Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1966-10-22 / 42. szám

Rwandából jöttem... A Kivu tónál Nehéz lenni! azt a megha­tottságot, szorongással vegyes kíváncsiságot, amit abban a percben éreztem, amikor ki­nyílt az óriási Boeing ajtaja és majdnem az Egyenlítőn, az ugandai Entebbében , Afri­ka földjére léptem. Édesapám várt a repülőtéren, aki csak­nem ezer kilométernyi gépko­csizás után érkezett oda, hogy azután elvigyen a Rwanda Köztársaságba, ahol 1965 jú­liusa óta ENSZ-szakértőként dolgozik mint geológus. Entebbe valamikor Uganda székhelye volt, most az onnan mintegy 40 kilométerre fekvő Kampala a főváros. Mint Ró­ma, Kampala is hét dombra épült, amelyek közül a legne­vezetesebbnek a Rubaga dombot tartják, amelyen va­lamikor Stanley sátra állt, onnan küldte első tudósításait­ a világnak Ugandáról... Kampala utcái és hangulata szinte európainak tűnik. A boltokban árubőség, de csak a gazdagok számára. Sok az európai és a kiskereskedelem szinte teljesen a hinduk kezé­ben van. Az épületek nagy ré­sze földszintes, a főutcában hinduk által épített árkádos boltocskák és néhány hatal­mas irodaház, amelyekben a még ma is jelentős befolyással rendelkező angol érdekeltségű bankok székelnek. Csupán másfél napot töltöt­tünk Kampalában, amíg édes­apám elintézte rengeteg meg­bízatását: fejszétől és kerék­párgumitól kezdve húskonzer­vekig sokfélét vásárolt, ame­lyekhez állandó rwandai la­kóhelyén nem juthat hozzá. Dugig tömött mikrobusszal indultunk el és első „igazi af­rikai" élmény már a második órában — hogy úgy mondjam —, „ránk tört”. A túlterhelt mikrobusz mindkét hátsó gu­mija defektet kapott és javít­hatatlanná roncsolódott. Autó­stoppal kellett visszatérni Kampalába, ahol új gumit vá­sároltunk. Eredeti tervünktől eltérően ezért még egy éjsza­Ugandai földön kát kellett töltenünk. Mbararában azután elhagy­tuk a jó aszfaltutat, hogy a hátralevő hatszáz kilométert már a déli féltekén, földúton tegyük meg. Az ugandai­­rwandai határon egy mosoly­gós hindu vámos lerakatta egész szállítmányunkat, ponto­san és szigorúan számbavéve az­­ alkoholféléket. A kis intermezzo után irány Rwan­da! ... Rwandáról azelőtt nem sokat tudtam. Egykor Német- Kelet-Afrika része volt, az el­ső világháborúban a belgák tették rá a kezüket és 1962-ig, amikor Rwanda független lett, Belga—Kongóhoz, illetve belga igazgatás alá tartozott. Ez a kicsiny, mindössze 26 ezer négyzetkilométer terüle­tű és közel 4 millió lakosú or­szág rendkívül gazdag ásványi kincsekben. A Kelet-afrikai Árok mellett fekszik, hatal­mas tektonikus erők által lét­rehozott 1500—1800 méter ma­gas hegyvidéken, amely átha­­tolhatatlannak tűnt a gyar­matosítók és a felfedezők előtt. Stanley és Livingstone sem jutott el a magas hegyvi­dékre. A lakosság babot, bor­sót, maniókát — édesgyökeret —, s banánt termel. A bab a nemzeti eledelük, amelyből szinte „szabályos” magyar babgulyást készítenek. A nagy ültetvények ma is főleg európaiak kezében van­nak és az afrikaiakkal művel­­tetik meg — az emberi erő itt még mindig sokkal olcsóbb, mint a gép, amit Európából kell ideszállítani... Az ültet­vényeken kávét, teát, dohányt, gyapotot, ricinust és piretru­­mot termelnek (a piretrum vi­rágából nyerik egy fontos ro­varírtószer alapanyagát). A piretrum szedéséhez csak­nem kizárólag gyerekeket al­kalmaznak, akik a felnőttek­nél olcsóbban, de lényegesen többet szednek ebből a külö­nös virágból... Rengeteg a szarvasmarha, szinte ebből él az ország. A hatalmas szarvú tehenek feltűnő hasonlóságot mutatnak az ó-egyiptomi re­liefeken ábrázolt állatokkal. Igazi gazdagsága azonban hal­latlan mennyiségű ásványi kincséből adódik. Ebben a szinte talpalatnyi kis ország­ban a mai modern kincskere­sők — geológusok, geofiziku­sok — szinte elámulnak a mindenütt található ásványok óriási mennyiségétől: sokfelé található vasérc-, kassiterit­­(ónérc), aranymezők, wolfram- és berill-lelőhelyek. E kin­csek nagy része még feltárat­lan, csak a wolfram és kassi­­terit bányászatát kezdték el. Rwandában két nép él, ős­lakosaik a bahutuk. A vatu­­szik — gyakran röviden csak tuszik­ nak nevezik őket — négy-öt évszázaddal ezelőtt hatoltak az országba, észak­ról. A vatuszik magas növésű, — nem ritkaság közöttük a két méteres legény­ — széles vállú, vékony lábú emberek, míg a bahutuk lényegesen alacsonyabbak, tömzsik. A vatuszik fejlettebb kultúrájuk és főleg óriási termetük révén leigázták a bahutukat és feu­dális egyeduralmat teremtet­tek. Úgy éltek, mint az arisz­tokraták. Vatuszi nem járha­tott gyalog, csak bahutu ál­tal vitt gyaloghintón. A bahu­tuk nem láthatták a vatuszik étkezését, akik elhitették az elnyomottakkal, hogy ők va­lami különleges koszton, nek­tár-szerűségen élnek! Az országban a vatuszik kö­zül választott mváni — ki­rály — uralkodott, őt illette minden föld és állat, ő paran­csolt mindenkinek... Reich Gyula (Befejezés a következő számban) A Kivu-tó Hogy Saigon egy nagy bordélyház, ahol szinte gyorsabban szaporodnak a bárok, mint eső után a gomba, s ahol a nyilvánosházak ezerszámra nyelik el a dél-vietnami főváros fiatal lányait, ez a megállapítás Fulbright szenátor­tól, az amerikai szenátus külügyi bi­zottságának elnökétől származik. Ami­kor Fulbright megkondította a vészha­rangot, a szélsőjobboldal azonnal pezr­gőtüzet nyitott s a makulátlan matró­nák a nyilvánosság előtt vonták fele­lősségre az amerikai katona nevét be­mocskoló szenátort. A tények azonban makacsok. Fulbright szenátort az élet igazolja... A zsold: 720 millió Körülbelül havi 200 dollárt kap min­den Vietnamban harcoló amerikai ka­tona. A jelenlegi adatok szerint 360 ezer jenki áll fegyverben Dél-Vietnam területén. A számítás rendkívül egy­szerű: havonta körülbelül 720 millió a tengerészgyalogosok és rangerek részé­re kifizetett zsold. S idézzük a Temps Modernes című párizsi lap cikkét, amelynek szerzője ugyan nem árulta el ú­ nevét, viszont — mint közlik — évek óta egyetemi tanárként él Saigonban. Tapasztala­tait tehát nem másod- vagy harmad­­kézből szerezhette. „A katonák pénzük nagy részét italra és nőkre költik. A többit vendéglőre, szállodai szobára és emléktárgyakra — hangzik a cikk. — A sok-sok millió dollár elegendő lennie, hogy az ország gazdaságát elindítsa a fejlődés útján, persze akkor, ha a pénzt produktív módon ruháznák be ...” Az éjszakai élet valóban szinte má­sodik Saigont teremtett a night-clubok és prostituáltak világával, amióta a jen­ki katonák egyre nagyobb számban ér­keznek Vietnamba. Az Evening Star szerint ötszáz éjszak­ai mulató és négy­ezer prostituált „dolgozik teljes gőz­zel”. Egyébként minden társadalmi ré­tegnek, mindegyik foglalkozási ágnak megvan a maga közkedvelt találkozó­helye. A Rue Catimt a legelőkelőbb. A CIA­ emberei a Copa Cabaná­ban ta­lálkoznak. Az üzéreket a saigoni Mou­lin Rouge-ban lehet éjszakánként megtalálni. Az amerikai katonák törzshelye pedig a La Pagoda. A sai- MSW egy nagy bordélyház N­HHP Gurul a dollár, gyöngyözik a pezsgő mulatókban a saigoni éjszakai //Ufkir rendőrségének tagja voltam Egy volt marokkói titkosrendőr leleplezései — Bankrablás parancsra — Lahrezi eltűnése — A kínok villája A bankrablás pontosan a tervek szerint kezdődött. Szki­­redzs százados, a marokkói biz­tonsági szolgálat helyettes ve­zetője az óráját nézte. Az előbb telefonon közölték, hogy a banditák már megérkeztek a helyszínre, pontosan akkorra, amikorra a rendőrökkel még aznap délelőtt megbeszélték. Felsültek a banditák? Míg a gépkocsi a fel­fegyver­zett rendőrökkel végigszágul­­dott Casablanca üzleti negye­dében, Szkiredzs elképzelte, hogy miként fognak másnap beszámolni a lapok erről a kis színjátékról. „A rendőrség meghiúsította a gengsztertá­madást!” „Lakat alatt a táma­dók!” „Biztos kezekben a köz­rend: felsültek a banditák!” A százados cigarettára gyúj­tott, mosolygott. Ügyes fickó a főnök, Uskir tábornok kifogy­hatatlan az ötletekben. Lám, ezekkel az időről időről meg­rendezett ál-bankrablásokkal, amelyeket aztán természetesen gyors és pontos munkával hiú­sít meg az éppen időben érke­ző rendőrség, mindenkivel el­hitetik: a közrend őrei elkese­redett harcot vívnak a bandi­tákkal, sikereket érnek el, há­la kitűnő szervezettségüknek és a bölcs irányításnak — azaz Ufki­nak, a belügyminiszter­nek. Mi sem természetesebb hát, hogy a jól működő gépe­zetet kenni kell, egyre emelve költségvetését, létszámát. A gépkocsi csikorogva féke­zett, a rendőrök villámgyor­san kiugráltak, és pisztollyal a kézben a bejárathoz rohantak. A pisztolyokat egyébként ki sem biztosították: a forgató­­könyv szerint a „banditáknak” most — a túlerő láttán — ma­gasba kell emelniük kezüket. Minden egy pillanat alatt zajlott le. Szkiredzs még látta, hogy az egyik rablót játszó rendőr feléje fordítja géppisz­tolyát, aztán égő fény borítot­ta el agyát. A kórházi ágyon ébredt fel, egyik ujját ellőtték, három golyót operáltak ki a csípőjéből. Nyöszörögve vizet kért. Gondolkodni próbált: mi történhetett? Ki lőtt, és miért? Az akcióban kipróbált embe­rek vettek részt, Ufkir test­őrei. Ha ezek közül valaki rá­lőtt, annak csak egyetlen ma­gyarázata lehet: Ufkir paran­csára jártak el. Szkiredzs ma­ga előtt látta a belügyminisz­ter szép arcát, hideg, kegyet­len tekintetét. Eszébe jutott: nemrég azt találta mondani Ufkirnak, hogy elege van az egészből, szeretne valami bé­késebb foglalkozás után nézni. A miniszter akkor nem felelt. Azazhogy felelt: a géppisztoly­sorozattal. Ezúttal szerencsém volt — gondolta a százados. Nem sokkal később — 1963 nyarán — megszökött Marok­kóból. Tudta, hogy ez az egyet­len esélye az életbenmaradás­­ra. Most, három évvel ké­sőbb Szkiredzs, aki a Ben Barka-per megfigyelésére ér­kezett Párizsba (különben Al­gírban él), elmondotta a Nou­­vel Observateur című francia lap riporterének, hogyan is dolgozik Ufkir rendőrsége. Vallomása súlyosan kompro­mittálja a szervezet vezetőit, akik akkor közvetlen főnökei voltak. Dlimi ezredes, a biz­tonsági szolgálat vezetője, né­hány nappal Szkiredzs leleple­zéseinek megjelenése után Pá­rizsba utazott, hogy a Ben Barka-per tárgyalásán, ahová vádlottként idézték meg, meg­próbálja tisztára mosni szer­vezetét — de volt helyettesé­nek szavait nem cáfolhatja. „Túl veszélyes itt..."­ Ben Barka elrablása nem egyedülálló akció a marokkói biztonsági szolgálat történeté­ben — ez tűnik ki Szkiredzs nyilatkozatából. Nem sokkal azután, hogy megszökött, őt magát is el akarták rabolni Pá­rizsból, sőt, most sem érzi ma­gját biztonságban. „Túl veszé­lyes itt” — mondja idegesen a riporternek. Szkiredzsnek ed­dig sikerült kibújnia a hálóból — de Michel Lahrezinek és családjának nem. Lahrezi marokkói ellenzéki politikust 1960-ban tartóztat­ták le Casablancában. Kon­centrációs táborba zárták, és kétévi szüntelen kínvallatással arra akarták kényszeríteni, hogy tegyen olyan vallomást, amely kompromittálná Ben Barkát. Azok, akik ilyenkor nemet mondanak, általában nyomtalanul eltűnnek a siva­tagban, Lahrezinek azonban svájci felesége volt, s az asz­­nyony fellármázta a nemzet­közi közvéleményt. Ekkor Dli­mi cselhez folyamodott: „meg­szöktette” a táborból Lahrezit, ő maga adott neki szállást Ra­­batban. Lahrezi és felesége ott élt egy darabig kisfiával, az­tán Dlimi Tangerba irányítot­ta őket hamis útlevelek ígére­tével — azzal a feltétellel, hogy hallgatni fognak. Lahre­zi és családja hallgatott. Oly­annyira, hogy Erika anyja évek óta keresteti őket az In­­terpollal — eredménytelenül. Szkiredzs a nemzetközi körö­zéssel a kezében megkérdezte Dlimitől, mi történt velük. — Likvidálták őket — hang­zott a válasz. — Hogyan, mind a hármat? — No és? Senki sem látta — felelt az ezredes. Ufkir különbirodalma, a Ra­battól hét kilométernyire fek­vő El Mokry villa. Erről még maga Szkiredzs is csak suttog­va mer beszélni. A király sem léphet be Az El Mokry villában száz berber család él­ő Ufkir tör­zsének tagjai. Nem beszélnek arabul, s csak a belügyminisz­ter utasítását teljesítik, bármi legyen is az. Egyszer még ma­gát Hasszán királyt sem en­gedték be a villába, mert nem volt engedélye­s saját belügy­miniszterétől. A villa lakóinak foglalkozása nem más, mint a kínvallatás. Legtöbbjük még Vietnamban, az 1950-es évek­ben kezdte el véres mestersé­gét Uskir irányítása alatt, a franciák vietnami háborúja idején, az expedíciós hadtest­ben. — Amikor beléptem a villa udvarába, mindenhonnan iszo­nyú kiáltásokat hallottam, si­kolyokat és jajgatást, mint egy mészárszéken — így hangzik Szkiredzs leleplezéseinek leg­megdöbbentőbb része. — És ez valóban nem volt más, mint mészárszék. Az embereket le­vetkőztették, szemüket bekö­tötték, számokat adtak nekik, aztán meztelenül kifektették őket a napra, s minden este rendszeresen kínozták vala­mennyit. Tudományosan meg­szervezték az egészet. Szaka­szosan, ahogy Ufkir mondta. Az egymást követő épületek a kínzás egymást követő fokoza­tait képviselték. A negyedik fokon túl a fickó vagy ott­hagyta a bőrét, vagy elküldték a hadsereg táborába, ahol folytatták a „kezelést”. Lát­tam, hogyan vittek be a villá­ba embereket, akik többé nem léptek ki onnan. És mindig azt gondoltam — fejezte be sza­vait a volt marokkói rendőr­tiszt —, hogy istenem, ha arra kerülne a sor, hát öljenek meg, vagy vigyenek akárhová. De ne a villába! Ne a villába! B. D. 44 „SZKIREDZS MAGA ELŐTT LÁTTA UFKIR BELÜGY­MINISZTER HIDEG, KEGYETLEN TEKINTETET...” A tevék nem szalonképesek Széles betonúton szágul­dott a fekete ZIM, az út mel­lett a Transz-Góbi vasútvonal haladt. Expressz-szerelvény suhant el mellettünk, a Pe­king—Moszkva járat. Egy ki­sebb domb tetején állt a vas­utas, illetve ült mokány kis lova nyergében, kezét tiszte­legve sapkájához emelte, s magasra tartotta a szabadot jelző fakózöld zászlócskát. Amint elhaladt az expressz, visszaügetett a domb aljára, s leheveredett legelő állatai kö­zé. Hivatali kötelességét az előírásoknak megfelelően tel­jesítette. Vagy harminc-negyven ki­lométert utazhattunk már, amikor a gépkocsivezető tar­kójára tolta ellenzős sapkáját, lassított, jól körülnézett, és le­tért a betonútról. Csak úgy torony, vagy inkább hegy iránt, elindult a műútról le­kanyarodó keréknyomok egyikén. Útjelző tábla és ki­lométerkő sehol, emberünk mégis biztosan vezetett cé­lunk felé, egy még 60—70 ki­lométerre fekvő hegyi üdülő­helyre. Dombra fel és domb­ról le­szaladt a száraz, köves mongol pusztán az elegáns ZIM, időnként patakok gáz­lóin bukdácsolt keresztül, hogy a szárazon újra felgyor­sulva haladjon tovább. Egy, a hegyekből lezúduló szélesebb patak partján ál­lattenyésztők jurtái álltak üresen. Lakóik állataikkal a látóhatáron túl tartózkodtak. A patak partján a terepjáró GAZ teherautó állt, hűvösé­ben emberek hevertek. A gép­kocsivezetők üdvözölték egy­mást, majd néhány szót vál­tottak. — Postaautó — mondotta később gépkocsivezetőnk. — Ez a pusztai emberek egyik nagy öröme. Azelőtt lovasok jártak a küldeményekkel, most már mindenütt autók látják el a postaszolgálatot. Egy-egy ilyen postaautó száz és száz kilométert tesz meg, hogy a levelek, egyéb külde­mények a legtávolabbi tele­pülésekre, a Gobi sivatagba, vagy a hegyek közé ékelt ge­­rekbe is eljussanak. Ezek mö­gött is, akik itt pihennek, 500 kilométeres út van. Megér­demlik a pihenést, a sztyep­pei­út kifárasztja a sofőrt... Tovább haladtunk a pusz­tai „országúton”, s egy he­­lyen tevecsordába ütköztünk. Az állatok sietve elkanyarod­tak a fekete szörny elől, de sofőrünk, látva fényképezési szándékunkat, készségesen visszafordította, s a gép len­cséje elé terelte a megriadt, jámbor tevéket. Már 3—4 fel­vétel elkészült, amikor apró pontok váltak el egy domb ol­daláról, nagy port kavarva, s felénk vágtattak. Két fegyve­res állattenyésztő volt, akik — két-két málháslóval a nyo­mukban — nagysebesen fe­lénk tartottak. Megigézve néz­tük a csodálatos vágtát, az autóval vetekedő sebességet, amikor az egyik lovas hirte­len körülnézett, majd gépko­csivezetőnkhöz ugratott. Ri­koltott valamit, kiköpött, majd továbbszáguldott, társá­val és tevéivel, még­­távozásá­ban is az öklét rázva. — Hát ez mi volt? — kér­deztük megszeppent gépkocsi­­vezetőnktől. — Azt mondta rám a lovas, hazaáruló. Legazemberezett. Sajnos, nem vettem észre, hogy a tevék vedlenek. A mi valutánk, életünk, legféltettebb kincsünk a mongol puszták állatállománya. A mongol em­ber szemefénye az állat. S azt lefényképezni csak „szalonké­pesen” szabad. Ezért kaptam a fejmosást... Lakatos Ernő ff ifí m mllfo­­ .SillllliilEl' ' jEM Wpmm­ goni katonai klikk ugyanakkor az Olympiát részesíti előnyben. Szalmakunyhók és fészerek A dzsessz és a whisky árnyékában az amerikai katonák mindent megtalál­nak, amit csak keresnek. Vannak szál­lodák, ahol senkitől sem kérdik, hon­­nét jön, meddig marad és milyen iga­zolványokkal rendelkezik. Ezrével ta­lálhatók olyan szobák is, melyeket akár órákra is ki lehet bérelni. Az amerikai táborok mentén feltűntek ezenfelül az apró szalmakunyhók, s a sebtében összeeszkábált fészerek, me­lyek ugyancsak a pénzért árusított sze­relem hajlékai. Rendkívül megdöbbentő, ahogy a Newsweek munkatársának egy saigo­ni férfi elmondotta véleményét a sai­goni vörös lámpákról. — Érthető, hogy vannak bordélyhá­zak — jelentette ki. — Érthető az is, hogy még a vagyonosabb dél-vietna­miak feleségei és lányai is a bárokban és nyilvánosházakban keresnek állást. Ma ez, különösen Saigonban, megbe­csült foglalkozás... Bármilyen erkölcsi felfogást képvi­seljen is a meginterjúvolt személy, té­nyeket mondott a harcban álló or­szágnak arról a rétegéről, amely eladja magát és eladja lányait a hívatlan be­tolakodóknak, akik az öldöklés szüne­teiben whiskyre és lányokra áhítoz­nak. De a saigoni férfinak, aki feltehe­tően maga is valamelyik bár tulaj­donosa lehet, még volt mondanivaló­ja: — Azt sajnáljuk csak, hogy a sza­­badságos katonák egy része elutazik a környező országokba ... Mindegyik lány számot visel Hogyan töltik például az időt Bang­kokban? „Bangkok nevezetességének számíta­nak az utóbbi időben gomba módra sza­porodó gőzfürdők és masszázs-szalonok — írja az említett tudósító, aki Sorban felkereste e „szomszédos” országokat. — Majd minden borbélyüzletnek van néhány rejtett emeleti szobája, ahol — a legnagyobbakban — harminc vagy annál több nő is dolgozik. A látogatók a fogadószobából forgatható tükör se­gítségével válogathatnak. A szomszédos szobában a vendégszórakoztató lányok mindegyike számot visel. Az amerikai katona megmondja a kívánt számot, a a lány hamarosan megjelenik törülkö­zővel, szivaccsal, szappannal és púder­rel, hogy az emeleti fürdőszobák egyi­kében — szagos habfürdő mellett — el­végezze a szakszerű gyúrást...” Hongkong, a brit gyarmatváros még népszerűbb az amerikai katonák körében. „A bárokban 1,75 dollárt is elkér­nek tőlük egy üveg Coca-Colá­ért. A bájos, törékeny kínai lányok is jól tudják, hogyan kell bánni a sörtehajú amerikai legényekkel. Gyorsan kiürül­nek a pénztárcák. Csak néhány az olyan messzire látó, mint az a három tengerészgyalogos, akik megérkezve a hongkongi Cseresznyebárba, 100—100 dollárt átadnak a tulajdonosnőnek és megkérik, úgy ossza be, hogy négy napig elég legyen nekik... Esznek, isznak, mulatoznak, szeretkeznek és szórják a pénzt az amerikai katonák. Felejteni akarnak, mert visszatérve a dél-vietnami harcmezőkre, nem tudják, megérik-e a következő szabadságot”. Vagyis, gurul a dollár, gyöngyözik a pezsgő, mosolyognak a lányok, ahol csak megfordulnak a szabadságukat töltő jenki katonák. Amikor a tények­kel kapcsolatban, az említett Fulbright­­nyilatkozat után, megkérdezték az amerikai hadügyminiszter véleményét. McNamara széles mosollyal, pilátus­­módjára mosakodott: „Istenem, így van ez minden háborúban”. Mintha az erkölcsi fertő egyenes kö­vetkezménye lenne a háborúnak. Il­letőleg csak a háború következménye lenne. Pedig, hogy Saigon ma egyben nagy bordélyház is, az annak a követ­kezménye, hogy Dél-Vietnam felszínen levő hazai vezetői ily módon is „ked­veskedni” akarnak a hatalmukat ra­kétákkal és napalmbombákkal biztosí­tó amerikai katonáknak, akik délelőtt talán még részt vesznek egy hazafi megkínzásán, este pedig — mint vala­mi dúsgazdag turista — vetik magu­kat az éjszakai élet sok mindent feled­tető gyönyöreibe... Ónody György

Next