Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-05-21 / 20. szám
Tóth Árpád portréja Elhunyt költő arcképének megfestése, ha rám fűzte a festőhöz személyes kapcsolat, nehéz feladat elé állítja a művészt. A közvetíttő személyes benyomások helyett adatokra,művei kiváltotta élményekre támaszkodva formálhatja meg az író emberi és művészi arcképét. A művész előtt — kissé élesen megfogalmazva — e két út áll: vagy elmélyedve az adatokban és művekben részletről részletre haladva gondosan rekonstruálja az író egyéniségét, vagy egyoldalúan az írásművek keltette személyes élményeire támaszkodva jeleníti meg a költő személyét Sváby Lajos az utóbbi , talán nehezebb utat választotta. Leírójellegű intimitásokra is kitérő ábrázolás helyett a művek hatására életre kelt költő alakját vetíti elénk. Részben a befelé érzelmi világa felé fordult lírai költő jellemzése, részben a személyes kapcsolatok hiánya késztette arra, hogy kerülje a tárgyias jegyeket. A költő alakját a kép baloldalára, kissé félszegen helyezi el,minden konkrét háttér jelzés nélkül, felfelé világosodó szürke színfoltokba ágyazottan. Nem válik bőbeszédűbbé és nem szaporítja a tárgyias jegyeket akkor sem, amikor a költő testi habitusát idézi elénk. Néhány folttal, a csapott vállak felfokozásával meggyőzően jellemzi a betegségtől és nélkülözésektől megtört alakját. Sváby azonban nem marad meg mindvégig a lírai hangulatnál. A költő arcának megfogalmazásánál hangot vált. Formai jellemzése gazdagabbá, erőteljesebbé válik, erősebb fény és árnyék ellentétekhez nyúl, ecsetkezelése is nyugtalanabbá válik. Határozottan rajzolja meg állának kemény vonalát, szájának ívelését, orrának megvilágított síkjait. A költő emberi és művészi jellemzése az arc szakaszának ábrázolásában gazdagabbá válik és elmélyül. A pályája kezdetén álló Tóth Árpád költői vonásai mellett megjelennek költői pályafutásának második szakaszát jellemző újabb vonásai is, a kettősség ellentmondásával. Feltehetően a festői — ez érthető, teljesen lekötötte élményeinek meggyőző tolmácsolása, talán ez az oka, hogy az úgynevezett háttér megfestésére kevesebb gondot vetett. Nem a konkrét jegyek hiányára, hanem a színfoltok és színértékek gondosabb megfogalmazására gondolok. Ha Sváby Lajos: Tóth Árpád arcképét egy festői iránnyal kívánnánk jellemezni, az expresszionizmust jelölhetnénk meg. Sváby azonban csak mértéktartóan él az expresszionizmus cím és forma átírásával. A költő egyéniségének jellemző vonásait nem fokozza fel anynyira, hogy azok személytelenné válnának, magatartásának kettősségében pedig nem a disszonancia kiélezésére törekedett. Annak ellenére, hogy Sváby Lajos Tóth Árpádról festett arcképében — amely a Stúdió 66 című kiállításon szerepelt —, vannak még megoldatlan szakaszok, a színharmóniával, formai megfogalmazással és a kompozícióval az író emberi és művészi magatartásának megfogalmazására törekedett. Ezt a törekvését s korábbi munkásságában mutatkozó jó törekvéseit méltányolta a zsűri a KISZ díjának odaítélésével. Újvári Béla Sváby Lajos Hozzászólás a STÚDIÓ 66-hoz A Képző- és Iparművészeti Lektorátustól kaptuk az alábbi levelet: Tisztelt Szerkesztőség! Kedves Elvtársak! A Magyar Ifjúság 1966. április 30-i számában a STUDIÓ 66. című cikkhez írt A SZERKESZTŐSÉG MEGJEGYZÉSE a Képző- és Iparművészeti Lektorátushoz intézi a kérdést:„Megkérdezzük a zsűrit, s rajta keresztül az Állami Lektorátust, amelynek hozzájárulása nélkül — nagyon helyesen — Magyarországon nyilvános kiállítás nem rendezhető, miért hagyta, hogy éppen ezen, a kimondottan ifjúsági rendezvényen próbálkozzanak maguknak illetéktelenül helyet és a kísérletező műhelyek mélyéből kilépve, a megjelenéshez illetéktelenül jogot biztosítani azok a képzőművészeti irányzatok, köztük a feltűnő vehemenciával előretörő nonfiguratív, sőt még az Op-Art törekvések is, amelyekkel, lényegüket tekintve, nem vállalhatunk eszmei közösséget.” A kérdés felvetése jogos, és lényegében egyetértünk a szerkesztőség megjegyzésével. A Lektorátust az alábbi meggondolások vezették a STÚDIÓ 66 kiállítás engedélyezésére: Tagadhatatlan, hogy nagyobb számban foglalkoztatják fiatal művészeinket különböző tartalmi és formai törekvések. Közöttük, különösen az utóbbi időben, tért hódít szélsőséges koncepciójú formajátékok követése, az esetek nagy részében régen vagy újabban jelentkező külföldi művészek másolása. Az volt a véleményünk, hogy erre a jelenségre fel kell figyelni, sőt, szükséges beszélni róla. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna adminisztratív eszközökhöz nyúlva, betiltani e művek bemutatását. De valóban célravezető-e nem beszélni arról, ami problémát okoz? Úgy véltük, nem helyes elhallgatni, és elfogadva a Stúdió vezetőségének előkészítő javaslatát, lehetőséget adtunk a különféle szemléletű csoportok munkáinak kiállítására. Mi az összes alkotást megnéztük, amely beérkezett. Megállapítható, hogy számarányában magasabb volt a kiállításra beküldött nonfiguratív anyag, mint ahogy az a bemutatáson szerepelt. Mi is egyetértünk azzal, hogy ezek a törekvések nem ítélhetők meg úgy, mint a szocialista művészet része, és különösen nem tartoznak az elsősorban támogatandó szocialista realizmus körébe. Mégis, ezek az irányzatok léteznek, és a fiatal képzőművészek között terjednek. Az volt a véleményünk, hogy a válogatásnak és az engedélyezésnek ez a módja jó néhány művészt megfoszt az „üldözött”, „félreértettség”, „meg nem értés” hamis nimbuszától. E kiállításon is bebizonyosodott, hogy ezek a törekvések saját műfajukon belül is csak közepes alkotások, és nem lépnek túl az egyes külföldi, döntően nyugati irányzatok másolásán. Mi nem vagyunk hívei „az ízlésről nem kell vitatkozni” latin szólásmondásnak. Igenis kell vitatkozni, és kell állást foglalni. A fejlődés helyes irányának megszabásához szükség volna a képzőművészeti kritika határozott, pártos, magas színvonalú munkájára is. Ezt a bíráló, elemző véleményt, amely elengedhetetlenül fontos lenne a közvélemény tájékoztatására, valamint az állami irányítás támogatására — sajnos nem kaptuk meg, igen fontos sajtószerveinktől. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus most nem élt az adminisztratív betiltás eszközével. De elhatároltuk magunkat a teljesen nonfiguratív, társadalmunktól idegen kísérletektől, mert ezeknek csak a bemutatás lehetőségét adtuk meg, és nem engedélyeztük, hogy azokat közületek, intézmények megvásárolják. Tehát kell vitatkozni, kell állást foglalni. Ezért tartottuk szükségesnek a szerkesztőség véleményéhez — ha ugyan vázlatosan is — hozzászólásunkat megtenni. Elvtársi üdvözlettel Ormos Tibor, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus igazgatója Egy kötet tanulság KIS KÖNYV A REGÉNYRŐL — címmel Benedek Marcell hármas vállalkozásának harmadik, s legszélesebb területéről ír. A vers és a dráma után, a regény kialakulásának, fejlődésének és jövőjének kérdései között bolyongunk vele. Micsoda bolyongás! A legérdemlegesebbek közül való: megközelítés és birtokbavétel. Az olvasó egyre közelebb érzi magához a regényirodalomnak azt a világát, amely célul tűzte ki az olvasók megközelítését. Ez az egymásrautaltság, ennek keresése végigkíséri a regény fejlődését, kezdve a legrégibb, s legegyszerűbb kalandregényektől. „Az ember — írja bevezetőül Benedek Marcell — akkor is, éppen mint ma, saját életének kiszélesítését, kiszínezését kereste az irodalomban. Vagy el akart feledkezni mindennapi gondjairól, vagy éppen ellenkezőleg, megtalálni, ráismerni önmagára az elbeszélés hősében.” Annyira az utóbbit — az önmagunkra találás irodalmát — tartja igazinak, hogy mindannak, ami szándékában — a gondolatelterelés célzatosságával —, ettől eltér, Benedek professzor helyet sem biztosít a regények között. Mert mi is a regény? „Hosszabb terjedelmű elbeszélés — válaszolja —, amely külső vagy belső történések előadása útján ad képet a világról, emberről és társadalomról.” De nem ez-e az irodalom? A három kis könyv, amelyet három héten keresztül, külön-külön ismertettünk, ezúttal egyetlen kötetbe összegyűjtve jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál.. Eddig — megírásuk óta — külön életet éltek. „A három kis könyv — írja előszavában a szerző — három patakocska volt, amely most folyóvá egyesül.” A három patakocska, a vers, a dráma és a regény. A folyó, az irodalom. A kötet pedig, amelyben a három remek — eddig önálló —, tanulmány most együtt megjelent, Benedek Marcell egyik legnagyobb, s alighanem legteljesebb vállalkozása: az Irodalmi Hármaskönyv. Miért nagy, és miért teljes ez a vállalkozás? Válaszunk csak részben lehet az, hogy a vers, a dráma és a regény története csakúgy, mint esztétikája, amelyet egybefog Benedek Marcell, egészében végtelenül nagy. A versről szóló kis könyvét az ősember művészetével indítja, és Paul Eluard antifasiszta költészetével zárja. S rendelkezésre nem áll több, mint 118 oldal, hogy tömören fejtse ki gondolatait. Még végiggondolni is körülményes, hogy mennyi mindennek, és mindenkinek kell sorát ejtenie közben. Hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot közöl, amelyet tud, s tudnunk érdemes. Tömören beszél, noha a történeti adalékokat az esztétikai megállapításokhoz kapcsolja, és megfordítva. Esztétikai fejtegetéseit tényekre alapozza. Sokoldalú, de nem bőbeszédű. Válogat, nem minden célzatosság nélkül. A lényeget keresi. Megtalálja, és kiemeli. Ezzel máris válaszunk másik feléhez értünk, amely az Irodalmi Hármaskönyv nagyságának és teljességének megítélésében közelebbi felvilágosítással szolgál. Benedek Marcell azért tud úrrá lenni hatalmas témája — az irodalom — felett, mert ismerve annak minden részletét, felismerte leglényegesebb vonását. .De ne beszéljünk ennyire elvontan! Benedek professzor nem híve az elvontságnak. Nem ismer tréfát, ha az irodalomban mesterségesen túlfeszített elvontsággal — a világtól, embertől és társadalomtól függetlenedett öncélúsággal —, találkozik. Olyankor kegyetlen. Az élő irodalom híve. Ez mindennél lényegesebb. Az öncélú irodalomról tudja, hogy benne nemcsak a világ, ember és társadalom halott, hanem az irodalom is. önmagát öli meg az az alkotás, amely nem tud — nem akar — őszintén együtt élni az olvasók tömegével. Szerepel az Irodalmi Hármaskönyv oldalain számos olyan megállapítás, amelyet igazolásunkra idézhetnénk. De nem ez a lényeg. Nemcsak néhány mondat, hanem az egész kötet szelleme is idézhető. A kötet maga úgy született, hogy feladata minél erőteljesebb kapcsolatot teremteni az irodalom és az olvasóközönség között. Kell ennél világosabb — meggyőzőbb — érvelés ahhoz, hogy Benedek Marcell mennyire hisz a világot, embert és társadalmat szolgáló irodalomban? Legfőképpen ez igazolja, amit vele együtt vallunk: az irodalom életre, nem pedig öncélúságra; megértésre, nem pedig az értelem kiküsöbölésére hivatott: az irodalom önmagában semmi, csak az egyszerű olvasók minél szélesebb táborával együtt élve, lélegezve, számít irodalomnak. Ez kemény beszéd. S választóvíz is egyben. Ki mit tart irodalomnak? Hiszen a következő lépés a művek megítélésében, a hatás általános fontosságának felismerésén túl: a hatás irányának értékelése. A haladó irodalom: az igazi irodalom. Az olyan művek viszont, amelyek visszafelé akarnak vinni az úton, az olvasókkal nem természetes — nem egészséges — kapcsolatra törekszenek; hatásuk alantas, és pusztán irodalmi értékük is kétes. A káros irodalom: nem irodalom. Nincs abban semmi meglepő, ha valaki, mint Benedek Marcell is, noha nem marxista, de az emberi haladás történelmi szükségszerűségének felismerésével és tiszteletével, eljut a haladó irodalom mindenek fölé helyezéséhez. Mondhatjuk ezt érzék dolgának. De még inkább: a tudós lelkiismeretességének. Aki ismeri és tiszteli az életet, az nem hihet hazugságoknak — leplezett ámításoknak — az irodalomban sem. Sem ma, sem máskor. Ezt az álláspontot az emberiség történelme — fejlődése — mindig igazolja. Sohasem kell szégyenkeznie érte. „Esztendők múltak el a könyvek írása közt, de együttes kiadásuk semmi lényeges változtatásra nem kényszerít — olvassuk az Irodalmi Hármaskönyv előszavában. — Múlékony áramlatok szolgálatába sohasem állítottam tollamat, s ezzel a könyvvel éppen úgy a tiszta emberiesség szellemét kívánom szolgálni, mint hoszszú életem minden egyéb munkájával.” A haladás: nem múlékony áramlat. Nem csorbul az idő múlásával. Ellenkezőleg: érlelődik. Benedek Marcell teljes igazsága — haladó örökségünk — napjainkban teljesedik be. Beteljesedhet, mert a szocialista társadalom minden eddiginél haladóbb irodalom megteremtéséhez nyújt lehetőséget. Magasabb fokra lépünk. Ez törvény, szükségszerűség. Az irodalmi felemelkedés — a szocialista irodalom — korában élünk. Nálunk — ma — a szocialista realista irodalom: a haladó. Aki ettől eltér, az visszafelé megy az úton. Ez a fejlődés következménye. Aki megtagadja, s támadja, megtagad minden értéket, amelyet az emberiség, történelme során, mindig legtöbbre becsült az irodalomban. Simon Gy. Ferenc Benedek Marcell: író, esztétikus, műfordító, egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora. Tavaly ünnepeltük nyolcvanadik születésnapját. Ismertek esztétikai munkái (Az olvasás művészete), irodalomtörténeti művei (A modern magyar irodalom, A modern világirodalom, Shakespeare stb.). Haladó szellemű Irodalmi Lexikonét 1927-ben adta ki. Szerkesztője a napjainkban kiadott Irodalmi Lexikonnak is. Válogatott elbeszélései 1957-ben jelentek meg, Először életemben címmel. ZENÉS BALLAGÁS Komoly zenei élményt és maradandó művészi emléket nyújtó ballagási koncertet rendezett a BM Központi Klubjának színháztermében a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium. A hangverseny meghívója arról is tájékoztatta a vendégeket, hogy a rendezvény bevételéből szeretnék majd fedezni az iskolai KISZ-szervezet nyári táborozásának költségeit. A műsorban közreműködött Moldován Stefánia, liszt-díjas és Mészáros Sándor, a Magyar Állami Operaház magánénekese, Antal Imre zongoraművész — aki egyben konferálta is az előadást, s szellemes történetekkel hozta közelebb a fiatal hallgatósághoz a művek szerzőit —, Fellegi József hegedűművész és a BM szimfonikus zenekara, Vavrinecz Béla vezényletével. A hangverseny a ballagási útibatyú mellé kötötte csokornak — soha el nem hervadó emlékként — Berlioz, Mendelssohn, Gershhwin és Stravinski muzsikáját... A COMÉDIE FRANCAISE PEDAGÓGIÁJA Lengyelországi turnéja után és bulgáriai meghívása előtt három napig a Nemzeti Színházban vendégszerepelt „Moliére háza”, a Comédie Brangaise, amely évszázadok óta híven őrzi a francia színpadkultúra hagyományait és kincseit. A társulat egyik vezetője, a nagy hírű művész, Jean Marchat — amikor meghallotta, hogy a magyar fiatalok lapja érdeklődik — így kiáltott fel: — Az ifjúságot mi nagyon szeretjük! A fiatalok a mi legkedvesebb közönségünk... Mi a modern korban is hagyományőrzők vagyunk, bár előadásainkat időnként „felfrissítjük”: új díszletekkel, új kosztümökkel. De alapvető művészi felfogásunk mindvégig megmarad!... Néha játszunk modernebb darabokat is, de erre más színházból szerződtetünk rendezőt... A mi célunk az, hogy hűséggel és alázattal szolgáljuk a legnagyobb francia szerzők, s elsősorban Moliére szellemi hagyatékát. Megvetem, háromszor is kihangsúlyozom, megvetem azokat, akik csak az újdonság ingeréért keresik a modernkedés lehetőségeit, s közben a poros feledés enyészetére ítélik azokat a kincseket, amelyeket védeni és ápolni minden kor kötelessége! A színház egyik fiatal művésze a tehetséges Michel Bernardy. Saját bevallása szerint: mindig is dédelgetett álma volt a Comédie Française színpada, mert ide vonzotta szeretete az irodalom, s tisztelete a klaszszikus szövegek iránt. De a véletlen is segítette, hogy vágya valóra válhasson! 1960 novemberében a színház, a lapok hasábjain keresett főszereplőt Racine: Britanniens című művéhez... A számtalan jelentkező közül reá esett a választás! Michel Bernardy érdekes adalékokat mondott a színház és az ifjúság kapcsolatáról: — Klasszikusokat játszunk, amelyek a francia középiskolák irodalmi oktatásának anyagát képezik, s ezért bérleteket adunk ki a diákoknak... Minden csütörtökön és havonta egy szombaton a fiatal nézők előtt játszunk. S havonta változtatjuk műsorunkat... Miután előadásunk pergő ritmusú, lehetővé válik, hogy egy-egy színházi est keretén belül két művet is bemutassunk ... így tehát egy éven belül a fiatalok minimum hét, de inkább maximum tizennégy klasszikus alkotással ismerkedhetnek meg!... Az ifjúság érdekében határozta el azt is a színház vezetősége, hogy három év leforgása alatt nem tűzi kétszer műsorára ugyanazt a darabot, s így a fiatalok az érettségiig mindig új és új előadást láthatnak... A tradíciók megőrzése így ötvöződik össze az ifjúság nevelésével, amelyet elsőrendű célnak tekintünk! Moliére és más klaszszikus szerzők darabjait Párizs számos színházában játszszák. De ne vegyék szerénytelenségnek, ha azt mondom: a Comédie Frangaise veszi legkomolyabban a felnövekvő ifjúságot! Somos Agnes Jelenet „A nők iskolája” előadásából. Előtérben Jean Marchat MUSICAL Gyakran témája ma komoly beszélgetéseknek is az operett és a musical. A komoly beszélgetés két résztvevője ezúttal Zentay Anna és Hadics László, aki ugyancsak illetékes ebben a témában. Zentay Anna egyenesen a dolgok közepébe vágott: — Karinthy mondta, hogy a humorban nem ismer tréfát. Nos, ezt mondom én is, s azt vallom, hogy egyforma drámai hittel kell közeledni mindkét műfajhoz... Az „operett” szó hallatán ma is sokan a régi, szirupos, giccses ömlengésekre asszociálnak, pedig ezeket mi tűzzel-vassal irtani akarjuk színpadunkról, s ezért a modern kor igényeihez igazodva alakítjuk át a régi nagyoperetteket is ... Hadics László folytatta a gondolatot: — Minden kornak megvan a maga művészi elképzelése, s a színpadnak találkoznia kell a kor emberének ízlésével. Mi elég nehéz helyzetben vagyunk, mert egyszerre két követelménynek kell eleget tennünk: újjáformálni a szirupon nevelkedett közönséget és teljesíteni a ma nézőinek, a fiataloknak igényeit! Az operettszínpad is a lüktető élet korszerűségét követi, s a musical a komplex színészek műfaja. Itt játszani, énekelni, táncolni egyaránt kell! Zentay Anna első pillanatra meghökkentő hasonlattal állt elő: — A musical csaknem olyan iramban fejlődik, mint az űrhajózás! Azonnal nem tűnik majd nevetségesnek ez, ha elmondom: a Csókolj meg, Katám! három évvel ezelőtt a színház első musical-kísérlete volt, s annyira kitaposatlan úton indult el, hogy még koreográfusunk sem volt hozzá! Ezért kellett meghívni Thompsont... Három év látszólag rövid idő, de elég hosszú ahhoz, hogy a színház tapasztalatokkal gazdagodjék. Ezeket most felhasználhattuk, amikor felújítottuk a Csókolj meg, Katám! musicalt... amelynek új főszereplői most mi vagyunk! Hadics László elgondolkozva tette hozzá: — A mai közönség már nem csupán zenei és vizuális élményekért jön be a színházba, hanem komoly irodalmi-művészi igényei is vannak ... Vége a primadonna-bonviván-szubretttáncos-komikus-rezonőr ötösének! A mai fiatal kineveti a térdre boruló szerelmest, s természetességet követel. Igaza van!" S. A. Húszéves az úttörők mozgalma. Az évfordulót különböző úttörőházak nagyszabású kulturális versenyével ünnepli meg az Ifjúsági Rádió. A múlt vasárnap sugárzott budapesti „elődöntő”-n kívül — előre — meghallgattuk az EGÉSZ ÉVBEN SZÜLETÉSNAP ... (ez a versenyjáték címe) további három, s a következő vasárnap délelőt tökön hallható adásait is. Nem, nem áruljuk el, mely úttörő csoportok lettek győztesek a riportokat, kisjeleneteket, s nem utolsósorban zeneszámokat „bedobó” játékban. Ám azt igen, hogy — ha voltak is önismétlések, „üresjáratok” — érdekes műsoroknak lehettünk fültanúi. A fiúk és lányok megszólaltatták — többek között — az úttörő mozgalom úttörőit is és olyan tegnapi pirosnyakkendősöket, akik ma már híres emberek. Vajek Róbert riporteri és narrátori működéséről csak annyit, hogy mindig ott volt, ahol lennie kellett és mégsem nyomult soha előtérbe. Jó munkát végzett. Felkai Ferenc vidám játékában, az ISIS TEHENEI-ben a mainak tűnő „bemondások”, a modern hangvétel azt a célt szolgálják, hogy így közelebb kerüljünk régmúlt idők történelmi alakjaihoz, az egyiptomi Cleopatrához és a nagy Julius Caesarhoz. Illetve, nem is olyan biztos, hogy ez volt a jeles színpadi író célja és hogy volt-e különösebb célja Caesar és Cleopatra történetének újszerű fölidézésével? ... A játék mindenesetre mulatságos volt és alkalommal szolgált Vass Évának egy, a legendák hősnőjénél is fondorlatosabb Cleopatrára és Ajtay Andornak egy joviáns, öreguras Caesar megformálására. (Egy tisztes, őszes halánték — Cleopatrának is ajándék.) „Isis tehenei” nem tejeltek éppen csurig művészetet, de azért tejről van szó. Tejről — nem limonádéról ... SAS ÁKOS FELETTÜNK AZ ÉG — francia flim. Nem krimi, vagy hagyományos értelemben vett kalandfilm. A kritikus mégis tisztességtelen eljárásnak érezné, ha a különleges izgalmak sorozatát produkáló alkotás tartalmát illetőert túlzott részletekbe bocsátkoznék. A film készítőinek láthatóan az a szándékuk, hogy a váratlan fordulatok okait ne csak az események középpontjában álló repülőgép anyahajó legénysége, hanem a nézők előtt is sokáig titokban tartsa. Csak a második részben derül fény arra, hogy miért volt szükség általános riadókészültségre, s még a vetítés végére is marad néhány megválaszolatlan kérdés. De ez már nemcsak az izgalomadagolás módszereiből fakad, hanem a rendező, Yves Ciampi tudatos lélektani eszköze is. Ami a repülőgépanyahajón váratlanul elrendelt riadókészültségi állapot külső megjelenési formáit illeti, ez minden bizonnyal olyan élményben részesíti a fiatal nézőket, amilyenben ritkán van részük. A felszálló, vagy landoló sugárhajtású gépek káprázatos szín- és kameratechnkával fényképezett jelenetsora, a felderítés, a rádiólokáció, a sugárvédelem, a rakétatechnika, és az atomóvóhely mechanizmusainak bemutatása kétségkívül izgalmas. De a film egy másik, belső feszültséget is igyekszik teremteni, a hajón szolgálatot teljesítő legénység lelkiállapotának ábrázólásával. Ismeretlen jelenség a világűrben, a háború minden pillanatban kitörhet — csak ennyit tudnak. És a szörnyű következményekre gondolnak. A gallok attól féltek, hogy a felükre szakad az ég. Az atomkorszak gondolkodó emberének meg kell akadályoznia hogy ez a látomás bárhol valósággá váljék — mondja a film. Nem nehéz sikert jósolni Ciampi alkotsának, amely, ha nem is a mélyebb emberi pszichológia eszközeivel har, de a maga válaszol a műfaj, a fantasztikus kalandom keretei között, szélesvásznú, színes tablóival is korunk nagy kérdéseihez szól hozzá. KOLTAI TAMÁS A század egyik legkiválóbb tollforgatója volt, s embernek is nagyszerű: Egon Erwin Kisch. Miként, például, a mi Bálint Györgyünk a publicisztikát, úgy nemesítette irodalommá Kisch az újságírásnak egy másik, leginkább hírlapírói műfaját, a riportot. Országokat és világrészeket fedezett fel, mindenütt a társadalmi igazságot tapintotta ki és ábrázolta. S mivel századunkban a társadalmi igazság egyszersmind a marxizmus igazsága, természetes, hogy Egon Erwin Kisch, a század legkitűnőbb hírlapírója — a leghaladóbb világnézetet valló és megjelenítő újságíró is volt. Mindebből akár csak keveset visszatükrözni a képernyőn: szép és nemes feladat. Ha nehéz is. A magyar televíziónak, nyilván nincsenek eszközei ahhoz, hogy például a Mexikót, Amerikát, Ausztráliát felfedező és bemutató Kischt hozza elénk. Más utat kellett választania. Ám az az ösvény, amelyet A SZÁGULDÓ RIPORTER ELINDUL . . . című műsor írója, Száraz György választott, egyáltalán nem az Igazi Kisch-hez vezette el a nézőt. Inkább zsákutca volt. Mit mutatott Kischből ez a tvfilm? A prágai Breiska-vendéglőben unatkozó, kisstílű riporter tanoncot. (Külön, megbocsáthatatlan blaszfémia, ahogy ezekben a jelenetekben a Svejk íróját ábrázolták.) Kischt, az örömlányok kedvencét. Kischt, aki olyan tehetségtelen, hogy a helyszínen látottak alapján is képtelen megírni egy riportot. Kischt, aki ehelyett hazugságot ir, s a saját hazugságának hálójában válik forradalmárrá. (!) Kischt, aki „leleplezi” a Monarchia legnagyobb kémkedési ügyét. (S milyen „agyafúrtan”: t.i. egyszerűen elmondják neki! De azt már nem mondja el a tv- játék, hogy tulajdonképpen miért is kémkedett Redl.) Kisch, aki egyébként nem tud nyugodtan utazni a magyar vonatokon a neve miatt. Egyébként ez az anekdotisztikus jelenetsor sikerült a legjobban, de ez éppenséggel nem dicséri ezt a tv-filmet. Gaál Albert rendező különben mindent megtett, hogy a rendelkezésére álló gyenge és vakvágányra siklott anyagból „kihozza” mindazt, ami szórakoztató. Jó segítségére volt ebben Rátonyi Róbert, aki érdekes, eredeti megfogalmazásban igyekezett életet lehelni Kisdi figurájába, s még jónéhány kiváló szereplő, küönösképpen Bárdy György, Ungvári László, Egri István és Gobbi Hilda. BARABÁS TAMÁS Az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda felvételt hirdet a 7 hónapos idegenvezetői tanfolyamára! A tanfolyam 1966. szeptember 1-én kezdődik, heti 3 alkalommal való elfoglaltságot jelent. Az előadásokat este, munkaidő után tartjuk. TANDÍJ: 450,— Ft. JELENTKEZÉSI FELTÉTELEK: Érettségi és 2 idegen nyelv társalgási fokon való ismerete (német, angol, orosz, francia, olasz, spanyol, csehszlovák, lengyel, bulgár, szerb-horvát). Korhatár: 18—40 év között. 1966. június 1-ig személyesen az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda személyzeti előadójánál. Bp., V., Szabadság tér 16. II. e. 7. o., reggel 9—16 óra között, a következő iratok benyújásával: 1. Részletes önéletrajz 2. Munkaadói igazolás arról, hogy a jelentkező részére egy hónap szabadságot biztosítanak. 3. Orvosi bizonyítvány az egészségi állapotáról. 4. KISZ-szervezet javaslata.