Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-05-21 / 20. szám

Tóth Árpád portréja Elhunyt költő arcképének megfestése, ha rá­m fűzte a festőhöz személyes kapcsolat, ne­héz feladat elé állítja a művészt. A közvet­­íttő személyes benyomások helyett adatokra,­­művei kiváltotta élményekre támaszkodva formálhatja meg az író emberi és művészi arcképét. A művész előtt — kissé élesen megfogalmazva — e két út áll: vagy el­mélyedve az adatokban és művekben részletről részletre haladva gondosan rekonstruálja az író egyéniségét, vagy egyoldalúan az írásművek keltette sze­mélyes élményeire támaszkodva jeleníti meg a költő személyét Sváby Lajos az utóbbi , talán ne­hezebb utat választotta. Leírójellegű in­timitásokra is kitérő ábrázolás helyett a művek hatására életre kelt költő alak­ját vetíti elénk. Részben a befelé érzel­mi világa felé fordult lírai költő jellem­zése, részben a személyes kapcsolatok hiánya késztette arra, hogy kerülje a tárgyias jegyeket. A költő alakját a kép baloldalára, kissé félszegen helyezi el,­­minden konkrét háttér jelzés nélkül, felfelé világosodó szürke színfoltokba ágyazottan. Nem válik bőbeszédűbbé és nem szaporítja a tárgyias jegyeket ak­kor sem, amikor a költő testi habitusát idézi elénk. Néhány folttal, a csapott vállak felfokozásával meggyőzően jel­lemzi a betegségtől és nélkülözésektől megtört alakját. Sváby azonban nem marad meg mindvégig a lírai hangulatnál. A költő arcának megfogalmazásánál hangot vált. Formai jellemzése gazdagabbá, erőteljesebbé válik, erősebb fény és ár­nyék ellentétekhez nyúl, ecsetkezelése is nyugtalanabbá válik. Határozottan rajzolja meg állának kemény vonalát, szájának ívelését, orrának megvilágított síkjait. A költő emberi és művészi jel­lemzése az arc szakaszának ábrázolásá­ban gazdagabbá válik és elmélyül. A pályája kezdetén álló Tóth Árpád köl­tői vonásai mellett megjelennek költői pályafutásának második szakaszát jel­lemző újabb vonásai is, a kettősség el­lentmondásával. Feltehetően a festői — ez érthető, tel­jesen lekötötte élményeinek meggyőző tolmácsolása, talán ez az oka, hogy az úgynevezett háttér megfestésére keve­sebb gondot vetett. Nem a konkrét je­gyek hiányára, hanem a színfoltok és színértékek gondosabb megfogalmazá­sára gondolok. Ha Sváby Lajos: Tóth Árpád arcké­pét egy festői iránnyal kívánnánk jelle­mezni, az expresszionizmust jelölhet­nénk meg. Sváby azonban csak mérték­tartóan él az expresszionizmus cím és forma átírásával. A költő egyéniségének jellemző vonásait nem fokozza fel any­­nyira, hogy azok személytelenné vál­nának, magatartásának kettősségében pedig nem a disszonancia kiélezésére törekedett. Annak ellenére, hogy Sváby La­jos Tóth Árpádról festett arcképében — amely a Stúdió 66 című kiállításon szere­pelt —, vannak még megoldatlan szakaszok, a színharmóniával, formai megfogalmazással és a kompozícióval az író emberi és művészi magatartásának megfogalmazására törekedett. Ezt a törekvését s korábbi munkásságában mutatkozó jó törekvéseit méltányolta a zsűri a KISZ díjának odaítélésével. Újvári Béla Sváby Lajos Hozzászólás a STÚDIÓ 66-hoz A Képző- és Iparművészeti Lektorátustól kaptuk az alábbi levelet: Tisztelt Szerkesztőség! Kedves Elvtársak! A Magyar Ifjúság 1966. áp­rilis 30-i számában a STUDIÓ 66. című cikkhez írt A SZER­KESZTŐSÉG MEGJEGYZÉSE a Képző- és Iparművészeti Lektorátushoz intézi a kér­dést:­­„Megkérdezzük a zsűrit, s rajta keresztül az Állami Lektorátust, amelynek hozzájárulása nélkül — nagyon helyesen — Magyarorszá­gon nyilvános kiállítás nem ren­dezhető, miért hagyta, hogy éppen ezen, a kimondottan ifjúsági ren­dezvényen próbálkozzanak maguk­nak illetéktelenül helyet és a kí­­sérletező műhelyek mélyéből ki­lépve, a megjelenéshez illetéktele­nül jogot biztosítani azok a képző­művészeti irányzatok, köztük a feltűnő vehemenciával előretörő nonfiguratív, sőt még az Op-Art törekvések is, amelyekkel, lénye­güket tekintve, nem vállalhatunk eszmei közösséget.” A kérdés felvetése jogos, és lényegében egyetértünk a szer­kesztőség megjegyzésével. A Lektorátust az alábbi meggondolások vezették a STÚDIÓ 66 kiállítás engedé­lyezésére: Tagadhatatlan, hogy na­gyobb számban foglalkoztatják fiatal művészeinket különböző tartalmi és formai törekvések. Közöttük, különösen az utóbbi időben, tért hódít szélsőséges koncepciójú formajátékok kö­vetése, az esetek nagy részé­ben régen vagy újabban jelent­kező külföldi művészek máso­lása. Az volt a véleményünk, hogy erre a jelenségre fel kell figyelni, sőt, szükséges beszél­ni róla. Lehet, hogy egysze­rűbb lett volna adminisztratív eszközökhöz nyúlva, betiltani e művek bemutatását. De va­lóban célravezető-e nem be­szélni arról, ami problémát okoz? Úgy véltük, nem helyes el­hallgatni, és elfogadva a Stú­dió vezetőségének előkészítő javaslatát, lehetőséget adtunk a különféle szemléletű csopor­tok munkáinak kiállítására. Mi az összes alkotást megnéz­tük, amely beérkezett. Meg­állapítható, hogy számarányá­ban magasabb volt a kiállítás­ra beküldött nonfiguratív anyag, mint ahogy az a be­mutatáson szerepelt. Mi is egyetértünk azzal, hogy ezek a törekvések nem ítélhetők meg úgy, mint a szo­cialista művészet része, és kü­lönösen nem tartoznak az el­sősorban támogatandó szo­cialista realizmus körébe. Mégis, ezek az irányzatok lé­teznek, és a fiatal képzőművé­szek között terjednek. Az volt a véleményünk, hogy a válogatásnak és az engedélye­zésnek ez a módja jó néhány művészt megfoszt az „üldö­zött”, „félreértettség”, „meg nem értés” hamis nimbuszá­tól. E kiállításon is bebizo­nyosodott, hogy ezek a törek­vések saját műfajukon belül is csak közepes alkotások, és nem lépnek túl az egyes kül­földi, döntően nyugati irány­zatok másolásán. Mi nem vagyunk hívei „az ízlésről nem kell vitatkozni” latin szólásmondásnak. Igenis kell vitatkozni, és kell állást foglalni. A fejlődés helyes irányának megszabásához szükség volna a képzőművésze­ti kritika határozott, pártos, magas színvonalú munkájára is. Ezt a bíráló, elemző véle­ményt, amely elengedhetetle­nül fontos lenne a közvéle­mény tájékoztatására, vala­mint az állami irányítás tá­mogatására — sajnos nem kaptuk meg, igen fontos sajtó­szerveinktől. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus most nem élt az adminisztratív betiltás eszkö­zével. De elhatároltuk magun­kat a teljesen nonfiguratív, társadalmunktól idegen kísér­letektől, mert ezeknek csak a bemutatás lehetőségét adtuk meg, és nem engedélyeztük, hogy azokat közületek, intéz­mények megvásárolják. Tehát kell vitatkozni, kell állá­st foglalni. Ezért tartot­tuk szükségesnek a szerkesz­tőség véleményéhez — ha ugyan vázlatosan is — hoz­zászólásunkat megtenni. Elvtársi üdvözlettel Ormos Tibor, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus igazgatója Egy kötet tanulság KIS KÖNYV A REGÉNYRŐL — címmel Benedek Marcell hármas vállalkozásának harmadik, s legszé­lesebb területéről ír. A vers és a dráma után, a regény kialakulásá­nak, fejlődésének és jövőjének kér­dései között bolyongunk vele. Mi­csoda bolyongás! A legérdemlege­sebbek közül való: megközelítés és birtokbavétel. Az olvasó egyre közelebb érzi magához a regény­­irodalomnak azt a világát, amely célul tűzte ki az olvasók megköze­lítését. Ez az egymásrautaltság, ennek keresése végigkíséri a regény fejlő­dését, kezdve a legrégibb, s legegy­szerűbb kalandregényektől. „Az ember — írja bevezetőül Benedek Marcell — akkor is, éppen mint ma, saját életének kiszélesítését, kiszíne­zését kereste az irodalomban. Vagy el akart feledkezni mindennapi gond­jairól, vagy éppen ellenkezőleg, meg­találni, ráismerni önmagára az el­beszélés hősében.” Annyira az utóbbit — az önma­­gunkra­ találás irodalmát — tartja igazinak, hogy mindannak, ami szán­dékában — a gondolatelterelés cél­zatosságával —, ettől eltér, Benedek professzor helyet sem biztosít a regények között. Mert mi is a regény? „Hosszabb terjedelmű elbeszélés — válaszolja —, amely külső vagy belső történések előadása útján ad képet a világról, emberről és tár­sadalomról.” De nem ez-e­ az irodalom? A három kis könyv, amelyet há­rom héten keresztül, külön-külön ismertettünk, ezúttal egyetlen kö­tetbe összegyűjtve jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál.. Eddig — megírásuk óta — külön életet éltek. „A három kis könyv — írja elősza­vában a szerző — három patakocs­ka volt, amely most folyóvá egye­sül.” A három patakocska, a vers, a dráma és a regény. A folyó, az irodalom. A kötet pedig, amelyben a három remek — eddig önálló —, tanulmány most együtt megjelent, Benedek Marcell egyik legnagyobb, s alighanem legteljesebb vállalko­zása: az Irodalmi Hármaskönyv. Miért nagy, és miért teljes ez a vállalkozás? Válaszunk csak részben lehet az, hogy a vers, a dráma és a regény története csakúgy, mint esztétikája, amelyet egybefog Benedek Marcell, egészében végtelenül nagy. A vers­ről szóló kis könyvét az ősember művészetével indítja, és Paul Elu­ard antifasiszta költészetével zárja. S rendelkezésre nem áll több, mint 118 oldal, hogy tömören fejtse ki gondolatait. Még végiggondolni is körülményes, hogy mennyi minden­nek, és mindenkinek kell sorát ej­tenie közben. Hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot közöl, amelyet tud, s tudnunk érdemes. Tömören be­szél, noha a történeti adalékokat az esztétikai megállapításokhoz kapcsolja, és megfordítva. Esztéti­kai fejtegetéseit tényekre alapozza. Sokoldalú, de nem bőbeszédű. Vá­logat, nem minden célzatosság nél­kül. A lényeget keresi. Megtalálja, és kiemeli. Ezzel máris válaszunk másik fe­léhez értünk, amely az Irodalmi Hármaskönyv nagyságának és tel­jességének megítélésében közelebbi felvilágosítással szolgál. Benedek Marcell azért tud úrrá lenni hatal­mas témája — az irodalom — felett, mert ismerve annak minden részle­tét, felismerte leglényegesebb voná­sát. .De ne beszéljünk ennyire el­vontan! Benedek professzor nem híve az elvontságnak. Nem ismer tréfát, ha az irodalomban mester­ségesen túlfeszített elvontsággal — a világtól, embertől és társadalom­tól függetlenedett öncélúsággal —, találkozik. Olyankor kegyetlen. Az élő irodalom híve. Ez mindennél lényegesebb. Az öncélú irodalomról tudja, hogy benne nemcsak a világ, ember és társadalom halott, hanem az irodalom is. önmagát öli meg az az alkotás, amely nem tud — nem akar — őszintén együtt élni az olvasók tö­megével. Szerepel az Irodalmi Hármas­könyv oldalain számos olyan meg­állapítás, amelyet igazolásunkra idézhetnénk. De nem ez a lényeg. Nemcsak néhány mondat, hanem az egész kötet szelleme is idézhető. A kötet maga úgy született, hogy fel­adata minél erőteljesebb kapcso­latot teremteni az irodalom és az olvasóközönség között. Kell ennél világosabb — meggyőzőbb — érve­lés ahhoz, hogy Benedek Marcell mennyire hisz a világot, embert és társadalmat szolgáló irodalomban? Legfőképpen ez igazolja, amit vele együtt vallunk: az irodalom életre, nem pedig öncélúságra; megértésre, nem pedig az értelem kiküsöbölé­­sére hivatott: az irodalom önmagá­ban semmi, csak az egyszerű olvasók minél szélesebb táborával együtt él­ve, lélegezve, számít irodalomnak. Ez kemény beszéd. S választóvíz is egy­ben. Ki mit tart irodalomnak? Hi­szen a következő lépés a művek megítélésében, a hatás általános fon­tosságának felismerésén túl: a hatás irányának értékelése. A haladó iro­dalom: az igazi irodalom. Az olyan művek viszont, amelyek visszafelé akarnak vinni az úton, az olvasókkal nem természetes — nem egészséges — kapcsolatra törekszenek; hatásuk alantas, és pusztán irodalmi értékük is kétes. A káros irodalom: nem irodalom. Nincs abban semmi meglepő, ha valaki, mint Benedek Marcell is, noha nem marxista, de az emberi haladás történelmi szükségszerűsé­gének felismerésével és tiszteletével, eljut a haladó irodalom mindenek fölé helyezéséhez. Mondhatjuk ezt érzék dolgának. De még inkább: a tudós lelkiismeretességének. Aki is­meri és tiszteli az életet, az nem hi­het hazugságoknak — leplezett ámí­tásoknak — az irodalomban sem. Sem ma, sem máskor. Ezt az állás­pontot az emberiség történelme — fejlődése — mindig igazolja. Soha­sem kell szégyenkeznie érte. „Esz­tendők múltak el a könyvek írása közt, de együttes kiadásuk semmi lényeges változtatásra nem kény­szerít — olvassuk az Irodalmi Hár­maskönyv előszavában. — Múlékony áramlatok szolgálatába sohasem ál­lítottam tollamat, s ezzel a könyvvel éppen úgy a tiszta emberiesség szel­lemét kívánom szolgálni, mint hosz­­szú életem minden egyéb munkájá­val.” A haladás: nem múlékony áramlat. Nem csorbul az idő múlá­sával. Ellenkezőleg: érlelődik. Bene­dek Marcell teljes igazsága — ha­ladó örökségünk — napjainkban tel­jesedik be. Beteljesedhet, mert a szocialista társadalom minden eddiginél hala­dóbb irodalom megteremtéséhez nyújt lehetőséget. Magasabb fokra lépünk. Ez törvény, szükségszerűség. Az irodalmi felemelkedés — a szo­cialista irodalom — korában élünk. Nálunk — ma — a szocialista rea­lista irodalom: a haladó. Aki ettől eltér, az visszafelé megy az úton. Ez a fejlődés következménye. Aki meg­tagadja, s támadja, megtagad min­den értéket, amelyet az emberiség, történelme során, mindig legtöbbre becsült az irodalomban. Simon Gy. Ferenc Benedek Marcell: író, esztétikus, műfordító, egyetemi tanár, az iro­dalomtudományok doktora. Tavaly ünnepeltük nyolcvanadik szüle­tésnapját. Ismertek esztétikai munkái (Az olvasás művészete), iro­dalomtörténeti művei (A modern magyar irodalom, A modern világ­­irodalom, Shakespeare stb.). Haladó szellemű Irodalmi Lexikonét 1927-ben adta ki. Szerkesztője a napjainkban kiadott Irodalmi Lexikon­nak is. Válogatott elbeszélései 1957-ben jelentek meg, Először életem­ben címmel. ZENÉS BALLAGÁS Komoly zenei élményt és mara­dandó művészi emléket nyújtó ballagási koncertet rendezett a BM Központi Klubjának színház­­termében a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium. A hangverseny meg­hívója arról is tájékoztatta a ven­dégeket, hogy a rendezvény be­vételéből szeretnék majd fedezni az iskolai KISZ-szervezet nyári tá­borozásának költségeit. A műsorban közreműködött Mol­­dován Stefánia, liszt-díjas és Mé­száros Sán­dor, a Magyar Állami Operaház magánénekese, Antal Imre zongoraművész — aki egy­ben konferálta is az előadást, s szellemes történetekkel hozta kö­zelebb a fiatal hallgatósághoz a művek szerzőit —, Fellegi József hegedűművész és a BM szimfoni­kus zenekara, Vavrinecz Béla ve­zényletével. A hangverseny a ballagási útiba­­tyú mellé kötötte csokornak — soha el nem hervadó emlékként — Berlioz, Mendelssohn, Gershhwin és Stravinski muzsikáját... A COMÉDIE FRANCAISE PEDAGÓGIÁJA Lengyelországi turnéja után és bulgáriai meghívása előtt három napig a Nemzeti Szín­házban vendégszerepelt „Mo­­liére háza”, a Comédie Bran­­gaise, amely évszázadok óta híven őrzi a francia színpad­kultúra hagyományait és kin­cseit. A társulat egyik vezetője, a nagy hírű művész, Jean Mar­chat — amikor meghallotta, hogy a magyar fiatalok lapja érdeklődik — így kiáltott fel: — Az ifjúságot mi nagyon szeretjük! A fiatalok a mi leg­kedvesebb közönségünk... Mi a modern korban is hagyo­mányőrzők vagyunk, bár elő­adásainkat időnként „felfris­sítjük”: új díszletekkel, új kosztümökkel. De alapvető művészi felfogásunk mindvé­gig megmarad!... Néha ját­szunk modernebb darabokat is, de erre más színházból szer­ződtetünk rendezőt... A mi célunk az, hogy hűséggel és alázattal szolgáljuk a legna­gyobb francia szerzők, s első­sorban Moliére szellemi ha­gyatékát. Megvetem, három­szor is kihangsúlyozom, meg­vetem azokat, akik csak az új­donság ingeréért keresik a modernkedés lehetőségeit, s közben a poros feledés enyé­szetére ítélik azokat a kincse­ket, amelyeket védeni és ápol­ni minden kor kötelessége! A színház egyik fiatal mű­vésze a tehetséges Michel Bernardy. Saját bevallása szerint: min­dig is dédelgetett álma volt a Comédie Française színpada, mert ide vonzotta szeretete az irodalom, s tisztelete a klasz­­szikus szövegek iránt. De a véletlen is segítette, hogy vá­gya valóra válhasson! 1960 novemberében a színház, a la­pok hasábjain keresett fősze­replőt Racine: Britanniens cí­mű művéhez... A számtalan jelentkező közül reá esett a vá­lasztás! Michel Bernardy érdekes adalékokat mondott a színház és az ifjúság kapcsolatáról: — Klasszikusokat játszunk, amelyek a francia középisko­lák irodalmi oktatásának anyagát képezik, s ezért bérle­teket adunk ki a diákoknak... Minden csütörtökön és havon­ta egy szombaton a fiatal né­zők előtt játszunk. S havonta változtatjuk műsorunkat... Miután előadásunk pergő rit­musú, lehetővé válik, hogy egy-egy színházi est keretén belül két művet is bemutas­sunk ... így tehát egy éven belül a fiatalok minimum hét, de inkább maximum tizennégy klasszikus alkotással ismer­kedhetnek meg!... Az ifjúság érdekében határozta el azt is a színház vezetősége, hogy három év leforgása alatt nem tűzi kétszer műsorára ugyan­azt a darabot, s így a fiatalok az érettségiig mindig új és új előadást láthatnak... A tradí­ciók megőrzése így ötvöződik össze az ifjúság nevelésével, amelyet elsőrendű célnak te­kintünk! Moliére és más klasz­­szikus szerzők darabjait Pá­rizs számos színházában játsz­­szák. De ne vegyék szerényte­lenségnek, ha azt mondom: a Comédie Frangaise veszi leg­komolyabban a felnövekvő if­júságot! Somos Agnes Jelenet „A nők iskolája” előadásából. Előtérben Jean Marchat MUSICAL Gyakran témája ma komoly beszélgetéseknek is az ope­rett és a musical. A komoly beszélgetés két résztvevője ezúttal Zentay Anna és Hadics László, aki ugyancsak illetékes ebben a témában. Zentay Anna egyenesen a dolgok közepébe vágott: — Karinthy mondta, hogy a humorban nem ismer tréfát. Nos, ezt mondom én is, s azt vallom, hogy egyforma drámai hittel kell közeledni mindkét műfajhoz... Az „operett” szó hallatán ma is sokan a régi, szirupos, giccses ömlengésekre asszociálnak, pedig ezeket mi tűzzel-vassal irtani akarjuk szín­padunkról, s ezért a modern kor igényeihez igazodva alakítjuk át a régi nagyoperetteket is ... Hadics László folytatta a gondolatot: — Minden kornak megvan a maga művészi elképzelése, s a színpadnak találkoznia kell a kor emberének ízlésével. Mi elég nehéz helyzetben vagyunk, mert egyszerre két követel­ménynek kell eleget tennünk: újjá­formálni a szirupon nevel­kedett közönséget és teljesíteni a ma nézőinek, a fiataloknak igényeit! Az operettszínpad is a lüktető élet korszerűségét kö­veti, s a musical a komplex színészek műfaja. Itt játszani, énekelni, táncolni egyaránt kell! Zentay Anna első pillanatra meghökkentő hasonlattal állt elő: — A musical csaknem olyan iramban fejlődik, mint az űrhajózás! Azonnal nem tűnik majd nevetségesnek ez, ha el­mondom: a Csókolj meg, Katám! három évvel ezelőtt a szín­ház első musical-kísérlete volt, s annyira kitaposatlan úton in­dult el, hogy még koreográfusunk sem volt hozzá! Ezért kellett meghívni Thompsont... Három év látszólag rövid idő, de elég hosszú ahhoz, hogy a színház tapasztalatokkal gazdagodjék. Ezeket most felhasználhattuk, amikor felújítottuk a Csókolj meg, Katám! musicalt... amelynek új főszereplői most mi vagyunk! Hadics László elgondolkozva tette hozzá: — A mai közönség már nem csupán zenei és vizuális él­ményekért jön be a színházba, hanem komoly irodalmi-művé­szi igényei is vannak ... Vége a primadonna-bonviván-szubrett­­táncos-komikus-rezonőr ötösének! A mai fiatal kineveti a térdre boruló szerelmest, s természetességet követel. Igaza van!" S. A. Húszéves az úttörők mozgal­ma. Az évfordulót különböző úttörőházak nagyszabású kul­turális versenyével ünnepli meg az Ifjúsági Rádió. A múlt vasárnap sugárzott budapesti „e­lődönt­ő”-n kívül — előre — meghallgattuk az EGÉSZ ÉV­BEN SZÜLETÉSNAP ... (ez a versenyjáték címe) további há­rom, s a következő vasárnap délelő­t tök­ön hallható adásait is. Nem, nem áruljuk el, mely úttörő­ csoportok lettek győzte­sek a riportokat, k­isjelenete­­ket, s nem utolsósorban zene­számokat „bedobó” játékban. Ám azt igen, hogy — ha vol­tak is önismétlések, „üresjá­ratok” — érdekes műsoroknak lehettünk fültanúi. A fiúk és lányok megszólaltatták — töb­bek között — az úttörő mozga­lom úttörőit is és olyan tegna­pi pirosnyakkend­ősöket, akik ma már híres emberek. Vajek Róbert riporteri és narrátori működéséről csak annyit, hogy mindig ott volt, ahol lennie kellett és mégsem nyomult so­ha előtérbe. Jó munkát vég­zett. Felkai Ferenc vidám játéká­ban, az ISIS TEHENEI-ben a mainak tűnő „bemondások”, a modern hangvétel azt a célt szolgálják, hogy így közelebb kerüljünk régmúlt idők tör­ténelmi alakjaihoz, az egyipto­mi Cleopatrához és a nagy Ju­lius Caesarhoz. Illetve, nem is olyan biztos, hogy ez volt a je­les színpadi író célja és hogy volt-e különösebb célja Caesar és Cleopatra történetének új­szerű fölidézésével? ... A já­ték mindenesetre mulatságos volt és alkalommal szolgált Vass Évának egy, a legendák hősnőjénél is fondorlatosabb Cleopatrára és Ajtay Andor­nak egy joviáns, öreguras Cae­sar megformálására. (Egy tisz­tes, őszes halánték — Cleopat­­rának is ajándék.) „Isis tehe­nei” nem tejeltek éppen csu­rig művészetet, de azért tejről van szó. Tejről — nem limo­nádéról ... SAS ÁKOS FELETTÜNK AZ ÉG — fran­cia flim. Nem krimi, vagy ha­gyományos értelemben vett ka­landfilm. A kritikus mégis tisztességtelen eljárásnak érez­­né, ha a különleges izgalmak sorozatát produkáló alkotás tartalmát illetőert túlzott részle­tekbe bocsátkoznék. A film ké­szítőinek láthatóan az a szán­dékuk, hogy a váratlan fordu­latok okait ne csak az ese­mények középpontjában álló repülőgép anyahajó legénysége, hanem a nézők előtt is sokáig titokban tartsa. Csak a máso­dik részben derül fény arra, hogy miért volt szükség álta­lános riadókészültségre, s még a vetítés végére is marad né­hány megválaszolatlan kérdés. De ez már nemcsak az izga­lomadagolás módszereiből fa­kad, hanem a rendező, Yves Ciampi tudatos lélektani esz­köze is. Ami a repülőgépanyahajón váratlanul elrendelt riadóké­­szültségi állapot külső meg­jelenési formáit illeti, ez min­­den bizonnyal olyan élmény­ben részesíti a fiatal nézőket, amilyenben ritkán van részük. A felszálló, vagy landoló su­gárhajtású gépek káprázatos szín- és kame­rate­chn­kával fényképezett jelenetsora, a fel­derítés, a rádiólokáció, a su­gárvédelem, a rakétatechnika, és az atomóvóhely mechaniz­musainak bemutatása kétség­kívül izgalmas. De a film egy másik, belső feszültséget is igyekszik teremteni, a hajón szolgálatot teljesítő legénység lelkiállapotának ábrázól­ás­á­val. Ismer­etlen jelenség a világűr­ben, a háború mi­nden pillanat­­ban kitörhet — csak ennyit tudnak. És a szörnyű követ­kezményekre gondolnak. A gallok attól féltek, hogy a felükre szakad az ég. Az atom­korszak gondolkodó emberének meg kell akadályoznia hogy ez a látomás bárhol valósággá váljék — mondja a film. Nem nehéz sikert jósolni Ciampi alkot­sának, amely, ha nem is a mélyebb emberi pszichológia eszközeivel har, de a maga válaszol a műfaj, a fantasztikus kalandom kere­­tei között, szélesvásznú, szí­nes tablóival is korunk nagy kérdéseihez szól hozzá. KOLTAI TAMÁS A század egyik legkiválóbb tollforgatója volt, s embernek is nagyszerű: Egon Erwin Kisch. Miként, például, a mi Bálint Györgyünk a publicisz­tikát, úgy nemesítette iroda­lommá Kisch az újságírá­snak egy másik, leginkább hírlap­írói műfaját, a riportot. Orszá­gokat és világrészeket fedezett fel, mindenütt a társadalmi igazságot tapintotta ki és áb­rázolta. S mivel századunkban a társadalmi igazság egyszers­mind a marxizmus igazsága, természetes, hogy Egon Erwin Kisch, a század legkitűnőbb hírlapírója — a leghaladóbb vi­lágnézetet valló és megjelenítő újságíró is volt. Mindebből akár csak keve­set visszatükrözni a képer­nyőn: szép és nemes feladat. Ha nehéz is. A magyar tele­víziónak, nyilván nincsenek eszközei ahhoz, hogy például a Mexikót, Amerikát, Ausztrá­liát felfedező és bemutató Ki­scht hozza elénk. Más utat kellett választania. Ám az az ösvény, amelyet A SZÁGULDÓ RIPORTER ELINDUL . . . című műsor írója, Száraz György választott, egyáltalán nem az Igazi Kisch-hez vezette el a né­zőt. Inkább zsákutca volt. Mit mutatott Kischből ez a tv­­film? A prágai Breiska-vendég­­lőben unatkozó, kisstílű ripor­ter tanoncot. (Külön, megbo­csáthatatlan blaszfémia, ahogy ezekben a jelenetekben a Svejk íróját ábrázolták.) Kischt, az örömlányok kedven­cét. Kischt, aki olyan tehet­ségtelen, hogy a helyszínen lá­tottak alapján is képtelen meg­írni egy riportot. Kischt, aki ehelyett­­ hazugságot ir, s a saját hazugságának hálójában válik forradalmárrá. (!) Kischt, aki „leleplezi” a Monarchia legnagyobb kémkedési ügyét. (S milyen „agyafúrtan”: t.i. egyszerűen elmondják neki! De azt már nem mond­ja el a tv- játék, hogy tulajdonképpen miért is kémkedett Redl.) Kisch, aki egyébként nem tud nyugodtan utazni a magyar vonatokon a neve miatt. Egyébként ez az anekdotiszti­­kus jelenetsor sikerült a leg­jobban­­, de ez éppenséggel nem dicséri ezt a tv-filmet. Gaál Albert rendező külön­ben mindent megtett, hogy a rendelkezésére álló gyenge és vakvágányra siklott anyagból „kihozza” mindazt, ami szóra­koztató. Jó segítségére volt eb­ben Rátonyi Róbert, aki érde­kes, eredeti megfogalmazásban igyekezett életet lehelni Kisdi figurájába, s még jónéhány kiváló szereplő, kü­önösképpen Bárdy György, Ungvári László, Egri István és Gobbi Hilda. BAR­AB­ÁS TAM­ÁS Az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda felvételt hirdet a 7 hónapos idegenvezetői tanfolyamára! A tanfolyam 1966. szeptember 1-én kezdődik, heti 3 alka­lommal való elfoglaltságot jelent. Az előadásokat este, munkaidő után tartjuk. TANDÍJ: 450,— Ft. JELENTKEZÉSI FELTÉTELEK: Érettségi­ és 2 idegen nyelv társalgási fokon való ismerete (német, angol, orosz, francia, olasz, spanyol, csehszlovák, lengyel, bulgár, szerb-horvát). Korhatár: 18—40 év között. 1966. június 1-ig személyesen az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda személyzeti előadójánál. Bp., V., Szabadság tér 16. II. e. 7. o., reggel 9—16 óra között, a következő iratok benyújásával: 1. Részletes önéletrajz 2. Munkaadói igazolás arról, hogy a jelentkező részére egy hónap szabadságot biztosítanak. 3. Orvosi bizonyítvány az egészségi állapotáról. 4. KISZ-szervezet javaslata.

Next