Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-08 / 1. szám

F írta: BERKESZ ANDRÁS Berci bácsi megérintette a vállárnál Ránéztem. A fe­jével intett, hogy­­menjek Ficzeréért. ★ Eddig egyszerűen csak csodáltam az öreget, de ami­kor az izgalomtól lecsillapodtan a pincéjében ültünk, és körülnéztünk, csodálatom nagyra nőtt. Uramisten, mi minden volt ott felhalmozva. Lisztből, burgonyából, zsír­ból, lesütött húsból, kolbászból, füstölt és sózott szalon­nából. Egy kisebbfajta vár védőinek is elég lett volna he­tekig az a sok minden, nem pedig három-négy ember­nek. Még mastracok is voltak. Berci bácsi törte meg a kényszerű csendet. Azt mond­ta, hogy a kocka el van vetve. Ha már lúd, hát legyen kövér. Hol van Borbás Pali, és hogyan lehetne megmen­teni? Ficzere elmélyülten szívta a cigarettáját, én úgy lát­tam, hogy valamiért nagyon szomorú. Nem is volt vala­mi szívderítő, amit Borbásról elmondott. A Trieszti No 61— ) A MAGYAR IFJÚSÁG VILÁGIRODALMI MELLÉKLETE A SZOVJET IRODALOM NÉHÁNY ÚJ TERMÉSÉT MUTATJA BE OLVASÓINKNAK! ' V * r­ '. ■' I ■' . nevű volt étteremben indulásra készen 411 Palick bün­tetőzászlóalja. Hamarosan Németországba szállítják őket, valamelyik koncentrációs táborba. Figyelmesen hallgattam. Ekkor hallottam először a németországi és lengyel­országi haláltáborokról. Nem hittem el, hogy milliókat elégethetnek kazánokban. Nagyon valószínűtlenül hang­zott. És ha ez igaz, eddig miért nem tudtam róla? Hiszen a gyárban is voltak németgyűlölő emberek. Azt sem értettem, hogy Ficzere és Berci bácsi honnan tud ezekről a szörnyűségekről. Borzongás futott át raj­tam. Tehát a háború nemcsak ágyúzás, lövöldözés, bom­bázás, hanem több annál. Igaza van Ficzerének, hogy megszökött. És Borbást is meg kell szöktetni. A város felett elszabadult a pokol. Bomba bomba hátán robbant. A ház megremegett a fejünk fölött, néha az volt az érzésem, hogy a következő bomba az udvarra csapódik. Ficzere észrevette a félelmemet, és azzal vigasztalt, hogy a bombák valahol a távolban robbannak, legalább öt-hat kilométerre tőlünk. De engem ezzel nem lehetett megvigasztalni, vaco­gott a fogam félelmemben. Ficzere mellém ült, átölelte a vállamat, és azt mond­ta, nem csodálja, hogy fázom, hideg van a pincében. Aztán csend lett megint, óráknak tűnő hosszú csend. Lehunyt szemmel szunyókáltam. Ficzere cigarettázott, és Berci bácsi hanyatt feküdt az egyik matracon, a mennyezetet fürkészte. Egyszer csak megszólalt. Azt mondta, hogy Borbás művész urat meg kell menteni. Elhatároztuk, hogy sürgősen végrehajtjuk a tervün­ket, csak éppen azt nem tudtuk, hogyan kezdjünk hozzá. ★ Ezen tűnődtem másnap, a gyárban, délután a tré­ningen is. Este fáradtan bandukoltam haza. A kápolná­nál Margit várt. Nagyon zaklatottan, idegesen viselke­dett, megfogta a kezemet és magával húzott a fal mellé. Izgatottan elmondta, hogy a detektívek várnak rám, nem tudja mit akarnak, de érzi a veszélyt, ne menjek haza, rejtőzzem el valahol. Annyit megtudott, hogy már a gyárban is kerestek, s Berci bácsit is vallatták. Megijedtem. Hova menjek? Rokonokhoz semmieset­re sem, mert ott is keresni fognak. Hirtelen eszembe ju­tott anyám. Búcsú nélkül nem mehetek el, szegénykém meghalna bánatában. Nyugalmat erőszakoltam magamra, Margit előtt nem mutattam a félelmemet. Csinált nyu-62 ■ 1 JULIJA DRUNYINA NIKOLAJ DAMDINOV • • Öreg csikós Vigasztald a vén csikóst, így vigasztald árva fejét: lesz ló, míg a világ áll, míg füvekkel zsendül a rét! Lesz tavaszi puszta is, lópatak-döngette mező, szilaj csikót torpantó pányva, röptében sziszegő. Mondd, hogy lovas is kerül, lesz csikós is, míg a világ, lesz, ki menje nyergiben majd a pusztának nekivág, lesz virággal befonott zászlós röptű kancasörény, nyeregben ékeskedő vad merészség, férfierény. Vigasztald a vén csikóst, így vigasztald árva fejét, lesz ló, míg a világ áll, míg füvekkel zsendül a réti Vigasztald a vén csikóst, csak vigyázz, ne hazudj neki! Maga­ nyelvén szólj hozzá, ahogyan meg is értheti, vigasztald a vén csikóst, mit tegyünk — más lett a világ, már a lóról leszállnak jóvérű csikós­ unokák. Cifra kantár, jó nyereg nem csábítja már ezeket, más lovakat törnek be, száz lóerejű gépeket, j égbe vágtató csikón terelgetnek csillagokat, holnap a hold is talán hosszú árkányukra akad, még a lángsörényű nap, az is kezükhöz szelídül... Vigasztald a vén csikóst, hátha egyszer kedvre derül! ÍS£biuÉBÍaHNEl Berci bácsinak magyaráztak valamit. Az öreg is mintha italos lett volna. Anyám nagyon megijedt — amikor megismerte a detektíveket, megragadta a kar­ómat és vonszolt volna kifele, de már elkésett. A vastagnyakú megismert, és olyan üdvrivalgással fogadott, mintha régi, évek óta nem látott barátja je­lent volna meg. Felugrott, magához­­ölelt, veregette a vállamat, pálinkát töltött az egyik üres pohárba, és hiá­ba szabadkoztam, innom kellett. Anyámra vigyorogtam, s legszívesebben odakiáltot­tam volna neki: látod, nem kell mindjárt begyulladni. Felhajtottam az erős pálinkát és tovább vigyorogtam. A vastagnyakú dicsért. Olyan szépen, hogy majdnem sírva fakadtam. íme, megjött a komája, a nagyszerű kis levente, a jó kis hazafi. Egészen otthonosan kezdtem érezni magam. Aztán kaptam még egy pohár pálinkát és egy akkora pofont, hogy eszemben feldöntöttem a próbababát. Bitang erős ütése volt a vastagnyakúnak. A szemem előtt csillagok ugráltak, szájam sarka felrepedt. A vér­­cseppek az orromból az államra peregtek. Úgy éreztem magam, mint amikor első alkalommal kiütöttek a Bu­­dapest-bajnokságon. Hányinger kínzott, szédelegtem. A vastagnyakú lehajolt hozzám, megragadta a ka­bátomat, felrántott az ócska szőnyegről, az arcomba bá­mult. Micsoda gyűlöletes szeme volt! Aztán komótosan pofozni kezdett. Anyám sikoltását hallottam nagyon távolról. Szeme­met elöntötték a könnyek, a fájdalomtól nyöszörögtem. Anyám meg visított, káromkodott, de nem sokáig, mert a nyiszlett, szőke detektív lefogta, és ki vonszolta az aj­tón. A fájdalom helyébe féktelen gyűlölet ült, számat konokul összezártam, tenyeremmel az arcomat védtem. Berci bácsi felháborodottan tiltakozott. Kérem, ez mégiscsak hallatlan, ez megengedhetetlen ... A vastagnyakú alaposan megvert. Rongyosoméként hevertem, a próbababa mellett, a földön. A vastagnyakú úgy gondolhatta, hogy már tökélete­sen szétverte az ellenállásomat, mert elkezdte szórni rám a keresztkérdéseket. Hogyan is volt azzal a vörös­hajú nővel? Ha én találkoztam vele a gyakorlótéren, miért nem látták őt mások is? Berci bácsi jóslata végzetszerűen bekövetkezett. El­határoztam, hogy kitartok előző vallomásom mellett. (Folytatjuk) 64 galommal cigarettára gyújtottam, aztán megkérdeztem, hogy hol vannak a detektívek? — Énekelnek — mondta Margit — felöntöttek a ga­ratra, és Berci bácsival együtt vidáman dalolnak. Ma­gyar nótákat. Berci bácsi szólót énekelt. Egy cica, két cica, száz cica, haj... Egész jó hangja van az öregnek. Magamban mosolyogtam. Berci bácsi Ficzerének szó­lózik. Abban állapodtunk meg ugyanis, ha valamelyi­künk ezt a Dankó-nótát énekli, Ficzere nem jöhet elő a rejtekéből, mert baj van. És ma sem tudom megma­gyarázni, hogyan történt, de hirtelen nyugodt lettem. Elhatároztam, hogy hazamegyek. Haza kell mennem, még akkor is, ha bajom történik. Margit könyörgött, sírt, ne menjek, hallgassak rá, ő majd beszél anyámmal, szeret, ha valami bajom törté­nik, nem éli túl, spirituszt iszik, vagy valami mást. Nyugtattam, vigasztaltam őt, olyan jó érzés volt tud­nom, hogy szeret, félt, aggódik értem. A fűszeres előtt anyámmal találkoztam. Amit akkor én kaptam tőle, az nem volt mindennapi. Strici vagyok. Nem is akármilyen. Mit csináltam már megint, miféle vöröshajú nővel vacakoltam, de majd ad nekem vörös­hajú asszonyt, meg asszonyt általában. A tojáshéj még a fenekemen van, és én már asszonyokkal kezdek ki? Er­re nevelt engem? Margit szeme kerekre tágult a meglepetéstől. Fogal­ma sem volt, hogy milyen vöröshajú asszonyról van szó, s hogy anyám tovább szidott, kétségbeesése egyre foko­­■zódott. Magyarázhattam, hogy marhaság, azt a nőügyet a hekusok találták ki. Csak nem hisznek nekik? Margit, úgy látszik, azoknak hitt, mert sírva elro­hant. Anyám utánanézett, aztán most ő miatta kaptam az áldást. Mit kopsatok Margit után? Idősebb nálam. Elhatároztam, hogy haza­megyek. Haza kell mennem, hagyjon békén. De ő azt akarta, hogy hazamenjek. Nem értette, hogy miért akarok bemenni Berci bácsihoz, őszintén szólva, én sem értettem, teljesen indokolatlan volt, hiszen tudtam, hogy ott vannak a detektívek. Mégis mentem, mintha mágnesként húzott volna a veszély. Mintha próbára akartam volna tenni az erőmet és a bátorságomat. Olykor az ember a logikának ellent­mondóan cselekszik, és cselekvését képtelen­ megmagya­rázni. Anyám a sarkamban járt, nem mozdult mellőlem. A műhelybe is utánam jött.★ A vastagnyakú­­ társa — egy szőkehajú, sovány fiatalember — a szabászasztalnál ült, előttük pálinkás­poharak és egy üveg. Arcuk az alkoholtól kivörösödött. 63 y|| IS M. SURGIN Ne adja az ég, hogy esőben kell­jen utaznod motorkerékpáron. Bár­hogyan forgolódsz is a nyeregben, bárhogyan becsavarod is magad a köpenybe, a víz csak befolyik a nya­kadon, s nedves mosogatóronggyá változtat mindent. Hányszor megtör­tént velem is, hogy bőrig áztam, s vén bolondnak, ősz hajú szerencsét­len flótásnak neveztem magamat, meg hasonlóknak, ahogyan a házi­asszonyom szokott. De ahogy elmúlt a vész, újra motorra pattantam, s száguldoztam tovább. Mit hozhatok fel mentségemre? Ha csak azt nem, hogy a mások szá­mára oly gyűlöletes motorkerék­párnak köszönhetem, hogy eljutot­tam egy alkalommal Borogyino me­zejére. Szilajul hullámzott a zöld gabona a mi híres mezőnkön. Ostro­molták a szőke kalászok a rettene­tes Sevargyin-sáncot. Rohamozták és sehogyan sem tudtak felkapasz­kodni rá. Csak a vakmerő selymes nyírfának sikerült ez. Győzelmesen lengette zöldellő zászlaját a sánc fö­lött. Sokan vannak, akik nem látták ezt a nyírfát. Én láttam, — s nem tudom, önök hogyan vélekednek ró­la — de én örülök ennek. ... Egy alkalommal szokásos uta­mon haladtam szülőfalumból, Licsa­­gyejevből jövet, amely délen a Gor­kij területen fekszik. Röpített a hű­séges IZS a gombáktól illatozó vla­­gyimiri erdőkön keresztül. Tovatűn­tek mellettem a füves tisztások, a sörként habzó, sötét patakok, az illatozó szénaboglyák és a bedöglött teherautók az út szélén, amelyek alól kilátszottak a vezetők lábai. Egy helyen, ahogyan most visszaem­­lékszem rá, megijesztettem egy fia­tal jávorszarvast, fakószürke volt, a fülei fényesek, valóságos erdei grácia. Estére elromlott az idő. Egy nagy falu szélén, amely elcsendesedett az eső alatt, le kellett állítanom a mo­tort. Mint tapasztalt ember, aki nemegyszer megoldotta már az éj­szakai szállás problémáját ismeret­len helységben, megálltam a kút kö­zelében. — Násztyenkához menjen —, ta­nácsolta jóindulatúan egy vízért jö­vő asszony. — Nála szálljon meg. — Hol lakik ez a Násztyenka? A kis bádogtetős ház kapuja füg­gőzárral volt bereteszelve, de nem kellett sokáig várnom. — Jövök, jövö­ök! — kiabálta már messziről egy gyors léptekkel köze­ledő öregasszony. — Minek ázol itt az esőben, fiam? Kinyílik ez kulcs nélkül, gyere csak be... Azt az átok motort meg told be az udvarra. — így, la — mondta elégedetten, aztán mosolyogva hozzátette: — Most meg teát kérsz, mi? Könnyű szívvel szedtem le ma­gamról az úti felszerelést, közben megállapítottam, kihez is tértem be éjszakai szállásra. Sok ilyen asszony van a mi falvainkban. Unatkoznak, s amellett kíváncsiak az idegenre, ezért szívesen adnak szállást az át­utazónak, örülve a csekély fizetség­nek, s a kellemes beszélgetésnek a szamovár mellett. Jóindulatukat ál­talában könnyű elnyerni egy cso­mag, jó minőségű teával. Az én há­ziasszonyom sem volt kivétel ebben a vonatkozásban. — Itt a méz, Pável Petrovics —, kínálta szívélyesen az öregasszony. (Az asztalon már pattogott a szamo­vár — egy öreg, nagyon rokonszen­ves masina.) — Ezen a tavaszon borzalmasan sok volt a méz nálunk, a méhek egyenesen vödörszám hord­— Valóban vödörszám, Násztya Filimonovna? — A városban ilyent semennyi pénzért nem találsz. Odakint közben csak úgy ömlött az eső. A kertben álló fehér nyírfák alatt végigcsattogott időnként mezí­telen talpain egy-egy sokat próbált öreg horgász, és sikongva rohantak ,a rétről a karcsú, gyors lábú lányok, testükhöz tapadt ruhájukban. A mi szobácskánk azonban száraz volt és kényelmes. Valószínű, ez oknál fog­va nekilendültem, ho­gy mesélek motoros hőstetteimről. De háziasz­­szonyom félbeszakított. — Nem helyes dolog ez, Pável Petrovics. Nem vagy már éppen fiatalember —­ mondta —, de ko­molyság nincs benned. Otthon bán­kódik az asszony meg a’ gyerekek, míg te az utakon a bajodat keresed. Mi lesz, ha összetöröd egyszer a fe­jedet ezen az ördög masináján? „Nesze neked! — háborogtam. — Úgy kellenek neki az én történeteim, mint kopasznak a fésű!” — Egy legény innen a faluból, még a tavaszon lefordult részeg fej­jel a motorról, és már harmadik hónapja nem tudja elhagyni a kór­házat. Úgy bizony. — Hagyjuk már ezt a motort, Násztya Filimonovna, — mondtam bosszankodva — mesélj inkább ma­gadról ... Régen élsz így egyedül? _ — Nem olyan régen. Az agronó­­mus lakott itt nálam a családjával. De a télen elutaztak. — És gyerekeid nincsenek? — ér­deklődtem. — Egy fiam van, fogadott. Moszk­vában él. Az öregasszony elővett egy albu­mot, én meg végiglapoztam. Az egyik réges-régi és rosszul exponált képen megláttam a háziasszonyom fiát, egy mezítlábas falusi gyereket, akinek a ruházatán — ez az első pillantásra a szemembe tűnt — két hatalmas gomb díszelgett: az­ egyik az inge nyakára volt varrva, a má­sik a nadrágját tartotta. A követ­kező képről, amely már újabb kele­tű volt és jobb minőségű, egy kócos legényke nézett rám, kezét bátorta­lanul a csípőjére téve. A legszembe­tűnőbbek, miért miért nem, megint csak a gombok voltak rajta. De most már vagy tizenöt darab sora­kozott egymás mellett fekete in­gén ... A harmadik lapon aztán — nem akartam hinni a szemeimnek — magabiztosan mosolygott egy ki­tüntetésekkel ékesített repülős tiszt. — Ezek szerint ezredes a fiad, anya?­st? csodálkoztam. Egész életén át tanult, így hát méltónak találták! — mosolygott elégedetten az öregasszony. — Azt mondtad, hogy fogadott fiad? — érdeklődtem tovább. — Úgy van, fogadott. Jövök haza az erdőből, emlékszem, gombáért voltam, hát ott nyöszörög a bokor­ban. — Ki? — Hát a Petyka, na! Széthúztam a gazt, hadonászik a csöpp karjai­val, és majd szétpukkad, úgy üvölt. — Talált gyermek, tehát? — Az, összeszedtem és hazaro­hantam vele, nem is emlékszem, hogyan. — Az öregasszony itt elne­vette magát. — Na, adott is nekem az anyám, érthető dolog, elkapta a copfjaimat. — De miért? — kérdeztem, egyre csodálkozva. — A bölcsességemért. Annyi eszem volt, hogy hazahozzam, de arra már nem gondoltam, mit fog­nak mondani rólam, fiatal lányról az emberek. — Na és mit mondtak? — Ne is kérdezd, Pável Petrovics. Sok keserűséget kellett elszenved­nem Petyka jóvoltából. Rettegést meg még annál is többet. — Rettegést? Mitől? — Mondom neked: ostoba voltam. Később attól kezdtem félni, hogy előáll majd az igazi anyja és elveszi tőlem a gyereket. Megesett, hogy mentem ki a földre dolgozni és ci­peltem magammal Petykát... A zápor elállt, valahol messze, az erdőn túl kedvesen dörmögött az ég alja. Mi pedig beszélgettünk a múlt­ról, minduntalan visszatérve ahhoz a naphoz, amikor abban az eldugott erdei faluban elterjedt a hír, hogy Násztya Kolotukina, az özvegy An­nának egyetlen lánya az erdőből egy elhagyott gyermeket hozott haza. — Nem, az emberekre én nem ha­ragszom — mondta mosolyogva Násztyenka. —, Fiatal koromban büszke voltam. Most már magam is látom: túlságosan büszke voltam. Valószínű, emiatt nem jutott aztán osztályrészül nekem a boldogság. Az emberek nem hibásak ebben. — Hogy-hogy nem hibásak — he­­veskedtem — ha egyszer, ahogyan mondod, csak özvegy meg elvált em­berek kérték meg a kezedet? — Igen, csak az özvegyek. Bizto­san én csak azokat érdemeltem. — Te?! — Én — hagyta helyben az öreg­asszony. Kiderült, hogy­ nem teljesen ok nélkül féltékenykedtek a későbbiek­ben férjeikre a falubeli asszonyok. Mert Nasztyenka nem mindig a fo­gadott fiára való tekintettel üldözte el háza tájékáról az öregedő kérő­ket. Tucatnyi sértő gúnynevet ra­gasztottak rá ezért a feldühödött asszonyok. Násztyenka még mindig szilaj tréfával válaszolt. Büszkén vi­selte magánosságát mindaddig, míg falubeli asszonytársai öregkora haj­nalán vissza nem adták neki kedves kislány nevét — Násztyenkát. A kisfiú pedig nőtt. S bár már gyermekkorában ismerte megmene­külése történetét, az élete valószínű semmiben sem különbözött a szom­széd­juk és kislányok életétől. A szeles téli reggeleken, anyja kendőjébe csavarva, új táskájával, amelyet az anyja vásárolt neki, új, meleg szőrcsizmában vonult a töb­biekkel az iskola hóval befújt veran­dájára, amelyre az öreg tanító rossz idő esetén égő lámpát akasztott. Később, már a moszkvai főiskola diákjaként visszaemlékezik erre, s megírja emlékeit versben az anyjá­nak. Nagy mester volt a versírás­ban — jelentette ki büszkén Nasz­tyenka. — Vers, csasztuska — neki mindegy volt. Én annak idején ed­zett gyerek voltam. Petykát is ilyen­nek neveltem. Egyszer volt csak be­teg, akkor, amikor eltervezte, hogy jelentkezik a főiskolára, se rendes ruhája, se pénze az útra nem volt neki. Éppen hazaértem a határból, mezétlábasan, piszkosan. „Miért ló­gatod az orrod, Petyka? Elvisszük a tehenet a vásárba, és lesz pénz.” Aztán elment Moszkvába. Mérnök lett volna belőle, ha el nem, vitték volna katonának. Ott se esett két­ségbe — pilótának jelentkezett. — Na és aztán? Aztán jött a kegyetlen háború. Nasztyenka előkeresett egy régi tin­tafoltos levelet, amelyből­ megtud­tam, hogy 1944 őszén Pjotr Kolotu­­kin vadászrepül­őt lelőtték légiharc­­ban Norvégia felett. Egy időben ért féldet ejtőernyőjén a német piló­­tával akinek a gépét homlok­táma­­dással ő maga semmisítette meg. Kéziharcban ledobta a németet­­a szikláról, aztán néhány napig a nor­vég parasztoknál rejtőzött, míg oda nem érték a szovjet csapatok. A hosszú, láthatóan több nekifutásra ké­szült levél a következő sorokkal vad°ts am­i egyébként abban az időben egyáltalán nem volt szokat­lan. „Arra kérlek még anyám, írd meg all-e még az a két nyírfa, én, ültettem az ablak alá. Majdnem olyan gyakran gondoki­ rajuk, mint terád — olyanok azok te’."3!- mintha nővérkéim ... P nyírfák? ... Mi lenne velük, ahnak még mind a mai napi« — ^ajt°U Nasztyenka, és fájdalma- MTOihpZf ] te: ~ Fiam azonban, a46? fo«t OV1CS’,Vedd mintha hih +S8 nem lenne'' • Nem egye­dül tért vissza a háborúból — fele­séggel. Nézek a tornácról, s látom hogy egy lány simul (hozzá, satnya’ jeges­ és összeszámít­o Sf arcára árnyék borult. Elhallgatott, simogatta kérges te tornai ??, abraszt' ^ fa fiz­tam, _ kitalálva, hová vezethet Jí a beszélgetés, és gondolatban nem ér­nva^Azf--et if2.6! aZ öregasszony­kezJtert -hirte en ismét ^szelni A *- *'*• maradt számomra hátra Pável petrovics? Nem én vagyok az első, és nem is én leszek az utol­­s°\fikl elveszti így a fiait. Belenyut-A, fiam azt mondja nekem: „Be akarok iratkozni anyám, az Ikademiára, Nagya meg az orvosi etemre. Mi a véleményed erről?” „Nem sokáig vendégeskedsz itt­hon, fiam­­, gondoltam.” De hango­san ezt mondtam: „Csak tanuljatok. Az jó dolog.“ — „De nem lesz rossz neked, anyám, továbbra is egyedül élni? Hiszen az egész háború alatt vártál, hogy hazajöjjek.” — „Min­denki várt valakit, én is vártam.” — „De mégiscsak nehéz lesz, nem?” Mondja, mondja, s közben le nem veszi rólam a szemét. A szemüveges felesége is szinte fal a tekintetével. Rá aztán én nagyon mérges lettem. „Óh, te senkiházi piszok, — gondol­tam. — Elraboltad az öreglánytól a fiát, most meg remegsz, mi?” Han­gosan azonban így szóltam: „Nem értem, Petyenka, mire akarsz kilyu­kadni? Ha megint a pénz miatt nyugtalankodsz, elviszem holnap a tehenet és eladom...” Így mond­tam, de meg is inogtam bele. — Az öregasszony szilajul felnevetett. — Odaugrottak hozzám ezekre a sza­vakra, s elkezdtek két oldalról szo­rongatni, ölelgetni... „Násztyenka! — kiabálták. — Drága, kedves Nász­­tyenkánk!” A fényképről reám néző Pjotr Ko­­lotukin arca békés, jóindulatú volt, de ezzel együtt határozottság, sőt mondhatni, merészség látszott rajta­­„Gondolhattok rólam, honfitársaim, amit akartok, én azonban a maga­méból nem engedek. És lehet, hogy még hallotok Pjotr Kolotukinról!” —■, mondta vidám, kicsit évődő te­kintete. — Megöregedett az én gyönyörű­ségem — szólt bánatosan Nasztyen­ka. — Megérkezik, fáradt, ősz haj­szálak fénylenek a halántékán, de hogy ne vegyem észre, megölel már a tornácon, szorongat és nevet olyan csendesen, hízelgőn. Nem beszél ró­la, de az én szívem érzi, nem köny­­nyű a szolgálata. Lehet, hogy mások számára öregesnek tűnik, de nekem — nem. Ha lármát hallok, a falu­ban, rögtön remegni kezd minde­nem: nem Petykáról, az én talált gyermekemről, az én boldogságom­ról kiabál-e a rádió? Ha mások tud­nak a föld körül szálldosni, ő sokkal inkább tudna!... — Az öregasszony váratlanul szipogni kezdett, s meg­­törölte szemét a kendője sarká­ba. Aztán ismét megszólalt, szóra­kozottan, kicsit érzéketlenül: — Egyet nem tudok megbocsátani magamnak, Pável Petrovics... — Mit Násztya Filimonovna? — kérdeztem csendesen. — Na, azt a ... hiszen, ami meg­történt, letagadni nem lehet, — az én szilaj dicsőségemet... De ami a fiamat illeti, hidd el nekem, öreg­asszonynak, én másodszor is — hi­szed? — másodszor is magamhoz vettem volna! Későre járt az idő, gondolni kel­lett a pihenésre is. Reggel elbú­csúztunk, s én száguldottam ismét a szürkés országúton, elgondolkozva a hallottakon és ámuldozva: mi min­dent nem hall az ember utazás köz­ben! Az öregasszony élettörténete nem ment ki a fejemből. Naplementekor megálltam úgy harminc kilométerre Borogyin dicső mezejétől egy magas domb közelében, amelyen Zaja Koszmogyemjanszkaja emlékműve áll. Előtte soha nem hervadnak el a mezei virágokból kötött koszorúk, a közeli falvak gyerekei hordják oda. A domb felett aranyos szélű fel­hők úsztak, fénylett az opálszínű égen az ezüst hold, s hallatszott a környező falvak úttörőcsapatainak kürtjelzése, amint csengő tiszta han­gon felelgettek egymásnak. Nekem akkor úgy tűnt, hogy Zaja narancs­­sárgás arca szívből fakadó kedves mosolyra nyílik a hőségben száradó mezők és a szeretett, drága nyírfák láttán. A fehér törzsű nyírfát gyermek­koromtól kezdve szinte hazánk jel­képének tartom. S Nasztyenka vajon, gondoltam akkor, nem rejt-e magában valamit, ami hasonlatossá teszi a nyírfához, nem őrzi-e az ön­feláldozó, igazán szeretni tudó orosz asszony legszebb vonásait? Vajon, az ő munkája és szeretete nem szerez-e hírt és dicsőséget földünknek ős­időktől fogva? (Kelemen Sándor fordítása) Nyírfa I. A. Popov festménye Az első repülő Tódultak a nyomában ricsajozva: — Kösd meg! Istránggal! Hurkot a gonoszra! Fel, fel! A négy korhadt lépcsőn! Utána! A dombtetőre! A templomgarádra! Lenn falvak, szétszórt játék­házak. Arrább idők­ törette, szélmarta harangláb. Az asszonyok sűrű keresztet hánytak ... A gonosz vállán mesebeli szárnyak rezegtek, szíjjal testéhez kötözve. Kóválygott, nagy denevér, lassú körbe, völgyek és századok fölött, esetlen, majd le! Ember volt. Nem sátán, sem isten. Bocskoros Ikarusz te, kis rjazányi muzsik, a kor jelölt ki égbe­ szállni. * Szárnyaid alatt, odalenn, ki értett? Az égbolt zuhantodban is tiéd lett. Csillagba­ vágó űrhajók idéznek. ELLEN M­IT Otthont adsz Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs lótás-futás. A lélek felbátorodva, kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán, ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat a polcon, talál még rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát... Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben. (Rab Zsuzsa fordításai)

Next