Magyar Ifjúság, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-07 / 1. szám
A bosszú! Négyen gyűltek össze a technikum igazgatójának szobájában ezen a délelőttön, s jó ismerősként üdvözölték egymást. Ha más és más helyen is, de egy kerületben dolgoztak. Most ők képezték a felvételi bizottságot. Az igazgató a tantestületi házipresszóból kávéval kínálta őket, szóval kellemesnek ígérkezett a következő pár óra. — Na, lássuk a medvét — mondták az első cigarettára gyújtva —, vagy a medvéket, ha sokan vannak... — Majdnem háromszoros megint a túljelentkezés — kezdte az igazgató, s vette elő a listát az adatokkal. Ekkor szinte vezényszóra valamennyien a zsebükhöz nyúltak. Ott volt az a név, amire külön megkérték őket, hogy segítsék valahogy azt a gyereket. Az igazgató közben sorolta a jelentkezőket az iskola véleményével, bizonyítványuk végeredményével, s a szűkszavú javasolom, nem javasolom mal... Egyikük homlokán apró veríték ütött ki. — Meleg van nálatok — mondta magyarázkodva az igazgatónak, s zsebkendőjével együtt a cetlit is kiemelte. Éppen ekkor értek a kritikus névhez, amikor az igazgató kimondta, mind a négyen felfigyeltek. Ő az, róla van szó. — Álljunk meg kérlek, itt egy pillanatra... Esélyei?! — kérdezte egyikük. — Hát, vannak nála jobbak is. _ És mondd, lehetne itt valamit csinálni? — szólalt meg a másik. — Én is éppen ezt akartam kérdezni — így a harmadik. Egymásra néztek. Elővették mind a négyen a zsebükből a cédulát, s elképedve nézték ugyanazt a nevet, négy példányban. — Téged ki kért meg? — Engem ez és ez... — Engem az egyik rokonom... — Engem tu igazgatóm ... — Ez aztán a szervezési Most szóljatok hozzá, mind a négyünket megtaláltak... Az igazgató csak hallgatott, nézte a már ismert jelenetet: — Látom vita van, szavazásra teszem fel a kérdést — akart túljutni az egészen. — Ki szavaz a felvétel mellett? A kezek nem mozdultak. — Ellene? Négy kéz emelkedett a magasba. Az igazgató nézte az elégedett arcokat, s arra gondolt, ha ő valakinek elmondaná, milyen gyermeki örömmel vett magának elégtételt ez a négy komoly ember, el se hinnék neki. Azt mondaná, hogy az egészet az ő pihent pedagógus agya találta ki.k. e. Az erzsébeti Kontakts Alkatrészgyárban 153 KISZ-tag készítette el közösen múlt évi munkája mérlegét. Heteken át beszélgettek KISZ-vezetők és tagok arról, ami volt, s arról is, amit szívük szerint szerettek volna. Akadtak napjaik, mikor teljesen reménytelennek látták helyzetüket, de volt úgy is, hogy magasba csapott a harci kedv. A gyári KISZ-szervezetről közben visszatérően elhangzottak ilyen vélemények: — Nincs nálunk fantázia a KISZ-ben... — Sok jóindulatú próbálkozás, kevés támogatás, s eléggé sovány eredmények jellemeznek minket... A mi célunk nem a sérelmek hánytorgatása, amikor szóba hozzuk, mi adott okot az ilyen vélemények fogalmazására. Csak a tanulságokat szeretnénk levonni a kontaktusokkal együtt azért, hogy továbbjutásukat megkönnyítsük. Kudarcokról — röviden Elmondunk három epizódot Nem valami felemelő egyik sem, de annyira mindennapi az előfordulásuk, hogy érdemes felsorolni. Adva van egy alapszervi KISZ-titkár 1500 forint fizetéssel. Munkáját elismerik és megbecsülik, levelező az értékesítési osztályon. A KISZ- szervezet is itt a legjobb a gyárban, mindig és mindenben lehet rájuk számítani. A KISZ-titkár egy nap elmegy a főnökeihez, s összegyülemlett panaszait kiteregeti. Ennek lényege, hogy nem tud csoportvezetőjével kijönni, úgy érzi, nem jó szemmel nézi, hogy ő a KISZ-szel foglalkozik, segítsenek, mert ha így megy tovább, inkább kéri az áthelyezését máshová... Meghallgatják, mindenki jelen van, csak a gyár KISZ-titkára nem, és döntenek. A lányt áthelyezik máshová, de háromszáz forint fizetéscsökkentéssel. Természetesen fellebbez, miközben minden fiatal érte drukkol, s a gyári egyeztető bizottság — munkáját elismerve —, neki ad igazat, az igazgató döntését megsemmisíti. Az ügy a kerületi EB elé kerül, ahol KISZ-titkárunkat elmarasztalják, mondván: „Ő kérte az áthelyezését, akkor most mit reklamál!” — Bútorrészletezni van, esti technikumba járok, a munkám kifogástalanul végeztem, miért büntetnek havi háromszáz forintra?! — mondja a lány, aki közben férjhez ment. — Mi a férje? Mennyit keres? — kérdezik az EB tagjai. — Fémcsiszoló, kétezren felül keres — mondja a KISZ- titkár, s íme a válasz: — Akkor mit akar, elég magának az ezerkétszáz... A gyár elég mostoha körülmények között termel, egy éve tart nagyszabású építkezésük, hatemeletes irodaházuk épül. Míg ez el nem készül, hét helyen, szétszórva dolgoznak. A KISZ, hogy valamiképpen öszszefogja a fiatalokat, helyiséget kér és kap. Egy fürdőből utalnak ki lakrészt számukra, azzal, hogy hozzák rendbe maguknak. Meszelnek, ablakot pucolnak, és eltervezik, mi minden programra kerülhet majd itt sor. Amikor már majdnem elkészülnek, jön a kilakoltató parancs: Vissza az egész, a fürdő fürdő marad! Ezek után a fiatalok azon füstölögnek, mi szükség volt erre az adom-veszemre?! Befut a gyárba egy több ezer darabos bakelit alkatrésztétel a szentesi gyáregységből, s a szerelde boldog, készíthetik a villamossági cikkeket, a T-dugókat, a sokféle egyéb gyártmányt, amire vár a külföldi vevő, s várnak repesre a honiak is. Ekkor kiderül, hogy a préselt bakelit alkatrészeket szerelhetetlen állapotban, sorjázatlanul küldték Szentesről. A pánik teljes, a KISZ-szervezet szalad, s felajánlja segítségét: — Itt maradunk szívesen arra a pár órára, csak ne álljon a termelés. De a gyár igazgatója így dönt: — Nem kell a segítség, a KISZ nem arra való, hogy más hanyag munkáját helyrehozza, ez a gazdasági vezetés dolga... A szerendében három napig topognak egy helyben, a KISZ- tagok pedig értik is, nem is, miért kaptak kosarat? kibontakozásról szintén röviden Az év végi beszélgetéseken sokszor visszatért ez a három téma. Az ilyen hányattatások nem maradnak sem titokban, sem nyom nélkül a fiatalokban. De dicséretükre legyen mondva, a rossz hangulaton túljutottak a kontaktusok. Igaz, minden fórumon nyíltan hangot adtak sérelmeiknek, nem törődtek bele mellőzésükbe, s így ez év elejére rendeződtek dolgaik. Mi is történt? Mi adott kedvet az erzsébetieknek? Ismét csak felsorolás következik, de most olyan, amelynek szívesen teszünk eleget. A gyár igazgatója, Pesta Kálmán elvtárs, az üzemi négyszög egyik ülésén bejelentette, az irodaház elkészültekor egy felszabaduló földszintes épületet a KISZ-esek rendelkezésére bocsát. Határidő április 4-e, akkor honfoglalhatnak ... A pártszervezet mindhárom KISZ-alapszervezetbe 22 párttagot küldött azzal a megbízatással, hogy mindenben támogassák a KISZ-alapszervezetek munkáját. Az egyik kommunista, Borsos Gyula bácsi, a napokban 30 belépési nyilatkozatot vételezett, mondván, hogy most nagy a kedv a fiúkban, jó, ha kéznél van ez is... Az ilyen gondolat hasznosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy jelenleg tíz fiatalból csak három tagja a KISZ-nek a Kontaktéban ... Pusztai Ilona, a már említett KISZ-titkár el akart menni az üzemből. — Maradj csak — mondták a KISZ-vezetőségi tagok és hozzátették: — Az igazgatónk megígérte, pár hónapon belül rendezi a fizetésedet. Elmenni ráérsz akkor is, ha ez véletlenül nem következik be ... A szakszervezet a közelmúltban két rendezvényt bízott a KISZ-re. A gyár nyugdíjasainak találkozóját és a fenyőfaünnepség megszervezését. Nyolcvan nyugdíjas emlegeti azóta is, milyen jól érezte magát, s hogy a fiatalok milyen gonddal fogadták őket. A gyár 300 gyereke is összesereglett a fenyőfa alá, amit a KISZ-tagok sajátkezűleg díszítettek. S most, hogy így megtört a jég, a gyár fiataljai sem maradtak adósak. Új ifjúsági brigád alakult 10 taggal a szerszámjavítóban, beneveztek a kerületi versenybe is, s úgy akarnak dolgozni, hogy miattuk soha ne szenvedjen késedelmet egy gyártmány szállítása sem. A legfiatalabbak, a gyár hatórás lányai szintén brigádba álltak. Azt kérték, dolgozhassanak ők is normában, mert nagy szükség van a kapcsoló szereidében a munkájukra. A KISZ- vezetőség tárgyalt, futott az ügyükben minden illetékeshez, míg január elsejei indulással jóváhagyást nem nyertek. Mikor a kislányokkal ezt közölték, öten a 12 fős újonnan alakult brigádból azt mondták: — Eddig nem gondoltunk rá, de ti olyan rendesek vagytok, mondjátok, nem léphetnénk be mi is a KISZ-be? Ha már idézettel kezdtük, fejezzük is be azzal. A KISZ- tagokkal történt beszélgetéseken Mikus Aurél gyártmánytervező-mérnök, Kelemen József szerszámkészítő és Lazarovics Kálmánné műszaki rajzoló anélkül, hogy összebeszéltek volna, ezt mondták: — A politikai nézetek befolyásolását ne csupán a szemináriumokra tartogassa a mi KISZ-szervezetünk. Legyen olyan a légkör itt nálunk, ami állandóan jó irányba terel mindannyiunkat... Ez az idei évkezdés a Kontaktéban, végre azt ígéri, hogy így is lesz. Kocsis Éva Sérelmek, remények, újrakezdés Erzsébeten *Ugyun» egy kocsi a Fotelban ül, fejét hátra veti, nézd a mennyezetet és azt mondja: — Ha az ember kritikus helyzetbe kerül, keresi a megoldást és aztán a legrosszabbat választja. — Nem minden ember. — Az ostoba ember. — Annak tartja magát? Bólint. — Ostobának és naivnak. Arcán keserű mosoly, sóhajtásszerűen lélegzik, mohón szívja cigarettáját, az asztalterítő rojtjait morzsolja. — Ez a magyarázat egyéves külföldi tartózkodására? — Az alap ez. De hogy érthető legyen, el kell mondanom a feleségem, egy légionista és egy gépkocsi történetét. — Hogyan függ ez össze? — A légionista az öcsém, látni akartam. Menekültem a feleségemtől, s úgy gondoltam, ahhoz elegendő lesz egy év, amíg érvényes az útlevelem. És kocsival akartam hazajönni, így vágott neki a Nyugatnak egy évvel ezelőtt K. Ferenc autóbusz-ellenőr. — Szép volt, vonzó és kedves. Egyszer-kétszer találkoztunk és szerelmes lettem belé. Azt mondta, el-TUTUI vált a férjétől, aki durva volt hozzá és aki majdnem tönkretette az életét. Van egy kislánya is. Azt gondoltam, nem baj, elveszem így is, ami volt, azt borítsa fátyol. — Az első meglepetést az apósom szolgáltatta. Azt mondta, amikor esküvő után leutaztunk hozzájuk: „Úgy látom, rendes ember vagy. A helyedben nem vettem volna el a lányomat.” Miért? Nem árulta el. Én meg arra gondoltam: régi vágású ember és ő nem tud elképzelni jó házasságot elvált, gyermekes aszszonnyal. Később mentünk a buszon, a feleségem találkozott egy régi ismerősével, aki azt kérdezte: „A gyerekek, hogy vannak?” A többes szám mellbe vágott, feleségem egy hallgatást parancsoló mozdulattal figyelmeztette a kéretlen prókátort. Otthon szóvá tettem, a „gyerekeket”, ő tagadott és kitalált valami mesét. Elhitttem. Aztán egyszer csak bekopog hozzánk egy tizenhat éves lány, majd egy másik. Az ő gyereked. Lassan kiderült: négy gyermeke van, három „volt” férje. És sok más is kiderült. Jól kerestünk, de soha sem volt pénzünk. Zálogba került a ruhám, az órám, a külvárosi házból szabad időben kimozdulni sem mertem, mert a környék tudta a szégyenemet. A munkahelyemen egyikmásik kolléga, hogy segítsen rajtam, felvilágosító történeteket mesélt a feleségemről. Tudja, milyen érzés, amikor az ember azt hiszi, hogy röhög rajta egy kétmilliós város? Csak akkor voltam kicsit nyugodt, amikor éjszaka mentem haza és senki sem volt az utcán. — Mondom neki, nem élhetek vele tovább. Ő játszott, színlelte a szerelmet, azt mondta, csak hozzám ragaszkodik, neki csak én vagyok. Senki más. De akkor már tudtam, hogy mindez hazugság. Albérletbe költözött, de nem hagyott békén. Szabadulni akartam tőle. El a közeléből, hogy ne érhessen el. Menekülésemhez csak az alkalom kellett. És jött az alkalom. — Az öcsém tizenhat éves volt 1956-ban és disszidált. Párizsban élt egy ideig. Nem kapott munkát és beszervezték a légióba. Leveleztünk. Rövid leveleket írt, rideg, kimért sorokat. Éreztem, hogy valami borzalmas dolog történhetett vele. Két kifejezése eltért a szokásos jól vágyóktól. Az egyik „vadállat lettem”, a másik: „Nem akarom, hogy bármelyiknek viszontlásson.” Érzékeny, jóhiszemű gyerek volt, a középiskolában kedvelte az irodalmat. Évek múltak így. Egyszer csak írta, hogy elege volt, leszerel hamarosan. Majd azt: Chamarande-ban van, a légionisták kórházában. Döntöttem, hogy utazom. Belgiumba hívattam meg magamat egy ismerős házaspárhoz. Kimentem, munkát kerestem, és értesítettem az öcsémet. Hónapok után kaptam róla hírt. Értesítettek, hogy öcsémet Párizs közelében elütötte egy autó és meghalt. Odautaztam, eltemettem és készítettem róla egy felvételt anyámnak. Itt van, nézze. Nem írom le, milyennek láttam az öccsét. Megnéztem azokat a képeit is, amelyeket öccse zsebében talált. Kidülledt szem, fanatizmus és gyűlölet, rövid haj, fejlett arcizmok, sok ránc. Negyvenévesnek tűnt. — Mit tudott meg az öccséről? — Megint Jean Parisnál, előző lakásadójánál lakott, öreg ember, senkije sincs és sok pénze van. Örökbe akarta fogadni az öcsémet. Az öcsém megpofozta, aztán sírt: „Ilyenkor mondod, amikor már tönkrementem.” Nem fogadott el tőle egy fillért sem. Amikor leszerelt, két dolog érdekelte: egy nő, akinek évekkel ezelőtt udvarolt és az, aki beszervezte a légióba. Aki beszervezte, azt felkereste és összeverte. A nőnek azt mondta: „Van egy csomó megtakarított zsoldpénzem, rád költöm, veled iszom el, aztán majd meglátjuk.” Ennyi az egész. Az öreg kért, maradjak, enyém a vagyona, mert ő törleszteni akar, nem tudhatta, hogy az öcsémet vadállattá változtatja a francia idegenlégió. És, hogy ő bűnösnek érzi magát, azért, amiért francia érdekekért úgy fejeződött be egy ember élete, mint az öcsémé. Semmit sem fogadtam el tőle, csak azt kértem, mutassa meg a helyet. Elvitt, megállt egy útkanyarban és azt mondta: „Itt történt. Előtte vicceket mesélt.” Elteszi a fényképeket és a légionista igazolványt. Sokáig kotorász a belső zsebében. Talál egy gimnazista képet. Komolyodó oldakarc, sűrű, hátra fésült haj, „elhivatott” tekintet — Orvos akart lenni. — Belgiumban, az ismerős, aki meghívott egy hónapra, két hét után közölte, dolgozzak és fizessek lakbért, kosztot. Jó. Voltam reklámkihordó és bútorszállító tróger. Később egy magyar építkezési vállalkozónál véstem a falat, hordtam a maltert, naponta 14—15 órát. Vasárnap is. Leadtam vagy tíz kilót és gyűjtöttem a pénzt. Az első összeg ráment a temetkezésre. A második? Haza akartam jönni, de késett az intézkedés. Dolgoztam az építkezésen és gyakran írtam haza egy kollégámnak: „Mennék már, de nem lehet.” Az élet ott? Hajsza. Én csak ezt tudom mondani. Nekünk, idehaza, akik nem ismerjük, fogalmunk sincs róla. Halvány fogalmunk sincs, hogy mit jelent ott élni! Mindegy! Vártam az engedélyre, hogy hazamehessek és gyűjtöttem a pénzt. Vettem egy használt kocsit, örültem és arra gondoltam, hazautazás előtt még megnézem az öcsém sírját. Mentem az országúton és egyszerre megfordult az ég, és megdőltek a fák. Kormánydiótörés. Kórházba kerültem és a kocsiból semmi sem maradt. Kétszáz frankot fizettem a roncstelepen, hogy bevigyék. Megkaptam az engedélyt a hazatérésre, de átutazóvízumot egyik állam sem adott. Csak ■repülőgéppel jöhettem, a jegy áráért megint hónapokat kellett dolgoznom. — Mit hozott haza? — Látta már, mutattam azokat a képeket. — Más semmit? Elővesz egy gyűrött vámcédulát. Azt „olvasom le” róla, hogy valaki hetven dolláros útlevéllel Nyugatra ment, s ott betévedt egy előkelő étterembe ... így hangzik az „ostoba” ember története. Annyit még hozzáteszek: idehaza elhitték a történetét, s viszszavették régi munkahelyére. Az esetnek van néhány tanulsága, de ő csak egyet mond, azt is általánosítva: — A világ nem olyan, mint amilyennek az ember elképzeli. . Ez igaz. Mégsem ilyen egyszerű. Hankóczi Sándor NE JÁRJON GYALOG! A legújabb típusú személyautókat — Moszkvics 408-as, Skoda 1000-est — nyerheti a Szerencse-sorsjátékon HÚZÁS A JÖVŐ HÓNAPBAN! VEGYEN SZERENCSE-SORSJEGYET, SZERENCSÉJE LESZ! IFJÚSÁG - HAZAFISÁG tudat fejlesztéséért Az iskolai hazafias nevelés problematikája szerintem abban van, hogy pedagógus körökben nem fejeztük még be a vitát arról: lehet-e az ifjúság hazafias nevelését didaktikusan boncolgatni, tervezni és végrehajtani? A vita a tantestületekben és nyilván az elméleti műhelyekben is tovább folyik azok között, akik a hazafiságot (mint érzést és mint erkölcsi készséget) ösztönös emberi örökségként értelmezik és azok között, akik a szocialista világnézet megnyilvánulásaként fogják fel. A lap vitája úttörő és talán jó értelemben kihívó is, mert az elméleti-politikai értékelések, útmutatások summázása után nevelői felelősségünk átértékelésére ösztönöz. Szerintem ez a kérdés, a probléma lényege. Tapasztalatom, hogy ifjúságunk szocialista hazafisága egészséges. A kérdésben előre haladunk, hiszen a vitaindító cikk szerzője is kivételként találna a néhány év előttihez hasonló, a szocialista hazafiságot teljesen kompromittáló sztorit. Az egyértelmű fejlődés mellett azt kell vizsgálnunk, hogy a fiatalok többségére jellemző pozitív állásfoglalás, tudatos meggyőződés mellett miért van mégis annyi cinizmus, a szenvtelenség és az antipátosz leplébe burkolt kozmopolitizmus? Meg kell szoknunk, hogy az ösztönös, gyakran hamis történelmi illúziókra és nacionalista romantikára épülő hazafiság ideje lejárt. Helyette egyre inkább a tényekre épülő reális gazdasági, társadalmi célkitűzések vizsgálatán, értékelésén alapuló, nemzeti lehetőségeinket jobban értékelő hazafiság lép előtérbe. Ez arról tanúskodik, hogy az iskolai, mozgalmi nevelőmunkának mégis van eredménye. Ez a kibontakozó átértelmezés, a hazagságnak a megújítása, az utóbbi évek egyik legfőbb nevelési eredménye, még korántsem győzelem persze. Ennek a hazafiságnak központjában már nem a történelem áll; a történelmet, annak tanulságait, viszszapillantó tükörnek használja, egybeveti életét, vívódásait, munkájának értelmét a történelmi tapasztalatokkal. Azt hiszem, hogy csak a legérzékenyebb és a mindennapi küzdelmek realitásában elfáradt fiatalok menekülnek a történelmi hazafiságba. Politikai nevelésünk eredményeként ifjúságunk többsége szakít ezzel az öröklött ösztönös hazafisággal. A helyesen, arányosan kialakított történelemfelfogás, a szocialista hazafiság olyan ismérve, amelyben a nemzeti jövő kérdései és feladatai válnak elsődlegesekké. Itt látom a másik fő problémát is, hogy ifjúságunk a kommunista patriotizmust nem ismeri meg méltó és meggyőző feldolgozásban. Ha ez, mint Molnár Géza fejtegeti, komoly gond az egyetemeken, még inkább az a középiskolákban és a szakmunkásképző iskolákban, amelyekben az ifjúság döntő többsége nevelődik. Ennek — a munkásmozgalom történetében kifejeződő, megismerhető — kommunista patriotizmusnak az elsajátítása azért is nehéz, mert a történelemtanárok el nem hanyagolható része is felületesen átsiklik rajta. (Évek óta ezt tapasztalhatjuk például az érettségi vizsgákon.) A munkásmozgalom történetét a tanulók nem mint történelmet, hanem mint „politikát” fogják fel. Ez bizony sovány eredmény. „Hazafias érzésünk a szocializmus” — fogalmazta meg az egyik tanítványom. Ennek az érzésnek kettős forrásból kell táplálkoznia. Először abból a meggyőződésből, hogy a történelmi haladás útján megtett nemzeti fejlődésünk objektíve vezet a szocializmus építéséhez és hogy ez ne legyen vulgáris aktualizálás, megint csak a történelemoktatás problémája. Itt jegyzem meg, hogy a kommunista patriotizmusnak a megismerése annál is nélkülözhetetlenebb, mert ez az internacionalista nevelés alapvető eleme. Ez a szemlélet pontos történelmi tényismerettel párosulva, bizonyíthatja, hogy megújhodott hazánk is az internacionalizmus eredménye, gyakorlati következménye. A másik forrás: pártunk, hazánk és népünk érdekében kifejtett politikájának felfogása. Csakis ezen az alapon építheti fel a fiatal, megifjított hazafias meggyőződését. Azt jelenti-e ez, hogy a szocialista hazafias nevelés teljes egészében a politika és a politizálás függvénye? Igenis, nem is. Ebből a szempontból a fiatalokat a politikával kapcsolatos gondok, nehézségek zavarhatják. Ám, a hibák leküzdése edzi a szocialista hazafiságot. Az azonosulás éppen a hibák elleni fellépés szükségességét is igényli — viszont ebben a kérdésben is kishitűség mindent a hibákhoz mérni. Tanítsuk meg a fiatalokat arra, hogy ne a kisebb, kevesebb számú hibában és hibázóban keressék a szocializmus fölénye ellen szóló érveket, hanem vallják azt, hogy az új a pozitív tettek tömegéből születik. Igaz, a politikában járatlan fiatalt megzavarja a szigorú eszmeiség és a hibák közötti ellentmondás. Alapvető eszméinket az élet igazolja, ezeket az ifjúságnak éppen ügyeiben fogadnia, magáévá kell tennie, mint bármely modern tudomány törvényszerűségeit. Ezért semmiképpen se éljünk vissza az ifjúság idegenkedésével a tényleges frázisoktól, bízzunk ifjúságunk értelmében, becsületességében: ne szóljuk le frázissá azt, ami igazság. Éppen a fentiek miatt látja ifjúságunk egészségesen gondolkodó többsége a hazafias magatartás mérhető kritériumának a szocializmus építését. És így is dolgoznak. A munka ifjúságunk többsége számára mindinkább a szocialista hazafiság szférájává válik. Ide kell számítanunk a közéleti tevékenységet, a társadalmi munkát is. Ifjúságunkat jobban meg kell ismertetnünk a közélet fórumaival, főleg az állami, helyi kommunális és szociális mechanizmusunkkal, mert ifjúságunktól, úgy látom, mintha kissé távol esne az állami és társadalmi élet mechanizmusa. A közéletről igen keveset tud, állampolgári jogait és kötelességeit nagyjából, általánosságokban ismeri. Többet kell tenni fiataljaink jogi, állampolgári tudatának fejlesztéséért. A mai „harmincasoknak” erre diák korukban is lényegesen több lehetőségük volt, amennyiben közvetlenebbül vettek részt a pártéletben, a politikai küzdelmekben a felnőtt dolgozókkal, párttagokkal együtt. Ma, a KISZ-életet ésmunkát jobban közéletivé kellene tenni. Például a középiskolások jelentős része negyedikes korára a KISZ-életet az iskola puszta tartozékának tekinti. Ilyen előiskola után sok fiatalban elsikkad az aktivitás, formálissá válik számára állampolgársága, a demokrácia, olyan állampolgár lesz belőle, aki helyett mások úgyis eldöntenek és elvégeznek mindent. A vita résztvevői több egyedi esettel indokolták mondanivalóikat. Elmondok én is egyet. Amerikai delegáció járt az egyik mezőgazdasági kutatóintézetben. Nyár volt. A kísérleti táblán , vakációzó diáklányok bikiniben dolgoztak. A delegáció vezetője le akarta fényképezni az egyik csinos kislányt, mondván: legyen valami szép emléke Magyarországról. A kislány — angol tagozatú gimnáziumi osztály tanulója — meggyőző angolsággal kezdte ismertetni a kutatóintézet munkáját, eredményeit — a jelenlevő igazgató nem kis meglepetésére — majd közölte a vendéggel, ha ezután is ragaszkodik a felvételhez, előbb megfelelően felöltözik. Az amerikai szakember kétszeresen is csodálkozott, előbb a kitűnő angolságon, azután az öntudatos és hozzáértő fellépésen. Számomra ez az eset az ifjúságunkra jellemző, hétköznapi hazafiságot példázza. Sok ilyen példánk van, de mert ezt tartjuk természetesnek, szó nélkül elmegyünk mellette. Egyértelmű, határozott nevelőmunkánkon múlik, hogy még több ilyen példánk legyen. _ Strasszer György tanár Székesfehérvár, József Attila Gimnázium