Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1966-08-13 / 32. szám

­­ Felkerestük a 70. születésnapját ünneplő Lengyel József Kossuth-díjas írót, hogy kérdezzük: — Milyennek ismeri a mai fiatalokat? Könyvek, kéziratok között, dolgozószallá­jában várt, és válaszolt: — Nem hinném, hogy én valami újat fogok mondani. Bár a téma nagyon érdekel. Bor­zasztóan sokfajta vélemény van a fiatalok­ról, és gondolom ez mindig érdekes. — Hogyan látja a mai fiatalokat? Milye­nek a tapasztalatai? Elgondolkozva folytatta: — Nálunk például nem szeretik a hosszú hajú fiatalokat. Én legfeljebb azt kifogásol­nám, hogy majmolják a nyugati ifjúságot, anélkül, hogy a dolog lényegét megértenék. A mi ifjaink nem gondolják át az egészet. A nyugati ifjúság azért hord hosszú hajat, mert „nonkonformista’’. Azok a fiatalok tagadják a nyugati életformát, tiltakoznak ellene, ezért járnak hosszú hajjal és mezítláb. — Vannak-e ennek előzményei? — Az angol történelemben, mint tudjuk, nagy szerepet kaptak a „rövid hajú puritá­nok’’, akik azért nyírták „kopaszra” a fejü­ket, mert az udvar hosszú hajat, s parókát vi­selt. Én a mai nyugati fiatalokat „hosszú hajú puritánoknak” nevezem. A csinosan nyírt gentlemanekkel szemben; éppen azoktól akar­nak elütni, különbözni öltözetükkel, magatar­tásukkal, demonstrálva, hogy elítélik a nyu­gati uralkodó osztály életformáját. — De nem külsőségek-e ezek? — Persze ezek után mindenkinek eszébe juthat; ezek csak külsőségek. De mi van a viselet mögött? A hosszú hajúak ma már tudják, hogy mi ellen tiltakoznak. Tünteté­seken, napokig tartó ülősztrájkokon vesznek részt, hogy tiltakozzanak az amerikaiak viet­nami agressziója ellen. Az amerikai hatósú­ BESZÉLGETÉS LENGYEL JÓZSEFFEL a Nyugat­majmolás­ról voknak sok bajuk van a politizáló fiatalság­gal. S bár meg vagyok győződve arról, hogy ezek a fiatalok nagyon sok dologban külön­böző és ellentétes nézeteket vallanak, de a háborúellenességben egészen bizonyosan egy­ségesek. — A hosszú haj tehát nem elítélendő? — Én nem bánom, ha a magyar fiatalok farmernadrágot hordanak, és mellékesnek tartom, hogy milyen hosszú a hajuk, sőt túl­ságosan az se bánt, ha a hajat „tolinak” ne­vezik. Csak azt szeretném, ha a haj alatt, a koponyájukban értelmesen végiggondolnák a világ dolgait. — S mit tapasztal? Végiggondolják? — Úgy veszem észre, hogy ebben a több­séget tekintve, nincs hiba. Bátor, talpraesett, okos, képzett és tájékozott fiatalokat isme­rek. És ami írói munkásságomat illeti: eddig a fiatalságnál nem ütköztem értetlenségbe. Tőlük kapom az utóbbi időben a legtöbb ol­vasólevelet is. Sohasem vagyok annyira fá­radt vagy elfoglalt, hogy ne törekednék mon­danivalómnak a legtömörebb és a legérthe­tőbb megfogalmazására. A fiatalok is így van­nak, próbálják magukat megfogalmazni, cé­lokat keresnek, előbb nehezen és körülmé­nyesen, majd egyre határozottabban, míg egyszer csak egyszerűen előttük van — ezt kell tenni. Bízzunk bennük. S befejezésül hozzátette: — Ez nem is tudományos okfejtés! De amit elmondtam, komolyan gondoltam. Most nem beszéltem azokról, akik nem viselnek hosszú hajat, s nem járnak farmernadrágban, s akik megtalálták, esetleg könnyebben, céljukat. Ugye nem baj, hogy róluk nem beszéltem? Talán ők sem haragszanak meg ezért rám. Az ember inkább csak arról beszél, ami prob­léma. De ez nem azt jelenti, hogy nem be­csüli meg a többieket. Ugye, elhiszik? Fülöp Magda VIGASZTALÓ vigasságok .­­Képek három évezred ,színháztörténetéből «*• «(Befejező rész) Esterházy Pál, a későbbi nádor, nagyszombati diák korában került kapcsolatba a színjátszással. Az iskolai előadásokon­­ gyakran szerepelt. Pozsonyba kirándulva még hajdútáncot is ‘‘«járt IV. Ferdinánd előtt. Az egyik nagyszombati előadáson Ju­­­stit asszonyt alakította, s erre halála napjáig büszke volt. Em­­­­­lékirataiban olvashatjuk: „Akkor is egy igen szép comoedia _taitatott. Judit képét én viseltem, Turzó Mihályné asszonyom öltöztetett fel, igen szép arany míveket rakván reám. Azon comoediában is igen sok verseim voltak, majd ötszázig való. Azon comoediában volt Judit vénasszonya Salacher nevű deák, ki igen csúfos ábrázatú vala, szava is ahol igen jeles volt, úgy, hogy az emberek igen nevetnék.’* — A színház szeretete családi örökség maradt. Az 1650-ből származó olajfestmény, amelyet itt mutatunk be olvasóinknak, Judit szerepében örökítette meg Esterházy Pált. Játék szabadtéren Mielőtt a magyar nyelvű színjátszás a XVIII. század végén megkezdődött volna, fej­lett idegen színházi kultúra honosodott meg hazánkban, az iskolai színpadokon, a városi színházakban és a főúri magánszínházakban. A színháztörténeti kutatás az utóbbi idő­ben fokozott figyelmet szentel a főúri szín­házak — a kastélyszínházak — történetének, Magyarországon éppúgy, mint például a szom­szédos Csehszlovákiában; ez a törekvés érthe­tő és helyénvaló. A téma, bár mindig is meg­érdemelte volna az érdeklődést, eddig háttér­be szorult. A kastélyszínházak történetének legfőbb forrásai hozzáférhetetlenek voltak, mert a magántulajdonban levő családi levél­tárak csak nehezen nyíltak meg a kutatók előtt, legalábbis sokáig, addig, ameddig a kastélyok gazdát nem cseréltek. Amikor a nép, oly jogosan, elfoglalta az uraságok helyét, a főúri paloták legtitkosabb ajtajai is szélesre tárultak, s a színháztörténet nagy adósságot törleszt: igyekszik feltárni színjátszásunk ho­mályban tartott, csak összefüggéseiben ismert, fontos fejezetét is. A kastélyokban rendszerint ugyanazok a társulatok játszottak, amelyek a korabeli vá­rosokban szerepeltek; kialakításukhoz, mű­vészi színvonalukhoz nagymértékben járult hozzá az udvari közönség, s annak ízlése. Esterházy Miklós 1764. április 3-án követ­ként vett részt József főherceg császárrá ko­­ronáztatásának ünnepségein. A káprázatos esemény színhelye Majna-Frankfurt volt. A frankfurtiak csodálkozva nézték azokat a lát­ványosságokat, amelyeket a követek rendez­tek az ünnepség fokozásának szándékával. Az egyik bámészkodó, aki akkor mindössze tizenöt éves volt, később emlékirataiban idéz­te fel a látványosságok múlhatatlan varázsát: „Megcsodáltuk — írja Goethe — a különbö­ző fényes mutatványokat és a tündériesen lángoló építményeket, amikkel egyik követ túl akart tenni a másikon. Esterházy herceg látványossága azonban meghaladta valameny­­nyit... Az egész kertet lámpákkal jelölték meg. A fák között fénypiramisok és golyók állottak, átlátszó talapzaton. Egyik fától a másikig ragyogó füzérek húzódtak, amelyek­ről függőlámpák csüngtek alá." A látványosságra való hajlamot Majna- Frankfurtból Esterházy Miklós hazavitte, s le­hetőséget is teremtett hozzá a család várkas­télyainak felújításával. Eszterházán így jött létre 1784-ben a leg­nagyobb magyar feudális vagyon árának franciás, a császári udvarral vetélkedő, fényes rezidenciája: a „magyar Versailles”. A hatalmas parkot szobrok, vázák, szökő­kutak, mulatóházak díszítették. A kastély 126 szabójában könyvtár, képtár, fegyverterem, zeneterem kapott helyet; rendszeresen tartot­tak hangversenyeket is Haydn vezetésével. A déli oldalon sorakozó épületekben külön ope­raház, bábszínház és muzsikaház is működött, s erre Horányi Mátyás legújabb kutatásai de­rítettek fényt. Főként német társulatok léptek fel a ma­gas rangú közönség előtt, mindennap, a her­ceg által meghatározott órában, más-más da­rabokkal. Az egyik társulat Iglón és Sopron­ban is szerepelt; soproni előadásukat megte­kintette II. József is. Operaelőadásokat csak ritkán rendeztek, s olyankor mindig Haydn egy-egy új szerzeményét mutatták be. A látványosság kivált az operabemutatókon tört utat magának. Egyszer például a herceg gránátosai nyomultak a színpadra, harci je­leneteket produkáltak, miközben igazi ágyúk dörögtek. Majd a közönség kisétált a parkba, ahol a bokrok mögül parasztok és paraszt­­menyecskék szökkentek fel, népi táncokat lejtettek, népdalokat énekeltek. „Az ünnepély késő éjszakáig tartott, s gon­doskodtak róla, hogy a bőven mért bor és a sok étel egyre élénkebbé tegye.” Bessenyei György verset írt, Eszterházi Vi­gasságok címmel, Rohan herceg, francia arisztokrata, bécsi rendkívüli követ, később strassburgi érsek és kardinális eszterházi ven­dégségéről. Hertzeg Rohan e’ként be­ jut a kastélyba, Mellynek vezettetik egy nagy szobájába. Itt egy Játék’ néző-piatz formáltatott, Hol a’ szív érezni gyengén taníttatott. Francia darabot játszottak tiszteletére. Majd balett következett, a Páris ítélete, amelynek előadására a balett történetének egyik legkiemelkedőbb művészét, a francia Noverre-t és társulatát szerződtették. Másnap színre vittek egy tragédiát, amely vacsorával és kerti mulatozással folytatódott. A parkot mesterséges lángok borították. „Kis játék nézőhelyre” vonult ott a díszes gyüle­kezet, s meghallgatta a szabadtéri hangver­senyt, amelyen „sok énekesnő” dalolt a sze­relemről. Az édes fájdalom kesergett szemeken. Fél táj, fél vigasság tévelygett nyelveken. Harmadnap este különleges tűzijáték vilá­gította meg a tisztást, ahol népünnepély kez­dődött, nem másért, hanem éppen azért, hogy az előkelő idegen meggyőződhessék a magyar nép szembetűnő boldogságáról. Ilyen „szembetűnő” volt akkoriban népünk boldogsága? Belső és külső elnyomás nehezedett az or­szágra. Az első magyar hivatásos színtársulat, ame­lyet Kelemen László alapított 1790-ben Pes­ten, kettős feladatot vállalt: a magyar nyelv és a francia felvilágosodás terjesztését. Szegények voltak, mint maga a nép; látvá­nyosságokra nem törekedhettek. Nem vehet­ték fel a versenyt tartósan a Pesten és az or­szág más városaiban német nyelven játszó társulatokkal. Még talán művészi színvonal­ban is alattuk maradtak. A láng, legalábbis egy időre, kihunyt. Kelemenék színtársulata 1796-ban teljesen feloszlott. „Egy sápkóros, kócszőke hajú, nagy fejű, szeplős, cingár leányka” színháztörténetünk csodálatos csillaga lett: Déryné. Akkor született, amikor Kelemenék még játszottak. A jászberényi patikaházból, ahol nevelkedett, tizennégy éves korában került fel Pestre, ahol életében akkor látott először színielőadást. A Hacker-szálában, amelynek épülete a VII., Tanács körút 7. szám alatt ma is megtalálható, már játszottak; a kislány tágra meresztett szemmel ült a nézőtéren, s valósággal megszépült a sohasem remélt, nagy élménytől. Akkor határozta el, hogy színésznő lesz. Énekelni tanult. S egy évre szerződtette, 18 forintos havi gázsival, Vida László színigazgató. Az új színésznő aztán, nyugtalan természetének és olthatatlan hiva­­tásszeretetének engedve, állandóan járta az országot. Híre semmi máshoz nem hasonlít­ható, és senki máséhoz sem; nevétől, sikerei­től volt hangos Magyarország. Csodálatosan szárnyaló szopránja, bájos egyénisége,­ mes­teri színjátszókészsége, nagy drámai ereje, s komikai vénája nemcsak sokoldalúvá, hanem óriássá is tette. S 1837-ben megnyílt a Nemzeti Színház. De most nem a kőszínházakról, hanem a szabadtéri előadásokról beszélünk ... Kolozsvári tartózkodása során, így fordult Dérynéhez sógora, Kilényi Dávid, a színész és színigazgató, aki inkább szervezői képessé­geiről volt nevezetes: — Lássa, sógorasszony!... még itt aréna sohase volt. Osztán a Népkertbe minden em­ber örömest siet, csak a séta kedvéért is, hát még ha ott élvezetet is talál!! Azt tanácsol­nám tehát, édes sógorasszony!... legyen ve­lem társ. Építsük föl a színpadot, és meglás­sa, nagyban fog jövedelmezni! Az első előadást elmosta az eső. — Nesze aréna! — mondta Déryné. Vasárnapra kiderült. Nagyszámú közönség gyűlt egybe. Még a gubernátor őexcellenciá­ja is megjelent. De nem a színészek játszot­tak. A színpad, amelyet ők építettek, vasárnap nem lehetett Dérynééké. — A tűzművész fogja mutatványait elő­­adni az arénában — üzente a gubernátor. — Neki nem is kell a színpad, csak a színpad előtti tér, s színielőadás nem lehet. Punktumj ■4 ' S a történetet most már folytassuk telje­sen úgy, ahogyan Déryné azt leírta Emlé­­kezései­ben: „A művész igen­is művészileg eresztett föl egy mesterségesen készített, már nem tudom többé, miféle alakú rakétát, mely szörnyű magasságig emelkedett. A gubernátor mindig hátra kellett, hogy hajtsa a nyakát. Egyszerre nagy zaj támadt körülötte, udvarától kör­nyezve állt, s amint föl-föl a magasba tekin­tett, halva rogyott össze, így végeszakadt a játéknak. Tán mégis jobb lett volna a gu­bernátorra nézve, s reánk nézve is, ha az arénai színpadon játsztunk volna egy mulat­ságos játékot, melynek nem lett volna ily szomorú vége!” Déryné ham­arosan­ továbbállt, mert az aré­na megbukott. Az idő haladt. A világ mit sem változott. Illetve­ csak apránként változott. Kastély­színházak még mindig működtek, de már olyan is volt közöttük, amelyre jobban illet egy másik elnevezés: a parasztszínház. A Békés megyei Szentetornyán 1892-ben Justh Zsigmond, aki egyszemélyben volt föld­­birtokos is, regényíró is, parasztszínházat ala­pított. Nem nagyúri szórakozás volt ez már, hanem megvallása a népi alkotó képességnek és a nép művészi teremtő erejének. Justh Zsigmond egyaránt olvasgatta Darwint és Marxot, s a társadalmi viszonyok szükségsze­rű átalakulásáról így elmélkedett: „Ha néhány nagyúri család el is vész, a nép élni fog, mert erő lakozik benne.” Tanította a parasztokat. Felolvasott nekik. Fedetlen körszínházat építtetett, „a legtisz­tább görög stílben”, azért, hogy a görög és latin klasszikusokat hozzáférhetőkké tegye az egyszerű embereknek. Megszólalt szabadtéri színpadán Shakespeare is. A Moliére-vígjáté­­kok különös sikert arattak. Parasztszínészek játszottak a parasztnézőknek. A kortársak álmélkodtak az érdeklődés lát­tán.:. • • „Nyolc kilométernyi kerületből odaseregle­­nek — írja egyikük. — Az anyák még szopós gyermekeiket is elviszik. És semmi rendetlen­ség, egyetlen kiáltás sem hallható. A kocsmák egymás után buknak, ezek a drámai előadá­sok olyan mámorba ejtik a népet, amelyet többre becsül." Vigasztaló vigasság? Nem, ez már más és több volt: felfedezés és találkozás. Az egyszerű ember megtalált valamit. De még hátra volt, hogy végleg birtokába vegye. Simon Gy. Ferenc Ekhós — bőrernyős — szekerek járták az országot a magyar színjátszás hőskorszakában. Az igazgató, az igazgatóné, a drámai szende, a énekes primadonna és a hősszerelmes utazott rajtuk városról városra, faluról falura. Díszleteket, szövegkönyveket, jelmeztárt is szállítottak ezek a járművek, már persze közülük csak azok, amelyeket poggyászkocsiknak neveztek. A társulat többi tagja felkéredzkedett egy-egy parasztszekérre. Ha délután megérkeztek új állomáshelyükre, este ott már a nyitó előadásra került a sor. S néhány nap múlva indultak tovább, napsütésben, esőben, hóesésben, Déryné — a legnagyobb — is utazott ekh­ós szekéren. VDK Egy asszony áll az amerikai „tanács­adó” előtt. Szája sarkából vékony pa­takban folyik a vér. Ujjai lángolnak. Szemében nem a fájdalom tükröződik, hanem az elszántság. Elvesztette férjét, aki a dél-vietnami Diem-rendszer ellen indult tüntetni, de nem tért haza többé. Az asszony a férje helyére állt, felde­rítő lett, a hazafiak hűséges, megtör­hetetlen segítője. Az amerikai hiába kínozza, a partizánhősnő hallgat. A harc pedig Dél-Vietnam véráztatta földjén folyik tovább ... Ez a rövid tartalma a Vietnami De­mokratikus Köztársaság Feltámadó vi­har című új filmjének. A partizánasz­­szonyt Thui Van, s az amerikai „ta­nácsadót” Docso Koszev bolgár ven­dégművész játssza. A film világpre­mierjét az idei Karlovy Vary-i feszti­válon tartották. — Filmgyártásunk — mondta a viet­nami művészdelegáció vezetője — most már kizárólag a felszabadító há­borúval, az ellenség elleni harccal fog­lalkozó filmeket készít. S azok nem­csak szórakoztatják, hanem harcra is buzdítják népünket. Filmművészetün­ket sem lehet megtörni, hiába igyekez­nek azon az amerikaiak. A részben ki­ürített Hanoiban, a terrorbombázások miatt sokszor áramhiánnyal is küszköd­ve készítjük filmjeinket, hogy vissza­adhassuk a mozivásznon egyszerű em­bereink nagyszerű hősiességét. A mozivásznon: Annekathrin Bürger, akinek nevét ma már világszerte isme­rik THAIVAN FILM A. BÜRGER 1955-ben történt, a Német Demokra­tikus Köztársaság babelsbergi filmstú­diójához vezető úton a csehszlovák rendszámú gépkocsiból magas fiatal­ember ugrott ki. Besietett a strandra. A fiatal lányokat nézegette. Még azt is hi­hették volna róla, hogy könnyű kalan­dot keres. Megállt az egyik fiatal lány előtt. „Megengedi, hogy lefényképez­zem?” Bemutatkoztak egymásnak. A felvétel elkészült. A fiatalember Prágá­ból jött, s a DEFA-val készített kul­­túrfilmet a gyerekek Rügen-szigeti nyaralásáról. S éppen a német pionír­­vezető leány szerepére keresett valakit. S megtalálta a strandon Annekathrin Bürger személyében, így indult el Annekathrin Bürger a siker útján. Mikor érettségizett, azt írta a kérdő­ívre: „Szívesen lennék színésznő, ha erre lehetőségem nyílnék”. A lehetőség, íme, megnyílt előtte. Hamarosan rábízták a Berlini ro­mánc című játékfilm női főszerepét. Majd felvették a babelsbergi filmmű­vészeti főiskolára. 1959/60-ban a Deutsches Theaterben szerepelt. 1960/61-ben a Theater der Bergarbeiter Senftenberg tagja volt. Szerepelt a televízióban is. Ismertebb filmjei: 57-es riport, öt nap­ éjszaka, Szeptemberi szerelem, Ki­rályi gyerekek, Gyilkosok szabadságon. A legdrámaibb jelenetben: Thai Van Ön is kiváncsi? Mikor tartották Budapesten az első szabadtéri moziel­őadást? — kérdezi Kárpáti István budapesti olvasónk. Révész Artúr­né válaszol: — Kül­földön láttam először szabadtéri mozit,­s így támadt az az ötletem, hogy ezt az intézményt meg kelle­ne honosítani nálunk is. Annál is inkább, mert akkoriban a mozgó­­színházak éppen úgy tartottak nyári szünetet, a melegre való te­kintettel, mint a színházak. Az ak­kori Aréna út és a Városligeti fa­sor sarkán volt egy üres telek, a mai Dózsa György út és Gorkij fa­sor sarkán, ahol az Épít­ők Szak­­szervezetének székháza áll. Azt az üres telket béreltük ki. Kétezer személyes volt a nézőtér. Kertmozi volt a neve, s 1917. május 1-én nyílt meg. A hatóságok nem nagy örömmel fogadták az engedélyké­rést, mert a tűzbiztonsági intéz­kedések, a dohányzási t­lalom, a gépházre­­ndezés előírásai kivétel nélkül zárt, fedett mozikra vo­natkoztak. Az volt az első moz­gószínház Budapesten, ahol elő­adás közben cigarettázni lehetett. Első műsorunk a Puccini-o érá­ból készült Pillangókisass­ony cí­mű film volt, amelynek főszere­pét az akkori idők legnagyobb sztárja, Mary Pickford játszotta. ☆ Milyen filmet neveznek „szerzői filmnek”? — kérdezi Balog József nyíregyházi olvasónk. Gertler Viktor Kossuth-díjas filmrendező válaszol: — Miután köztudott dolog, hogy a filmalko­tás elsősorban a filmrendező mun­kája, így a .,szerzői film’* megje­lölés mindenképpen a rendezőre vonatkozik. Ennek elsődleges ér-­­telm­e magától értetődően az len­­ ne, hogy a film rendezője egy­ben a film írója is. (Egyszerű pél­da Fellini: 8 és fél című filmje.) A másik értelmezés bonyolultabb. Vonatkozik ez olyan írói, tartal­mi anyagra, tematikára, amely nem a rendező szerzőjogi sajátja. De, ha vállalja a rendezést, azo­nosult az anyaggal, s így az ter­mészetesen a sajátjává is válik. Itt jelentkezik azonban a művé­szi egyéniség színvonalkülönbsége. Ha az írói anyag tetszik­­ a rendezőnek, ez még nem elég ah­hoz, hogy abból „szerzői film** szülessék. Jó esetben az írói mű jó illusztrálásáról lehet szó. De, ha­­a rendező az írói anyaggal úgy egyesül, hogy azt a saját nyelvén, saját művészi, absztrahá­­ciós készségével alkotja meg; ha az írói anyag mögött rejlő olyan igazságokat is felderít, olyan mű­vészi többletet ad, amellyel már­­ő maga jelentkezik, sa­jt hang­ját hallatja, saját véleményét is elmondja a világról, az emberek­től: az ilyen film is, bár Idegen írói anyag, de „szer­zei filmmé” váll.­­Egyszerű példa Alain Kes­­glais: S-e,-e!!mem­oires ma, vagy a Tavaly Marienbadban című film­je.)

Next