Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-04-30 / 17. szám
A mangatából az iskolába Szukuma törzsbeli kísérőnk nem sok rokonszenvvel beszélt a maszájokiról. „Marhapásztorok” — ismételgette a terepjáróban, amikor a Ngorongorótól, Mto Wa Mbu közelében, egy maszáj barnához közeledtünk. Pedig Kelet-Afrika száznál több népcsoportja, törzse közül éppen a maszáj férfiak a legszebbek. Magas, csaknem két méteres legények, karcsúak, izmosak, s mindenekelőtt bátrak. Bowna Amikor a bomához közeledve letértünk az országútiról, két szép szál maszájjal találkoztunk. Megálltak, s lándzsájukra támaszkodva, egy lárpon állva várták, amíg közelükbe érünk. — Jambó! — üdvözöltük őket szuahéli módra. — Jambó! — válaszolták. A szukuma férfi maszáj nyelvre fordította a szót Kikérdezte őket, kik vannak otthon a bomában és mentünk tovább a dombok mögött megbúvó kis település felé A két maszáj is visszafordult. Nem akartak felszállni a kocsira, inkább gyalog követtek bennünket. Autógumiból készült sarujukban, lengő ruganyos léptekkel siettek utánunk. A közeli dombtetőről azután elénk tárult a boroa, a maszájok körbe épített települése. Ezt a barnát másfél méteres vastagságú és majdnem embermagasságú tüskés sövény vette körül. A körülbelül 20, téglalap alakú, de inkább valami órási bogárhoz, vagy hernyóhoz hasonló formájú agyagépület — mangata — egyetlen más nép ősi házához sem hasonlított. A tüskés sövény megvédi a barnát és az udvarára hajtott szarvasmarhákat, szamarakat az oroszlánok támadásától. De a sövényen minden család külön kijáratot vágott magának. Szukuma törzsben vezetőnk előre ment, hogy megkeresse a falu főnökét és rávegye őt kéréseink teljesítésére. Addig a doma közepén elterülő udvarban várakoztunk. A hernyóhoz hasonlítható mangatákból előbújtak az otthon henyélő férfiak, a kezükben lándzsájukkal és méternyi botokkal, mozdulatlanul álltak a kunyhók bejárata előtt. Négylábú takarékbetét A szukuma azzal jött vissza, hogy a főnök nemsokára elénk jön. Addig a barnával ismerkedtünk. — A manyata vázát vékony ágakból készítük, amelyet azután tehéntrágyával vonnak be — magyarázza a szukuma. — A nap és a manyata közepén égő tűz teljesen kiégeti a tehéntrágyát, amely keményebb lesz, mint a tégla. A manyata a sok napsütéstől később teljesen szagtalan lesz. Éjjel néhány gallyal, vagy szárított tehéntrágyával könnyen fűthető, nappal viszont — s ezt később mi is tapasztaltuk — belül eléggé hűvös. A maszájok még mindig félnomádok. Ha szarvasmarhájuknak jobb legelőt találtak, egyszerűen kiköltöznek a manyatából, üresen hagyják az egész bomát, és másutt ugyanilyen manyatáikat építenek maguknak. A maszájok élete elválaszthatatlan a szarvasmarhától. A tehén a maszájok „négylábú takarékbetétje”. Nagy többségük máig is görcsösen ragaszkodik a pásztorkodó élethez. Sovány teheneik jelentik nekik az élet értelmét és minden vagyont. Hiszen a csordától nyerik legfőbb táplálékukat, a tejet és a vért. A tehén húsát azelőtt egyáltalán nem ették meg és ma is ritkán fogyasztják. A zöldséget és a főzelékféléket éppen úgy nem tűrik meg étrendjükben, akárcsak a halat — Halat miért nem esznek? — kérdeztem a szukuma férfitől. — A hal a maszáj szemében éppen olyan undorító, mint a kígyó. — Mennyi szarvasmarhája van egy-egy maszáj családnak? — Különböző. Száz, kétszáz, esetleg háromszáz. Azután néhány szamár a teher- és a vízhordáshoz, illetve a hurcolkodáshoz. A szépség jegyei Nem folytathattuk, mert a térre néző egyik manyata bejáratában feltűnt a rozsdásbarna vászonlepelbe bújt falufőnök. Meghajolt előttünk, majd kezet fogtunk. Azután — meg sem várva, hogy lefényképezzük — bennünket invitálva, visszaindult mangatájába. A hűs manyatában először átadtuk ajándékainkat, azután a parázsló tűz füstjében megkezdtük az ilyenkor szokásos és udvarias beszélgetést. A füst egyre jobban marta a torkunkat, és szemünket, s már azt sem bántuk volna, ha kint maradunk a forró napon. Elég volt egyetlen pillantást vetnünk a mangata belsejére, hogy megismerjük berendezését: egy-egy részét rácsszerűen font rőzsefalak választották el egymástól. Mint megtudtuk, a főnök első felesége a bejárattól balra fekvő rekeszben lakott, a jobboldaliban pedig a második feleség. A főnök testén levő forradások a kunyhó félhomályában is jól látszottak. Amikor azután megkérdeztük, honnan erednek ezek a sebek, egyszeriben nagyon bőbeszédű lett... " A történet életének harmadik korszakában kezdődött. A maszáj fiúk körülbelül hét és fél évenként lépnek eggyel magasabb korosztályba. A főnök már a szerelemmel és a vadászattal, a harc tudományával kezdett ismerkedni, amikor egy este társával, kettesben szállt szembe a reá támadó nagy hímoroszlánnal. Lándzsájával kétszer döfött az őt földre lökő oroszlán hasába, társa pedig oldalról lándzsázott a sörényesbe. Amire a bomából a többiek segítségükre siettek, az oroszlán kiszenvedett. Igaz, ők ketten is nagyon súlyos sebeket kaptak, amelyek nyoma azóta is látszik vállán, nyakán és arcán. A maszájok szerint éppen ezek a forradások teszik széppé a férfit, a morán-nak nevezett harcosokat. A főnök, akár késő estig is, folytatta volna legendás tetteinek felsorolását bennünket azonban éhes gyomrunk és a sűrű füst, szinte kikergetett a mangatából. A tábla előtt . Néhány nappal később Arushában bemutattak egy fiatal maszáj tanítónak, aki a Mto Wa Mbu környéki maszáj bornak gyermekeit volt hivatva iskolai oktatásra fogni. Amikor elmondtuk neki a főnöknél tett látogatásunk történetét, jót nevetett. Már járt abban a bomában és sikerült rávennie a főnököt, hogy elengedje a gyerekeket a Mto Wa Mbu-ban létesített új iskolába. Egyetlen feltétele volt: az első napon ő is ott akar lenni a tanulókkal a tábla előtt. A főnök annyira restellte írástudatlanságát, hogy azóta is eljár a Mto Wa Mbu maszáj gyerekeinek iskolájába. Sebes Tibor , beduin tanító Szinte teljesen elképzelhetetlen előttem, hogy az a férfi, aki velem szemközt ül, elegáns, szürke öltönyben, vakító fehér ingben, a legújabb divatú nyakkendővel és aki olyan választékos angolsággal beszél, mintha Cambridge, vagy Oxford padjait koptatta volna, csak tegnap jött a sivatagból. Allah legterméketlenebb kertjei Többször többfelé jártam már Allah legterméketlenebb kertjeiben. Csak szaladt az autó, fogytak a kilométerek, tíz, húsz, ötven is, s amilyen monoton egyhangúsággal búgott a motor, olyan monoton egyhangúsággal szaladt mellettünk a táj: homok, aztán keményre száradt agyag, homok, homok, s csak néhol kő... Az élet egyetlen jeleként olykor-olykor tűntek csak fel az országút mentén baktató férfiak, s fekete ruhás, fekete fátylas asszonyok. Ahogy az arabok mondják: a bedavik. Magam távolról láttam csupán őket, és mindig csak menni, csak menni. Mintha valami örök nyugtalanság hajtaná, űzné őket — A beduinok élete valóban végeérhetetlen vándorlás — bólint Abdul Hadi Said. — Ma itt, holnap ott. Ha elfogy állataik ennivalója, felszedik sátraikat és mennek tovább. Egy kortyot iszik az asztalon gőzölgő kávéból, aztán folytatja: — Magam is majdnem pórul jártam, amikor először indultam útnak megkeresni a shakh törzset. Csak annyit tudtam róla, hogy valahol Taban környékén táborozik. A törzs tagjai viszont semmit sem hallottak rólam, hiszen én voltam az első tanító, akit a kormány hozzájuk küldött. Albasokiban fogadtam fel egy embert. Azt mondta, ismeri a törzset, alig két hete járt náluk. Vásároltam egynapi élelmet, s útnak indultunk. Vezetőm magabiztosan haladt elől. Amikor ebéd után ismét nekikészülődtünk, kissé már bizonytalanabbnak látszott. Estefelé végre bevallotta, fogalma sincs róla, merre járhat a törzs, elköltözött a régi helyről. Hirtelen szakadt ránk az este. Mit tehettünk? Ott töltöttük az éjszakát a sivatagban. Másnap déltájban, akkor már réges-régen elfogyott az élelem és a víz is, bukkant ránk egy félmeztelen kisfiúkból álló lovascsapat. A shakh törzshöz tartoztak. Amikor mondtam nekik, hogy éppen hozzájuk igyekszünk, kíváncsian végigmértek, aztán szó nélkül elindultak keleti irányban. Hamarosan meg is pillantottuk a sátrakat... Nyolc fekete zászló Különös, ismeretlen látvány fogadta a Damaszkuszból érkezett tanítót. A település előtt fekete zászló lengett egy sivatagi domb tetején. Ahogy közelebb értek, hat újabb fekete zászlót pillantott meg, a hetedik pedig a tábor közepén állt Nem akart kérdezősködni. A vezető viszont, amint a sejk sátra elé értek, hangosan tette fel a kérdést: — Ilmidhaisszuad? (Ki miatt van a feketeség?) Egy férfi kilépett az idegenek érkezésére összegyűlt tömegből és azt válaszolta: — Furdzsa feketedett meg és a szülei, meg az egész családja. — Miért? — Mert áruló módon szégyent akart hozni atyja fiának feleségére, és csak azért nem hal meg halálnak halálával, mert a testére még nem vetett kezet, csak ármányos szavakkal kereste a vesztét. — Éreztem — mondja Abdul Hadi Baid —, hogy teljesen más világba kerültem. Olyanba, amely különbözik attól, amelyet Damaszkuszban ismertem, s nem is olyan, amilyenről az iskolakönyvekben tanultam. De ha a törzs népét fel is zaklatta az esemény, hiszen a beduinok íratlan törvénye szerint férjes asszonyok megkísértése igen súlyos vétek, s mint a női hűtlenséget is, legtöbb esetben halállal torolják meg, a vendég érkezése elterelte róla a figyelmet. — Akkor aztán elmondtam, ki vagyok és miért jöttem. Természetesen színesen, sok-sok szóvirágba öltöztetve. A sejk barátságosan fogadott, s annak jeleként, hogy befogadnak, személyesen jelölt ki nekem egy kecskebőrből készült sátrat, nem is messzire az évétől. A sejk haragra gerjed Abdul Hadi Said nem sokáig töltötte az időt tétlenül. Első nap még csak sétált, ismerkedett. De már ekkor észrevette, hogy bizonyos társadalmi rang választja el egymástól a törzs tagjait. A felső réteghez tartozik a sejk és rokonsága. Ők mondhatták magukénak a legjobb birkákat, lovakat, teheneket, s nekik földjük is volt. Az egyszerű beduinok csak annyiban különböztek tőlük, hogy tevéik nem lehettek. S végül az alsó szinten éltek a néger rabszolgák, akiknek semmijük sem volt, s maguk is csupán a sejk gazdagságát növelték. — Már a második napon hívtam a gyerekeket, jöjjenek tanulni — folytatja. — Sátram volt az iskola, bent egy fekete táblával, magam eszkábáltam össze. Így kezdtem. Az első napokban alig tíz kisfiú gyűlt csak össze. Kis idő múlva néhány rabszolgagyerek csatlakozott hozzájuk. Nagyon meglepődtem, de örültem. Ez az öröm azonban nagyon rövidre szabott volt. Egy nap a sejk meglátogatta iskolánkat, s nagy haragra gerjedt, látva a néger fiúkat fiai és unokái között. „Arra kértünk, hogy a mi gyerekeinket tanítsd és ne a rabszolgákét — kiabálta. — A rabszolgáknak nincs joguk a tanuláshoz...” És ő maga zavarta el a halálra rémült néger nebulókat. Nem tehettem ekkor semmit, kénytelen voltam tudomásul venni parancsát. Közben telt-múlt az idő. Időnként felkerekedett a törzs, ilyenkor természetesen szünetelt a tanítás. Aztán újra kezdték más vidéken, más környezetben. A kisfiúk közben egyre több betűvel, számmal ismerkedtek meg, s bár büszkén mutogatták tudományukat szüleiknek, valahogy sosem érezték magukat teljesen otthon az iskolasátorban. Szívesebben jártak el lovagolni, vadászni. Többször faggatták is tanítójukat, mire jó ez nekik. Apjuk, nagyapjuk is felnőtt a betűvetés tudománya nélkül. — Nehéz volt válaszolni nekik. De beszéltem arról, hogy olyan ország az övék, amelynek népe Sok-sok rabságot élt át. De a török hódoltság után a francia igát is lerázta, s most szabaddá vált előtte az út, hogy éppen olyan gazdag és nagy ország lehessen, mint történelme során már nemegyszer volt. Maga sem tudja pontosan, melyik évben, a beduinok között töltött hányadik esztendőben folyt le ez a beszélgetés. De valahogy itt tudott egészen közel férkőzni tanítványaihoz és szüleikhez, a sivatag büszke nomádjaihoz, akik maguk is oly sok kudarcot, és oly sok fényes napot őriztek szájról szájra élő történelmükben. A hajdani ghrazzu A sejk maga mesélte el a tanítónak, hogy sok-sok esztendővel ezelőtt, még talán a dédapja sem élt akkor, olyan hatalmas volt a törzs, hogy ezernél is több tevét mondhatott magáénak, s tisztelte és rettegte őket messzi vidék népe. S hogy egyszer ghrazzára mentek (ez a beduinok hírhedt rablótámadásának neve, amikoris a beduin becsületkódex megsértése nélkül elhajtják egy más törzs állatait, nemegyszer természetesen véres harc is folyik a támadók és a védők között), szóval amikor egy ghiazza során a törzs szinte valamenynyi fegyverforgató harcosa messze járt, egy másik törzs támadt az otthon maradottakra. Nemcsak állataikat hajtották el, hanem valami ősi bosszú miatt szinte mind egy szálig legyilkolták a gyerekeket és asszonyokat. „Azóta sem tudtuk kiheverni ezt a csapást” — fejezte be a történetet a sejk. — Máig sem? — kérdem a tanítótól, aki éppen szabadságra jött Damaszkuszba. Minden évben itthon tölt néhány hetet szülővárosában, de aztán a szíve visszahúzza a kecskebőrből varrt sátrak közé. Abdul Hadi Said kihöppinti az utolsó korty kávét, aztán feláll. — Egy-egy fekete sátorban már ráfió szól, sok-sok fekete sátrat sohasem költöztetnek már tovább... Voltak, akik letették a fekete abbát, s elegáns zakót viselnek városi lakásukban... De kevesek vagyunk tanítók, pedig Szíriában a lakosság egytizede tartozik a nomád beduin törzsekhez, több százezer ember ... és nagy, szinte legyőzhetetlenül nagy mindmáig a szabad, a kötetlen, a saját törvényei igazgatta sivatagi élet varázsa... Aztán meghajol, s úgy mondja, ahogy a beduinok is a búcsúzó, jó egészséget kívánó köszöntést: — Allah jihannik! Damaszkusz, 1966. Ónody György Vándorló beduin pásztorok a sivatagban... Öröm sarkiban Lengyelország lakosságának csaknem egy harmadát, több mint kilenc millió lengyel állampolgárt, a tizennégy éven aluli gyerekek teszik ki. Boldog ország, ahol napjainkban sem csökkent, sőt a világon az elsők között áll a népesedési kedv. Miben keresendők ennek okai? A második világháborúban hatmillió lengyel pusztult el. A „hétköznapi fasizmus” hosszú éveken át tartó, véres valóság volt Lengyelországban, Hitler rendszeresen irtatta a lengyel népet. S a lengyel két esztendővel ezelőtt indult el a mozgalom, amely a lengyel állam megalakulásának ezredik évfordulójára, 1966-ra társadalmi erőből 1000 új iskola felépítését tűzte ki célul. Rengetegen ajánlották fel fizetésük fél százalékát az iskolák építésének egész időtartamára, színielőadások, sportversenyek, táncmulatságok százait rendezték az iskolaépítési alapra. Végeredményben 8,5 milliárd zloty gyűlt össze a la-A 3500 lakosú, 800 portából álló Zarki község ezeréves iskolája, alig egy esztendővel ezelőtt készült el. Tizennégy tanterme, tágas, jól felszerelt tornaterme, s a különböző egyéb helyiségek 10 millió zlotyba kerültek. Hogyan tanultak ezt megelőzően Zarki gyerekei? A 486 általános iskolás korú gyerek reggel 8-tól este fél hétig, három műszakba osztva járt iskolába. A faluban mindössze nép, mely ezeréves történelme során, talán először érzi magát biztonságban a német terjeszkedéssel szemben, a háború után húsz esztendővel elérte a békeévek lélekszámát A sok gyermek születése azonban nemcsak örömet, hanem legalább annyi gondot is ad. Ezek között is első helyen állt még néhány esztendővel ezelőtt a nyomasztó tanteremhiány, így született a jelszó, amelyet a nép maga fogalmazott meg: „Ezer év — ezer új iskola”,kosság megajánlásából, s ezt az összeget még több mint 5 milliárd órányi társadalmi munkával tetézték meg. Ezekben a napokban avatják fel az 1160-ik „ezeréves” iskolát, mert nem kis büszkeséggel, országszerte csak így nevezik a napfényes, csupa ablak új épületeket. Tízezer új tanterem, s mellettük hatezer új pedagóguslakás hirdeti, hogy a lengyel nép ifjúságáért áldozatra képes, hat tanteremnek kinevezett szoba állt rendelkezéseikre, azokat is különböző parasztházaknál bérelték. Kín volt a tanítás pedagógusoknak, de kín volt ez az állapot a gyermekek és szülők számára is. Mikor Zarki lakossága megtudta, hogy az ezeréves iskolákból egyet ők is kapnak, örömmámorban úszott a falu. S ahogy megjelentek az építők, ott volt mellettük a lakosság, lesték, miben, hogyan lehetnek segítségükre? Kevés volt a víz, veszélyben volt az építkezés üteme! Mégsem állt meg egy órára sem a munka. A parasztok szekerekkel, sajtokban, egymás között felosztva, pontos menetrend szerint hordták az építkezés színhelyére a szükséges vizet Mikor az iskola elkészült akkor sem volt hiány a segítő kezekben. A falu asszonyai tisztogatták az ablakokat és ragyogó tisztára mosták fel a pvc-padlót. A férfiak az iskola környékét rendezték, utakat építettek, s az avatás napján 32 gyümölsfát ültettek el az iskolakertben. Az avatóünnepségen mindenki megjelent, aki csak mozogni tudott Zarkiban. A gyerekeiket félretolták az útból a mohó felnőttek: „Ti láthatjátok úgy is, járhattok még ide eleget”, s mentek végig a tantermeken, megkönnyezték a ragyogó berendezést, kinyitogatták a csapokat, s a tekintetükkel, a két kezükkel végigsimogattak minden egyes zugot. A gyermekeken egyszerűen lemérhető, hogyan hatott rájuk az új környezet. Több mint90 százalékuk, egy egész osztályzattal javított előző évi tanulmányi eredményén. A hazájának ezeréves fennállását ünneplő lengyel nép maradandóbb emléket nem is állíthatott volna hányatott történelme e nagy évfordulójára, mint hogy megteremtette az „ezeréves” iskolákat. így kerülhet be történelmének legszebb lapjára, hogy: „1966 májusában minden lengyel gyermek kulturált és korszerű körülmények között végezheti el Lengyelországban a hétosztályos általános iskolát, s a végzett tanulók 73 százaléka tanulhat tovább gimnáziumokban és szakközépiskolákban.” Kocsis Éva Tízezer új tanterem — hatezer új pedagóguslakás Zarki lakossága megkönnyezte