Magyar Ifjúság, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-20 / 38. szám
Visszatérés az életbe Hárman térnek vissza az életbe, szinte már a halál mezsgyéjéről, a szovjet film kezdő képsoraiban. A német kivégzőosztag fegyverei elől menekülnek meg az utolsó pillanatban, amikor a kis moldvai falut visszafoglalják a szovjet csapatok. A háború után különválnak útjaik, mindhárman a maguk helyén dolgoznak tovább, az események mégis újra összesodorják őket. S a film végén már csak egyiküktől tudunk búcsúzni. A másik kettő meghalt. Látszatra szerelmi drámáról van szó. Andrej, az egykori béres, féltékenységből él, mert felesége, a külföldre szökött pap lánya elhagyja. Tettének következményeitől megrettenve kerül azután az erdőben bújkáló, szervezkedő és fegyvert rejtegető bandához, s elfogása újabb emberéletet követel. De mindez csak a film cselekményváza, amely mögött a moldvai falu háború utáni nehéz hónapjait ismerjük meg. Embereket, akik képtelenek szabadulni a múlt megalázó szokásaitól, és így nem tudnak beilleszkedni az új életbe. Elsősorban Andrej ilyen, aki úgy érzi, hogy most már korlátlan hatalommal birtokolhatja a földet, és tulajdonának, jussának tekintheti feleségét is. A múlt visszahúzó erejét mutatja, hogy a falu egy része neki ad igazat. Értetlenségbe és ellenállásba ütközik a beszolgáltatási kényszer is, hiszen a földeket aszály sújtotta, kevés a gabona, és begyűjtéséhez nem egyszer erőszakot kell alkalmazni. Az emberekben uralkodó gondolati kuszáltság, a háború utáni, 1946—47-es évek rendezetlensége, gazdasági és politikai nehézségei, a falu vezetőinek küszködése, hogy rendet teremtsenek, megnyerjék a nép bizalmát — tulajdonképpen ezek a motívumok lennének a legérdekesebbek Valeriu Gazsiu és Vagyim Liszenko filmjében. Koltai Tamás £ M £ H £ ■m A £ M £ H £ £ '£ £ Hw 5 £ m £ H £££ £ M H £ '£ £ Olasz napsütésben Páratlanul nagy sikert aratott a Szépművészeti Múzeum nyári, nemzetközi kiállítása, amely négy ország közös rendezésében a velencei festészet fejlődését mutatja be a XIV. század végétől a XVIII. század végéig. Ez a kiállítás folytatódik a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának ma megnyíló tárlatával, ahol a XV. század közepével kezdődő és a XIX. század elejével lezáruló, gazdag művészettörténeti korszak velencei grafikái, rajzai várják a látogatót. Bevezetőül egy korai, a metszetkészítés ősidejéből, a XV. század közepéről származó, kézzel színezett fametszettel ismerkedhetünk meg. A lap egy korabeli játékkártya-sorozatot őrzött meg, abban az állapotban, mielőtt még a játékhoz külön-külön szétvagdosták volna. S mert ugyanez a század a rézmetszésnek is a születési ideje volt, a kiállítás, természetesen, helyet biztosít a kor legnagyobb művészegyénisége, Andrea Mantegna, a nagy reneszánsz festő, grafikai műveinek is. Ezek a grafikai lapok épp oly remekművek, mint a festményei. Mantegna remek metszeteket készített, Dürer is tanult tőle. A művészettörténelem azonban később megállapította, hogy a korábban Mantegnának tulajdonított metszetek közül csupán a néhány legszebb származik a mester kezétől. Szám szerint, hét. Közülük kettőt a Szépművészeti Múzeum mondhat magáénak, s mutat be örömmel ezen a kiállításon. A Velencei grafikák, rajzok című kiállítás — Fenyő Iván remeklő rendezésében — számos ilyen érdekességgel lepi meg közönségét. Tiziano keze vonása és a „sohasem látott” Tintoretto Velencében először Zuccato műhelyében, később Gentile és Giovanni Bellini mellett tanult, majd 1516-ban a Velencei Köztársaság hivatalos festője lett. Vecellio Tiziano, a velencei érett reneszánsz legnagyobb mestere, az európai festészet egyik legkiemelkedőbb alakja. A Velencének szentelt mostani tárlatról, természetesen, ő sem hiányzik; annak ellenére sem, hogy — például — fametszetet sohasem készített. Mégis, fametszettel képviselteti itt most magát. Képviselteti — mások által. Tizianót érdekelték a fametszetkészítés gazdag lehetőségei. A technikája, kevésbé. Tollal vagy trónnal rárajzolta egy-egy fadúcra egyik-másik művét, de azt, hogy a vonalak mentén kivésse a fadúcot, s arról nyomdai úton levonatot csináljon — a türelmesebb fametszőkre hagyta. Ilyen lap is szerepel a grafikai osztály kiállításán. S olyan is, ami nemcsak arról nevezetes, hogy a velencei érett reneszánsz másik kimagasló mestere, Tintoretto alkotta. Pedig az is éppen elegendő nevezetesség — érdekesség — lenne. Hanem, hogy azt a lapot, pontosabban annak a lapnak ezt az oldalát eddig még nem is láthatta a nagyközönség. Ez a rajzok között szerepel. Tintoretto a lap mindkét oldalára rajzolt. Fenyő Iván az ismert Tintorettorajznak most az „ismeretlen” oldalát, a hátoldalát mutatja be. A látogató így, számára teljesen új, s az eddiginél talán még szebb Tintoretto-rajz élményével gazdagodhat. Egy tollrajz az igazság fényénél és a felfedezés története A kiállítás megnyitását közvetlenül megelőző látogatásunk során Fenyő Iván felhívta a figyelmet a XVIII. századból származó, egyik különösen szép velencei tollrajzra: — Gyorsan festett vonalakból bontakozik ki a táj hangulata. Ebben a hangulatteremtésben igen komoly szerepük van a rajz figuráinak is. Hangulatos, ahogy a pásztor a teheneivel átkel a félig öszszedőlt kőhídon. A tollrajz szürke tintával készült, az ember mégis érzi a szürke szín mögött a velencei színek ragyogását, az olasz napsütést. Kis remekmű előtt állunk. — Érdekes azonban — folytatja Fenyő Iván —, hogy elég sokáig, hiszen már a század elején hozzánk került a nagy jelentőségű Delhaes-gyűjteménnyel, nem kapta meg azt a megbecsülést, amelyet mindig is megérdemelt volna. Közelebb hajolva a tárlóhoz, amely most őrzi ezt a rajzot, Francesco Zuccarelli — XVIII. századi velencei tájképfestő — nevét olvashatjuk ki a mű aláírásából. — A szakmai érdeklődést éppen az keltette fel e rajz iránt, hogy újabban kiderült, nem Zuccarelli rajzolta... Fenyő Ivánnak nemrég feltűnt, hogy ez a tollrajz más, mint amilyenek általában Zuccarelli művei. Zuccarelli nem ennyire romantikus, szívesebben eszményít. A hegyek, hidak, ha szerepelnek is nála, szelídebbek. Képeinek más a hangulata, nem olyan, mint ezé a Zais-rajzé. — Ugyanis arra jöttem rá, hogy ez a hangulat, amelyről az imént beszéltem, közelebb áll Giuseppe Zais világához. Tellrajzukat összehasonlítottam Zais számos művével, például azzal a nagyon hasonló tájképfestményével is, amely a Szépművészeti Múzeum tulajdona. Egyre jobban megbizonyosodtam feltételezésem helyességében, s végül is Antonio Morassi olasz kutató, a velencei művészet egyik legszámottevőbb szakértője, újabb keletű saját kutatásaival igazolt. Kimutatta, hogy igen sok Zais-rajzot Zuccarellinek szignáltak, mert úgy, annak idején, könnyebb volt eladni. Ma viszont az a szenzáció, ha kiderül az igazság. Simon Gy. Ferenc Giuseppe Zais (1109—1781): TÁJ FOLYÓVAL ÉS HÍDDAL, Tollrajz, szürkével lavírozva. (Részlet.) maMmmywmuLmAnawiw.mv.mhu•In HS olans Magnus Enzensberger verseskötete: Vallatás éjfélikor Ahhoz, hogy megértsük Enzensberger költészetét, elengedhetetlen — ha csak néhány szó erejéig is —, hogy felvázoljuk írói útját. A haladó szellemű Gruppe 47 tagjaként kért szót a háború utáni nyugatnémet irodalomban. Több fiatal nemzedéktársával az 50-es évek elején csatlakozott ehhez az antifasiszta csoportosuláshoz, amely kötetlen szövetséget kötött, hogy ébren tartsa a lelkiismeretet. Műveik „szinte kivétel nélkül a háború utópszichózisában fogantak, a lelkiismeret lázadásából születtek, a fájdalmas, de becsületes önismeretnevelődés termékei”. Másrészről szembefordultak az újjáéledő fasizmussal. A csoport törekvései természetesen hamarosan a támadások pergőtüzébe került. Közülük sokan elhagyták hazájukat. Enzensberger, aki Norvégiába emigrált, a Gruppe 47-től elszakadva sem feledkezett meg küldetéséről. A nyugatnémet költészet legtehetségesebb képviselője szigorúsággal pillant vissza a tegnapra, és szemléli a jelent, a mai Nyugat-Németországot, amely semmit sem tanult a múltból, ahol süket fülekre talál a jótanács, ahol a humanista szellem csak közömbösséggel találkozik, „hol fölfelé halad minden, s nem előre”, „hol a múlt szemétládákba fülled”. Más szóval: Enzensberger elkötelezett író. Emiatt vált hontalanná is. Mit is tehetne most az önmagát száműző és száműzött költő, aki „a senki földjén alapított hont magának”, egy másik hazát, a távolban is azon fáradozik, hogy eszméletre ébressze népét, azt a Nyugat-Németországot, mely „szétdúlja önmagát”, amely „elvált önmagától, / föltárt, belülről megosztott beteg / bolondul ketyeg, robbanó húsbomba.” A Vallatás éjfélkor című kötet minden egyes verse kíméletlen számadás. Számadás arról a népről, amelynek átszellemült polgárai „aranytollal írják a parancsot: kerékbe kell törni a földet!” Mindez ellen — bár konok hittel forgatja az irodalom fegyverét — túlságosan sokat nem tehet a költő. Ezért válik hangja pesszimistává, kétséget kétségre halmoz. Pesszimizmusa fogalmazza meg benne azt a helytelen, általánosító kérdést: mi tennivalója lehet e „javíthatatlan világban”. Talán maga sem hisz a javíthatatlanságban. Az a költő ő, aki mindig kételkedik, hogy elhitesse velünk bizakodó reményét — eljön az a nap, „mikor a magától értetődő / lényegében magától értetődik!” Ha sommázni akarnánk Enzensberger (Garai Gábor kitűnő tolmácsolásában megjelent) könyvét, azt írhatnánk ide: igazi alkotások gyűjteménye ez a kötet — hangvételében is modern —, noha a költő gyakran úgy érzi, árnyékbirodalomból hadakozik. Ugyanakkor az árnyékbirodalomban menedéket talál: „aki az árnyékban lakik / azt nem lehet megölni”. Ehhez minden rosszindulat nélkül hozzáfűznénk: aki árnyékban van, azt nehezebb megtalálni. Ebben lehet felismerni költészetének ellentmondásosságát: a távolban papírra vetett, kételyekkel teletűzdelt társadalomkritika csupán üzenetté válik. Lírája az emigrációban gyökértelenné vált, s így elvesztette közvetlen kapcsolatát tömegbázisával is. Az egyedül vállalt sziszifuszi munka még reményeitől is megfosztja. Megfeledkezik arról, hogy van egy másik Németország is, az NDK, ahol „segítő kezekre” találhatna. Enzensberger sajátos elkötelezettsége tehát nem az egyetlen út a haladó nyugatnémet írók számára, csupán egyik a járhatók közül. Tamás Menyhért