Magyar Ifjúság, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-29 / 48. szám

A2& ^ PH«**1*1 AZONNALI BELÉPÉSSEL Szemüveges, negyvenéves férfi a személyzeti osztály­ról: » — A minap azt álmodtam, hogy játszunk, mint gyerek­koromban. Ismeri a „Körben áll a kislány"-kat? Na, ez a játék nagyon hasonlított rá. Körben elhelyezkedtek a vál­lalatok, középen a dolgozó, akire mindegyikünknek szük­sége lenne. Választott, fordult néhányat a partnerével, az­tán megintcsak ő maradt a kör közepén. Újabb válasz­tás, újabb pörgés. Érdekli az álomfejtés? A gyár egyike a főváros legnehezebb munkahelyeinek. A külső szerelések teszik az­zá. Jóformán minden szakmá­ból felvételt hirdetnek. A je­lentkezést az időjárás is befo­lyásolja, a múltkori esős na­pokon senki sem jött. Ma ismét ragyog az ősz. A Rákóczi útról pontosan negy­venhárom perc alatt értem ki a gyárba. A három helyi­ségből álló munkaügyi osz­tály első látogatója húsz éves fekete fiú. — Felvételi ügyben jöttem. Lakatos vagyok. Elkérik a munkakönyvét. Eddig öt helyen dolgozott. Egy „áthelyezés”, egy „munkavi­szonya megszűnt” és három „kilépett” bejegyzés rögzíti pályafutását. Az első órabére öt forint hatvan fillér volt, az utolsó nyolc forint. A munka­hely-változtatás magyarázata nem kötelező. A fiú félmon­dattal kitér rá: — Kevés pénzt adtak, ez közelebb is esik... A műhelybe küldik, a fő­nökhöz. Egyezzenek meg, utá­na jöjjön vissza. Bólint. Vilá­gos, hogy a főnökkel kell egyezkedni. Kísérőt kap. A műhelyben két szakmai kér­dés hangzik el, a főnök he­lyesnek tartja a válaszokat. A fiú nézelődik, arcáról nem lehet leolvasni, milyen hatást tett rá a környezet. A főnök ítélete: — Órabéresként jöhet, nyolc hatvanért. Az irodában ellátják a szükséges papírokkal. Orvosi vizsgálatok következnek. A munkakönyvé marad. A fürgebeszédű nő a mun­kaügyb­ől kereken tizedik éve ül az íróasztal mögött. — Tavaly volt először lét­számhiányunk — mondja. — Azelőtt még tartalékoltunk is, hogy a késő őszi, téli kilépé­sek ne okozzanak gondot. Most az üzemből háromszáz fő hiányzik. Azt hiszem a propagandánkkal nincs baj. A múlt hónapban csak közle­kedési hirdetésre 11 700 forin­tot fizettünk ki. A tényleges belépők száma, egy pillanat, pontosan közlöm, hetvennégy volt. Jó átlagos. Az igazsághoz tartozik, hogy egy részük csak néhány napot tölt itt. A meg­rögzött vándormadarakat csak kazánfűtőnek vagy hasonló nehéz munkára v­esszük fel. Jön kérem olyan, akinek a második munkakönyve telik meg. A múlt heti rekorde­rünk eddig ötvenhat helyen fordult meg, az idén nyolcad­szor cserélt vállalatot. Néme­lyik a letiltásai elől menekül egyik gyárból a másikba. Foglalkozása ács. Határo­zott fellépésű, választékosan öltözött. Az íróasztal mellett ülő egy pillantással tudatja velem ..látja, ha minden je­lentkező ilyen lenne”. Nem jelentkező csak érdeklődő. — Nekem az a fontos, mi­lyen a munkásszállás. Az ácsokat mindenhol rendesen fizetik, most is megkeresem a magamét. Csak a szállással nem tudok kibékülni. Szere­tem a rendet, a tisztaságot. Meguntam a zsúfoltságot. Még kisebb pénzért is eljön­nék. A munkásszállás telt, és pontosan olyan, mint az a szidott másik — zsúfolt. Két év múlva készül el az új szárnya, akkor az igényesek is jól érzik magukat benne. — Sajnálom — mondja az ács. Az ajtóból még vissza­fordul : — S nem­­ tudnak valami jó helyet? A személyzetis, aki­­ a gye­rekkori játékról álmodott: — Világosan kell látnunk, hogy milyen rétegekre számít­hatunk. A fővárosból nagyon kevés emberre. Az átlagosnál nem fizetünk többet, nem kö­vetelünk kevesebbet, sőt. A negyvennégy órás munkahét már nem vonzerő, másutt is bevezették. Létszámgondjaink alapvetően ebből származnak. Budapesten csak más gyár kilépőire számíthatunk, vidéki bázisunk növelése sem tart­hat örökké, pillanatnyilag 210 helyről járnak hozzánk. A megoldás csak az lehet, hogy a belépőket valamilyen mó­don tartjuk. Miután nem a legjobb szakemberek kopog­tatnak hozzánk, kicsivel töb­bet ígérhetünk, mint amennyit az előző munkahelyükön kap­tak. Órabérest könnyebben szerzünk, a teljesítménybér kevés embert vonz. A fluk­tuáció egyébként nem­­olyan veszélyes, mint amilyennek látszik. A kilépőknek jelen­tős hányadáért nem kár. Se­hol sem maradnak sokáig. Vagy azért, mert szeretik a változatosságot, vagy azért, mert fáznak a munkától, összeszednek néhány igazo­latlan napot és odébb állnak. Azokat sajnáljuk, akik éveket töltöttek nálunk, akik ismerik az itteni munka csínját-bín­­ját, és elmennek, mert többet ajánlanak nekik, aztán megint többet, jó ismerősük még te­tézi is. A szövetkezetekkel egyszerűen nem bírjuk a ver­senyt, ez az igazság. A műhelyben, ahol a laka­tos járt, sok a fiatal. Faggat­ják a főnököt, mennyit fizet­nek az új munkásnak. — Hatvan fillér emelés? — számolja egyikük. — Nekem nem adják meg? Itt lesz két hónapig, aztán az új helyen megint többet kap, én meg várhatom, mikor emelnek. A főnök széttárja karjait: — Szükség van rá, nem? — Szóval rám nincs? Nem először kezdik és hagy­ják félbe a vitát. Az irodában a csendes per­cekben kérdőíveken dolgoz­nak. Pszichológus is munkál­kodik már a gyárban, neki kellenek a felmérések. Rövid megjegyzések jutnak nekem: — Hozzánk a kilépők kész tényekkel jönnek. A felmon­dási időt sem várják meg. Né­melyikük maradna, ha meg­kapná azt az emelést, amit az újaknak szó nélkül megad­nak. Ezt■ magánemberként mondom, nem tartozik a ha­táskörömbe. Műszakváltás. A műhely előtt megvárom a vitázó kedvű fiatalembert. Fáradt, de a haragnak már nyoma sincs az arcán. — Mindig felmegy bennem a pumpa — magyarázza. — Igazságtalan voltam, mert le­het, hogy belevaló fiú. Én meg úgy sem megyek el. A főnök is tudja. Itt dolgozik a mesterem is, a haverok, meg­szoktam. Nem hiszem, hogy sokra mennék a változtatás­sal. Ha lényegesen többet ígérnének? Szerintem kicsit felfújják a dolgot. Divat is egy kicsit most munkahelyet változtatni. Nem? Van ,aki már visszajönne. Ha nehéz munkánk akad, úgy érzem, szakmailag nehéz, a főnök nekem szól, a régieket keresi. Több évembe került, amíg ennyit elértem. Megint új fiú legyek? A munkaügyi osztály egyik dolgozója még nem ismer. Nem mutatkozom be. — Munka kellene — mor­mogom. Nagyon udvarias. — Mihez ért? Nálunk a jó szakemberre... — Semmihez. — Nehéz fizikai munkát vállal? — Attól függ, mennyire ne­héz és mit fizetnek. Türelmesen sorolja, miért mi jár. Otrombaság volna tovább játszani. Nem harag­szik. — Már majdnem kísérőt kértem, hogy körülnézhessen — mondja. — A felvétel stílusára vol­tam kíváncsi. — A modoromra, igaz? Aki ide belép, azzal úgy bánunk, mint a hímes tojással. Kivé­tel nincs. A gyár kapujában tábla: „Azonnali belépéssel felve­szünk ...” Hirdetésük megta­lálható a napilapokban, ma öt buszban láttam szép for­májú nyomtatványukat. Több tucat hasonló szövegű felhí­vással egyetemben. Már pe­dig a fővárosban máról hol­napra nem lesz több munka­erő. A termelékenység foko­zását, a gyárkapun belüli tar­talékok feltárását, kihaszná­lását nem a hirdetések oldják meg, az üzemek szervezett­ségi fokának javulását szintén nem a munkáslétszám növelé­sétől várhatjuk. A munkás jo­ga, hogy ott dolgozik, ahol akar, a vállalat gondja, hogy maradásra bírja. Például az­zal, hogy gyorsítja a munka­­körülmények jobbá tételét, szorgalmazza a munkásszál­lás építését, nem juttatja anyagilag hátrányosabb hely­zetbe a meglevő dolgozók egy részét, mint a kívülről jövő­ket. Egymástól „elimádkozni” az embereket, hosszú távon nem megoldás. Maros Dénes

Next