Magyar Ifjúság, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám

el tizedik évfordulón RÓLUNK SZÓL IS MESE... Engedjék meg kedves olvasók, hogy elmondjuk: jubilálunk. Immáron tíz éve jelenik meg a Magyar Ifjúság. S ha ez az évtizedes múlt nem is olyan nagy idő, arra mégis elegendő, hogy egy kissé meghatódjunk a magunktól. Nem túlzottan, nem is sokáig, de hát az emberi élet rövidsége, s az emberi munka értelme mégis csak komoly dolog. S ráadásul tíz év alatt sok minden történik egy újságíróval is. Egyik részét megírja az újságban, másik részét elmeséli az ismerőseinek. Amit megír általában pontosabb, közérdekűbb, amit elmesél személyes jellegű, kicsit groteszk, s nem annyira közhasznú. De, hogy ennyi év után jubilálunk, úgy érezzük: olvasóink régi és jó ismerőseinkké váltak. Ezért akarunk most Önöknek is mesélni. Olyan történeteket írunk meg, amiket egyébként nem vetettünk volna papírra. Van ezekben humor, fintor, keserűség, fonák helyzet és talán tanulság is. Ha más nem, legalább annyi: az újságíró is ember. Ufe. Ha nem is olyan szép, mint ahogyan azt karikaturistánk látta. íme, egy napra eső átlagadagom. Szomszédasszonyom hajnali hétkor felcsenget , mondja a magáét: — Húsz éve élünk magányosan az urammal... Annyit írnak az újságban az állami gondozott gyere­kekről, szerezzen nekünk egyet... De kétévesnél ne legyen több! És fiú legyen, ha lehet, barna szemű. Maga tudja, hová kell menni utána. Örökbe fogadnánk. Ez igazán semmiség, ugye elintézi? Loholok lefelé a lépcsőn, az utolsó pillanatban lé­pek fel egy hatosra és fellélegzem: talán időben kiérek a riportra... A fonodában a lánybrigáddal semmi probléma, gyűlik az anyag, már érzem, hogy ebből tudok valamit írni, mikor egy idősebb fonónő odaint: — Maga újságíró? Tegye a szívemre a kezét! Érzi, hogy dobog? Ilyen szívvel járok három műszakba. Va­lami könnyű, jól fizető bedolgozó munka kellene ne­kem. Ugye tud ilyet? Magának csak egy telefonjába kerül... Megígéri ?! Beérek a szerkesztőségbe, elő a tiszta papírt, csend van, írhatok... Szól a telefon. A portán keres egy fia­talasszony. — Éva, te vagy az? Csakhogy végre bent talállak! Képzeld, nem kapunk helyet egy bölcsődében sem At­tilának. Már kivettem három hónap fizetésnélkülit, már elfogyott az utolsó tartalék százasunk is... Se­gíts! Neked biztosan elintézik. — Jó, megpróbálom, csak nyugodj meg, nem kell mindjárt bőgni — makogom a telefonba. Marika — régi ismerősöm egy viharos riportból — máris fent terem és én a cikk helyett felírom hány hó­napos a kis Attila, melyik kerületben laknak, hogy tu­dom őt az eredményről értesíteni és a többi. A látoga­tás után iszom egy kávét, kifújom magam, s visszaülök a papírhoz. Megvan az első mondat. Egészen jó. Ne­kem legalábbis tetszik. A gyomromban szűnik a reme­gés, ez jó jel, úgy látszik, ma könnyen fog menni. Új­ra megszólal a telefon. A párom az. — Mit akarsz, fiam, pár órája sincs, hogy elvál­tunk? Írok... Értsd meg, dolgozom! Hogy csak egy hirdetésnek nézzek utána? Milyen hirdetésnek? ... Vi­déki üzem keres gépészmérnököt a Népszava mai szá­mában és lakást is biztosít. Igen ... Értem! Észak-Ma­­gyarország jeligére. Tudjam meg, melyik üzem adta fel ezt a hirdetést, Miskolcról van-e szó, mert annál kij­jebb nem hajlandó menni a kedves kollégád... Per­sze, megtudom, nekem biztosan megmondják, sőt, ar­ra várnak, hogy ezt most tőlük rögtön megkérdezzem! Estére? Meglesz. És sietek haza, megkapod a rakott krumplidat is, ne félj... sőt, a bölcsődei férőhelyet is elintézem, és egy gyereket is­ szállítok, és bedolgozó ál­lást is kikaparok... Nem bolondultam meg, csak egy kis idegesség. Andoxint? Jó, beveszem. Megint én vi­gyek haza kenyeret?! Nem vállalod, nőd munka. Érte­lek. Nem vitatkozom. Hogy hívjam fel a HKI-t?! Visz­­szafelé füstöl a kályhánk! Mondd a számot... 134—242. Tegyenek fel szélkakast... és toronyórát is lánccal... Nem, ezt már csak magamban mondtam... Jó, meg­lesz, szervusz. Végre csend van. Nézzük csak, hol is kezdjem. Fel­emelem a telefont és tárcsázok: 134—242. Kocsi vezető lába a pedálon, hogy semmi késlekedés... Gáz — irány a gyermekvédelmi osztály, ahol már me­leg fürdővel és finom falatokkal várták mindhármu­kat. Onnan indultak a vonathoz. Minden terv szerint történt, csupán a gyermekek kétségbeesett sivalkodásával nem számoltunk, amelyre összeszaladt az egész Valéria-telep. Később a pálya­­udvar is harsogott a két gyerek kétségbeesett kiáltá­saitól: „Nem megyek, mert megölnek!” Az apa mindenkinek kétségbeesve magyarázkodott. A kalauz segítségét is kérte, de az őket körülvevő em­bertömeg csak a gyermekek segélykiáltásaira figyelt. Durva szavakkal támadták az apát, aki ijedten nyug­tatta gyermekeit, cukrot, süteményt nyomott kezükbe. Minden hasztalan volt, a gyermekek nem csitultak. A nagy hangzavar közepette egy rossz külsejű férfi törte át magát az embergyűrűn, s a kislányt — a nagyobbat — magával ragadta. A mama egyik testőre volt. Visz­­szalopta a „havi járadék” felét. A kisfiútól néhány héttel később a tiszta, rendezett, komlói bányászlakásban mosolyogva kérdeztem: — Utazunk-e Komlóra? Az új ruhába öltözött fiúcska szorosabbra fonta kar­ját az új mama nyakán, s hamiskás riadtsággal ezt válaszolta: „Oda nem megyek, mert ott megölnek!” A Prohászkák nem azonosak A dolog úgy kezdődött, hogy Prohászka tulajdon­képpen nem is volt Prohászka. Prohászka megátalko­dott és elvetemült, züllésre hajlamos fiatalember volt, aki csak a róla szóló írásomban szerepelt ezen a né­ven. Miért? Hát csak. Mert mi bízunk a fiatalságban, mi nem bélyegezzük meg aki ifjan megtéved, de termé­szetesem előtte áll még az élet, amelynek mezsgyéjéről jobbról-balról segítő kezek nyúlnak felé, hogy ő jó útra térjen. Ezért aztán megállapodtunk a szerkesztőségben, hogy — hiszen mint tudjuk, a megjavultban bízni kell — írásom hősének más nevet választunk. Természetesen a jól ismert mottó kíséretében: „a cikkünkben sze­replő fiatalembert nem valódi nevén említjük, mert nem célunk őt lehetetlenné tenni, csupán azt szeret­nénk elérni, hogy ébredjen rá stb., stb.’. Ezek után hosszasan eltöprengtem, mi legyen az ál­név. Az ilyesmi, hogy Szabó, Kovács vagy Balog eleve kiestek, mert miután a szóbanforgó gyár — a szín­hely —, valódi néven szerepelt, elképzelhető, hogy a nagyüzemben hány Szabó, Kovács és Balog emelte volna fel tiltakozó szavát Tropacsekre és Gugyerkára is gondoltam, de ez sem lett volna jó, mert az ilyen néven általában csak röhögnek és akkor oda az er­kölcsi tartalom. Prohászka mellett döntöttem. Elég kacifántos, egy­szersmind történelmi hangzású, tehát komoly. A cikk megjelenését követő napon felháborodott hang keresett telefonon: — Kikérem magamnak! Én nem vagyok azonos, engem soha senki nem látott ittasan ismeretlen elv­társnőket inzultálni... — De kérem ki beszél? — Prohászka György vagyok a hídgyáregységből... — Naigyon sajnálom, de ki gondolta, hogy ilyen nevű dolgozó akad a gyárban. — Akad?! Vegye tudomásul, hogy tizenegy Prohász­ka dolgozik az üzemben, és én az ő nevükben is tilta­kozom! Azóta csínyján bánok az álnevekkel, és ha lehet, messzire elkerülöm a tizenegy Prohászkát tartalmazó gyárat... BEDECS ÉVA Mi tagadás, a futóművek valóban bevágták a ta­lajt, s csak az mentett meg a gondnok további szitko­­zódásától bennünket, hogy az üzemből megérkezett a főmérnök és néhány más vezető. Esztendők múlva — ugyanilyen kora tavasz táján — ugyancsak ide vezetett az utam. Olyan víztócsák borították a műhelyek közötti utakat, hogy csak a sár­tenger volt nagyobb náluk. Ha már nekivágtunk — gondoltuk — végigcsináljuk a dolgot, s titkon már szá­molgattuk, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb pár fél­cipő, amelyet a martfűi gyár mintakollekciójából meg­vehetünk, mert a régitől búcsúzni kell. Egy férfi jött velünk szembe. Gumicsizmában, eső­köpenyben. Átkiáltott az út másik, oldaláról: — Ilyenkor elkelne, ugye, valami járműalkalma­tosság? — Jó lenne — mondta Útikalauzom, a gyár KISZ- titkára, én meg sóvárogva néztem azt az agyonsarazott gumicsizmát. Hirtelen felötlött bennem valami. — Ki volt — kérdeztem. — Valahonnan ismerem... Sajnos, nem erős oldalam az arcmemória ... —. Neki viszont annál inkább — nevette el magát kisérőm —, ő ugyanis még mindig gondnok nálunk... A kibékülés Mivel itt nem arról van szó, hogy a munkatársak valami olyasmire emlékezzenek vissza, ami kellemes érzéssel tölti el őket, felidézem az egyik sajtóperemet. Megjelent a riportom és az elmarasztalt alany már másnap felhívott és negédes hangon közölte: — Én önt agyonverem. Dühét megpróbáltam jogi keretekbe vezetni, nem is annyira azért, hogy ismertessem a megbírált törvé­nyes lehetőségeit, mint inkább az atrocitást elkerü­lendő. Két méter magas termete, hatalmas tenyerei el­len, gondoltam, sovány fegyverem az igazság. Ezután néhány hétig körültekintően jártam az utcákat, mene­külésre, futásra készen. Míg egyik napon megérkezett az idézés a bíróságra. Fel kellett vennem a kesztyűt, bár tudtam, hogy a tárgyalás jó alkalom lehet számá­ra lekvittetni sérelmét. Jó erős rovatvezetőm elkísért a Markó utcába, centit sem tágított mellőlem, jött a megbírált személy, tekintete tüzet okádott, ujjait ro­pogtatta. Míg a tárgyalás el nem kezdődött, a falnak támaszkodva várakoztam, nehogy a hátam mögé ke­rüljön, így láttam ezt megannyi krimiben. A baj ott kezdődött, amikor beszólítottak — de testőröm nélkül. Ott bent néhány ellenőrző kérdés után kiderült, hogy alanyom törvényes keretek között rajtam bosszút nem állhat, sőt, mintha megtörni lát­szott volna a bíró kérdéseinek súlya alatt. Már ahogy megtörhet egy ilyen díjbirkózó. Ekkor a bíró hirtelen felszólította a felperest: — Menjen oda hozzá és béküljön ki vele. És a százkilós hústömeg elindult felém. Keze fe­nyegetően előrelendült, én hátra. Pillanattal később ar­ra ocsúdtam fel, hogy valóban a kezét nyújtja. Ettől nem lehet elzárkózni, kezem eltűnt hatalmas tenyeré­ben. Ő meg csak szorította, szorította és a fájdalomtól arcomba préselődött minden vérem. Az inkvizíciós kéz­szorítás közben alig hallhatóan morogta a felperes: — Köszönöm önnek, hogy hibáimat feltárta. Azóta is hiszek az emberek megjavulásában. KOMORNIK FERENC A helikopter és a gondnok GYULAI FERENC Helikopterünk egy darabig követte a Tisza szeszé­lyes kanyargását, majd riportúrunk első állomása, a szolnoki Tiszamenti Vegyiművek felé vette az irányt. — Akkor leszállunk — közölte a pilóta, miközben éppen két üzemépület között húztunk el, s a gyár ud­varán levő emberek úgy néztek ránk, mint valami ide­gen bolygóról érkező ismeretlen utasokra. — Jó — mondtam a pilótának a nagy kémény si­keres kikerülése után, inkább a magam megnyugta­tására; csak az maradt számomra talány, hogy hová? Hamar megoldotta a problémát, a pilóta az üzem melletti sporttelepet választotta ki alkalmi légikikötő­nek. Kora tavasz volt, a gyepszőnyeg rikítóan, élénk zöld színben pompázott. Még keverte a fejünk fölött a levegőt az irdatlan „lapát”, mikor vagy tíz ember ro­hant elő a lapostetős épületből. — Kedvesek, hogy ennyire igyekszenek — mutat­tam a pilótának a népes csoportot —, pedig nem is tudtuk értesíteni őket előre. — A gép teszi — könyvelte el ő. Valóban az tette. A csoport élén haladó férfi szin­te a haját tépve, magából kikelve ordította: — Mit csinálnak maguk... Ilyen lehetetlen nép­ség ... Ezt a gyönyörű gyepszőnyeget tönkre tenni... Itt ma délután meccs lesz, és ez a rettenetes jószág ki­nyírja a pályát... Adalékok egy munkanapról — Meddig tart az magának? ... Egy újságíró előtt minden ajtó megnyílik!... Csak felemeli a telefont, annyi az egész... — Igen, ezek azok az ellenállhatat­lanul visszatérő mondatok, amelyekkel szomszédok és rokonok, ismeretlenek és ismerősök lerohanják az embert Én, a puszta fia HANKÓCZI SÁNDOR Stockholmban nyomdász ismerősöm „bevitt” mun­kahelyére, mondván, nézzem meg, milyen körülmények között dolgozik. Szorgalmasan magyarázgatott géptől gépig, kiadványoktól kiadványokig. Egyszer csak meg­jelenik az igazgató. Magas, elegáns úriember, mozgása lassú és ünnepélyes. Ismerősöm elébe ráncigál, bemu­tat és mondja, hogy magyar vagyok. Az igazgató fino­man mosolyog: — A, magyar! És természetesen itt akar maradni Ez a lekezelő bizonyosság, mi tagadás, bántotta ön­érzetemet. — Téved, uram. Két nap múlva hazautazom. Ha lehet, még finomabban mosolygott. De most már egy őrültnek, vagy megszállottnak kijáró megér­tést színlelve. — Nyilván nagyon vágyik vissza a pusztára. — Budapest nem puszta, uram. — De ott rengeteg ló van, nem? — Budapest utcáin is vannak lovak, de azok álta­lában nem négykézláb mászkálnak — mondom dühö­sen, elvégre ő szegte meg először a játékszabályokat. Csodálkozik. — És ha én odamegyek, nem láthatok lovat? Most már kegyetlen leszek, nem akarom, hogy „dé­libábos” illúziói maradjanak. — De láthat. Elviszik a Hortobágyra, az a puszta. Van ott egy múzeum. Ha kívánja, elővezetnek önnek egy lovat, hátán egy igazi csikóssal. Ha akarja, lefény­képezheti és hazahozhatja mutogatni. Csalódott. — Ennyi az egész? — Nem. Ha fizet valami keveset, ön is beöltözhet csikós ruhába és felülhet a lóra. A csikós el fogja ké­szíteni a felvételeket. — Biztos ebben? — Vagy a csikós, vagy a ló. Valamelyik feltétlenül tud fényképezni. Gyermekrablás a Valérián Még az 57-es év elején történt, amikor még a köz­­biztonság — különösen a peremkerületekben — nem volt valami megnyugtató. Szőke fiatalember kereste fel Érdekvédelmi Szolgá­latunkat. Idegállapota szemmel láthatóan zaklatott volt. — A gyermekeimet akarom — mondta csaknem sír­va, s egy irathalmazt rakott asztalomra. A feleség züllött. A gyermekek számára csak az apá­tól járó gyermektartási díjat jelentették. Vigyázott is rájuk. A rosszemlékű Valéria-telep leghíresebb bicská­­saival őriztette őket, amikor a bíróság elrendelte a gyermek átadását. A mama barátai kifent késsel, kissé italosan vigyáz­ták a kalyibát, amiben bűzös rongyok között élt a két kisgyermek. Félelmet neveltek beléjük. Bemesél­ték nekik, hogy ha apjukhoz kerülnek, az megöli őket. A fiatal bányász panasza zokogásba fulladt, hiszen már háromszor kísérelte meg a gyermek átvételét, de a veszély láttán még a gyámügy képviselője is lemon­dott a bírói ítélet végrehajtásáról. Hét rendőrrel és két gépkocsival vonultunk ki — vá­ratlan időpontban — a tetthelyre. Jól időzítettünk, mert a gyermekek egyedül voltak a sötét odúban. A rendőrőrsön már előre elkészítettük a tervet: hat rendőr körülveszi a terepet, egy pedig az apával be­hatol a helyiségbe. Az egyik gépkocsi ajtaja nyitva a „zsákmányolt gyermekek” és az apa részére. A gép- Üdvözlégy, idegen KIRÁLY ERNŐ Úgy tűnt, hogy minden nekem szánt életigazságot és szakmai tanácsot magammal hoztam az egyetemről. Most már tudom azonban, hogy felületesen néztem meg azt a táblát, amely segédeszköz szerepében volt hivatott hozzájárulni ahhoz, hogy mennyi kellemetlen­séget kerülhet el az ember a pályán, ha jól szervezi dolgait. Erről a sorról például egy időben tökéletesen meg­feledkeztem: „Nem értesített senkit a jöveteléről.” Mi tagadás, én csak akkor küldök értesítést, ha kitüntetés­osztás után utazom valakihez. A többinél biztosra aka­rok menni... Abba a Zala megyei kis faluba sem küldtem tehát semmiféle híradást, amelyről csak azt tudtam, hogy miért megyek, s hogy körülbelül hol van. Korán in­dultunk, így már időben a bekötőúton zötyögött az öreg Pobjeda. Feltűnt azonban, hogy az elágazásánál jókora kék zászló lengett a telefondúcon. Jó, hát tiszteljük a vidék szokásait. A faluban lépésben mentünk, hogy a vonatkozási pontokat, a tanácsot meg a kocsmát megtaláljuk. Az utóbbihoz volt szerencsénk először. Vadszőlő kígyózó nyomai voltak láthatóak a falán és egy bádogtábla, amelyen zöldkötényes suszterlegény tartja fel diklcsét, miközben a következő intelmet közli a világgal: „Megállj pajtás, gyere be, itt a világ közepe!” Mindig szívesen bővítettem földrajzi ismereteimet. Ott már akkor többen voltak helybéli autodidakták. Megnéz­tek bennünket, valamit mondtak egymás között. Majd nyitott az ajtó, s aki bejött, egyenesen hozzánk lépett: — Nahát, megjöttek? — Meg — mondtam én — miután ez valóban tény­kérdés, még akkor is, ha inkognitóban szerettünk vol­na érkezni. — Hát már vártuk magukat. Ez akkor is jólesett, ha nem így képzeltem. — Csak ketten vannak? — Ketten. Miért, kevésnek tartja? — Csak úgy mondom. Különben is maguk tudják a dolgukat. Ebben is igaza van, mit lehet erre felelni? Hall­gattunk tehát. — Hát akkor kezdjük? — Kezdjük — mondom én. — Hol kezdjük? — Majd én odavezetem magukat, összedoboltatjuk a népeket is. És amint idejövet láttam, már mindenki odavezette a jószágot. — Miféle jószágot? — Hát a teheneket, amiről szó volt. De már nemcsak a gyanú kezdett sűrűsödni ben­nem, hanem ritkult a bozót is, ami mögött egy kert­ben vagy tíz jámbor tehén legelgetett, kötélrefogva. — Mondja, kit várnak maguk még máma? — Mi csak egyfélét várunk, magukat, a mestersé­ges megtermékenyítőt. Hiszen azért volt kint a zászló is, hogy be lehet jönni! A potyautas SOMOS ÁGNES 1958 elején kedves művészvendég érkezett Buda­pestre: Szergej Obrazcov, a bábok világhírű varázslója. A Kultúrkapcsolatok Intézetében megrendezett sajtó­­fogadásra jómagam is hivatalos voltam, de a kollegák­kal ellentétben­ nem vettem részt az általános kérde­­zősködésben. Tartogattam a kérdéseimet, mondhatnám úgy is: lesben álltam, meglapultam ... Erre a „taktikára” azért volt szükség, mert én „hetilapos” voltam, míg ők zöm­mel napilapot képviseltek, s régi sajtos kulisszatitok, hogy e két „rivális” között állandó a versenyfutás: ki kit előz meg, ki kit „lő le!”... A sajtófogadás után odaperdültem Obrazcov elé és megkértem: válaszoljon most az én kérdéseimre. Rosszallóan összehúzta a szemöldökét: — Maga eddig nem volt itt? — De itt voltam, csakhogy nekem valami más kell, valami... — kezdtem magyarázkodni, de ő udvarias határozottsággal félbeszakított: — Ne haragudjon, de lejárt az időm! Majd legkö­zelebb ... Most mit tegyek? Töprengésre nem volt sok idő! Odahúztam az egyik magyar vendéglátót az ablakhoz,­­ — mintha csak mellékesen tenném — megkérdeztem tőle: — Nem tudja véletlenül, hogy melyik a vendég kocsija? — Dehogynem! Az a nagy fekete ZIM-autó, a kapu előtt... Megköszöntem, egykedvűen kisétáltam a terem­ből, s aztán robogtam lefelé a lépcsőn. Kinyitottam a kocsi ajtaját, s se szó, se beszéd:­beültem a gépkocsi­­vezető mellé, akinek fogalma sem volt kilétemről, s nem is firtatta azt... Kisvártatva megjelent Obrazcov. Mögötte Olga Andrejevna, a felesége, Jevgenyij Szperanszkij, a mű­vész „jobbkeze”, a tolmács, a kísérők ... rengetegen! Torkomban dobogó szívvel vártam: most mi lesz?... De Obrazcov — úgy látszik — értette a tréfát, mert nagy nevetés közben mutatta: maradjak csak a helye­men, majd ők összezsúfolódnak egy kicsit! A fekete ZIM keresztül-kasul járta Budapestet, s én megismerhettem egy nagy művész hétköznapi ar­cát ... Láttam, hogyan ismerkedik az emberekkel, s hogyan ejt rabul ismerőst-ismeretlent a lényéből su­gárzó derű ... Láttam őt sétálni a budai utcácskák során, s ugrándozni a játékos kedvű budai kutyák kö­zött. Sőt, előkerültek azok a fényképek is, amelyek őt ábrázolták: moszkvai lakásuk madarai, sziámi cicái és húsz akváriuma között... Láttam, hogy jött tűzbe egy

Next