Magyar Ifjúság, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-09-01 / 35. szám
PARÁDÉ ÚJSÁGÍRÓKNAK Jó félórája ült már mellettem, amikor észrevettem zubbonyán a kis aranycsillagot. Ennyire eltompult volna riporteri éberségem a szovjetunióbeli utazás öt hete alatt? Vagy rám tört az a sajátos szakmai ártalom, amelyet közönségesen fáradtságnak neveznek? Nem. Kipihenten érkeztünk meg Moszkva alá egy katonai repülőezred vendégségébe, ahol kifogástalan repülőidő fogadott bennünket: szikrázó napfény, felhőtlen kék ég. De szórakozott sem lehettem, sokkal inkább arról volt szó, hogy az utazás végére túlságosan megszoktuk a Szovjetunió hőseinek társaságát. A Komszomol Központi Bizottsága, amely a szocialista országok ifjúsági újságíróinak ezt a mesebeli uta zást szervezte, egyáltalán nem takarékoskodott a meglepetésekkel. Időt, távolságot legyőzve és — hadd tegyem hozzá — pénzt nem sajnálva, gondoskodott arról, hogy minél többet lássunk, minél híresebb, remekebb emberekkel ismerkedhessünk meg. Megéri a kitérőt, hogy elmeséljem: amikor Habarovszkban valamelyikünk fájlalta, hogy időhiány miatt nem utazhatunk el Komszomolszkba, másnap repülőn Habarovszkba siettek azok a komszomolszkiak, akikkel beszélgetni akartunk. Szahalinon, amikor egy összkomfortos bérelt hajó kifutott velünk a Tatár-szorosba, meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a hajón tartózkodnak mindazok a híres fiatal halászok, brigádvezetők és mérnökök, akik révén a legtöbbet megtudhatjuk az itteni térségben végzett munkáról. Máskor pedig, amikor például Taskentból Szamarkandba utaztunk autóbuszon, velünk utaztak Üzbegisztán szocialista munka hősei, Szovjetunió hősei és előzékenyen válaszoltak kérdéseinkre. Ami azt is jelentette, hogy bizony csak akkor pihentünk, amikor aludtunk, mert ki az, aki ennyi újságírói kísértésnek ellen tud állni? Mondom, félórája ült mellettem az ezredes, amikor észrevettem mellén a Szovjetunió Hőse kitüntetést. De addigra egyébként teljesen kábultan ültünk ennyi szívélyességtől, a katonai vendégszeretet megannyi jelétől, amelynek fénypontja a negyvenöt perces légi parádé volt. Erre sem számíthattunk. A repülőtér betonja melletti díszemelvényen foglaltunk helyet, gondoltuk, felszáll egy MIG, perdül-fordul kettőt és leszáll. De nem. Mögöttünk hangos zúgással elindultak a gépek, egyik a másik után, már a számolást is abbahagytuk. Nincs az a menü, amely anynyira felvillanyozott volna bennünket, mint a várható parádé programja. Egyéni műrepülés, hármas, ötös, hetes és a végén kilences kötelékrepülés! Negyvenöt perces bemutató! Szemnünkre tapasztottuk a látcsövet, néztük és hallgattuk, mint irányítják a pilótákat egy szabadtéri rádióállomásról, amely ott villant, zúgott a beton melletti pázsiton. Először egy MiG 21-es szuperszonikus gép szakadt el a betontól. Fent a magasban orsókat csinált, majd kísérteties csendben zuhant alá és amikor a betontól körülbelül negyven méterre ismét felnyomta orrát a nap felé, megérkezett a hangja. És azután mindez kötelékben, három szuperszonikus részvételével és olyan egyszerre,mintha fonalra fűzték volna őket. Végül a kisebb gépek, a MiG 17-esek, pirosra festett hasukkal szántották az eget és amikor véget ért a légi artistamutatvány, a messzi távolból érkeztek viszsza és szálltak le egyenként néhány perces, egyforma időközökben. Később egy térségen bemutatták nekünk a műrepülésben részt vevő gépek típusait — kipreparálva. Ez azt jelenti, hogy a harci gépek teljes fegyverzetét ott találtuk a gépek mellett. Fekete henger alakú kazetta, benne a kis rakéták. Azután egy fehérre festett üldöző rakéta az egyik MiG 21-es szárnya alatt. Elején piros védőtok, alatta üveggel borított érzékeny hőműszer. Azt mondják, ez a rakéta száz méterről rárepül a cigaretta parazsára. Egy egészen fiatal ember mondja ezt, akitől azonnal megkérdezem: — Talán ön is repült az előbb? — Igen. Most öltöztem át. Az első egyéni repülést hajtottam végre. — Hogyan került a műrepülő ezredbe? — Hát — zavarba jön. — Eredményeim miatt. — Kérdezhetek bármit? — Tessék. — Hogyan történt első repülése a MÍG 21-esen? — Már néhány éve repültem a 17- eseket, amikor eredményeim és egészségi állapotom megengedték, hogy nagyobb harci gépen próbálkozzam. Akkor még nem volt MiG 21-es oktatógépünk, mint most, láthatja, ott áll, az a kétüléses. Egyedül indulhattam csak. Amikor átléptem a második hangsebességet, egy pillanatra megszűnt a látásom, elnehezedett a fejem. Aztán minden kitisztult, sikeresen végrehajtottam a feladatot. — Azóta lőtt is rakétával? — Hogyne! Ez különös érzés. Amikor a rakéta elhagyja a gépet, akkorát üt, hogy nehéz egyensúlyban tartani a MIG-et. Kritikus és nagyon nehéz pillanat ez, hatalmas erőt és lélekjelenlétet követel a repülőgépvezetőtől. — A célzás hogyan történik? — Az ellenséges gép megsemmisítésének aranyszabályai vannak. Ha érdekli, megoszthatom tapasztalataimat. Az ellenséges gépet csak hátulról lehet rakétával megsemmisíteni, mert, ha velem szemben repül, olyan gyorsan csökken közöttünk a távolság, hogy rakétámmal magamat is felrobbantom. Ebből következik: meg kell akadályozni, hogy az ellenséges gép a hátamba kerüljön. Ha ez csak egy pillanatra is sikerül neki, akkor végem van. Az üldöző rakéták korában ez így van. Tehát, ha fegyvertelen vagyok, arra kell törekednem, hogy mindig szembe repüljek az ellenség gépével. — És a földi rakéták? — Ellenük az egyetlen lehetséges védekezési mód, minél alacsonyabban repülni. Egyébként, sokan megkérdezik tőlünk, van-e létjogosultsága a modern háborúban a korszerűtlenebb harci gépeknek, mondjuk a MÍG 17- esnek. Éppen azért van, mert viszonylagos kis sebességük miatt alacsonyabban tudnak manőverezni és földi rakétákkal sebezhetetlenek. — És a MÍG -21? Utolsó szava a szovjet haditechnikának? — Csak annyit mondhatok, hogy nem — felelte titokzatosan és néhány hét múlva az újságokból magam is tudomást szerezhettem az „utolsó szavakról”, amelyek ezen a repülőtéren hátrább állhattak teljesen leponyvázva. Domogyedevóban bemutatták az állítható szárnyú és a merőlegesen le- és felszálló új, harci gépeket. — És ön? — kérdeztem a szomszédtól, akinek mellét az aranycsillag díszíti. — Ön nyilván parancsnok vagy oktató az ezredben. — Koromra céloz — nevetett. — De ne féljen, ötvenkét esztendős vagyok, de még ma is repülöm az összes típust. MÍG 17, MÍG 21, amelyiket akarja. — Bírja az egészsége? — kérdeztem elámulva. — Bírja. — Mi a titok? — Egészséges életmód. Húszéves korom óta repülök. Amikor kitört a háború, kaptam egy JAK vadászgépet, azzal cserkésztem. Egy dolog kétszer ismétlődött meg az életemben. Egyszer Moszkva mellett, azután Kurszk felett. Lelőttem öt Junkerst és azután engem lőttek le az átkozottak. Mind a két esetben ejtőernyővel értem földet. Látja, ez az egészséges életmód. Most a fiatalságot oktatom azon a kétüléses MÍG 21-esen. De főleg a tanteremben, mert ezek itt mind, higgye el, nem egy egyetemet elvégeztek, anynyit tanultak, amíg elsajátították a műrepülés tudományát és művészetét ezeken a veszélyes gépeken. Keményen dolgoznak, mert az örökség sem könnyű. — Milyen örökség? — Ennek az ezrednek a múltja. 1942-ben alakult meg az ezred. Itt szolgált, hogy csak a híresebbeket említsem, Mikojánnak két fia, akik közül az egyik hősi halált halt. Százhuszonnégy magas kitüntetést szereztek az ezred katonái a második világháború alatt, közülük huszonnégyen lettek a Szovjetunió hősei. 1944-ben, tehát két év alatt az ezred megkapta a gárdista címet és látja, éppen most kezdik osztani maguknak is a gárdistajelvényt, önök az első újságírók, akik ezt a jelvényt megkapják. Meghatódottan és nagyon zavartan vesszük át a jelvényt, sőt, amikor arra gondolok, hogy mások mit tettek ezért a jelvényért és én mit tettem, egyenesen kellemetlen érzés kerít hatalmába. Becsavarozzák gomblyukunkba, büszkén feszítünk és a pilóták megmosolyogják gyermeki örömünket. És ekkor odalép hozzám az én emberem, aki még azt is megengedte, hogy felszállásának minden fázisáról fényképfelvételt készítsek és aki megosztotta velem harci tapasztalatait. Gárdistajelvényem (jelvényem!) mellé tűzi azt az érmet, amelyet kiváló szolgálatáért kapott. — Nem. Ezt már igazán nem fogadhatom el. Hiszen ezért a jelvényért maga alaposan megdolgozott. Nyugodtan végzi a műveletet, nézi az eredményt, majd megszólal halkan: — Hagyja csak. Kapok én még ilyet, nem is egyet. Komornik Ferenc 10