Magyar Ifjúság, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-07-22 / 29. szám

„Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos.’4 BAJZA JÓZSEF SZÜRKE HALLÓ A Halló fiúk, halló lányok­ sok örömet okoz ifjú kö­zönségének. Akkor, amikor maga a műsor jó. Ez a termé­szetesebb, mert ez a gyakoribb. Most nem volt szerencséje sem a műsornak, sem a tü­­rtézőknek. Amilyen kiválóan sik­erült a júniusi adás, olyan színtelenség jellemezte a júliusit. A kánikula tette ezt? Ízelítőt kaptunk ezúttal a képernyőn a nyár kulturális eseményeiből. De reménykedjünk csak! Abban, hogy azok az események talán mégsem lesznek oly bágyasztók, oly fá­rasztóan unalmasak és ötlettelenek, mint amilyen éppen propagálásuk volt a képernyőn. Fáradtságról és ötlettelenségről tanúskodott a műsor más része is. Rengeteg volt az ismétlés. A képfelvételen meg­őrzött anyagok újrajátszása. Akadt ugyan közöttük olyan fel­vétel is, amelyet csakugyan érdemes volt ismételni (a tava­lyi sopoti fesztiválról felvett anyag), de a többi... Jobb, el­felejteni. Barabás Tamás MEGTÖRT A CSEND Majakovszkij, amikor első színpadi művét, a Buffó-misz­­tériumot írta, tulajdonképpen történelmi revüt írt. Az em­beriségről. Vaskosan, de okosan. Jogosan. Milyen kár, hogy első kritikusai negyven esztendei csendet parancsoltak rá. De — éppen tíz éve — az egyik moszkvai színház újra életre keltette. Most a Magyar Rádió adta elő. Marton Frigyes rende­zői munkája missziót teljesített. Sikerült feltámasztania a Buff­ó-misztériumot, a legnagyobb nyilvánosság előtt, s meg­szólaltatnia Majakovszkijt, akiről ismét kiderült, hogy nem érdemes elhallgatni. A szereplők remekül játszottak. Az adás kitűnő volt. A bemutató sikerült. Szű­ts István INKÁBB Rodolfo beszámolt a tv-ben a bűvészek világkongresz­­szusáról és világbajnokságáról. Holland bűvész lett a világ­bajnok, aki pénzdarabokat dobott fel a levegőbe. Azok meg ott­ megálltak. A bűvész aztán összeszedte valamennyit, szintén a levegőben. Sajnos, nem láttuk. ★ Ámde, láttuk a Gyilkosság Riverportban című krimit. Ezt is, úgy, ahogy van, légből kapták. Valaki ugyan lehozta onnan, de nem sikerült rendbe raknia a sok kuszáltságot. Sikerült viszont a képernyőnket szerencséltetni vele. Inkább ott kellett volna hagyni, ahol volt. •A bás­ or FORRÓ NYÁR Bajza Józseftől, a jeles — szigorú, mert igazságos — kritikustól vett, útbaigazító idézet áll a most induló irodalom- és művészetkritikai rovatunk élén. Hitvallá­sát valljuk, s bármily nehéz is, követni legalábbis meg­próbáljuk. Annyira korszerű Bajza József kritikai szelleme és magatartása, mintha nem is a múlt szá­zad első felében született, élt s tevékenykedett volna. Sőt, igaza olyannyira közel esik napjainkhoz, hogy minap — a legszürkébb hétköznapok­­egyikén — is szembetalálkoztunk vele. Bajza József 1846-ban tagja volt a Nemzeti Színház játékszíni választmányának, annak az igen komoly testületnek, amely az ország első színházához benyúj­tott drámák sorsa felől dönteni volt hivatott. Ez ép­pen ma azért érdemel említést, mert abban az évben, a Nemzeti Színházban, előadásra elfogadták Petőfitől a Tigris és hiéna című négyfelvonásos drámát. Jólle­het, elő nem adták; sem akkor ott, sem Pesten másutt, soha. Ahogyan múltak az évtizedek, úgy erősödött iro­dalomtörténetünknek az a végül is hivatalossá lett vé­leménye, hogy a Tigris és hiéna nem jó dráma, ellen­kezőleg, mélypont Petőfi Sándor életművében. Bajzá­­ék, úgy tűnt, az elfogadásnál mégsem voltak eléggé kérlelhetetlenek, kemények, részrehajlatlanok és igaz­ságosaik. Az előadatlan, s előadhatatlannak hitt Petőfi-dráma, igaz ugyan, hogy százhuszonegy esztendő után, de vé­gül is megérte pesti előadását, a Körszínház idei évad­nyitó premierjén, az elmúlt héten, pénteken este. Az idei forró nyár ettől még forróbb lett. Azt kellett el­döntenie rendezőnek, színészeknek, közönségnek egy­aránt, hogy mi az igazság az egyetlen, teljes szövegű, eredetiben fennmaradt Petőfi-dráma ügyében. Az év­százados Petőfi-per fellebbviteli tárgyalásának lehet­tünk tanúi, teljes jogú résztvevői. A színpad fényár­ban úszott, nem a reflektorok öntözték egyre erősödő fényzuhataggal, hanem szavak, érzések és gondolatok, amelyek nagyon régen vágytak erre a pillanatra Petőfi szívében. Az igazság ragyogott teljes fényében: a jóvátett té­vedés. A siker. A meglepetéssel gyakran számoló Ka­zimir Károly rendezése, az odaadó színészek játéka csak elősegítette, tulajdonképpen csak egyengette út­ján a sikert, amelyet teljes nagyságában Petőfi vívott ki magának. A dráma bizonyította be önmagáról, hogy változatlanul létezik, nem halt meg, de még csak, meg sem öregedett. Fiatalos nagyságában, erejének teljé­ben lépett elénk művével, s maradt két órán keresz­tül közöttünk művének előadásában a halhatatlan köl­tő és­­drámaíró. A színészek érthető elfogultsággal léptek színpadra. Hangjukon, arcukon érződött a láz, az izgalom, aztán hirtelen elmúlt, amikor érezték, hogy ugyanaz a hang szólal meg a közönségben is, mint bennük. A siker­nek ez a logikája, s a logikának ez a sikere. Petőfi döbbenetes hatású belső logikával építette fel színpadi művét, a történelmünk elején, II. Béla korában és életében támadt viszálykodás kijózanító drámáját. A trónfosztott és kegyvesztett Predszláva járt ebben elől, aki a színpadon Sulyok Mária fellobogó szenvedélyű, tragikus szépségű játékában kelt életre. Partnerei ugyancsak jeleskedtek. Kiváltképp Nagy Attila (Saul, a honféltő egyik), s Mécs Károly (Bori­es, a nagy rátö­rő másik fiú),­ Szirtes Ádám (Sámson, pártütő apjuk), Koltai János (a fiatal II. Béla), Pécsi Ildikó (ifjú hit­vese, Hana), Schweiz András (Milutin, szolgáló), Dégi István (Sülülü, az udvari bolond). A per most végképp eldőlt. Vitathatatlanul rangos hely illeti ezután már irodalomtörténetünkben ezt a drámát. S színháztörténelmünkben ezt az előadást. Simon Gy. Ferenc Az ifjú királynő: Pécsi Ildikó (Fotó: Kotroczó) MOZGÓ KESDVENCEK Az új magyar film címe tetszetős: Ezek a fiatalok. Sőt, jó a cím, mert na­gyon sok minden meghúzódhat mögötte. Annyit azonban előre is tudunk, a pla­kátokon is látjuk, hogy a gitárral ra­­jongó teenager-fiatalokról készült ez a film, tehát olyan témát érint, melyet so­kan és sokszor vitatnak mostanában; szociológiai , ifjúságlélektani, pedagógiai, politikai, generációs, s még ki tudja hányféle egyéb bonyolult problémát vet fel. A változó közízlést, a művészetek te­rületét, az elharapózó divat pszichózisát, az iskola — társaság — család nevelő hatásának jó, vagy felborult egyensú­lyát ... Ne folytassuk! Nincs film, mely eny­­nyi — a címében rejlő — kérdésre vá­laszt adhatna. Nincs művész, aki ilyen bonyolult kérdéstömeget egyáltalán fel mer vetni. Nem is kívánhatjuk. A film készítői csak egyet tehetnek ilyen eset­ben: kiválasztanak egyetlen nézőpontot, így aztán nem is láthatunk mindent, de nagy művészeknek néha sikerül sokat láttatni, és mögötte az egészet sejtetni. A beat-zenéért rajongó ifjúság, persze, nemcsak művészi problémák hordozójá­nak fogható fel, hanem egyszerűen a közönségnek is. Sokan vannak, tehát te­kintélyes forgalmazást biztosító közön­ségnek is. Ebben az esetben (a film üzlet is, még a legművészibb alkotásai is!) le­het a népszerű beat-muzsikét pusztán szórakoztató célra felhasználni, hadd hallgassák gitáros kedvenceiket minél többen. Banovich Tamás filmje, megvalósítha­tatlan szándékkal készült: egyszerre akar könnyedén szórakoztatni és bele-belevil­­lantani reflektorát az ifjúság szórakozá­sával összefüggő problémarengetegbe. A két szándék egymást zavarja és­­ kö­zömbösíti. Rokonszenvesek ezek a gitáros fiatalok. Néhány mozaikból megérezzük a mai gim­nazisták magatartásának, lelkiállapotá­nak gyakran előforduló indítékait. De nagyon halványak ezek a mozaikok és nagyon szürkére hangoltak. A film címé­ben rejlő általános kérdésre túlságosan egyoldalú, túlságosan elmosódott és túl­ságosan felszínes képpel felelnek. Prob­lémákat érintenek, kérdéseket kavarnak, melyekből külön-külön talán jó filmeket lehetne készíteni, ha elmélyülten fognak hozzá. A beat-zenéléssel felmerült kér­désekre és problémákra nemcsak maguk nem adnak választ, hanem a nézőt sem ösztönzik választ kereső gondolkodásra. Magát a beat-muzsikát is túlságosan megszelídítette a film. Persze, nem ár­tott óvatosan gondolni a könnyen hevü­­lő, nézőtársaikat semmibevevő moziláto­gatókra, s óvni az előadás rendjét, így azonban a „szórakoztató film” alapelkép­zelése is meghiúsult. Az egyetlen, amiért a diákkorban levő fiatalok jegyet válta­nak: láthatják képen mozogni kedven­ceiket. Koncz Zsuzsát, Zalatnay Sarol­tát, Zoránékat, Illéséket, Omegáékat... Nagy táboruk van, de aligha akkora, hogy csupán ezért a láthatóságért jegyet váltson az egész ország ifjúsága. Bár, ki tudja, a divat furcsa dolog ... Nem kétséges, hogy az Ezek a fiatalok olyan periódusban készült, amikor szá­mos indokolt megfontolás szabhatott kor­látot a művészi elképzelésnek. Csak az a baj, hogy egy félig sikerült cím után sokáig kell várni, míg ugyanarról a té­máról újabb, jobb filmet lehet készíteni. Pedig érdemes lenne! Fodor Lajos A mozivásznon nem ilyen mozdulatlanok a kedvencek. Hát még az életben!

Next