Magyar Ifjúság, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-22 / 29. szám
„Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos.’4 BAJZA JÓZSEF SZÜRKE HALLÓ A Halló fiúk, halló lányok sok örömet okoz ifjú közönségének. Akkor, amikor maga a műsor jó. Ez a természetesebb, mert ez a gyakoribb. Most nem volt szerencséje sem a műsornak, sem a türtézőknek. Amilyen kiválóan sikerült a júniusi adás, olyan színtelenség jellemezte a júliusit. A kánikula tette ezt? Ízelítőt kaptunk ezúttal a képernyőn a nyár kulturális eseményeiből. De reménykedjünk csak! Abban, hogy azok az események talán mégsem lesznek oly bágyasztók, oly fárasztóan unalmasak és ötlettelenek, mint amilyen éppen propagálásuk volt a képernyőn. Fáradtságról és ötlettelenségről tanúskodott a műsor más része is. Rengeteg volt az ismétlés. A képfelvételen megőrzött anyagok újrajátszása. Akadt ugyan közöttük olyan felvétel is, amelyet csakugyan érdemes volt ismételni (a tavalyi sopoti fesztiválról felvett anyag), de a többi... Jobb, elfelejteni. Barabás Tamás MEGTÖRT A CSEND Majakovszkij, amikor első színpadi művét, a Buffó-misztériumot írta, tulajdonképpen történelmi revüt írt. Az emberiségről. Vaskosan, de okosan. Jogosan. Milyen kár, hogy első kritikusai negyven esztendei csendet parancsoltak rá. De — éppen tíz éve — az egyik moszkvai színház újra életre keltette. Most a Magyar Rádió adta elő. Marton Frigyes rendezői munkája missziót teljesített. Sikerült feltámasztania a Buffó-misztériumot, a legnagyobb nyilvánosság előtt, s megszólaltatnia Majakovszkijt, akiről ismét kiderült, hogy nem érdemes elhallgatni. A szereplők remekül játszottak. Az adás kitűnő volt. A bemutató sikerült. Szűts István INKÁBB Rodolfo beszámolt a tv-ben a bűvészek világkongreszszusáról és világbajnokságáról. Holland bűvész lett a világbajnok, aki pénzdarabokat dobott fel a levegőbe. Azok meg ott megálltak. A bűvész aztán összeszedte valamennyit, szintén a levegőben. Sajnos, nem láttuk. ★ Ámde, láttuk a Gyilkosság Riverportban című krimit. Ezt is, úgy, ahogy van, légből kapták. Valaki ugyan lehozta onnan, de nem sikerült rendbe raknia a sok kuszáltságot. Sikerült viszont a képernyőnket szerencséltetni vele. Inkább ott kellett volna hagyni, ahol volt. •A bás or FORRÓ NYÁR Bajza Józseftől, a jeles — szigorú, mert igazságos — kritikustól vett, útbaigazító idézet áll a most induló irodalom- és művészetkritikai rovatunk élén. Hitvallását valljuk, s bármily nehéz is, követni legalábbis megpróbáljuk. Annyira korszerű Bajza József kritikai szelleme és magatartása, mintha nem is a múlt század első felében született, élt s tevékenykedett volna. Sőt, igaza olyannyira közel esik napjainkhoz, hogy minap — a legszürkébb hétköznapokegyikén — is szembetalálkoztunk vele. Bajza József 1846-ban tagja volt a Nemzeti Színház játékszíni választmányának, annak az igen komoly testületnek, amely az ország első színházához benyújtott drámák sorsa felől dönteni volt hivatott. Ez éppen ma azért érdemel említést, mert abban az évben, a Nemzeti Színházban, előadásra elfogadták Petőfitől a Tigris és hiéna című négyfelvonásos drámát. Jóllehet, elő nem adták; sem akkor ott, sem Pesten másutt, soha. Ahogyan múltak az évtizedek, úgy erősödött irodalomtörténetünknek az a végül is hivatalossá lett véleménye, hogy a Tigris és hiéna nem jó dráma, ellenkezőleg, mélypont Petőfi Sándor életművében. Bajzáék, úgy tűnt, az elfogadásnál mégsem voltak eléggé kérlelhetetlenek, kemények, részrehajlatlanok és igazságosaik. Az előadatlan, s előadhatatlannak hitt Petőfi-dráma, igaz ugyan, hogy százhuszonegy esztendő után, de végül is megérte pesti előadását, a Körszínház idei évadnyitó premierjén, az elmúlt héten, pénteken este. Az idei forró nyár ettől még forróbb lett. Azt kellett eldöntenie rendezőnek, színészeknek, közönségnek egyaránt, hogy mi az igazság az egyetlen, teljes szövegű, eredetiben fennmaradt Petőfi-dráma ügyében. Az évszázados Petőfi-per fellebbviteli tárgyalásának lehettünk tanúi, teljes jogú résztvevői. A színpad fényárban úszott, nem a reflektorok öntözték egyre erősödő fényzuhataggal, hanem szavak, érzések és gondolatok, amelyek nagyon régen vágytak erre a pillanatra Petőfi szívében. Az igazság ragyogott teljes fényében: a jóvátett tévedés. A siker. A meglepetéssel gyakran számoló Kazimir Károly rendezése, az odaadó színészek játéka csak elősegítette, tulajdonképpen csak egyengette útján a sikert, amelyet teljes nagyságában Petőfi vívott ki magának. A dráma bizonyította be önmagáról, hogy változatlanul létezik, nem halt meg, de még csak, meg sem öregedett. Fiatalos nagyságában, erejének teljében lépett elénk művével, s maradt két órán keresztül közöttünk művének előadásában a halhatatlan költő ésdrámaíró. A színészek érthető elfogultsággal léptek színpadra. Hangjukon, arcukon érződött a láz, az izgalom, aztán hirtelen elmúlt, amikor érezték, hogy ugyanaz a hang szólal meg a közönségben is, mint bennük. A sikernek ez a logikája, s a logikának ez a sikere. Petőfi döbbenetes hatású belső logikával építette fel színpadi művét, a történelmünk elején, II. Béla korában és életében támadt viszálykodás kijózanító drámáját. A trónfosztott és kegyvesztett Predszláva járt ebben elől, aki a színpadon Sulyok Mária fellobogó szenvedélyű, tragikus szépségű játékában kelt életre. Partnerei ugyancsak jeleskedtek. Kiváltképp Nagy Attila (Saul, a honféltő egyik), s Mécs Károly (Bories, a nagy rátörő másik fiú), Szirtes Ádám (Sámson, pártütő apjuk), Koltai János (a fiatal II. Béla), Pécsi Ildikó (ifjú hitvese, Hana), Schweiz András (Milutin, szolgáló), Dégi István (Sülülü, az udvari bolond). A per most végképp eldőlt. Vitathatatlanul rangos hely illeti ezután már irodalomtörténetünkben ezt a drámát. S színháztörténelmünkben ezt az előadást. Simon Gy. Ferenc Az ifjú királynő: Pécsi Ildikó (Fotó: Kotroczó) MOZGÓ KESDVENCEK Az új magyar film címe tetszetős: Ezek a fiatalok. Sőt, jó a cím, mert nagyon sok minden meghúzódhat mögötte. Annyit azonban előre is tudunk, a plakátokon is látjuk, hogy a gitárral rajongó teenager-fiatalokról készült ez a film, tehát olyan témát érint, melyet sokan és sokszor vitatnak mostanában; szociológiai , ifjúságlélektani, pedagógiai, politikai, generációs, s még ki tudja hányféle egyéb bonyolult problémát vet fel. A változó közízlést, a művészetek területét, az elharapózó divat pszichózisát, az iskola — társaság — család nevelő hatásának jó, vagy felborult egyensúlyát ... Ne folytassuk! Nincs film, mely enynyi — a címében rejlő — kérdésre választ adhatna. Nincs művész, aki ilyen bonyolult kérdéstömeget egyáltalán fel mer vetni. Nem is kívánhatjuk. A film készítői csak egyet tehetnek ilyen esetben: kiválasztanak egyetlen nézőpontot, így aztán nem is láthatunk mindent, de nagy művészeknek néha sikerül sokat láttatni, és mögötte az egészet sejtetni. A beat-zenéért rajongó ifjúság, persze, nemcsak művészi problémák hordozójának fogható fel, hanem egyszerűen a közönségnek is. Sokan vannak, tehát tekintélyes forgalmazást biztosító közönségnek is. Ebben az esetben (a film üzlet is, még a legművészibb alkotásai is!) lehet a népszerű beat-muzsikét pusztán szórakoztató célra felhasználni, hadd hallgassák gitáros kedvenceiket minél többen. Banovich Tamás filmje, megvalósíthatatlan szándékkal készült: egyszerre akar könnyedén szórakoztatni és bele-belevillantani reflektorát az ifjúság szórakozásával összefüggő problémarengetegbe. A két szándék egymást zavarja és közömbösíti. Rokonszenvesek ezek a gitáros fiatalok. Néhány mozaikból megérezzük a mai gimnazisták magatartásának, lelkiállapotának gyakran előforduló indítékait. De nagyon halványak ezek a mozaikok és nagyon szürkére hangoltak. A film címében rejlő általános kérdésre túlságosan egyoldalú, túlságosan elmosódott és túlságosan felszínes képpel felelnek. Problémákat érintenek, kérdéseket kavarnak, melyekből külön-külön talán jó filmeket lehetne készíteni, ha elmélyülten fognak hozzá. A beat-zenéléssel felmerült kérdésekre és problémákra nemcsak maguk nem adnak választ, hanem a nézőt sem ösztönzik választ kereső gondolkodásra. Magát a beat-muzsikát is túlságosan megszelídítette a film. Persze, nem ártott óvatosan gondolni a könnyen hevülő, nézőtársaikat semmibevevő mozilátogatókra, s óvni az előadás rendjét, így azonban a „szórakoztató film” alapelképzelése is meghiúsult. Az egyetlen, amiért a diákkorban levő fiatalok jegyet váltanak: láthatják képen mozogni kedvenceiket. Koncz Zsuzsát, Zalatnay Saroltát, Zoránékat, Illéséket, Omegáékat... Nagy táboruk van, de aligha akkora, hogy csupán ezért a láthatóságért jegyet váltson az egész ország ifjúsága. Bár, ki tudja, a divat furcsa dolog ... Nem kétséges, hogy az Ezek a fiatalok olyan periódusban készült, amikor számos indokolt megfontolás szabhatott korlátot a művészi elképzelésnek. Csak az a baj, hogy egy félig sikerült cím után sokáig kell várni, míg ugyanarról a témáról újabb, jobb filmet lehet készíteni. Pedig érdemes lenne! Fodor Lajos A mozivásznon nem ilyen mozdulatlanok a kedvencek. Hát még az életben!