Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-04-30 / 17. szám

* Zűrzavaros napok tragikomédiája Magyarul beszélő olasz film Főszereplő: ALBERTO SORDI BEMUTATÓ: MÁJUS 5. Beszélgetés a klubban Dr. Polinszky Károly a műszaki egyetemisták között A Budapesti Ifjúsági Napok gazdag műsor-sorozata bővelkedik látványos eseményekben, de nincs híján a komoly beszélgetéseknek sem ... Ilyen esemény volt dr. Polinszky Károly művelődésügyi miniszterhelyet­tes látogatása a Budapesti Műszaki Egyetem KISZ-klubjában... Az egyetemi­­sták és a fiatal oktatók előre feltett, vagy rögtönözve felröppenő kérdéseire válaszolt, s a beszélgetés felölelt sok olyan gondot, amely foglalkoz­tatja ma az egyetemista közvéleményt. Az egyik kérdés például azt feszegette: a műszaki szakemberképzés területén van-e — és hol van? — „túltermelés”, s hogyan alakul a műszaki egyetemek helyzete... . A miniszterhelyettes elmondta, hogy általában nem lehet „túltermelésről” beszélni, legfeljebb a vegyész, építész és közlekedési szakon kell erre vigyázni. Sőt, a Kohó- és Gépipari Minisztérium gyakorta jelez hiányt — főként elektromérnökökben... Hiány van azonban valóban nagyon jól képzett mérnökökben és nagyon jól képzett technikusokban, s bajok vannak akörül, hogy a végzett mérnökök nem mindig kerülnek mérnöki posztra. A helyi problémákat érintve szó került a Budapesti Műszaki Egyetem és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem „társbérletéről” is... A két rokon egyetemet — hiszen indokolt — jó lenne egyesíteni! A vizsgaszabályzat is állandó beszédtéma az egye­temisták között. Felül kellene vizsgálni, hogy miért egyforma a vizsgaszabályzat például a műszaki egyetemeken és a jogi karon? Vagy miért a minisztériumban kell vi­tatkozni azon, hogy szóbeli avagy írásbeli vizsga alapján, kapják a hallgatók a jegyeket? Az ilyen apróbb kérdésekben is — mint annyi je­lentős másban — a helyi viszonyokat figyelembe vé­ve: dönthessen a dékán, s ne kelljen hozzá miniszteri szentesítés! A tanulmányi és társadalmi ösztöndíjak jelenlegi helyzetével a minisztérium sem elégedett, mert ezek az ösztöndíjak nem serkentenek jobb eredmények el­­­­érésére. Az ösztöndíjak ügyét most vizsgálják felül, s az a cél, hogy a jeles és kitűnő — a többiekhez ké­pest — olyan magas ösztöndíjban részesüljön, amely valóban nagyobb erőfeszítésre ösztönöz. S ha már az anyagiaknál tartunk... A vendéglátók megkérdezték: mi értelme van annak, hogy a hallga­tók egész havi díjat fizetnek a kollégiumért és a men­záért — szeptemberben és decemberben —, amikor ezt nem használják ki, hiszen az egyetemi oktatás csak szeptember közepén kezdődik, s az első félév decem­ber közepén zárul... A vendég megígérte: utánanéz ennek a dolognak! Szó esett a kihelyezett mérnökképzésről is, amely­nek csak vidéken van értelme, de például Újpesten nincs­ így csak az a változás, hogy nem a diák jár az egyetemre, hanem a tanár jár a diákokhoz... Jobban össze kellene hangolni a felsőfokú techni­kumok és az egyetemek oktatását — mondták az egyetemistáit —, mert nem méltányos, hogy az egyetem csak egy évet ismer el a felsőfokú technikumban vég­zettek “végbizonyítványából. . Komoly­ és tartalmas, sok kérdést feszegető beszél­­getés volt ez. Jó lenne gyakorta megismételni — a Budapesti Ifjúsági Napok elmúltával is.Somos Ágnes Csillebérci vasárnap Budapestről idén ismét 8 ezer diák jelentkezett ön­kéntes építőtábor­ vakációra. Csakhogy a KISZ Buda­pesti Bizottsága nem akárhogy bocsátja őket útjukra. Az elmúlt vasárnap Csillebércen megrendezte a táboro­zók képviselőinek — 600 leendő brigádvezetőnek — és az állami gazdaságok vezetőinek találkozóját. — Asztal, székek, tükör, mindenkinek külön szek­rénye lesz — mondta nem kis büszkeséggel a lakitelki gazdaság agronómusa. (A tükröt a lányok külön meg­tapsolták!) A tanácskozás azonban a végzendő munkának szen­telte a legtöbb figyelmet. — Csak az első turnusban lesz kajszi-szedés, a továb­biakban szőlőkötözés lesz a feladat — hangzottak el az eligazító szavak. Egy tapasztalatlan első táborozó ezzel a kérdéssel lepte meg a kunfehértói gazdaság igazgatóját: — És el is akarnak adni abból valamit, amit mi le­szedünk? Íme a tárgyilagos válasz: — Minden attól függ lányok, hogy milyen étkesek lesznek... Lesz-e elegendő melegvíz, a vasaláshoz asztal, jön­nek-e vendégek, kapni-e levelezőlapot, hánykor kelünk, milyen kilátások vannak a prémiumra, mindezekre az oly fontos részletkérdésekre a brigádvezetők gondosan feljegyezték a választ, miközben bizony egy-két ábrán­dos sóhaj is felrepült, bár csak már ott tartanánk. A délután gitárzenével ajándékozta meg a Csille­bércre kiránduló pesti diákokat, műsor szórakoztatta a megjelenteket, az este pedig meghozta a táborozók el­maradhatatlan dalát: „Ha minden nyelven szerethet a szív...“ K. É. ÚJ MŰSZEREK A SZEGEDI EGYETEMEN Az Országos Atomenergia Bizottság izotóplaboratóriu­mot bocsátott a szegedi Jó­zsef Attila Tudományegyetem rendelkezésére. Első képün­kön dr. Zsoldos Ferenc tudo­mányos kutató és Balogh Sza­­bolcsné laboráns kísérleti rizst készít elő izotópvizsgá­lathoz. A másik nemrég ka­pott új műszer az elekt­ron-mikroszkóp, mellyel 40 ezerszeres nagyításban vizs­gálhatják a metszeteket. A berendezés fontos része az ultramikrofon, mely a milli­méternél 20 ezerszer véko­nyabb metszeteket készít. Má­sik felvételünkön Hallmann Norbert tudományos munka­társ az ultramikrofonon met­szeteket készít. (MTI-fotó: Kovács Sándor)­ ­ A most induló cikksorozat szerzője, Vízhányó József, 1956 decemberében hagyta el Magyarországot. Svájc­ban végezte egyetemi tanulmányait és itt kapcsolódott a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületei Szövetségének munkájába. Egy ízben az emigráns magyar diákok szövetsége elnökévé válasz­tották és így módjában volt megismerkedni a kinti emigráció kulisszák mögötti életével, a Szabad Euró­pa Bizottságnak a diákszervezetet kihasználó „fella­zító” tevékenységével. Miután megcsömörlött a poli­tikai emigráció álhazafias, hazánk fejlődését akadá­lyozni akaró tevékenységétől, elhatározta, hogy haza­tér. Számadás és akiknek nem tetszik. I. 71., aki idekinnt kényszer nél­kül, 56 áldozatainak ösztöndíjából, kényelmes, szabad polgárként, in­gyen utazgatva vált árulóvá, ítéle­tét önmaga felett mondta ki.” Így füstölgött Tollas Tibor, a „rab költő”, a Nemzetőr tavaly de­cemberi számában, és máris elárul­hatom, haragja engem akart felper­zselni, hazatérési döntésemet az árulás nem éppen érvdús köntösé­be burkolva. Már „kíméletesebben” bánt el velem a MEFESZ 5. számú körlevele, amely „gesztusomat” (ha­zatérés), mint egy magánember dön­tését tekinti. Félek, a körlevél író­ja sem nagyon érti (vagy talán túl­ságosan is érti), milyen gondolatok­kal jutottam az elhatározásra. Az valószínű, persze, hogy nem első­sorban hazatérésem ténye kavarta fel az emigrációs indulatokat, ha­nem az a körlevél, melyben „Szám­adás” címen elhatározásomat meg­indokoltam. A Számadásban ezt írtam: „Az emigrációban vállalt szerepem, po­litikai meggyőződésem arra késztet, hogy nyilvánosság előtt feleljek. Nyilvánosságra késztetnek a sze­mélyemet éveken át ért támadá­sok ... rendezőik arról is gondos­kodtak, hogy adott pillanatban csak a hallgatást választhassam. Az a több éves emigrációs tevékenység, mely áttekintést nyújtott a létező csoportosulásokról és azokról az ideológiákról, melyek nevében a küzdelem folyt, lassan kialakította bennem a meggyőződést, hogy er­kölcsileg tarthatatlan számomra az ún. emigráns „státus”. Nem vál­lalhatok elméletileg valamit, amit megtagadnék a gyakorlatban. A küzdelem, melyet sokak támogatá­sával folytattam, az emigráns mí­tosz ellen irányult, melyből a poli­tikai szervezetekbe tömörült mene­kültek nagy része táplálkozik. Ami­kor először támadtam a mítoszt, megszűntem benne hinni. S ami­kor többé nem hittem benne, meg­szüntetés emigránsnak lenni. Haza­térésem csak gyakorlatban szente­síti azt a lépést, melyet elméletben már régen megtettem.” Hogyan kezdődött? 1956. december 15-én léptem át a határt. Láger, majd tanulás a bécsi világkereskedelmi főiskolán. Előbb kis tisztség az UFHS (Szabad Ma­gyar Egyetemisták Szövetsége) bé­csi tagszövetségében, majd 1959 ok­tóberében már ott vagyok az UFHS IV. kongresszusán. Már akkor sok mindent nem helyeseltem. Az UFHS alapszabályzata szerint világnézetre való tekintet nélkül tömörítette so­raiban a menekült diákokat, mégis néhány helyen a szervezetekből ka­tolikus szövetséget próbáltak farag­ni, és amikor én ezt nehezményez­tem, valaki megkérdezte tőlem: „Mondd, nem vagy te kommunista?” A kongresszusom azután megtud­hattam, mihez képest állok én „bal” oldalon. Ehhez el kell mondanom, miként alakult meg a Szabad Ma­gyar Egyetemisták Szövetsége, mi­lyen szerepet­ szánt e szövetségnek a felnőtt emigráció? A Nemzetőrrel kell kezdeni. 1957-ben alakult a Nemzetőr, a „szabadságharcos” írók lapja, Kecs­­kési-Tollas Tibor vezérletével. Ha akadna egy történész, aki a Nem­zetőr mocsárvilágába lámpást kí­vánna helyezni, nagyon is próbára tenné gyomrát. Kecskési Tibor a II. világháború alatt csendőr főhad­nagyként „őrizte a nemzetet”. A népbíróság a beregszászi gettózás és deportálás során elkövetett ke­gyetlenkedésekért háborús bűnös­ként ítélte el. Cellájából az 1956-os „forradalom” szabadította ki, és a „szabad világban”, az amerikaiak és nyugatnémetek védelme alatt és pénzén, mint „szabadságharcos” és „költő” folytatta „nemzetőri” kar­rierjét. Tollas börtöntársai, Meré­nyi Aladár és Alföldi László — jel­lemző módon — kezükbe kaparin­tották az UFHS alakuló kongresz­­szusának megszervezését, mint a „svájci tagszövetség” képviselői. A „börtönösök” politikai hatására érte az első kudarc az UFHS-t. Még meg sem alakult, de már egy három­tagú, az amerikai nemzeti diákszö­vetség magyar referense által kivá­lasztott küldöttség több hónapos ázsiai körúton ismertette a szerve­zet célkitűzéseit. Az 1957 márciusá­ban megalakult UFHS megjelent az NDSZ-ből kiszakadt jobboldali ki­sebbség, a Nemzetközi Diákkonfe­rencia nigériai kongresszusán. A de­legáció itt az amerikaiak szaktaná­csára támaszkodva a reakciós pro­paganda szerepét jászotta, és még egyet: segített ellensúlyozni az afri­kai, ázsiai, latin-amerikai diákok függetlenségi, a gazdasági és politi­kai felszabadulást követelő prog­ramját. Az amerikaiak még arra is felhasználták őket, hogy az Algériai Nemzeti Diákszövetség felvételét próbálják megakadályozni. Ám a jutalom elmaradt: az UFHS veze­tői üres zsebbel és hivatalos stá­tus nélkül tértek haza. Ez akkor már sokaknak nem tet­szett, de az UFHS és a Nemzetőr közötti szakadást más idézte elő. A Nemzetőr, mely fejlécén magát a magyar szabadságharcosok és diá­kok lapjának nevezte (hiszen Tollas barátai a diákszövetség szervezésé­ben aktívan részt vettek), kommen­tár nélküli hírt adott az innsbrucki magyar csendőrtalálkozóról. Ez még az eléggé jobboldali disszidens diá­koknak is sok volt. A IV. kongresz­­szus ezért — finoman fogalmazva — megszakította kapcsolatát min­dennemű sajtótermékkel, és mert csupán a Nemzetőrrel tartott kap­csolatot, a határozatot csakis reá lehetett érteni. Mindez nem jelentette azt, hogy az UFHS baloldali szervezet volt. Tevékenységét éveken keresztül ez a kettősség jellemezte: befelé har­cos antikommunizmus, kifelé a tényleges erőviszonyok figyelembe­vételével időnként mérsékelt, tak­tikai okokból hellyel-közzel még a felszabadítási mozgalmakat is tá­mogató demokratikus színjáték. A szervezetet a volt „börtönösök” ve­zették, akik, mint a kommunizmus élő áldozatai, mutogatták magukat Politikájukban nem az alapszabály­zat elveit, még kevésbé az 56-ban disszidált diákok elképzeléseit, ha­nem saját szélsőjobboldali, sok­szor fasiszta színezetű elveiket kép­viselték. Az UFHS funkcionáriu­sainak a Szabad Európa Bizottság (SZEB) adott ösztöndíjat, és amikor engem beválasztottak az UFHS Nemzetközi Titkárságába, Genfben, a szövetség székhelyén kaptam ösz­töndíjat én is a Szabad Európától. Az UFHS formailag demokratikus felépítése (évenként elnökválasztás stb.) a többi, reakciós szervezethez viszonyítva, egyedülálló lehetőséget biztosított a belső megújhodásra. Lassan szóhoz jutottak olyan diá­kok is, akiket már nemcsak az úgynevezett „magyar probléma” iz­gatott, hanem a világ diákságát, az egész emberiséget foglalkoztató kér­dések is. Az új elnökök, Nyíri Gyu­la, aki Bostonban tanult és sok kennedys praktikus vonást hozott magával Genfbe, Lencsés Endre, aki viszonylagos baloldali hírében állt, és fekete bárány volt a szélsőjobb­­oldaliak szemében — segítették a belső megújhodást. Ha mással nem is, de azzal, hogy személyükben ki­került a vezetés a börtönösök ke­zéből. Lenchés megválasztásának módja egyébként jellemző volt ar­ra, hogy milyen „demokrácia” ho­nolt az UFHS berkeiben. Az elnöki személy sorsa jóval a választás előtt dőlt el. Ezt használtuk ki arra, hogy az ellenjelölt legfőbb támogatóját, a Nyugat-Németországban tanuló Csaszkóczi Emilt barátian és egy kis ital segítségével az ellenjelölt támogatásától eltántorítsuk, majd a következő kongresszuson az alap­­szabályzatot úgy módosíttattuk, hogy Lenchés választható legyen. Sikerült. Röviddel ezután, 1961-ben, egy napon értesítettek bennünket, hogy az UFHS genfi központját meglátogatja Tábori Pál, a Szabad Európa Bizottságtól. Rosszat sejtve vártuk és Lenchés megkért, én be­széljek vele. (Folytatása következik) Egy „ránkmaradt” fénykép a csendőregyenruhás Kecskési Tibor­ról — a Budapesti Népbíróság bűnügyi lapján. A beregszászi csendőrfőhadnagyot (a képen még csak hadnagy) az ellenforrada­lom szabadította ki cellájából és nyugatra menekülve a fasiszta emigráció toll-bajnoka lett. fórum­oszton­zőbbi, igazságosabb ösztöndíjjminiszeri NE MARADJON „KISKAPU“ Dr. Gombár József írása rá­mutat a jelenlegi ösztöndíj­­rendszer hiányosságaira, fel­tárja az ösztöndíj igazságo­sabb, ösztönzőbb elosztásának fel­tételeit. Reméljük, hogy a felvetett javaslatok megvita­tása elvisz a helyes megoldás­hoz. Az új ösztöndíj-kategóriák Dr. Gombár József vélemé­nye szerint a jelenlegi ösztön­díj-kategóriák túlságosan tá­gak. Megemlíti, hogy a 3,51-es átlagú tanuló ugyanannyi ösz­töndíjat kap, mint a 4,50-es. Több kategória felállítása valóban jobban tükrözné a pillanatnyi helyzetet, de ma­gával hozna bizonyos bele­nyugvást is a kapott érdemje­gyekbe, hiszen a valamivel magasabb tanulmányi ered­ményt kisebb összegekkel ho­norálnánk. A mostani diffe­renciáltabb kategóriák mellett a 4,50-es átlagú hallgató anya­gilag erősen érdekelt abban, hogy a következő félévben magasabb kategóriába kerül­jön. A kitűnő- és a jelesren­­dűség különbségét tükröző ha­vi 50 forint szerintem megfe­lel a valóságnak. A közepesek tanulmányi ösztöndíjban va­ló részesedése csak akkor in­dokolt, ha ezt szociális hely­zetük szükségessé teszi. A fent vázoltak alapján a tanulmányi ösztöndíj-kategóriák rendszere csak kicsi, mégis nagy jelen­tőségű változáson menjen ke­resztül. Az anyagi érdekeltséget ezen túlmenően a tandíjak diffe­renciálásának irányában érvé­nyesítsük. Igazságtalanság a jelenlegi rendszerben, hogy az egy elégtelen vizsgaered­ményt elért hallgatók félévi tandíja független az egy csa­ládtagra jutó jövedelemtől. (Általánosan 500 Ft.) Bukottak és kitűnőek .Valóban indokolatlan kizár­ni a tanulmányi ösztöndíjból az olyan hallgatót, aki egy tárgyból elégtelen eredményt ért el, de sikeres utóvizsgát tett. A tapasztalat azt mutat­ja, hogy egy-egy ilyen kudarc a legj­obbakkal is előfordulhat. Sokszor jelest kapnak vizsgán olyan hallgatók, akik a jegy­zet számottevő részét el sem olvasták, ugyanakkor alapos, lelkiismeretes felkészülés mel­lett is maradhatnak fehér fol­tok a tananyagban és a szub­jektív tényezők (a vizsgázó szellemi-fizikai állapota, a vizsgáztató hangulata stb.) is jelentősek lehetnek. Éppen ezért indokolt lenne megszün­tetni a Népköztársasági Ösz­töndíj két fokozatát. Az I. fo­kozatot (1000 Ft) azok kapják, akik a megelőző tanév mind­két félévében kitűnő ered­ményt értek el, tanulmányi fe­gyelmük, magatartásuk pél­dás. A II. fokozat (700 Ft) megszerzéséhez jelesrendűsé­­get és egy tantárgyból kima­gasló tudást kell felmutatni. Sajnos, a® I. fokozatot gyak­ran a magatartástól függetle­nül is megkapják a törtűnő­­rendűek, és csak a II. fokozat­nál érvényesítjük igazán a tár­sadalmi-politikai feltételeket. Ezenkívül az 1000 forintos ösztöndíj túlságosan magas. Javaslom, vezessük be az egy­séges 700 forintos ösztöndíjat! A tanulmányi eredményen kí­vül valóban vegyük figyelem­be a politikai magatartást, a végzett társadalmi munkát. Szociális juttatások A szociális juttatást — el­lentétben dr. Gombár József javaslatával — ne tegyük füg­gővé a tanulmányi eredmény­től. A szociális segély marad­jon továbbra is biztos alap, amellyel a nem jól tanuló, rosszabb anyagi körülmények között élő diák mindig szá­molhat. A tanulmányi ered­mény csak a tanulmányi ösz­töndíjban nyerjen kifejezést. Viszont ne adjunk szociális kedvezményeket 1000—1100 forint egy főre eső jövedelem mellett, és emeljük fel a jut­tatást az alsó kategóriákban. Kössünk? Hogyan? Az ösztöndíjrendszer kérdé­se kapcsán újr­a előbukkan a társadalmi ösztöndíj problé­mája. A társadalmi ösztöndíj arra hivatott, hogy elsősorban a munkás- és parasztszülők, gyermekeinek továbbtanulását segítse és a vállalatok segítsé­gével biztosítsa szakember­utánpótlásukat. A társadalmi ösztöndíj adományozása főleg a kevésbé ,­elkapott” intézmé­nyek érdeke, tehát éppen azok sínylik meg a szerződés esetle­ges felbontását, amelyek a legnehezebben szerzik be új, fiatal szakembereiket. A hall­gatók közü­l sokan — bár a fővárosban akarnak maradni — leszerződnek vidékre, mert, az elég tetemes anyagi előnyt jelent. (Havi 200 forint plusz.) Ha „szerencséjük” van, átve­szi őket egy másik vállalat és fizet helyettük. Van úgy, hogy az a vállalat, amely korábban nem adott ösztöndíjat a hall­gatónak, mint diplomást ugyanazért az összegért átve­szi az addig pontosan, rende­sen fizető vállalattól. Miért? Mert megfigyelte, hogy­ mi lesz a „kis elsőévesből”, és amikor már megfelelőnek ta­lálta, elvitte. És számtalan módozata van még a paragrafusok megkerü­lésének, a társadalmi ösztön­­díjrendszer helyes elvei ,kiját­szásának. Adjuk vissza a társadalmi ösztöndíjat eredeti rendelteté­sének! Széles lehetőségeket nyit az a javaslat, hogy a hall­gatók egyéni úton ne köthes­senek szerződést. Minden ajánlatot az egyetemeknek küldjenek, ott hozzák azokat nyilvánosságra, és a jelentke­zők közül a KTSZ-alapszerve­­zet válassza ki a legjobban rá­szoruló, legalkalmasabb hall­gatót.­­ Elsőéves csak abban az esetben köthessen szerződést, ha ezt volt munkahelyével te­szi. Az elsőévesek még nem nagyon ismerik a válasz­tott pályájuk adta lehetősége­ket, ezért az első évfolyamon kötött szerződéseket bontják fel leggyakrabban. A társadalmi ösztöndíj kitű­nő­, jeles-, jórendűség esetén maximum a tanulmányi ösz­töndíj kétszeresét érje el, a közepeseknél legalább 250 fo­rintot. Alacsonyabb társadal­mi ösztöndíj esetén lényegé­ben megszűnik a szerződéskö­tés — a legszegényebb körül­mények között élő hallgató sem „áldozza” fel szívesen függetlenségét 50—100 forin­tért. Ugyan­ak­kor a társadalmi ösztöndíjnak nem volna sza­bad meghaladnia egy bizo­nyos maximális szintet (500— 600 Ft), mert különben igen gyakran csak az anyagi előny lesz az, ami a szerződés meg­kötésére ösztönöz. Halász György Marx Károly Közgazdaság­­tudományi Egyetem

Next