Magyar Ifjúság, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-06 / 49. szám
„Suszter maradjon a kaptafánál!” — szokta volt mondani egyéb kapitális ostobaságok mellett egykori leventeoktatóm és hittantanárom, aki még a VI. kerületi gimnáziumba bekerült néhány munkásgyereket is sokallotta. Aztán — bármennyire is fájlalták ezek az urak és barátaik — a „suszter otthagyta a kaptafát”, s meghódította az országot. Munkások gyerekeiből tanult emberek lettek, felelős posztokat foglaltak el, s felépítették és vezetik az államot, amelyet ünnepélyesen munkásfiatalokként szoktunk emlegetni. S amely — egyéb eredményei mellett — azzal is büszkélkedhet, hogy megszüntette a volt uralkodó osztályok művelődési monopóliumát. A Magyar Népköztársaság alkotmánya, amely külön rögzíti az ifjúság jogait, kitér a tanulás jogára is. Nálunk mindenkinek joga van tanulni! Ez természetes, s vagy húsz éve nem hallottam senkitől az álbölcsességet, hogy „suszter maradjon a kaptafánál” ... S most, vasárnap reggel elképedve olvastam a Népszavát, amelyben Mocsári Károly, egy, a Társadalmi Szemlében, májusban (!) megjelent tanulmánnyal vitatkozva meglehetősen különös elveket hirdet. Kovács Judit még a tavasszal pártunk elméleti folyóiratában az üzemi és termelőszövetkezeti ifjúságérdekvédelméről írt cikket — a KISZ Központi Bizottságának és a SZOT közös határozatainak, s a KISZ és a szakszervezeti bizottságok gyakorlata alapján. Többek között szóvá tette, hogy az üzemekben nem mindenütt segítik elő a fiatalok tanulását, fejlődését, előrehaladását. Támogatást kért azoknak a fiataloknak a számára, akik nem elégednek meg azzal, amire addig vitték, hanem tanulni akar- nak. A segédmunkás szakmunkássá akar válni, a szakmunkás technikumot végez, és technikus szeretne lenni. Sőt, vannak olyan megátalkodott üzemi ifjúmunkások, akik nem átallanak arról ábrándozni, hogy egyetemet végeznek, és ugyanabban a gyárban mérnökösködnek majd, ahol évekig a gép mellett dolgoztak. Az „idealizált »érvényesülési« lehetőségek” című cikk szerzőjének ez nagyon nem tetszik. S bár általában elismeri, hogy a tanuláshoz, az önképzéshez mindenkinek joga van, rámutat: ez nem azt jelenti, hogy korlátlanok a lehetőségek. Hát persze, ebben igaza van. Csakhát abban nincs igaza — de mennyire nincs! —, amikor összekeveri a dolgokat. Mármint a tanuláshoz való jogot, egy adott üzem munkaerő-szükségletével, egy fiatalember törekvéseit a követelőzéssel, s saját véleményét a szakszervezetek állásfoglalásával. Elismerem, hogy ez így összefoglalva kissé zavaros, dehát a vitatott gondolatmenet nemkülönben. Mindenekelőtt közli, hogy az egyetemekre, a főiskolákra, a technikumokba jóval több a jelentkező, mint amennyi hely van. Ez stimmel. Ezt azonban nem lehet, sőt alkotmányellenes (igenis, az!) és törvénytelen úgy próbálni megszüntetni, hogy a fiatalokat valóban alapos ok nélkül elzárják a jelentkezéstől, vagyis a felvétel lehetőségétől is. Márpedig Mocsárinak az a véleménye, a „vállalatoknak nem kötelességük mindegyik dolgozó felvételi kérelmét támogatni”, mert „helyi viszonylatban is értelmetlen dolog lenne a jövőbeni szakemberigényt messze meghaladó »iskoláztatás«. Vagyis az a helyes — ebből legalábbis az következik —, hogy ha egy vállalatnál kevés a segédmunkás, akkor aki ott van, az ne tanuljon tovább. Nem is tanulhat, mert felvételétez rendelet, s nem értem, miért van így a vállalat láttamozásához, javaslatához kötik. És ha a vállalatnál úgy gondolkoznak: majd bolond leszek én a Jóskát technikumba engedni, ki fogja a gyárudvart söpörni.? Hogy ez mit jelent Jóskának, s mit jelent esetleg az országnak — hiszen ebből a fiatalemberből esetleg remek mérnök, feltaláló vagy tudós válhatna — az nem számít. A Népszava cikke ilyesmit vall, viszont nem ért egyet a Kovács Judit által a Társadalmi Szemlében említett jó példával: az egyik vállalat azzal keresett segédmunkást, hogy továbbtanulását biztosítja. Macsári kétli, hogy „a gazdasági mechanizmus szelleme megkívánná, hogy a jelenlegi fiatal segédmunkások mindegyike gépmunkás, idővel szakmunkás lehessen”. Nos, nem szívesen tartok alapfokú szemináriumot egy gyakorlott újságíró kollégának, de kénytelen vagyok megjegyezni: munkásállamunk szelleme megkívánja, hogy mindenkiből az lehessen, amire erejéből, szorgalmából, képességeiből, tehetségéből, kitartásából futja. Jó, jó, de kik lesznek akkor húsz év múlva az anyagmozgatók? Nos, aggodalomra, sajnos, nincs ok. Bármilyen nagy léptekkel mentünk előre, sokkal kevesebb nálunk a tanult ember, mint szeretnénk. Ne bántsuk egymást, de ne hunyjuk be a szemünket a tények elől. Tessék csak felszállni a hét végén egy szabolcsi munkás vonatra! Az ott uralkodó állapotok, legalapvetőbb oka az ott utazók alacsony műveltségi színvonala. Hogy ez miért nem magasabb, ennek történelmi okai vannak. Mi ezen a keserű és földhözragadt magyar történelmen húszegynéhány év alatt rengeteget fordítottunk! És továbbra sem pihenünk babérjainkon. Műveltebb, tanultabb népre, munkásosztályra van szükségünk. S arra, hogy mindenki a lehető legteljesebben kibontakoztathassa képességeit. Még akkor is, ha ez az igények növekedésével jár. Úgy gondolom, hogy ezen nem is lehet vitatkozni .Azaz — a vitatott Népszava-cikk mutatja — mégiscsak lehet. Mert a hamis érvelés szerint első az „üzemi érdek”. A „termelés érdeke”. Ebből fakadnak a „lehetőségek”. S ezt mindenkinek meg kell értenie ... Én azonban nem értem meg az ilyesfajta érvelést, illetőleg értem, és a legélesebben visszautasítom. Véleményem az, hogy nemcsak „üzemi érdek” létezik, hanem ifjúsági érdek, művelődési érdek, sőt — áh, borzalom! — egy-egy fiatal egyéni érdeke is. Elismerem, hogy egy adott üzemnek nem kötelessége vállalni minden fiatal dolgozója tanulásával járó terheket. (Műszakbeosztási problémák, fizetett tanulmányi szabadság stb.) De ez nem jelenti az, hogy joga van megakadályozni az illetőt a tanulásban. Ellene vagyok annak is, ha valaki csak a társadalom költségén hajlandó iskolába járni, hiszen abból elsősorban őneki magának van haszna. Úgy vélem, hogy a megoldás kézenfekvő: amelyik üzem segít a fiataljainak atovábbtanulásban, az segít, amelyik nem, az nem. Ez persze azzal jár, hogy a legrendesebb fiatalok otthagyják azt, ahol csak egy munkakönyvnek tekintik őket, s odamennek, ahol törődnek velük. Majd meglátjuk, hogy melyik üzem jár jobban. Hol tesznek meg a dolgozók mindent a gyárért, hol érzik valóban magukénak. S „helyileg” is kiderül, mi a „munkaerő-probléma”, az utánpótlás megoldásának útja — „a suszter maradjon a kaptafánál”-szemlélet, vagy a „tanulj fiam, hogy többre vihesd” valódi bölcsessége. . Indulatosan vitatkoztam, de úgy érzem, tisztességes eszközökkel. Nem úgy, mint Kovács Judit vitapartnere, aki már a címben is csal, amikor idézőjelbe teszi az „érvényesülés” szót: ugye, jól hangzik? „Idealizált »érvényesülési« lehetőség”. A szerző már ezzel a macskakörömmel is elvitatja a fiataloktól azt a jogot, hogy munkával, tanulással, tisztességes, a társadalmi céljainkat is támogató eszközökkel jobb életet próbáljon kivívni ki-ki saját magának. Gondolom, ő is büszke rá, hogy tanult ember, újságíró lehetett belőle. Mert én büszke vagyok, de ezt csak akkor érzem eredménynek, ha a „marsallbotot” más is a zsebében hordja, s nem zárjuk el — a mi szakmánk példájánál maradva — a mi hivatásunkat a mai fiatalok előtt azzal az egyébként tényeknek megfelelő bejelentéssel, hogy „minden státusz” betelt. Én bizony nem tartom bajnak, ha egy fiatal újságíró, s nem anyagmozgató szeretne lenni, vagy bárhol másutt „érvényesülni” szeretne. Egész nemzedékünk (a félreértések elkerülése végett, csak 36 éves vagyok) kötelességének érzem, hogy ebben a fiatalok segítségére legyünk. Tessék már mondani, miért kell az „érvényesülés” szót elítélő értelemben használni? Tessék már mondani, miért kell a fiatalokat visszatartani attól, ha többre akarják vinni? Szerencse, hogy az olyasfajta megnyilatkozások, amelyeknek egyikét most cáfoltam, elég ritkák. A képhez hozzátartozik, hogy bár a cikk a SZOT lapjában jelent meg, a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi bizottsága közösen munkálkodik a fiatal dolgozók érdekeinek védelmén. A szakszervezeti bizottságok és a KISZ-bizottságok többsége között is jó az együttműködés. Viták, gondok, vannak — másképpen nem is lehet —, de az alapelvek, a szándékok közösek. Azokkal lehet egyetérteni, s nem a „suszter maradjon a kaptafánál” régi, elvetett, de most „népgazdasági és üzemi érdekekre” hivatkozva felmelegített elvével. Pintér István Suszter maradjon a kaptafánál ?