Magyar Ifjúság, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám

A bosszú! Négyen gyűltek össze a technikum igazgató­jának szobájában ezen a délelőttön, s jó isme­rősként üdvözölték egy­mást. Ha más és más helyen is, de egy ke­rületben dolgoztak. Most ők képezték a felvételi bizottságot. Az igazgató a tantestületi házipresszóból kávéval kínálta őket, szóval kellemesnek ígérkezett a következő pár óra. — Na, lássuk a med­vét — mondták az első cigarettára gyújtva —, vagy a medvéket, ha sokan vannak... — Majdnem három­szoros megint a túlje­lentkezés — kezdte az igazgató, s vette elő a listát az adatokkal. Ekkor szinte vezényszó­ra valamennyien a zse­bükhöz nyúltak. Ott volt az a név, amire külön megkérték őket, hogy segítsék valahogy azt a gyereket. Az igazgató közben sorolta a jelentkezőket az iskola véleményé­vel, bizonyítványuk végeredményével, s a szűkszavú javasolom, nem ja­vasolom­ mal... Egyikük homlokán apró veríték ütött ki. — Meleg van nála­tok — mondta magya­rázkodva az igazgató­nak, s zsebkendőjével együtt a cetlit is ki­emelte. Éppen ekkor értek a kritikus névhez, amikor az igazgató kimondta, mind a négyen felfi­gyeltek. Ő az, róla van szó. — Álljunk meg kér­lek, itt egy pillanat­ra... Esélyei?! — kér­dezte egyikük. — Hát, vannak nála jobbak is. _ És mondd, lehetne itt valamit csinálni? — szólalt meg a másik. — Én is éppen ezt akartam kérdezni — így a harmadik. Egy­másra néztek. Elővették mind a né­gyen a zsebükből a cé­dulát, s elképedve néz­ték ugyanazt a nevet, négy példányban. — Téged ki kért meg? — Engem ez és ez... — Engem az egyik rokonom... — Engem tu igaz­gatóm ... — Ez aztán a szer­vezési Most szóljatok hozzá, mind a négyün­ket megtaláltak... Az igazgató csak hall­gatott, nézte a már is­mert jelenetet: — Látom vita van, szavazásra teszem fel a kérdést — akart túljut­ni az egészen. — Ki szavaz a felvétel mel­lett? A kezek nem mozdul­tak. — Ellene? Négy kéz emelkedett a magasba. Az igazgató nézte az elégedett ar­cokat, s arra gondolt, ha ő valakinek elmon­daná, milyen gyermeki örömmel vett magának elégtételt ez a négy ko­moly ember, el se hin­nék neki. Azt monda­ná, hogy az egészet az ő pihent pedagógus agya találta ki.k. e. Az erzsébeti Kontakts Al­katrészgyárban 153 KISZ-tag készítette el közösen múlt évi munkája mérlegét. Heteken át beszélgettek KISZ-vezetők és tagok arról, ami volt, s ar­ról is, amit szívük szerint sze­rettek volna. Akadtak napja­ik, mikor teljesen reményte­lennek látták helyzetüket, de volt úgy is, hogy magasba csapott a harci kedv. A gyári KISZ-szervezetről közben visszatérően elhangzottak ilyen vélemények: — Nincs nálunk fantázia a KISZ-ben... — Sok jóindulatú próbálko­zás, kevés támogatás, s eléggé sovány eredmények jellemez­nek minket... A mi célunk nem a sérel­mek hánytorgatása, amikor szóba hozzuk, mi adott okot az ilyen vélemények fogalmazá­sára. Csak a tanulságokat sze­retnénk levonni a kontaktu­­sokkal együtt azért, hogy to­vábbjutásukat megkönnyítsük. Kudarcokról — röviden Elmondunk három epizódot Nem valami felemelő egyik sem, de annyira mindennapi az előfordulásuk, hogy érde­mes felsorolni. Adva van egy alapszervi KISZ-titkár 1500 forint fizetés­sel. Munkáját elismerik és megbecsülik, levelező az ér­tékesítési osztályon. A KISZ- szervezet is itt a legjobb a gyárban, mindig és minden­ben lehet rájuk számítani. A KISZ-titkár egy nap el­megy a főnökeihez, s össze­­gyülemlett panaszait kiterege­ti. Ennek lényege, hogy nem tud csoportvezetőjével kijönni, úgy érzi, nem jó szemmel né­zi, hogy ő a KISZ-szel foglal­kozik, segítsenek, mert ha így megy tovább, inkább kéri az áthelyezését máshová... Meghallgatják, mindenki je­len van, csak a gyár KISZ-tit­­kára nem, és döntenek. A lányt áthelyezik máshová, de háromszáz forint fizetéscsök­kentéssel. Természetesen fel­lebbez, miközben minden fia­tal érte drukkol, s a gyári egyeztető bizottság — munká­ját elismerve —, neki ad iga­zat, az igazgató döntését meg­semmisíti. Az ügy a kerületi EB elé kerül, ahol KISZ-titká­­runkat elmarasztalják, mond­ván: „Ő kérte az áthelyezését, akkor most mit reklamál!” — Bútorrészletezni van, esti technikumba járok, a munkám kifogástalanul végeztem, miért büntetnek havi háromszáz fo­rintra?! — mondja a lány, aki közben férjhez ment. — Mi a férje? Mennyit ke­res? — kérdezik az EB tagjai. — Fémcsiszoló, kétezren fe­lül keres — mondja a KISZ- titkár, s íme a válasz: — Akkor mit akar, elég ma­gának az ezerkétszáz... A gyár elég mostoha körül­mények között termel, egy éve tart nagyszabású építkezésük, hatemeletes irodaházuk épül. Míg ez el nem készül, hét he­lyen, szétszórva dolgoznak. A KISZ, hogy valamiképpen ösz­­szefogja a fiatalokat, helyisé­get kér és kap. Egy fürdőből utalnak ki lakrészt számukra, azzal, hogy hozzák rendbe ma­guknak. Meszelnek, ablakot pucolnak, és eltervezik, mi minden programra kerülhet majd itt sor. Amikor már majdnem elkészülnek, jön a kilakoltató parancs: Vissza az egész, a fürdő fürdő marad! Ezek után a fiatalok azon füs­tölögnek, mi szükség volt erre az adom-veszemre?! Befut a gyárba egy több ezer darabos bakelit alkatrész­tétel a szentesi gyáregységből, s a szerelde boldog, készíthe­tik a villamossági cikkeket, a T-dugókat, a sokféle egyéb gyártmányt, amire vár a kül­földi vevő, s várnak repesre a honiak is. Ekkor kiderül, hogy a préselt bakelit alkatré­szeket szerelhetetlen állapot­ban, sorjázatlanul küldték Szentesről. A pánik teljes, a KISZ-szervezet szalad, s fel­ajánlja segítségét: — Itt maradunk szívesen ar­ra a pár órára, csak ne álljon a termelés. De a gyár igazgatója így dönt: — Nem kell a segítség, a KISZ nem arra való, hogy más hanyag munkáját helyre­hozza, ez a gazdasági vezetés dolga... A szerendében három napig topognak egy helyben, a KISZ- tagok pedig értik is, nem is, miért kaptak kosarat? kibontakozásról szintén­­ röviden Az év végi beszélgetéseken sokszor visszatért ez a három téma. Az ilyen hányattatások nem maradnak sem titokban, sem nyom nélkül a fiatalok­ban. De dicséretükre legyen mondva, a rossz hangulaton túljutottak a kontaktusok. Igaz, minden fórumon nyíltan hangot adtak sérelmeiknek, nem törődtek bele mellőzésük­be, s így ez év elejére rende­ződtek dolgaik. Mi is történt? Mi adott kedvet az erzsébeti­eknek? Ismét csak felsorolás következik, de most olyan, amelynek szívesen teszünk ele­get. A gyár igazgatója, Pesta Kálmán elvtárs, az üzemi négyszög egyik ülésén bejelen­tette, az irodaház elkészülte­kor egy felszabaduló földszin­tes épületet a KISZ-esek ren­delkezésére bocsát. Határidő április 4-e, akkor honfoglalhat­nak ... A pártszervezet mindhárom KISZ-alapszervezetbe 2­2 párttagot küldött azzal a meg­bízatással, hogy mindenben támogassák a KISZ-alapszer­­vezetek munkáját. Az egyik kommunista, Borsos Gyula bácsi, a napokban 30 belépési nyilatkozatot vételezett, mond­ván, hogy most nagy a kedv a fiúkban, jó, ha kéznél van ez is... Az ilyen gondolat hasz­nosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy jelenleg tíz fiatalból csak három tagja a KISZ-nek a Kontaktéban ... Pusztai Ilona, a már említett KISZ-titkár el akart menni az üzemből. — Maradj csak — mondták a KISZ-vezetőségi tagok és hozzátették: — Az igazgatónk megígér­te, pár hónapon belül rende­zi a fizetésedet. Elmenni rá­érsz akkor is, ha ez véletlenül nem következik be ... A szakszervezet a közelmúlt­ban két rendezvényt bízott a KISZ-re. A gyár nyugdíjasai­nak találkozóját és a fenyőfa­­ünnepség megszervezését. Nyolcvan nyugdíjas emlegeti azóta is, milyen jól érezte ma­gát, s hogy a fiatalok milyen gonddal fogadták őket. A gyár 300 gyereke is összesereglett a fenyőfa alá, amit a KISZ-tagok sajátkezűleg díszítettek. S most, hogy így megtört a jég, a gyár fiataljai sem maradtak adósak. Új ifjúsági brigád ala­kult 10 taggal a szerszám­javí­tóban, beneveztek a kerületi versenybe is, s úgy akarnak dolgozni, hogy miattuk soha ne szenvedjen késedelmet egy gyártmány szállítása sem. A legfiatalabbak, a gyár hatórás lányai szintén brigádba álltak. Azt kérték, dolgozhassanak ők is normában, mert nagy szük­ség van a kapcsoló­ szereidé­ben a munkájukra. A KISZ- vezetőség tárgyalt, futott az ügyükben minden illetékeshez, míg január elsejei indulással jóváhagyást nem nyertek. Mi­kor a kislányokkal ezt közöl­ték, öten a 12 fős újonnan ala­kult brigádból azt mondták: — Eddig nem gondoltunk rá, de ti olyan rendesek vagy­tok, mondjátok, nem léphet­nénk be mi is a KISZ-be? Ha már idézettel kezdtük, fejezzük is be azzal. A KISZ- tagokkal történt beszélgetése­ken Mikus Aurél gyártmány­­tervező-mérnök, Kelemen Jó­zsef szerszámkészítő és Laza­­rovics Kálmánné műszaki raj­zoló anélkül, hogy összebeszél­tek volna, ezt mondták: — A politikai nézetek befo­lyásolását ne csupán a szemi­náriumokra tartogassa a mi KISZ-szervezetünk. Legyen olyan a légkör itt nálunk, ami állandóan jó irányba terel mindannyiunkat... Ez az idei évkezdés a Kon­taktéban, végre azt ígéri, hogy így is lesz. Kocsis Éva Sérelmek, remények, újrakezdés Erzsébeten *Ugy­un» egy kocsi a Fotelban ül, fejét hátra veti, nézd a mennyezetet és azt mondja: — Ha az ember kritikus helyzet­be kerül, keresi a megoldást és az­tán a legrosszabbat választja. — Nem minden ember. — Az ostoba ember. — Annak tartja magát? Bólint. — Ostobának és naivnak. Arcán keserű mosoly, sóhajtás­sze­rűen lélegzik, mohón szívja cigaret­táját, az asztalterítő rojtjait mor­zsolja. — Ez a magyarázat egyéves kül­földi tartózkodására? — Az alap ez. De hogy érthető le­gyen, el kell mondanom a fele­ségem, egy légionista és egy gép­kocsi történetét. — Hogyan függ ez össze? — A légionista az öcsém, látni akartam. Menekültem a feleségem­től, s úgy gondoltam, ahhoz elegendő lesz egy év, amíg érvényes az útleve­lem. És kocsival akartam hazajönni, így vágott neki a Nyugatnak egy évvel ezelőtt K. Ferenc autóbusz-el­lenőr. — Szép volt, vonzó és kedves. Egy­­szer-kétszer találkoztunk és szerel­mes lettem belé. Azt mondta, el-TU­TUI vált a férjétől, aki durva volt hozzá és aki majdnem tönkretette az életét. Van egy kislánya is. Azt gondoltam, nem baj, elveszem így is, ami volt, azt borítsa fátyol. — Az első meglepetést az apósom szolgáltatta. Azt mondta, amikor es­küvő után leutaztunk hozzájuk: „Úgy látom, rendes ember vagy. A helyedben nem vettem volna el a lá­nyomat.” Miért? Nem árulta el. Én meg arra gondoltam: régi vágású ember és ő nem tud elképzelni jó házasságot elvált, gyermekes asz­­szonnyal. Később mentünk a bu­szon, a feleségem találkozott egy ré­gi ismerősével, aki azt kérdezte: „A gyerekek, hogy vannak?” A többes szám mellbe vágott, feleségem egy hallgatást parancsoló mozdulattal fi­gyelmeztette a kéretlen prókátort. Otthon szóvá tettem, a „gyerekeket”, ő tagadott és kitalált valami mesét. Elhitttem. Aztán egyszer csak beko­pog hozzánk egy tizenhat éves lány, majd egy másik. Az ő gyereked. Las­san kiderült: négy gyermeke van, há­rom „volt” férje. És sok más is ki­derült. Jól kerestünk, de soha sem volt pénzünk. Zálogba került a ru­hám, az órám, a külvárosi házból szabad időben kimozdulni sem mer­tem, mert a környék tudta a szégye­nemet. A munkahelyemen egyik­­másik kolléga, hogy segítsen rajtam, felvilágosító történeteket mesélt a feleségemről. Tudja, milyen érzés, amikor az ember azt hiszi, hogy rö­hög rajta egy kétmilliós város? Csak akkor voltam kicsit nyugodt, amikor éjszaka mentem haza és sen­ki sem volt az utcán. — Mondom neki, nem élhetek ve­le tovább. Ő játszott, színlelte a sze­relmet, azt mondta, csak hozzám ra­gaszkodik, neki csak én vagyok. Sen­ki más. De akkor már tudtam, hogy mindez hazugság. Albérletbe költö­zött, de nem hagyott békén. Szaba­dulni akartam tőle. El a közeléből, hogy ne érhessen el. Menekülésem­hez csak az alkalom kellett. És jött az alkalom. — Az öcsém tizenhat éves volt 1956-ban és disszidált. Párizsban élt egy ideig. Nem kapott munkát és be­szervezték a légióba. Leveleztünk. Rövid leveleket írt, rideg, kimért so­rokat. Éreztem, hogy valami borzal­mas dolog történhetett vele. Két ki­fejezése eltért a szokásos jól vágyók­tól. Az egyik „vadállat lettem”, a másik: „Nem akarom, hogy bárme­­lyiknek viszontlásson.” Érzékeny, jó­hiszemű gyerek volt, a középiskolá­ban kedvelte az irodalmat. Évek múltak így. Egyszer csak írta, hogy elege volt, leszerel hamarosan. Majd azt: Chamarande-ban van, a légio­nisták kórházában. Döntöttem, hogy utazom. Belgiumba hívattam meg magamat egy ismerős házaspárhoz. Kimentem, munkát kerestem, és ér­tesítettem az öcsémet. Hónapok után kaptam róla hírt. Értesítettek, hogy öcsémet Párizs közelében elütötte egy autó és meghalt. Odautaztam, el­temettem és készítettem róla egy felvételt anyámnak. Itt van, nézze. Nem írom le, milyennek láttam az öccsét. Megnéztem azokat a képeit is, amelyeket öccse zsebében talált. Kidülledt szem, fanatizmus és gyűlö­let, rövid haj, fejlett arcizmok, sok ránc. Negyvenévesnek tűnt. — Mit tudott meg az öccséről? — Megint Jean Parisnál, előző la­kásadójánál lakott, öreg ember, sen­kije sincs és sok pénze van. Örökbe akarta fogadni az öcsémet. Az öcsém megpofozta, aztán sírt: „Ilyenkor mondod, amikor már tönkrementem.” Nem fogadott el tőle egy fillért sem. Amikor leszerelt, két dolog érdekel­te: egy nő, akinek évekkel ezelőtt udvarolt és az, aki beszervezte a lé­gióba. Aki beszervezte, azt felkereste és összeverte. A nőnek azt mondta: „Van egy csomó megtakarított zsoldpénzem, rád költöm, veled iszom el, aztán majd meglátjuk.” Ennyi az egész. Az öreg kért, marad­jak, enyém a vagyona, mert ő tör­leszteni akar, nem tudhatta, hogy az öcsémet vadállattá változtatja a francia idegenlégió. És, hogy ő bű­nösnek érzi magát, azért, amiért francia érdekekért úgy fejeződött be egy ember élete, mint az öcsémé. Semmit sem fogadtam el tőle, csak azt kértem, mutassa meg a helyet. Elvitt, megállt egy útkanyarban és azt mondta: „Itt történt. Előtte vic­ceket mesélt.” Elteszi a fényképeket és a légio­nista igazolványt. Sokáig kotorász a belső zsebében. Talál egy gimnazista képet. Komolyodó oldakarc, sűrű, hát­ra fésült haj, „elhivatott” tekintet — Orvos akart lenni. — Belgiumban, az ismerős, aki meghívott egy hónapra, két hét után közölte, dolgozzak és fizessek lak­bért, kosztot. Jó. Voltam reklámki­hordó és bútorszállító tróger. Ké­sőbb egy magyar építkezési vállal­kozónál véstem a falat, hordtam a maltert, naponta 14—15 órát. Vasár­nap is. Leadtam vagy tíz kilót és gyűjtöttem a pénzt. Az első összeg ráment a temetkezésre. A második? Haza akartam jönni, de késett az in­tézkedés. Dolgoztam az építkezésen és gyakran írtam haza egy kollégám­nak: „Mennék már, de nem lehet.” Az élet ott? Hajsza. Én csak ezt tu­dom mondani. Nekünk, idehaza, akik nem ismerjük, fogalmunk sincs ró­la. Halvány fogalmunk sincs, hogy mit jelent ott élni! Mindegy! Vártam az engedélyre, hogy hazamehessek és gyűjtöttem a pénzt. Vettem egy hasz­nált kocsit, örültem és arra gondol­tam, hazautazás előtt még megnézem az öcsém sírját. Mentem az ország­úton és egyszerre megfordult az ég, és megdőltek a fák. Kormánydió­tö­rés. Kórházba kerültem és a kocsi­ból semmi sem maradt. Kétszáz frankot fizettem a roncstelepen, hogy bevigyék. Megkaptam az en­gedélyt a hazatérésre, de átutazóví­zumot egyik állam sem adott. Csak ■repülőgéppel jöhettem, a jegy áráért megint hónapokat kellett dolgoznom. — Mit hozott haza? — Látta már, mutattam azokat a képeket. — Más semmit? Elővesz egy gyűrött vámcédulát. Azt „olvasom le” róla, hogy valaki hetven dolláros útlevéllel Nyugatra ment, s ott betévedt egy előkelő étte­rembe ... így hangzik az „ostoba” ember története. Annyit még hozzáteszek: idehaza elhitték a történetét, s visz­­szavették régi munkahelyére. Az esetnek van néhány tanulsága, de ő csak egyet mond, azt is általánosít­va: — A világ nem olyan, mint ami­lyennek az ember elképzeli. . Ez igaz. Mégsem ilyen egyszerű. Hankóczi Sándor NE JÁRJON GYALOG! A legújabb típusú személyautókat — Moszkvics 408-as, Skoda 1000-est — nyerheti a Szerencse-sorsjátékon HÚZÁS A JÖVŐ HÓNAPBAN! VEGYEN SZERENCSE-SORSJEGYET, SZERENCSÉJE LESZ! IFJÚSÁG - HAZAFISÁG tudat fejlesztéséért Az iskolai hazafias nevelés problematikája sze­rintem abban van, hogy pedagógus körökben nem fe­jeztük még be a vitát arról: lehet-e az ifjúság hazafias nevelését didaktikusan boncolgatni, tervezni és végre­hajtani? A vita a tantestületekben és nyilván az elmé­leti műhelyekben is tovább folyik azok között, akik a hazafiságot (mint érzést és mint erkölcsi készséget) ösztönös emberi örökségként értelmezik és azok között, akik a szocialista világnézet megnyilvánulásaként fog­ják fel. A lap vitája úttörő és talán jó értelemben kihívó is, mert az elméleti-politikai értékelések, útmutatások summázása után nevelői felelősségünk átértékelésére ösztönöz. Szerintem ez a kérdés, a probléma lényege. Tapasztalatom, hogy ifjúságunk szocialista hazafi­­sága egészséges. A kérdésben előre haladunk, hiszen a vitaindító cikk szerzője is kivételként találna a néhány év előttihez hasonló, a szocialista hazafiságot teljesen kompromittáló sztorit. Az egyértelmű fejlődés mellett azt kell vizsgálnunk, hogy a fiatalok többségére jellem­ző pozitív állásfoglalás, tudatos meggyőződés mellett miért van mégis annyi cinizmus, a szenvtelenség és az antipátosz leplébe burkolt kozmopolitizmus? Meg kell szoknunk, hogy az ösztönös, gyakran ha­mis történelmi illúziókra és nacionalista romantikára épülő hazafiság ideje lejárt. Helyette egyre inkább a tényekre épülő reális gazdasági, társadalmi célkitűzé­sek vizsgálatán, értékelésén alapuló, nemzeti lehetősé­geinket jobban értékelő hazafiság lép előtérbe. Ez ar­ról tanúskodik, hogy az iskolai, mozgalmi nevelőmun­kának mégis van eredménye. Ez a kibontakozó átértel­mezés, a hazagságnak a megújítása, az utóbbi évek egyik legfőbb nevelési eredménye, még korántsem győzelem persze. Ennek a hazafis­ágnak központjában már nem a történelem áll; a történelmet, annak tanulságait, visz­­szapillantó tükörnek használja, egybeveti életét, vívó­dásait, munkájának értelmét a történelmi tapasztala­tokkal. Azt hiszem, hogy csak a legérzékenyebb és a mindennapi küzdelmek realitásában elfáradt fiatalok menekülnek a történelmi hazafiságba. Politikai nevelé­sünk eredményeként ifjúságunk többsége szakít ezzel az öröklött ösztönös hazafisággal. A helyesen, arányo­san kialakított történelemfelfogás, a szocialista haza­fiság olyan ismérve, amelyben a nemzeti jövő kérdé­sei és feladatai válnak elsődlegesekké. Itt látom a másik fő problémát is, hogy ifjúságunk a kommunista patriotizmust nem ismeri meg méltó és meggyőző feldolgozásban. Ha ez, mint Molnár Géza fejtegeti, komoly gond az egyetemeken, még inkább az a középiskolákban és a szakmunkásképző iskolákban, amelyekben az ifjúság döntő többsége nevelődik. En­nek — a munkásmozgalom történetében kifejeződő, megismerhető — kommunista patriotizmusnak az el­sajátítása azért is nehéz, mert a történelemtanárok el nem hanyagolható része is felületesen átsiklik rajta. (Évek óta ezt tapasztalhatjuk például az érettségi vizs­gákon.) A munkásmozgalom történetét a tanulók nem mint történelmet, hanem mint „politikát” fogják fel. Ez bizony sovány eredmény. „Hazafias érzésünk a szocializmus” — fogalmazta meg az egyik tanítványom. Ennek az érzésnek kettős forrásból kell táplálkoznia. Először abból a meggyőző­désből, hogy a történelmi haladás útján megtett nem­zeti fejlődésünk objektíve vezet a szocializmus építé­séhez és hogy ez ne legyen vulgáris aktualizálás, megint csak a történelemoktatás problémája. Itt jegy­zem meg, hogy a kommunista patriotizmusnak a meg­ismerése annál is nélkülözhetetlenebb, mert ez az in­ternacionalista nevelés alapvető eleme. Ez a szemlélet pontos történelmi tényismerettel párosulva, bizonyít­hatja, hogy megújhodott hazánk is az internacionaliz­mus eredménye, gyakorlati következménye. A másik forrás: pártunk, hazánk és népünk érdekében kifejtett politikájának felfogása. Csakis ezen az alapon építheti fel a fiatal, megifjított hazafias meggyőződését. Azt jelenti-e ez, hogy a szocialista hazafias neve­lés teljes egészében a politika és a politizálás függvé­nye? Igenis, nem is. Ebből a szempontból a fiatalokat a politikával kapcsolatos gondok, nehézségek zavarhat­ják. Ám, a hibák leküzdése edzi a szocialista hazafi­ságot. Az azonosulás éppen a hibák elleni fellépés szükségességét is igényli — viszont ebben a kérdésben is kishitűség mindent a hibákhoz mérni. Tanítsuk meg a fiatalokat arra, hogy ne a kisebb, kevesebb számú hibában és hibázóban keressék a szocializmus fölénye ellen szóló érveket, hanem vallják azt, hogy az új a pozitív tettek tömegéből születik. Igaz, a politikában járatlan fiatalt megzavarja a szigorú eszmeiség és a hibák közötti ellentmondás. Alapvető eszméinket az élet igazolja, ezeket az if­júságnak éppen ügyeiben fogadnia, magáé­vá kell tennie, mint bármely modern tudomány törvény­­szerűségeit. Ezért semmiképpen se éljünk vissza az if­júság idegenkedésével a tényleges frázisoktól, bízzunk ifjúságunk értelmében, becsületességében: ne szóljuk le frázissá azt, ami igazság. Éppen a fentiek miatt látja ifjúságunk egészsége­sen gondolkodó többsége a hazafias magatartás mér­hető kritériumának a szocializmus építését. És így is dolgoznak. A munka ifjúságunk többsége számára mindin­kább a szocialista hazafiság szférájává válik. Ide kell számítanunk a közéleti tevékenységet, a társadalmi munkát is. Ifjúságunkat jobban meg kell ismertet­nünk a közélet fórumaival, főleg az állami, helyi kom­munális és szociális mechanizmusunkkal, mert ifjúsá­gunktól, úgy látom, mintha kissé távol esne az állami és társadalmi élet mechanizmusa. A köz­életről igen keveset tud, állampolgári jogait és kö­telességeit nagyjából, általánosságokban ismeri. Többet kell tenni fiataljaink jogi, állampolgári tudatának fej­lesztéséért. A mai „harmincasoknak” erre diák koruk­ban is lényegesen több lehetőségük volt, amennyiben közvetlenebbül vettek részt a pártéletben, a politikai küzdelmekben a felnőtt dolgozókkal, párttagokkal együtt. Ma, a KISZ-életet és­­munkát jobban közéletivé kellene tenni. Például a középiskolások jelentős része negyedikes korára a KISZ-életet az iskola puszta tarto­zékának tekinti. Ilyen előiskola után sok fiatalban el­sikkad az aktivitás, formálissá válik számára állam­­polgársága, a demokrácia, olyan állampolgár lesz belő­le, aki helyett mások úgyis eldöntenek és elvégeznek mindent. A vita résztvevői több egyedi esettel in­dokolták mondanivalóikat. Elmondok én is egyet. Amerikai delegáció járt az egyik mezőgazdasági kuta­tóintézetben. Nyár volt. A kísérleti táblán , vakációzó diáklányok bikiniben dolgoztak. A delegáció vezetője le akarta fényképezni az egyik csinos kislányt, mond­ván: legyen valami szép emléke Magyarországról. A kislány — angol tagozatú gimnáziumi osztály tanulója — meggyőző angolsággal kezdte ismertetni a kutatóin­tézet munkáját, eredményeit — a jelenlevő igazgató nem kis meglepetésére — majd közölte a vendéggel, ha ezután is ragaszkodik a felvételhez, előbb megfe­lelően felöltözik. Az amerikai szakember kétszeresen is csodálkozott, előbb a kitűnő angolságon, azután az ön­tudatos és hozzáértő fellépésen. Számomra ez az eset az ifjúságunkra jellemző, hétköznapi hazafiságot pél­dázza. Sok ilyen példánk van, de mert ezt tartjuk ter­mészetesnek, szó nélkül elmegyünk mellette. Egyértel­mű, határozott nevelőmunkánkon múlik, hogy még több ilyen példánk legyen. _ Strasszer György tanár Székesfehérvár, József Attila Gimnázium

Next