Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-05-07 / 18. szám

KÖZÖS CÉLOKÉRT!. PRÁGA­BUDAPEST írta: Gyulai Ferenc A Hungária egyik fülkéjét négyen foglalták el. Társaim üzlet­­kötők, akik nyíltan kimondták a végkövetkeztetést már az út elején, biztosak az üzlet megkötésében, hiszen az a csehszlovák partnerek­nek és nekik egyaránt érdekük. Amikor — néhány nappal később — a csehszlovák külkereske­delmi minisztériumban fogadtak, Vladislav Loksa osztályvezető és Milán Vávra magyar referens szintén a közös érdekről beszélt. Csak kissé tágabb értelemben. A külkereskedelmi szakemberek fellapoz­ták a cikklistát. Hosszú és terjedelmes ez. Az immár több mint két évtizede fennálló közös gazdasági érdek, testvéri együttműködés ala­kította ki a két ország között. Kétszázötven tétel szerepel a listán. Vannak olyan termékek, amelyek specialitásnak számítanak magyar, illetve csehszlovák részről, s nem kevés azoknak a száma, amelyek a választék bővítését, az árucserét szolgálják. Felsorolásba kezdeni nagyon nehéz vállalkozás lenne, hiszen a hengerelt áruktól a szer­számgépeken át, az élelmicikkekig, a legkülönbözőbb áruféleségekig mindenről szót kellene ejteni. — Magyarországgal a külkereskedelem — mondja az osztályvezető ■—öt területen bonyolódik. Ezek: gépipari termékek, nyersanyagok, élőállatok, közszükségleti cikkek, élelmiszerek. Május 9-e a győzelem napja és egyben a Csehszlovák Szocia­lista Köztársaság születésnapja. Északi szomszédunk, Csehszlovákia, a magyar külkereskedelemben a Szovjetunió után a második helyet foglalja el. A csehszlovák külkereskedelemben Magyarország a ne­gyedik helyen áll. A 4:2-es arány hosszú évek tapasztalatai alapján alakult ki, megfelel mindkét ország igényeinek, érdekeinek. Tekin­tettel arra, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa keretében történő együttműködés évről évre nagyobb lehetőségeket tár fel, reá­lis az az elgondolás, hogy az elkövetkező esztendők a magyar-cseh­szlovák kereskedelmi kapcsolatok további fejlődését szolgálják. Ám a jelenlegi helyzetbe is bepillantást nyerhetünk, néhány jelleg­zetes példát sorakoztattunk fel éppen ezért alábbi összeállításunk­ban a Csehszlovákiában tett látogatás tapasztalataiból. Divatcikk­csere A Vencel téri divatáruház igazgatónője, Amelia Platenkova ritka esetet elevenít fel. Nincs két esztendeje még, hogy a prá­gai divatáruház és a budapesti Luxus áru­ház megállapodást kötött az­ árucikkek vá­lasztékának cseréjére. Hogy Prágában mi volt a sztár? Aligha lehet rangsorolni, a magyar kozmetikai cikkek, a női cipők, a bőrdíszáruk, a műanyagfeldolgozó iparág termékei egyaránt sikert arattak. A prá­gai áruház, amely naponta 5-6 ezer láto­gatót szolgál ki, ebben az időszakban min­dig csúcsforgalmat bonyolított le. És Budapesten? A csehszlovák textíliák, a kötöttáruk, a gyerekcipők és a villamos háztartási gépek. 50 ezer rubel értékű volt a kölcsönös cse­re. Ahhoz viszonyítva nem nagy összeg ez, amilyen kereskedelmi forgalom bonyolódik le évente a két ország között. Mégis jelen­tősnek számít a kezdeményezés. Az igazgatónő szívesen tereli a beszélge­tést a jövőre, valahogy azzal a gondolattal, hogy az 50 ezer rubeles cserekapcsolat min­tájára kellene megoldani a jövőben is a választék bővítését. Ekkor ugyanis sikerült elérni, hogy minden adminisztrációs aka­dályt kiküszöbölve, közvetlenül a fogyasz­tók érdekeit szolgálták Budapesten és Prá­gában egyaránt. Aki ismeri a divatcikkek tiszavirágéletét, az tudja értékelni ebben a baráti kapcsolatban az idő lerövidítését, a gyorsaságot. A jövő — az igazgatónő szerint — a meg­kezdett út folytatása. Az első lépések bá­tortalanok voltak, nem túlságosan nagy árulistát tartalmaztak, de mindenképpen jelentősek. És természetes, hogy az igaz­gatónő azt a kívánságot fejezi ki, hogy a közvetlen kapcsolatok bővülése során, mit vár Prága Budapesttől? Kicsit meglepő hallani a híres cipőgyártó országban, hogy a divatos, modern női cipők szinte korlát­lan mennyiségét meg tudja vásárolni a prágai divatkedvelő közönség. Ugyanígy a kozmetikai cikkeket és a konfekcióipar termékeit is Budapest? A közvéleménykutatás minden bizony­nyal sok terméket említene. De talán, amíg erre sor kerül, érdemes lenne többet fog­lalkozni a Prága—Budapest közvetlen kap­csolat megteremtésével. Esetleg „sürgős” jelzéssel! A Garam melletti kis községben két dolog adott volt: vízzel a folyó el tudta látni a megépítésre kerülő új gyárat, s a környék biztosította a munkaerőt. — A harmadik tényező azonban min­dennél fontosabb volt — mondja Karel Strnad főmérnök, aki egyik alapító tag­ja a több ezer munkást foglalkoztató szlovákiai gyárnak. — Magyarország je­lentette ezt a feltételt, a megkötött egyezmény keretében ugyanis a nyers­anyagot, a bauxitot onnan kapjuk. A gyár 1951-ben épült. A szó szoros értelmében véve a magyar bauxitra. És a növekedés, a gyarapodás ma is tart. Évi 300 ezer tonna A vasútállomáson „ismerősre” akad az ember. Hosszú sorban állnak a sínpáro­­kon a vagonok, közöttük egyetlen van, amely felhívja magára a figyelmet. A MÁV egyik kocsija, rajta az OPW jel­zés, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Ta­nácsa keretében működő közös vagon­park jól ismert megkülönböztető jele. Egyetlen kocsi — szerény meglepetés, önkéntelenül is elmosolyodik az ember, s a véletlen furcsa játékának tekinti. — Annyiban véletlen a dolog — ma­gyarázza Henniczy Tibor mérnök, az egyedülálló vagonra mutatva —, hogy itt van még nálunk. Akármilyen jó az együttműködés a két ország között, ilyesmi megtörténik. Ennek a vagonnak ugyanis már régen Halimban kellene lennie. A szállítás befejeződött, nyers­anyagkészletünk biztosítva van, tehát egyedül a vasutasok a megmondhatói, hogy miért van itt a vagon. Nem kutatjuk az okát. A nagy szál­lítások idején ugyanis megszokott lát­vány a magyar vagon Ziar nad Hro­­nomban. Évente 300 ezer tonna bauxit­ érkezik ide Magyarországról. — A szállítások pontosak — hallatszik a felvilágosítás. — Nem volt még példa arra, hogy tartalékainkat a magyar fél hibájából nem tudtuk feltölteni. A ke­reskedelmi kapcsolatokon túl más szá­lak is fűznek bennünket a szállítókhoz. Halimbával, Ajkával igazán jó, baráti viszonyban vagyunk. Számtalan esetben indult innen gyors kérés, s Magyaror­szágon teljesítették. Ugyancsak nagy szerepe volt a baráti segítségnek a szak­munkás­gárda kialakításában. Felelevenítik a régi történetet, amely a község nevezetességét adta. Egy kolos­tor szerepel benne. A püspökségnek itt volt a nyári rezidenciája, s ezért kolos­tort is építettek. A község néhány száz lakója eljárt a környező városokba dol­gozni, mert saját határain belül nem tudták biztosítani a megélhetést a csa­ládnak. Most a környező községekből, falvak­ból, sőt városokból is bejárnak Ziarba. A várossá fejlődő településnek több, mint 10 ezer lakosa van, s ezt az alumí­niumgyárnak köszönheti. Olyan ipar ho­nosodott meg, amely ismeretlen volt ezen a vidéken, olyan munkások tanul­ták meg a bauxit timfölddé változtatá­sát, illetve a kohósítást, akik egész éle­tükben esztendőket töltöttek a szántó­földeken, a hegyeket borító erdőségek­ben. Érdemes megismerkedni velük. És az emberek... Kovács Ferenc műszakvezető főhadi­szállása a forgókemencék mellett van. Fiatal ember, sorsa összefonódott a gyár történetével. Amikor az üzempróbák megkezdődtek, már ugyanezen a helyen volt. Akkor alig jutott túl a kamaszko­ron, ma pedig meglett ember, egy üzemrész felelős irányítója, vezetője. — Ha akármennyire vissza akarok emlékezni is, nem tudom megmondani, mikor volt utoljára üzemzavar — mond­ja, s lapozgat a naplóban, amely rögzíti a napokat, legtöbbször persze csak szá­mok formájában. Ez azt jelenti, hogy a termelés mennyisége és minősége ki­elégítő volt. A legnagyobb elismerés te­hát. A jogos büszkeség, a gyár iránti szeretet csendül a hangjában, amikor kijelenti, hogy itt a forgókemencéknél nem lehet semmilyen fennakadás, mert az a gyár leállását jelenthetné. A fele­lősség tehát roppant nagy, s Kovács Fe­renc igyekszik eleget tenni kötelességé­nek. A harmadik tényező — Tanulni kellett a szakmát annak idején — mondja mosolyogva. — Most pedig én tanítom a fiatalokat. Nem akarok nagyképű lenni, de elmondha­tom, hogy úgy ismerem a kemencéket, mint a tenyeremet. Ennek története van ... Amikor esztendőkkel ezelőtt be­gyújtották a második kemencét, én vol­tam a fűtő, adagoló, porlasztó, műszak­vezető egy személyben. Szívesen vállal­tam, mert nagy esemény volt, a gyár növekedését, fejlődését bizonyította. Ilyenkor az ember elfelejt mindent, a szakmai tanácsokat és az óvatosságot egyformán. Ekkor történt egy kis baj, a szállítórész leszakadt, s „kijött” az ab­lakba. Az üvegen keresztül néztem a kemencét, sötét volt. Nem is tudom miért támadt a gondolat, hogy akkor megfoghatom... Mutatja a tenyerét. Soha sem lehet eltüntetni az égés nyomait róla. Egyet­len meggondolatlan mozdulat és ez a következmény... Meglehetősen nagy ár azért, hogy úgy ismerje az ember a sa­ját munkaterületét, mint a tenyerét. A kohóüzembe vezető alkalmi kísé­rőm — fiatal asszony — ismeri Kovács történetét, s mosolyog rajta. — A férjem akkor már itt volt a gyárban orvos, amikor az eset történt — mondja. — Én persze csak elbeszé­lésből tudok erről, mert két éve va­gyok a gyárban. — Hogyan került ide? — Ide kértem magam, tanulmánya­im befejezése után ... Maria Fridrichova úgy mondja ezt, mintha semmilyen magyarázatot sem igényelne a kijelentése. Pedig a gyártá­si folyamatban egyetlen női műszaki vezető. Amikor az elektrokemencékhez ér, s ahogyan fogadják — a helyzet min­dent megmagyaráz. Lehet, hogy a fia­talasszony régen elfogódottan kezdte a szakmát, s bizonyos, hogy jónéhányszor „túljártak az eszén” a tréfa kedvéért, de ma már megbecsült, elismert szak­ember az üzemben.­­ — Szeretnék ittmaradni továbbra is a gyártásnál — mondja —, mert ez a leg­izgalmasabb, legsokoldalúbb feladat. Sajnos, az időm azonban kiszabott. To­vábbtanulok, szeretnék tudományos fo­kozatot elérni, s ez időlegesen a kapcso­lat megszakítását jelenti az elektroke­­mencékkel, az emberekkel. De vissza­jövök. A kemencéket kiszolgáló emberek na­gyon messziről érkeztek ide. Van közöt­tük — eredeti foglalkozását tekintve — szabó, földműves, fodrász is. — Olyan iparágnak az első munkásai lettünk — mondja Sefcsik Rudolf —, amelynek az egész országban nem volt semmilyen hagyománya. De nem vol­tunk egy pillanatig sem magunkra ha­gyatva, hiszen a magyar nyersanyagra épült gyár nem csak bauxitot kapott testvéri segítségként, hanem szakmai is­mereteket, jó tanácsokat és a technoló­gia elsajátítását is. Kovács János csoportvezető, Nagy György, Bajnok István helyesel. Egy­mást túllicitálva mesélnek magyarorszá­gi élményeikről, a tanulásról, amely Aj­kán és Inotán zajlott le. A legfiatalab­bak közülük ismerik már a székesfehér­vári könnyűfémművet is, s egyáltalán nem tűnik merésznek az elgondolásuk, hogy a zsari gyár fejlesztésében az egyetlen követhető út a feldolgozó ipar ide telepítése. — Reméljük, hogy a népgazdasági tervek valóraváltása során igazi alumí­niumkombináttá fejlődik a gyár — mondják. — Ehhez minden adottságunk megvan, s természetesen a gazdaságos­ság szempontjából rendkívül fontos lenne. Nemzetközi összefogással A gyárat végigjárni és megismerni nem kis feladat. Nem csupán a terület nagysága miatt, hanem azért is, mert folyton új és új részekkel ismerkedik meg a látogató. Néhány közülük csupán terv, elképzelés, ám megvalósításuk aligha kétséges. És hiába mondja el mindenki, akit bemutatnak, a gyár tör­ténetét — még ebéd közben is például az egyik asztaltárs —, ez a história so­hasem teljes, mindig van hozzátenni­­való. Azt mondják, hogy a magyar és cseh­szlovák baráti együttműködés bizonyí­téka a gyár. Igaz. Magyar bauxitot dol­goznak fel csehszlovák szakemberek. De hozzá kell tenni, hogy az egyik for­gókemence szovjet tervek alapján ké­szült és a kivitelezésben is sokat segí­tettek a szakemberek. A gyártáshoz szükséges szódát Bulgáriából szállítják. , — A nemzetközi összefogás példája ez a gyár — jelenti ki a főmérnök. — És azzal, hogy az üzemrészek termelnek, nem fejeződött be az együttműködés. Most már egyre növekszik az üzem „ét­vágya”, ez indokolttá teszi, hogy bauxit - igényeink egy részét Jugoszláviából és máshonnan is beszerezzük. Meggyőző­désünk, hogy ez a sok országgal tartott együttműködés a gyár jövőjében jelentős lesz, mert a gyarapodást, a gazdaságo­sabb termelést szolgálja. .De egyetlen vélemény nem számíthat túlzásnak: a kezdet magyar—csehszlovák összefogás­sal történt, s alapvetően ez határozza meg a gyár, a város jellegét. A kladnói magyarka Nemcsak az acél híres, amelyet az egyre fiatalodó — mintegy százéves — gyárvárosban előállítanak. Van a környéknek más ne­vezetessége is. Amikor elhangzik a városnév: Kladno, valamilyen belső parancsnak engedelmeskedve hozzá kell tenni — Lidice. Né­hány kilométer választja el a csehszlovák főváros közelében levő gyáróriást és a kis falut, amely a második világháború során a bar­bár pusztítás áldozata lett. Akkor is műszakból mentek hazafelé az emberek. Égett a falu ugyanolyan rőt lánggal, mint a kohók, a martinkemencék, a thomaf­­üstök. Az olvasztárok, a kohászok, akik kimért pontossággal rakták az adagokat a nagyolvasztóba, s nem féltek a kokszolómű szeszélyes­kedéseitől — egyetlen éjszaka alatt áldozattá váltak. Most, a kora délutáni órákban is műszakból jönnek az emberek. Jellegzetes söröskupát szorongat néhányuk. Fáradtak. Nehéz a gyár­város levegője és útja egyformán. Szavaikat néhány kimért mozdulat kíséri. Természetesen a munkáról beszélnek, a napról, amelyet a ko­hóknál töltöttek, végigizzadtak a hengersorok mellett. Jan Krejcik, a Konyev kohó kereskedelmi osztályának vezetője és Jindra Kucera, aki néhány órával ezelőtt a „magyarka” henger­sor parancsnoki hídján állt, elégedetten nyugtázza, hogy a második negyedre szóló szállítási kötelezettségnek is eleget tettek.­­ — Az első negyedévben elment 3 ezer tonna — hallatszik a számvetés —, a másodikban pedig befejeztük a másik 3 ezer tonna gyártását. Jól állunk. Biztosan elégedettek lesznek a METALIM­­PEX-nél. Évente 12 ezer tonna hengerelt huzalt szállít a Konyev kohó „magyarka” sora Budapestre. Az elnevezés nem kizárólagos ma­gyar szállításokat feltételez, hiszen erről a hengersorról megy huzal Romániába és más szocialista országba is. Valahogy rajta ragadt a hengersoron a „magyarka” elnevezés, mondjuk, azért, mert eredeti­leg a magyar igények kielégítésére készült, aztán többet tudott tel­jesíteni, mint amennyit vártak. — A berendezés a legapróbb részekig a Skoda gépgyárban ké­szült — hangzik a felvilágosítás. — A hazai ipart dicséri. A hengersor valóban büszkesége a gyárnak. A régi nagykohók és hűtőtornyok mellett a modern, automatikus hengersor az új gyár­tástechnológia megtestesítője. Gombnyomásra működik minden, úgy­szólván emberi kéz érintése nélkül készül el a termék, amely szá­mos országban hirdeti a kladnói munkásemberek hozzáértését, szor­galmát. — A „magyarka” csupán az egyik részleg — mondja Jan Krejcik kereskedelmi osztályvezető —, amely exportot biztosít nekünk. Va­lahogy úgy vagyunk vele, hogy a legszívesebben emlegetett rész, de szállítunk Magyarországra fűrészacélt, rozsdamentes acélt, gyors­acélt, amely másutt készül. — Milyen értéket jelent ez? — Tudomásom szerint 5—6 millió korona körüli értékről van szó, amely a gyár exporttételeihez viszonyítva nem nagy ugyan, de rend­kívül fontosnak tartjuk. Egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a szállítási határidő miattunk eltolódott. Tudjuk, hogy azok a minő­ségi acélok, amelyet a magyar vállalat tőlünk megrendel, fontosak a gépgyártásnak, az ipar más ágazatainak és ez teszi kötelezővé ne­künk a határidők betartását. A „magyarka” új műszakot kezd... A délelőttösök lassan kiér­nek a gyárvárosból, s a váltók veszik át az irányítást. Hosszasan kí­gyózik a hengersoron a huzal. Ez a szállítmány Romániába indul majd. A TESLA-gyári újszülött A műszerszekrény mellett álló fehér kö­penyes, ötven körüli férfi szigorúan ellen­őriz milident, időnként felír valamit a ke­zében levő papírra, kihúzza a berendezés egyik fiókját. Jozef Pichal, a prágai TES­­LA-gyár fejlesztési osztályának vezetője az egyik újszülöttet vizsgálja. — Nemrégiben készültünk el az ener­giaátviteli berendezés új típusával — mondja — , s hamarosan megkezdődik a sorozatgyártás. — Milyen az új gyártmány? — Hogyan is mondjam ... Láthatóan zavarban van, amit később értek meg. A mérnök ugyanis egyik tagja annak a csoportnak, amely kikísérletezte, gyártásra előkészítette a bonyolult mű­szerrengetegből álló berendezést. Ezért ke­rüli a választ, s inkább részletes szakmai magyarázatba kezd, a tranzisztortechnikai hálózatot említi, az új rendszerben levő egészen merész megoldásokat, a próba­üzem során tapasztalt hiányosságokat, amelyeknek kijavítása folyamatban van. Karel Pillman kereskedelmi igazgató félbeszakítja a szakmai magyarázatot. — Talán a legjobb bizonyíték a beren­dezés minőségére, korszerűségére az az ér­deklődés, amely országhatárainkon túli ke­reskedelmi cégeknél megnyilvánul. —■ Honnan tapasztalható érdeklődés? — Hogy ne menjünk túlságosan messzi­re — éppen Magyarországról futott be a legfrissebb. Két hete ment el az a mű­szaki csoport, amely itt a gyárban tanul­mányozta a műszert. Reméljük, hogy si­keres üzletkötéssel zárul az érdeklődés. Nemcsak a legújabb berendezés gyártá­sával alakult­ ki kapcsolat a prágai TES­­LA-gyár és egyes magyar vállalatok kö­zött. Ahogy itt mondják, régi kereskedelmi partnernek számítanak a magyar híradás­­technikai üzemek. — Hosszú időn keresztül gyártottunk Magyarország számára polarizáló relét, s 40 kétvonalas telefonberendezésünk is működik — mondja a kereskedelmi igaz­gató. — A relészéria darabszáma megha­ladta a 60 ezret, s mindkét fél megelége­désére zajlott le a szállítás. Egyelőre, az új típusú berendezés sorozatgyártásáig, illet­ve a rendelés megérkezéséig nincs szállí­tási kötelezettségünk, mert a relégyártást a KGST-profilírozás következtében átadtuk a Német Demokratikus Köztársaság egyik üzemének. Bízunk benne, hogy a mostani „szünet” nagyon rövid lesz.

Next