguknak. A maszájok élete elválaszthatatlan a szarvasmarhától. A tehén a maszájok „négylábú takarékbetétje”. Nagy többségük máig is görcsösen ragaszkodik a pásztor­­kodó élethez. Sovány teheneik jelentik ne­kik az élet értelmét és minden vagyont. Hi­szen a csordától nyerik legfőbb tápláléku­kat, a tejet és a vért. A tehén húsát azelőtt egyáltalán nem ették meg és ma is ritkán fogyasztják. A zöldséget és a főzelékféléket éppen úgy nem tűrik meg étrendjükben, akárcsak a halat — Halat miért nem esznek? — kérdez­tem a szukuma férfitől. — A hal a maszáj szemében éppen olyan undorító, mint a kígyó. — Mennyi szarvasmarhája van egy-egy maszáj családnak? — Különböző. Száz, kétszáz, esetleg há­romszáz. Azután néhány szamár a teher- és a vízhordáshoz, i­lletve a hurcol­kodás­hoz. A szépség jegyei Nem folytathattuk, mert a térre néző egyik manyata bejáratában feltűnt a rozs­­dásbarna vászonlepelbe bújt falufőnök. Meghajolt előttünk, majd kezet fogtunk. Azután — meg sem várva, hogy lefény­képezzük — bennünket invitálva, vissza­indult mangatájába. A hűs manyatában először átadtuk aján­dékainkat, azután a parázsló tűz füstjében megkezdtük az ilyenkor szokásos és udva­rias beszélgetést. A füst egyre jobban mar­ta a torkunkat, és szemünket, s már azt sem bántuk volna, ha kint maradunk a forró napon. Elég volt egyetlen pillantást vetnünk a mangata belsejére, hogy megis­merjük berendezését: egy-egy részét rács­­szerűen font rőzsefalak választották el egy­mástól. Mint megtudtuk, a főnök első fele­sége a bejárattól balra fekvő rekeszben la­kott, a jobboldaliban pedig a második fe­leség. A főnök testén levő forradások a kunyhó félhomályában is jól látszottak. Amikor azután megkérdeztük, honnan erednek ezek a sebek, egyszeriben nagyon bőbeszé­dű lett... " A történet életének harmadik korsza­kában kezdődött. A maszáj fiúk körülbe­lül hét és fél évenként lépnek eggyel ma­gasabb korosztályba. A főnök már a sze­relemmel és a vadászattal, a harc tudomá­nyával kezdett ismerkedni, amikor egy este társával, kettesben szállt szembe a reá támadó nagy hímoroszlánnal. Lándzsá­jával kétszer döfött az őt földre lökő orosz­lán hasába, társa pedig oldalról lándzsázott a sörényesbe. Amire a bomából a többiek segítségükre siettek, az oroszlán kiszen­vedett. Igaz, ők ketten is nagyon súlyos se­beket kaptak, amelyek nyoma azóta is lát­szik vállán, nyakán és arcán. A maszájok szerint éppen ezek a forradások teszik széppé a férfit, a morán-nak nevezett har­cosokat. A főnök, akár késő estig is, folytatta vol­na legendás tetteinek felsorolását bennün­ket azonban éhes gyomrunk és a sűrű füst, szinte kikergetett a mangatából. A tábla előtt­ ­. Néhány nappal később Arushában be­mutattak egy fiatal maszáj tanítónak, aki a Mto Wa Mbu környéki maszáj bornak gyermekeit volt hivatva iskolai oktatásra fogni. Amikor elmondtuk neki a főnöknél tett látogatásunk történetét, jót nevetett. Már járt abban a bomában és sikerült rá­vennie a főnököt, hogy elengedje a gyere­­­­keket a Mto Wa Mbu-ban létesített új is­kolába. Egyetlen feltétele volt: az első napon ő is ott akar lenni a tanulókkal a tábla előtt. A főnök annyira res­tellte írástudatlansá­gát, hogy azóta is eljár a Mto Wa Mbu maszáj gyerekeinek iskolájába. Sebes Tibor , beduin tanító Szinte teljesen elképzelhetetlen előt­tem, hogy az a férfi, aki velem szem­közt ül, elegáns, szürke öltönyben, va­kító fehér ingben, a legújabb divatú nyakkendővel és aki olyan választékos angolsággal beszél, mintha Cambridge, vagy Oxford padjait koptatta volna, csak tegnap jött a sivatagból. Allah legterméketlenebb kertjei Többször többfelé jártam már Allah legterméketlenebb kertjeiben. Csak sza­ladt az autó, fogytak a kilométerek, tíz, húsz, ötven is, s amilyen monoton egy­hangúsággal búgott a motor, olyan mo­noton egyhangúsággal szaladt mellet­tünk a táj: homok, aztán keményre szá­radt agyag, homok, homok, s csak né­hol kő... Az élet egyetlen jeleként oly­kor-olykor tűntek csak fel az országút mentén baktató férfiak, s fekete ruhás, fekete fátylas asszonyok. Ahogy az ara­bok mondják: a bedavik. Magam távol­ról láttam csupán őket, és mindig csak menni, csak menni. Mintha valami örök nyugtalanság hajtaná, űzné őket — A beduinok élete valóban vége­érhetetlen vándorlás — bólint Abdul Hadi Said. — Ma itt, holnap ott. Ha el­fogy állataik ennivalója, felszedik sát­raikat és mennek tovább. Egy kortyot iszik az asztalon gőzölgő kávéból, aztán folytatja: — Magam is majdnem pórul jártam, amikor először indultam útnak meg­keresni a shakh törzset. Csak annyit tudtam róla, hogy valahol Taban kör­nyékén táborozik. A törzs tagjai viszont semmit sem hallottak rólam, hiszen én voltam az első tanító, akit a kormány hozzájuk küldött. Albasokiban fogad­tam fel egy embert. Azt mondta, isme­ri a törzset, alig két hete járt náluk. Vásároltam egynapi élelmet, s útnak indultunk. Vezetőm magabiztosan ha­ladt elől. Amikor ebéd után ismét neki­készülődtünk, kissé már bizonytala­nabbnak látszott. Estefelé végre beval­lotta, fogalma sincs róla, merre járhat a törzs, elköltözött a régi helyről. Hir­telen szakadt ránk az este. Mit tehet­tünk? Ott töltöttük az éjszakát a siva­tagban. Másnap déltájban, akkor már réges-régen elfogyott az élelem és a víz is, bukkant ránk egy félmeztelen kis­fiúkból álló lovascsapat. A shakh törzs­höz tartoztak. Amikor mondtam ne­kik, hogy éppen hozzájuk igyekszünk, kíváncsian végigmértek, aztán szó nél­kül elindultak keleti irányban. Hama­rosan meg is pillantottuk a sátrakat... Nyolc fekete zászló Különös, ismeretlen látvány fogadta a Damaszkuszból érkezett tanítót. A tele­pülés előtt fekete zászló len­gett egy sivatagi domb tete­jén. Ahogy közelebb értek, hat újabb fekete zászlót pillantott meg, a hetedik pedig a tábor közepén állt Nem akart kérdezősködni. A vezető vi­szont, amint a sejk sátra elé értek, han­gosan tette fel a kérdést: — Ilmidhaisszuad? (Ki miatt van a fe­keteség?) Egy férfi kilépett az idegenek érkezé­sére összegyűlt tömegből és azt vála­szolta:­­ — Furdzsa feketedett meg és a szülei, meg az egész család­ja. — Miért? — Mert áruló módon szégyent akart hozni atyja fiának feleségére, és csak azért nem hal meg halálnak halálával, mert a testére még nem vetett kezet, csak ármányos szavakkal kereste a vesztét. — Éreztem — mondja Abdul Hadi Baid —, hogy teljesen más világba ke­rültem. Olyanba, amely különbözik at­tól, amelyet Damaszkuszban ismertem, s nem is olyan, amilyenről az iskola­könyvekben tanultam. De ha a törzs népét fel is zaklatta az esemény, hiszen a beduinok íratlan tör­vénye szerint férjes asszonyok megkí­­sértése igen súlyos vétek, s mint a női hűtlenséget is, legtöbb esetben halállal torolják meg, a vendég érkezése elterel­te róla a figyelmet. — Akkor aztán elmondtam, ki vagyok és miért jöttem. Természetesen színe­sen, sok-sok­ szóvirágba öltöztetve. A sejk barátságosan fogadott, s annak je­leként, hogy befogadnak, személyesen jelölt ki nekem egy kecskebőrből ké­szült sátrat, nem is messzire az évétől. A sejk haragra gerjed Abdul Hadi Said nem sokáig töltötte az időt tétlenül. Első nap még csak sé­tált, ismerkedett. De már ekkor észre­vette, hogy bizonyos társadalmi rang választja el egymástól a törzs tagjait. A felső réteghez tartozik a sejk és rokon­sága. Ők mondhatták magukénak a leg­jobb birkákat, lovakat, teheneket, s ne­kik földjük is volt. Az egyszerű bedui­nok csak annyiban különböztek tőlük, hogy tevéik nem lehettek. S végül az al­só szinten éltek a néger rabszolgák, akiknek semmijük sem volt, s maguk is csupán a sejk gazdagságát növelték. — Már a második napon hívtam a gyerekeket, jöjjenek tanulni — foly­tatja. — Sátram volt az iskola, bent egy fekete táblával, magam eszkábál­­tam össze. Így kezdtem. Az első napok­ban alig tíz kisfiú gyűlt csak össze. Kis idő múlva néhány rabszolgagyerek csat­lakozott hozzájuk. Nagyon meglepőd­tem, de örültem. Ez az öröm azonban nagyon rövidre szabott volt. Egy nap a sejk meglátogatta iskolánkat, s nagy haragra gerjedt, látva a néger fiúkat fiai és unokái között. „Arra kértünk, hogy a mi gyerekeinket tanítsd és ne a rabszolgákét — kiabálta. — A rab­szolgáknak nincs joguk a tanuláshoz...” És ő maga zavarta el a halálra rémült néger nebulókat. Nem tehettem ekkor semmit, kénytelen voltam­ tudomásul venni parancsát. Közben telt-múlt az idő. Időnként felkerekedett a törzs, ilyenkor termé­szetesen szünetelt a tanítás. Aztán újra kezdték más vidéken, más környezet­ben. A kisfiúk közben egyre több be­tűvel, számmal ismerkedtek meg, s bár büszkén mutogatták tudományukat szü­leiknek, valahogy sosem érezték m­­agu­­kat teljesen otthon az iskolasátorban. Szí­vesebben jártak el lovagolni, vadászni. Többször faggatták is tanítójukat, mire jó ez nekik. Apjuk, nagyapjuk is fel­nőtt a betűvetés tudománya nélkül. — Nehéz volt válaszolni nekik. De beszéltem arról, hogy olyan ország az övék, amelynek népe Sok-sok rabságot élt át. De a török hódoltság után a fran­cia igát is lerázta, s most szabaddá vált előtte az út, hogy éppen olyan gazdag és nagy ország lehessen, mint törté­nelme során már nemegyszer volt. Maga sem tudja pontosan, melyik év­ben, a beduinok között töltött hánya­dik esztendőben folyt le ez a beszélge­tés. De valahogy itt tudott egészen közel férkőzni tanítványaihoz és szüleikhez, a sivatag büszke nomádjaihoz, akik ma­guk is oly sok kudarcot, és oly sok fé­nyes napot őriztek szájról szájra élő történelmükben. A hajdani ghrazzu A sejk maga mesélte el a tanítónak, hogy sok-sok esztendővel ezelőtt, még talán a dédapja sem élt akkor, olyan hatalmas volt a törzs, hogy ezernél is több tevét mondhatott magáénak, s tisz­telte és rettegte őket messzi vidék népe. S hogy egyszer ghrazzára mentek (ez a beduinok hírhedt rablótámadásának ne­ve, amikoris a beduin becsületkódex megsértése nélkül elhajtják egy más törzs állatait, nemegyszer természete­sen véres harc is folyik a támadók és a védők között), szóval amikor egy ghiazza során a törzs szinte valameny­­nyi fegyverforgató harcosa messze járt, egy másik törzs támadt az otthon mara­dottakra. Nemcsak állataikat hajtották el, hanem valami ősi bosszú miatt szin­te mind egy szálig legyilkolták a gyere­keket és asszonyokat. „Azóta sem tud­tuk kiheverni ezt a csapást” — fejezte be a történetet a sejk. — Máig sem? — kérdem a tanítótól, aki éppen szabadságra jött Damaszkusz­ba. Minden évben itthon tölt néhány hetet szülővárosában, de aztán a szíve visszahúzza a kecskebőrből varrt sátrak közé. Abdul Hadi Said kihöppinti az utolsó korty kávét, aztán feláll. — Egy-egy fekete sátorban már ráfió szól, sok-sok fekete sátrat sohasem költöztetnek már tovább... Voltak, akik letették a fekete abbát, s elegáns zakót viselnek városi lakásukban... De keve­sek vagyunk tanítók, pedig Szíriában a lakosság egytizede tartozik a nomád beduin törzsekhez, több százezer em­ber ... és nagy, szinte legyőzhetetlenül nagy mindmáig a szabad, a kötetlen, a saját törvényei igazgatta sivatagi élet varázsa... Aztán meghajol, s úgy mondja, ahogy a beduinok is a búcsúzó, jó egészséget kívánó köszöntést: — Allah jihannik! Damaszkusz, 1966. Ónody György Vándorló beduin pásztorok a sivatagban... Öröm sarkiban Lengyelország lakosságá­nak csaknem egy harma­dát, több mint kilenc mil­lió lengyel állampolgárt, a tizennégy éven aluli gyere­kek teszik ki. Boldog or­szág, ahol napjainkban sem csökkent, sőt a világon az elsők között áll a népese­dési kedv. Miben keresen­dők ennek okai? A második világháborúban hatmillió lengyel pusztult el. A „hét­köznapi fasizmus” hosszú éveken át tartó, véres való­ság volt Lengyelországban, Hitler rendszeresen irtatta a lengyel népet. S a lengyel két esztendővel ezelőtt indult el a mozgalom, amely a lengyel állam megalakulásának ezredik évfordulójára, 1966-ra tár­sadalmi erőből 1000 új is­kola felépítését tűzte ki cé­lul. Rengetegen ajánlották fel fizetésük fél százalékát az iskolák építésének egész időtartamára, színielőadá­sok, sportversenyek, tánc­­mulatságok százait rendez­ték az iskolaépítési alapra. Végeredményben 8,5 mil­liárd zloty gyűlt össze a la-A 3500 lakosú, 800 portá­ból álló Zarki község ezer­éves iskolája, alig egy esz­tendővel ezelőtt készült el. Tizennégy tanterme, tágas, jól felszerelt tornaterme, s a különböző egyéb helyisé­gek 10 millió zlotyba ke­rültek. Hogyan tanultak ezt megelőzően Zarki gye­rekei? A 486 általános is­kolás korú gyerek reggel 8-tól este fél hétig, három műszakba osztva járt isko­lába. A faluban mindössze nép, mely ezeréves törté­nelme során, talán először érzi magát biztonságban a német terjeszkedéssel szemben, a háború után húsz esztendővel elérte a békeévek lélekszámát A sok gyermek születése azonban nemcsak örömet, hanem legalább annyi gon­dot is ad. Ezek között is el­ső helyen állt még néhány esztendővel ezelőtt a nyo­masztó tanteremhiány, így született a jelszó, amelyet a nép maga fogalmazott meg: „Ezer év — ezer új iskola”,­kosság megajánlásából, s ezt az összeget még több mint 5 milliárd órányi társadalmi munkával tetéz­ték meg. Ezekben a napokban avatják fel az 1160-ik „ezeréves” iskolát, mert nem kis büszkeséggel, or­szágszerte csak­ így nevezik a napfényes, csupa ablak új épületeket. Tízezer új tanterem, s mellettük hat­ezer új pedagóguslakás hir­deti, hogy a lengyel nép if­júságáért áldozatra képes, hat tanteremnek kinevezett szoba állt rendelkezéseikre, azokat is különböző pa­rasztházaknál bérelték. Kín volt a tanítás peda­gógusoknak, de kín volt ez az állapot a gyermekek és szülők számára is. Mikor Zarki lakossága megtudta, hogy az ezeréves iskolák­ból egyet ők is kapnak, öröm­mámorban úszott a falu. S ahogy megjelentek az építők, ott volt mellet­tük a lakosság, lesték, mi­ben, hogyan lehetnek segít­ségükre? Kevés volt a víz, veszélyben volt az építke­zés üteme! Mégsem állt meg egy órára sem a mun­ka. A parasztok szekerek­kel, sajtokban, egymás kö­zött felosztva, pontos me­netrend szerint hordták az építkezés színhelyére a szükséges vizet Mikor az iskola elkészült akkor sem volt hiány a segítő kezek­ben. A falu asszonyai tisz­togatták az ablakokat és ragyogó tisztára mosták fel a pvc-padlót. A férfiak az iskola környékét rendezték, utakat építettek, s az ava­tás napján 32 gyümö­lsfát ültettek el az iskolakert­ben. Az avatóünnepségen mindenki megjelent, aki csak mozogni tudott Zarki­­ban. A gyerekeiket félre­tolták az útból a mohó fel­nőttek: „Ti láthatjátok úgy is, járhattok még ide ele­get”, s mentek végig a tan­termeken, megkönnyezték a ragyogó berendezést, ki­­nyitogatták a csapokat, s a tekintetükkel, a két kezük­kel végigsimogattak min­den egyes zugot. A gyermekeken egysze­rűen lemérhető, hogyan hatott rájuk az új környe­zet. Több mint­­90 száza­lékuk, egy egész osztály­zattal javított előző évi tanulmányi eredményén. A hazájának ezeréves fennál­lását ünneplő lengyel nép maradandóbb emléket nem is állíthatott volna hánya­tott történelme e nagy év­fordulójára, mint hogy megteremtette az „ezer­éves” iskolákat. így kerülhet be történel­mének legszebb lapjára, hogy: „1966 májusában minden lengyel gyermek kulturált és korszerű kö­rülmények között végezheti el Lengyelországban a hét­osztályos általános iskolát, s a végzett tanulók 73 szá­zaléka tanulhat tovább gimnáziumokban és szak­­középiskolákban.” Kocsis Éva Tízezer új tanterem — hatezer új pedagóguslakás Zarki lakossága megkönnyezte

Next