Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-10-22 / 42. szám
Rwandából jöttem... A Kivu tónál Nehéz lenni! azt a meghatottságot, szorongással vegyes kíváncsiságot, amit abban a percben éreztem, amikor kinyílt az óriási Boeing ajtaja és majdnem az Egyenlítőn, az ugandai Entebbében , Afrika földjére léptem. Édesapám várt a repülőtéren, aki csaknem ezer kilométernyi gépkocsizás után érkezett oda, hogy azután elvigyen a Rwanda Köztársaságba, ahol 1965 júliusa óta ENSZ-szakértőként dolgozik mint geológus. Entebbe valamikor Uganda székhelye volt, most az onnan mintegy 40 kilométerre fekvő Kampala a főváros. Mint Róma, Kampala is hét dombra épült, amelyek közül a legnevezetesebbnek a Rubaga dombot tartják, amelyen valamikor Stanley sátra állt, onnan küldte első tudósításait a világnak Ugandáról... Kampala utcái és hangulata szinte európainak tűnik. A boltokban árubőség, de csak a gazdagok számára. Sok az európai és a kiskereskedelem szinte teljesen a hinduk kezében van. Az épületek nagy része földszintes, a főutcában hinduk által épített árkádos boltocskák és néhány hatalmas irodaház, amelyekben a még ma is jelentős befolyással rendelkező angol érdekeltségű bankok székelnek. Csupán másfél napot töltöttünk Kampalában, amíg édesapám elintézte rengeteg megbízatását: fejszétől és kerékpárgumitól kezdve húskonzervekig sokfélét vásárolt, amelyekhez állandó rwandai lakóhelyén nem juthat hozzá. Dugig tömött mikrobusszal indultunk el és első „igazi afrikai" élmény már a második órában — hogy úgy mondjam —, „ránk tört”. A túlterhelt mikrobusz mindkét hátsó gumija defektet kapott és javíthatatlanná roncsolódott. Autóstoppal kellett visszatérni Kampalába, ahol új gumit vásároltunk. Eredeti tervünktől eltérően ezért még egy éjszaUgandai földön kát kellett töltenünk. Mbararában azután elhagytuk a jó aszfaltutat, hogy a hátralevő hatszáz kilométert már a déli féltekén, földúton tegyük meg. Az ugandairwandai határon egy mosolygós hindu vámos lerakatta egész szállítmányunkat, pontosan és szigorúan számbavéve az alkoholféléket. A kis intermezzo után irány Rwanda! ... Rwandáról azelőtt nem sokat tudtam. Egykor Német- Kelet-Afrika része volt, az első világháborúban a belgák tették rá a kezüket és 1962-ig, amikor Rwanda független lett, Belga—Kongóhoz, illetve belga igazgatás alá tartozott. Ez a kicsiny, mindössze 26 ezer négyzetkilométer területű és közel 4 millió lakosú ország rendkívül gazdag ásványi kincsekben. A Kelet-afrikai Árok mellett fekszik, hatalmas tektonikus erők által létrehozott 1500—1800 méter magas hegyvidéken, amely áthatolhatatlannak tűnt a gyarmatosítók és a felfedezők előtt. Stanley és Livingstone sem jutott el a magas hegyvidékre. A lakosság babot, borsót, maniókát — édesgyökeret —, s banánt termel. A bab a nemzeti eledelük, amelyből szinte „szabályos” magyar babgulyást készítenek. A nagy ültetvények ma is főleg európaiak kezében vannak és az afrikaiakkal műveltetik meg — az emberi erő itt még mindig sokkal olcsóbb, mint a gép, amit Európából kell ideszállítani... Az ültetvényeken kávét, teát, dohányt, gyapotot, ricinust és piretrumot termelnek (a piretrum virágából nyerik egy fontos rovarírtószer alapanyagát). A piretrum szedéséhez csaknem kizárólag gyerekeket alkalmaznak, akik a felnőtteknél olcsóbban, de lényegesen többet szednek ebből a különös virágból... Rengeteg a szarvasmarha, szinte ebből él az ország. A hatalmas szarvú tehenek feltűnő hasonlóságot mutatnak az ó-egyiptomi reliefeken ábrázolt állatokkal. Igazi gazdagsága azonban hallatlan mennyiségű ásványi kincséből adódik. Ebben a szinte talpalatnyi kis országban a mai modern kincskeresők — geológusok, geofizikusok — szinte elámulnak a mindenütt található ásványok óriási mennyiségétől: sokfelé található vasérc-, kassiterit(ónérc), aranymezők, wolfram- és berill-lelőhelyek. E kincsek nagy része még feltáratlan, csak a wolfram és kassiterit bányászatát kezdték el. Rwandában két nép él, őslakosaik a bahutuk. A vatuszik — gyakran röviden csak tuszik nak nevezik őket — négy-öt évszázaddal ezelőtt hatoltak az országba, északról. A vatuszik magas növésű, — nem ritkaság közöttük a két méteres legény — széles vállú, vékony lábú emberek, míg a bahutuk lényegesen alacsonyabbak, tömzsik. A vatuszik fejlettebb kultúrájuk és főleg óriási termetük révén leigázták a bahutukat és feudális egyeduralmat teremtettek. Úgy éltek, mint az arisztokraták. Vatuszi nem járhatott gyalog, csak bahutu által vitt gyaloghintón. A bahutuk nem láthatták a vatuszik étkezését, akik elhitették az elnyomottakkal, hogy ők valami különleges koszton, nektár-szerűségen élnek! Az országban a vatuszik közül választott mváni — király — uralkodott, őt illette minden föld és állat, ő parancsolt mindenkinek... Reich Gyula (Befejezés a következő számban) A Kivu-tó Hogy Saigon egy nagy bordélyház, ahol szinte gyorsabban szaporodnak a bárok, mint eső után a gomba, s ahol a nyilvánosházak ezerszámra nyelik el a dél-vietnami főváros fiatal lányait, ez a megállapítás Fulbright szenátortól, az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnökétől származik. Amikor Fulbright megkondította a vészharangot, a szélsőjobboldal azonnal pezrgőtüzet nyitott s a makulátlan matrónák a nyilvánosság előtt vonták felelősségre az amerikai katona nevét bemocskoló szenátort. A tények azonban makacsok. Fulbright szenátort az élet igazolja... A zsold: 720 millió Körülbelül havi 200 dollárt kap minden Vietnamban harcoló amerikai katona. A jelenlegi adatok szerint 360 ezer jenki áll fegyverben Dél-Vietnam területén. A számítás rendkívül egyszerű: havonta körülbelül 720 millió a tengerészgyalogosok és rangerek részére kifizetett zsold. S idézzük a Temps Modernes című párizsi lap cikkét, amelynek szerzője ugyan nem árulta el ú nevét, viszont — mint közlik — évek óta egyetemi tanárként él Saigonban. Tapasztalatait tehát nem másod- vagy harmadkézből szerezhette. „A katonák pénzük nagy részét italra és nőkre költik. A többit vendéglőre, szállodai szobára és emléktárgyakra — hangzik a cikk. — A sok-sok millió dollár elegendő lennie, hogy az ország gazdaságát elindítsa a fejlődés útján, persze akkor, ha a pénzt produktív módon ruháznák be ...” Az éjszakai élet valóban szinte második Saigont teremtett a night-clubok és prostituáltak világával, amióta a jenki katonák egyre nagyobb számban érkeznek Vietnamba. Az Evening Star szerint ötszáz éjszakai mulató és négyezer prostituált „dolgozik teljes gőzzel”. Egyébként minden társadalmi rétegnek, mindegyik foglalkozási ágnak megvan a maga közkedvelt találkozóhelye. A Rue Catimt a legelőkelőbb. A CIA emberei a Copa Cabanában találkoznak. Az üzéreket a saigoni Moulin Rouge-ban lehet éjszakánként megtalálni. Az amerikai katonák törzshelye pedig a La Pagoda. A sai- MSW egy nagy bordélyház NHHP Gurul a dollár, gyöngyözik a pezsgő mulatókban a saigoni éjszakai //Ufkir rendőrségének tagja voltam Egy volt marokkói titkosrendőr leleplezései — Bankrablás parancsra — Lahrezi eltűnése — A kínok villája A bankrablás pontosan a tervek szerint kezdődött. Szkiredzs százados, a marokkói biztonsági szolgálat helyettes vezetője az óráját nézte. Az előbb telefonon közölték, hogy a banditák már megérkeztek a helyszínre, pontosan akkorra, amikorra a rendőrökkel még aznap délelőtt megbeszélték. Felsültek a banditák? Míg a gépkocsi a felfegyverzett rendőrökkel végigszáguldott Casablanca üzleti negyedében, Szkiredzs elképzelte, hogy miként fognak másnap beszámolni a lapok erről a kis színjátékról. „A rendőrség meghiúsította a gengsztertámadást!” „Lakat alatt a támadók!” „Biztos kezekben a közrend: felsültek a banditák!” A százados cigarettára gyújtott, mosolygott. Ügyes fickó a főnök, Uskir tábornok kifogyhatatlan az ötletekben. Lám, ezekkel az időről időről megrendezett ál-bankrablásokkal, amelyeket aztán természetesen gyors és pontos munkával hiúsít meg az éppen időben érkező rendőrség, mindenkivel elhitetik: a közrend őrei elkeseredett harcot vívnak a banditákkal, sikereket érnek el, hála kitűnő szervezettségüknek és a bölcs irányításnak — azaz Ufkinak, a belügyminiszternek. Mi sem természetesebb hát, hogy a jól működő gépezetet kenni kell, egyre emelve költségvetését, létszámát. A gépkocsi csikorogva fékezett, a rendőrök villámgyorsan kiugráltak, és pisztollyal a kézben a bejárathoz rohantak. A pisztolyokat egyébként ki sem biztosították: a forgatókönyv szerint a „banditáknak” most — a túlerő láttán — magasba kell emelniük kezüket. Minden egy pillanat alatt zajlott le. Szkiredzs még látta, hogy az egyik rablót játszó rendőr feléje fordítja géppisztolyát, aztán égő fény borította el agyát. A kórházi ágyon ébredt fel, egyik ujját ellőtték, három golyót operáltak ki a csípőjéből. Nyöszörögve vizet kért. Gondolkodni próbált: mi történhetett? Ki lőtt, és miért? Az akcióban kipróbált emberek vettek részt, Ufkir testőrei. Ha ezek közül valaki rálőtt, annak csak egyetlen magyarázata lehet: Ufkir parancsára jártak el. Szkiredzs maga előtt látta a belügyminiszter szép arcát, hideg, kegyetlen tekintetét. Eszébe jutott: nemrég azt találta mondani Ufkirnak, hogy elege van az egészből, szeretne valami békésebb foglalkozás után nézni. A miniszter akkor nem felelt. Azazhogy felelt: a géppisztolysorozattal. Ezúttal szerencsém volt — gondolta a százados. Nem sokkal később — 1963 nyarán — megszökött Marokkóból. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye az életbenmaradásra. Most, három évvel később Szkiredzs, aki a Ben Barka-per megfigyelésére érkezett Párizsba (különben Algírban él), elmondotta a Nouvel Observateur című francia lap riporterének, hogyan is dolgozik Ufkir rendőrsége. Vallomása súlyosan kompromittálja a szervezet vezetőit, akik akkor közvetlen főnökei voltak. Dlimi ezredes, a biztonsági szolgálat vezetője, néhány nappal Szkiredzs leleplezéseinek megjelenése után Párizsba utazott, hogy a Ben Barka-per tárgyalásán, ahová vádlottként idézték meg, megpróbálja tisztára mosni szervezetét — de volt helyettesének szavait nem cáfolhatja. „Túl veszélyes itt..." Ben Barka elrablása nem egyedülálló akció a marokkói biztonsági szolgálat történetében — ez tűnik ki Szkiredzs nyilatkozatából. Nem sokkal azután, hogy megszökött, őt magát is el akarták rabolni Párizsból, sőt, most sem érzi magját biztonságban. „Túl veszélyes itt” — mondja idegesen a riporternek. Szkiredzsnek eddig sikerült kibújnia a hálóból — de Michel Lahrezinek és családjának nem. Lahrezi marokkói ellenzéki politikust 1960-ban tartóztatták le Casablancában. Koncentrációs táborba zárták, és kétévi szüntelen kínvallatással arra akarták kényszeríteni, hogy tegyen olyan vallomást, amely kompromittálná Ben Barkát. Azok, akik ilyenkor nemet mondanak, általában nyomtalanul eltűnnek a sivatagban, Lahrezinek azonban svájci felesége volt, s az asznyony fellármázta a nemzetközi közvéleményt. Ekkor Dlimi cselhez folyamodott: „megszöktette” a táborból Lahrezit, ő maga adott neki szállást Rabatban. Lahrezi és felesége ott élt egy darabig kisfiával, aztán Dlimi Tangerba irányította őket hamis útlevelek ígéretével — azzal a feltétellel, hogy hallgatni fognak. Lahrezi és családja hallgatott. Olyannyira, hogy Erika anyja évek óta keresteti őket az Interpollal — eredménytelenül. Szkiredzs a nemzetközi körözéssel a kezében megkérdezte Dlimitől, mi történt velük. — Likvidálták őket — hangzott a válasz. — Hogyan, mind a hármat? — No és? Senki sem látta — felelt az ezredes. Ufkir különbirodalma, a Rabattól hét kilométernyire fekvő El Mokry villa. Erről még maga Szkiredzs is csak suttogva mer beszélni. A király sem léphet be Az El Mokry villában száz berber család élő Ufkir törzsének tagjai. Nem beszélnek arabul, s csak a belügyminiszter utasítását teljesítik, bármi legyen is az. Egyszer még magát Hasszán királyt sem engedték be a villába, mert nem volt engedélyes saját belügyminiszterétől. A villa lakóinak foglalkozása nem más, mint a kínvallatás. Legtöbbjük még Vietnamban, az 1950-es években kezdte el véres mesterségét Uskir irányítása alatt, a franciák vietnami háborúja idején, az expedíciós hadtestben. — Amikor beléptem a villa udvarába, mindenhonnan iszonyú kiáltásokat hallottam, sikolyokat és jajgatást, mint egy mészárszéken — így hangzik Szkiredzs leleplezéseinek legmegdöbbentőbb része. — És ez valóban nem volt más, mint mészárszék. Az embereket levetkőztették, szemüket bekötötték, számokat adtak nekik, aztán meztelenül kifektették őket a napra, s minden este rendszeresen kínozták valamennyit. Tudományosan megszervezték az egészet. Szakaszosan, ahogy Ufkir mondta. Az egymást követő épületek a kínzás egymást követő fokozatait képviselték. A negyedik fokon túl a fickó vagy otthagyta a bőrét, vagy elküldték a hadsereg táborába, ahol folytatták a „kezelést”. Láttam, hogyan vittek be a villába embereket, akik többé nem léptek ki onnan. És mindig azt gondoltam — fejezte be szavait a volt marokkói rendőrtiszt —, hogy istenem, ha arra kerülne a sor, hát öljenek meg, vagy vigyenek akárhová. De ne a villába! Ne a villába! B. D. 44 „SZKIREDZS MAGA ELŐTT LÁTTA UFKIR BELÜGYMINISZTER HIDEG, KEGYETLEN TEKINTETET...” A tevék nem szalonképesek Széles betonúton száguldott a fekete ZIM, az út mellett a Transz-Góbi vasútvonal haladt. Expressz-szerelvény suhant el mellettünk, a Peking—Moszkva járat. Egy kisebb domb tetején állt a vasutas, illetve ült mokány kis lova nyergében, kezét tisztelegve sapkájához emelte, s magasra tartotta a szabadot jelző fakózöld zászlócskát. Amint elhaladt az expressz, visszaügetett a domb aljára, s leheveredett legelő állatai közé. Hivatali kötelességét az előírásoknak megfelelően teljesítette. Vagy harminc-negyven kilométert utazhattunk már, amikor a gépkocsivezető tarkójára tolta ellenzős sapkáját, lassított, jól körülnézett, és letért a betonútról. Csak úgy torony, vagy inkább hegy iránt, elindult a műútról lekanyarodó keréknyomok egyikén. Útjelző tábla és kilométerkő sehol, emberünk mégis biztosan vezetett célunk felé, egy még 60—70 kilométerre fekvő hegyi üdülőhelyre. Dombra fel és dombról leszaladt a száraz, köves mongol pusztán az elegáns ZIM, időnként patakok gázlóin bukdácsolt keresztül, hogy a szárazon újra felgyorsulva haladjon tovább. Egy, a hegyekből lezúduló szélesebb patak partján állattenyésztők jurtái álltak üresen. Lakóik állataikkal a látóhatáron túl tartózkodtak. A patak partján a terepjáró GAZ teherautó állt, hűvösében emberek hevertek. A gépkocsivezetők üdvözölték egymást, majd néhány szót váltottak. — Postaautó — mondotta később gépkocsivezetőnk. — Ez a pusztai emberek egyik nagy öröme. Azelőtt lovasok jártak a küldeményekkel, most már mindenütt autók látják el a postaszolgálatot. Egy-egy ilyen postaautó száz és száz kilométert tesz meg, hogy a levelek, egyéb küldemények a legtávolabbi településekre, a Gobi sivatagba, vagy a hegyek közé ékelt gerekbe is eljussanak. Ezek mögött is, akik itt pihennek, 500 kilométeres út van. Megérdemlik a pihenést, a sztyeppeiút kifárasztja a sofőrt... Tovább haladtunk a pusztai „országúton”, s egy helyen tevecsordába ütköztünk. Az állatok sietve elkanyarodtak a fekete szörny elől, de sofőrünk, látva fényképezési szándékunkat, készségesen visszafordította, s a gép lencséje elé terelte a megriadt, jámbor tevéket. Már 3—4 felvétel elkészült, amikor apró pontok váltak el egy domb oldaláról, nagy port kavarva, s felénk vágtattak. Két fegyveres állattenyésztő volt, akik — két-két málháslóval a nyomukban — nagysebesen felénk tartottak. Megigézve néztük a csodálatos vágtát, az autóval vetekedő sebességet, amikor az egyik lovas hirtelen körülnézett, majd gépkocsivezetőnkhöz ugratott. Rikoltott valamit, kiköpött, majd továbbszáguldott, társával és tevéivel, mégtávozásában is az öklét rázva. — Hát ez mi volt? — kérdeztük megszeppent gépkocsivezetőnktől. — Azt mondta rám a lovas, hazaáruló. Legazemberezett. Sajnos, nem vettem észre, hogy a tevék vedlenek. A mi valutánk, életünk, legféltettebb kincsünk a mongol puszták állatállománya. A mongol ember szemefénye az állat. S azt lefényképezni csak „szalonképesen” szabad. Ezért kaptam a fejmosást... Lakatos Ernő ff ifí m mllfo .SillllliilEl' ' jEM Wpmm goni katonai klikk ugyanakkor az Olympiát részesíti előnyben. Szalmakunyhók és fészerek A dzsessz és a whisky árnyékában az amerikai katonák mindent megtalálnak, amit csak keresnek. Vannak szállodák, ahol senkitől sem kérdik, honnét jön, meddig marad és milyen igazolványokkal rendelkezik. Ezrével találhatók olyan szobák is, melyeket akár órákra is ki lehet bérelni. Az amerikai táborok mentén feltűntek ezenfelül az apró szalmakunyhók, s a sebtében összeeszkábált fészerek, melyek ugyancsak a pénzért árusított szerelem hajlékai. Rendkívül megdöbbentő, ahogy a Newsweek munkatársának egy saigoni férfi elmondotta véleményét a saigoni vörös lámpákról. — Érthető, hogy vannak bordélyházak — jelentette ki. — Érthető az is, hogy még a vagyonosabb dél-vietnamiak feleségei és lányai is a bárokban és nyilvánosházakban keresnek állást. Ma ez, különösen Saigonban, megbecsült foglalkozás... Bármilyen erkölcsi felfogást képviseljen is a meginterjúvolt személy, tényeket mondott a harcban álló országnak arról a rétegéről, amely eladja magát és eladja lányait a hívatlan betolakodóknak, akik az öldöklés szüneteiben whiskyre és lányokra áhítoznak. De a saigoni férfinak, aki feltehetően maga is valamelyik bár tulajdonosa lehet, még volt mondanivalója: — Azt sajnáljuk csak, hogy a szabadságos katonák egy része elutazik a környező országokba ... Mindegyik lány számot visel Hogyan töltik például az időt Bangkokban? „Bangkok nevezetességének számítanak az utóbbi időben gomba módra szaporodó gőzfürdők és masszázs-szalonok — írja az említett tudósító, aki Sorban felkereste e „szomszédos” országokat. — Majd minden borbélyüzletnek van néhány rejtett emeleti szobája, ahol — a legnagyobbakban — harminc vagy annál több nő is dolgozik. A látogatók a fogadószobából forgatható tükör segítségével válogathatnak. A szomszédos szobában a vendégszórakoztató lányok mindegyike számot visel. Az amerikai katona megmondja a kívánt számot, a a lány hamarosan megjelenik törülközővel, szivaccsal, szappannal és púderrel, hogy az emeleti fürdőszobák egyikében — szagos habfürdő mellett — elvégezze a szakszerű gyúrást...” Hongkong, a brit gyarmatváros még népszerűbb az amerikai katonák körében. „A bárokban 1,75 dollárt is elkérnek tőlük egy üveg Coca-Coláért. A bájos, törékeny kínai lányok is jól tudják, hogyan kell bánni a sörtehajú amerikai legényekkel. Gyorsan kiürülnek a pénztárcák. Csak néhány az olyan messzire látó, mint az a három tengerészgyalogos, akik megérkezve a hongkongi Cseresznyebárba, 100—100 dollárt átadnak a tulajdonosnőnek és megkérik, úgy ossza be, hogy négy napig elég legyen nekik... Esznek, isznak, mulatoznak, szeretkeznek és szórják a pénzt az amerikai katonák. Felejteni akarnak, mert visszatérve a dél-vietnami harcmezőkre, nem tudják, megérik-e a következő szabadságot”. Vagyis, gurul a dollár, gyöngyözik a pezsgő, mosolyognak a lányok, ahol csak megfordulnak a szabadságukat töltő jenki katonák. Amikor a tényekkel kapcsolatban, az említett Fulbrightnyilatkozat után, megkérdezték az amerikai hadügyminiszter véleményét. McNamara széles mosollyal, pilátusmódjára mosakodott: „Istenem, így van ez minden háborúban”. Mintha az erkölcsi fertő egyenes következménye lenne a háborúnak. Illetőleg csak a háború következménye lenne. Pedig, hogy Saigon ma egyben nagy bordélyház is, az annak a következménye, hogy Dél-Vietnam felszínen levő hazai vezetői ily módon is „kedveskedni” akarnak a hatalmukat rakétákkal és napalmbombákkal biztosító amerikai katonáknak, akik délelőtt talán még részt vesznek egy hazafi megkínzásán, este pedig — mint valami dúsgazdag turista — vetik magukat az éjszakai élet sok mindent feledtető gyönyöreibe... Ónody György