Magyar Ifjúság, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-06 / 49. szám

„Suszter maradjon a kaptafánál!” — szokta volt mondani egyéb kapitális os­tobaságok mellett egykori leventeokta­tóm és hittantanárom­, aki még a VI. ke­rületi gimnáziumba bekerült néhány munkásgyereket is sokallotta. Aztán — bármennyire is fájlalták ezek az urak és barátaik — a „suszter otthagyta a kapta­fát”, s meghódította az országot. Munká­sok gyerekeiből tanult emberek lettek, felelős posztokat foglaltak el, s felépítet­ték és vezetik az államot, amelyet ünne­pélyesen munkásfiatalokként szoktunk emlegetni. S amely — egyéb eredményei mellett — azzal is büszkélkedhet, hogy­ megszüntette a volt uralkodó osztályok művelődési monopóliumát. A Magyar Népköztársaság alkotmánya, amely kü­lön rögzíti az ifjúság jogait, kitér a ta­nulás jogára is. Nálunk mindenkinek joga van tanulni! Ez természetes, s vagy húsz éve nem hallottam senkitől az ál­­bölcsességet, hogy „suszter maradjon a kaptafánál” ... S most, vasárnap reggel elképedve ol­vastam a Népszavát, amelyben Mocsári Károly, egy, a Társadalmi Szemlében, májusban (!) megjelent tanulmánnyal vi­tatkozva meglehetősen különös elveket hirdet. Kovács Judit még a tavasszal pártunk elméleti folyóiratában az üzemi és termelőszövetkezeti ifjúság­­érdekvé­delméről írt cikket — a KISZ Központi Bizottságának és a SZOT közös határo­zatainak, s a KISZ és a szakszervezeti bizottságok gyakorlata alapján. Többek között szóvá tette, hogy az üzemekben nem mindenütt segítik elő a fiatalok tanulását, fejlődését, előrehaladását. Tá­mogatást kért azoknak a fiataloknak a számára, akik nem elégednek meg azzal, amire addig vitték, hanem tanulni akar-­ nak. A segédmunkás szakmunkássá akar válni, a szakmunkás technikumot végez, és technikus szeretne lenni. Sőt, vannak olyan megátalkodott üzemi ifjúmunká­sok, akik nem á­tal­lan­a­k arról ábrándoz­ni, hogy egyetemet végeznek, és ugyanab­ban a gyárban mérnökösködnek majd, ahol évekig a gép mellett dolgoztak. Az „idealizált »érvényesülési« lehetőségek” című cikk szerzőjének ez nagyon nem tetszik. S bár általában elismeri, hogy a tanuláshoz, az önképzéshez mindenkinek joga van, rámutat: ez nem azt jelenti, hogy korlátlanok a lehetőségek. Hát persze, ebben igaza van. Csakhát abban nincs igaza — de mennyire nincs! —, amikor összekeveri a dolgokat. Mármint a tanuláshoz való jogot, egy adott üzem munkaerő-szükségletével, egy fiatalember törekvéseit a követelőzéssel, s saját vé­leményét a szakszervezetek állásfoglalá­sával. Elismerem, hogy ez így összefoglalva kissé zavaros, dehát a vitatott gondolat­­menet nemkülönben. Mindenekelőtt köz­li, hogy az egyetemekre, a főiskolákra, a technikumokba jóval több a jelentkező, mint amennyi hely van. Ez stimmel. Ezt azonban nem lehet, sőt alkotmányelle­nes (igenis, az!) és törvénytelen úgy pró­bálni megszüntetni, hogy a fiatalokat va­lóban alapos ok nélkül elzárják a jelent­kezéstől, vagyis a felvétel lehetőségétől is. Márpedig Mocsárinak az a véleménye, a „vállalatoknak nem kötelességük mindegyik dolgozó felvételi kérelmét tá­mogatni”, mert „helyi viszonylatban is értelmetlen dolog lenne a jövőbeni szakemberigényt messze meghaladó »is­koláztatás«. Vagyis az a helyes — ebből legalábbis az következik —, hogy ha egy vállalatnál kevés a segédmunkás, akkor aki ott van, az ne tanuljon tovább. Nem is tanulhat, mert felvételét­­ez rendelet, s nem értem, miért van így­ a vállalat láttamozásához, javaslatához kötik. És ha a vállalatnál úgy gondolkoznak: majd bo­lond leszek én a Jóskát technikumba en­gedni, ki fogja a gyárudvart söpörni.? Hogy ez mit jelent Jóskának, s mit je­lent esetleg az országnak — hiszen ebből a fiatalemberből esetleg remek mérnök, feltaláló vagy tudós válhatna — az nem számít. A Népszava cikke ilyesmit vall, vi­szont nem ért egyet a Kovács Judit által a Társadalmi Szemlében említett jó pél­dával: az egyik vállalat azzal keresett segédmunkást, hogy továbbtanulását biz­tosítja. Macsári kétli, hogy „a gazdasági mechanizmus szelleme megkívánná, hogy a jelenlegi fiatal segédmunkások mind­egyike gépmunkás, idővel szakmunkás lehessen”. Nos, nem szívesen tartok alap­fokú szemináriumot egy gyakorlott új­ságíró kollégának, de kénytelen vagyok megjegyezni: munkásállamunk szelleme megkívánja, hogy mindenkiből az lehes­sen, amire erejéből, szorgalmából, képes­ségeiből, tehetségéből, kitartásából futja. Jó, jó, de kik lesznek akkor húsz év múlva az anyagmozgatók? Nos, aggoda­lomra, sajnos, nincs ok. Bármilyen nagy léptekkel mentünk előre, sokkal keve­sebb nálunk a tanult ember, mint sze­retnénk. Ne bántsuk egymást, de ne hunyjuk be a szemünket a tények elől. Tessék csak felszállni a hét végén egy szabolcsi munkás vonatra! Az ott uralko­dó állapotok, legalapvetőbb oka az ott utazók alacsony műveltségi színvonala. Hogy ez miért nem magasabb, ennek történelmi okai vannak. Mi ezen a ke­serű és földhözragadt magyar történel­men húszegynéhány év alatt rengeteget fordítottunk! És továbbra sem pihenünk babérjainkon. Műveltebb, tanultabb nép­re, munkásosztályra van szükségünk. S arra, hogy mindenki a lehető legteljeseb­ben kibontakoztathassa képességeit. Még akkor is, ha ez az igények növekedésével jár. Úgy gondolom, hogy ezen nem is lehet vitatkozni­ .Azaz — a vitatott Nép­­szava-cikk mutatja — mégiscsak lehet. Mert a hamis érvelés szerint első az „üzemi érdek”. A „termelés érdeke”. Eb­ből fakadnak a „lehetőségek”. S ezt min­denkinek meg kell értenie ... Én azonban nem értem meg az ilyes­fajta érvelést, illetőleg értem, és a leg­élesebben visszautasítom. Véleményem az, hogy nemcsak „üzemi érdek” létezik, hanem ifjúsági érdek, művelődési érdek, sőt — áh, borzalom! — egy-egy fiatal egyéni érdeke is. Elismerem, hogy egy adott üzemnek nem kötelessége vállal­ni minden fiatal dolgozója tanulásával járó terheket. (Műszakbeosztási problé­mák, fizetett tanulmányi szabadság stb.) De ez nem jelenti az, hogy joga van megakadályozni az illetőt a tanulásban. Ellene vagyok annak is, ha valaki csak a társadalom költségén hajlandó iskolába járni, hiszen abból elsősorban őneki ma­gának van haszna. Úgy vélem, hogy a megoldás kézenfekvő: amelyik üzem se­gít a fiataljainak a­­továbbtanulásban, az se­gít, amelyik nem, az nem. Ez per­sze azzal jár, hogy a legrendesebb fia­talok otthagyják azt, ahol csak egy munkakönyvnek tekintik őket, s oda­mennek, ahol törődnek velük. Majd meglátjuk, hogy melyik üzem jár job­ban. Hol tesznek meg a dolgozók min­dent a gyárért, hol érzik valóban magu­kénak. S „helyileg” is kiderül, mi a „munkaerő-probléma”, az utánpótlás megoldásának útja — „a suszter marad­jon a kaptafánál”-szemlélet, vagy a „ta­nulj fiam, hogy többre vihesd” valódi bölcsessége. . Indulatosan vitatkoztam, de úgy érzem, tisztességes eszközökkel. Nem úgy, mint Kovács Judit vitapartnere, aki már a címben is csal, amikor idézőjelbe teszi az „érvényesülés” szót: ugye, jól hang­zik? „Idealizált »érvényesülési« lehető­­ség”. A szerző már ezzel a macskaköröm­mel is elvitatja a fiataloktól azt a jogot, hogy munkával, tanulással, tisztességes, a társadalmi céljainkat is támogató esz­közökkel jobb életet próbáljon kivívni ki-ki saját magának. Gondolom, ő is büszke rá, hogy tanult ember, újságíró lehetett belőle. Mert én büszke vagyok, de ezt csak akkor érzem eredménynek, ha a „marsallbotot” más is a zsebében hordja, s nem zárjuk el — a mi szak­mánk példájánál maradva — a mi hiva­tásunkat a mai fiatalok előtt azzal az egyébként tényeknek megfelelő bejelen­téssel, hogy „minden státusz” betelt. Én bizony nem tartom bajnak, ha egy fia­tal újságíró, s nem anyagmozgató szeret­ne lenni, vagy bárhol másutt „érvénye­sülni” szeretne. Egész nemzedékünk (a félreértések elkerülése végett, csak 36 éves vagyok) kötelességének érzem, hogy ebben a fiatalok segítségére legyünk. Tessék már mondani, miért kell az „ér­vényesülés” szót elítélő értelemben hasz­nálni? Tessék már mondani, miért kell a fiatalokat visszatartani attól, ha több­re akarják vinni? Szerencse, hogy az olyasfajta megnyi­latkozások, amelyeknek egyikét most cá­foltam, elég ritkák. A képhez hozzátar­tozik, hogy bár a cikk a SZOT lapjában jelent meg, a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Kommunista Ifjúsági Szö­vetség központi bizottsága közösen mun­kálkodik a fiatal dolgozók érdekeinek védelmén. A szakszervezeti bizottságok és a KISZ-bizottságok többsége között is jó az együttműködés. Viták, gondok, vannak — másképpen nem is lehet —, de az alapelvek, a szándékok közösek. Azok­kal lehet egyetérteni, s nem a „suszter maradjon a kaptafánál” régi, elvetett, de most „népgazdasági és üzemi érdekekre” hivatkozva felmelegített elvével. Pintér István Suszter maradjon a kaptafánál ?

Next