Magyar Ifjúság, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-13 / 24. szám
Tizennégyszeres nagyítás Napfényes hétköznap délelőtt Tatabányán. A hosszúra nyúlt város utcáin rövid árnyak rajzolódnak. A meleg beszökik a tanácsterem nyitott ablakain is, tizenéves fiúkat, lányokat tesz próbára, akik órákon át ülnek, hallgatják egymást, és hallatják hangjukat. A megye szakmunkástanulóinak nevében beszélnek. A Komárom megyében rendezett tizennégy ifjúmunkás parlament egyike ez. A tizennégy parlament tanulságaival indul majd az országos tanácskozásra a hét Komárom megyei küldött. Tanulságokat írtam, mert ebbe beletartozik az országos parlamentre illő ügy, és az is, amely helyileg intézendő. Ez utóbbit úgy jegyeztem le szó szerint, ahogy a 17 esztendős tanuló mondta: — Mi, akik ennél a mesternél dolgozunk, kivizsgálást kértünk. Mert vasárnapra is berendelt, szerdán az iskola után is munkát adott még, s ha valami nem tetszett neki, mások előtt legorombított, olykor megütött. A vizsgálat abból állt, hogy megkérdezték a mestert: „Mi újság van, Jánoskám? Rendben mennek a dolgok?” A mester rábólintott, és a vizsgálat ezzel lezárult. ..Helyben intézendő” írom, írhatom, mert Horváth József, a megyei szakmunkástanuló-intézetek igazgatója, aki egyórás előadásban ismertette a szakmunkások jövőjét, feljegyezte magának a történteket, igazi vizsgálatot ígérve. Másik képet idézek. Magas, komoly arcú fiú állt fel. — Először arról beszélnék ... — kezdte aztán kijavította magát, a tanácskozás szabályaihoz igazodva. — Nevem Rajnai Zoltán, a 314-es intézetben tanulok. Úgy tudjuk, a szakmunkásokkal szemben állandóan nőnek a követelmények. Ahhoz, hogy egykét év múlva megálljuk a helyünket, a gyakorlati foglalkozásokon a szakmát kellene tanulnunk, és nem a segédmunkákkal bajlódnunk. Türelmetlenül nyújtotta mögötte egy fiú a kezét magasba: — Nevem Tihanyi Sándor. Társaimmal együtt az elmélet és a gyakorlat ellentétét tapasztalhatjuk. Elméletben megtanuljuk a motorok javítását, a gyakorlatban meg akkor látunk motort, ha elrobog az utcán. A szakmai képzés színvonala! A megyei statisztika szerint 2,4 a szakmunkásképző-intézetekbe felvett tanulók átlaga. Szakmunkássá válik persze mind több érettségizett vagy gimnáziumból lemorzsolódó fiatal is. Az érettségizetteket sajnos gyanakvással fogadják a gyárakban, úgymond, hátha csak „ugródeszkának” tekinti a munkás életmódot. A gyakorlat cáfolja az indokokat, de nem szünteti meg az ellenérzést, amelynek gyökere talán a szakmai féltékenység, a képzettebbtől való ije-. delem... És mindez abban a megyében tapasztalható, melyet az ország legjobban iparosított részei között emlegetünk, mindez ott, ahol a szakmunkásképző-intézetek beiskolázási gondokkal küzdenek. Miért is? Valaki nyersen így fogalmazott: „Range ma munkásnak lenni?” Meggyőződésem, hogy a rangot a produktum értéke adja, a megbecsülésnek a teljesítményen kell alapulnia. Á.a konvenciók, vagy a dolgok nem ismerete torzíthatja a mércét. Szülők, akik a fizikai munkával fenyegetőzve küldik jobb sorsra érdemes gyermeküket a gimnáziumba, vajon látták-e akárcsak a szakmunkástanulók országos kiállítását is? És a megbecsülés anyagi vonatkozása? — Mit érek a szakmámmal? Óránként kapok öt forint hatvanöt? Segédmunkásként többet keresnék — mondta az egyik felszólaló. Nem tudom , ismeri-e a megye negyven üzemében végzett felmérés eredményét, amely ugyancsak a parlamentre utazók ismereteit is hivatott bővíteni, és amelyben gazdasági vezetők véleménye cseng össze a kérdezőkével — kevés a kezdő kereset. És kár a szakmájukat elhagyókért. Hosszú távon káros az egyénnek hátrányos az országnak A kezdőbérek problematikáját bővíti a négy-öt éve dolgozók és tízegynéhány éve munkába állók bérezése közötti indokolatlanul nagy különbség. Kell-e a változtatáshoz — az indokolt változtatáshoz — országos rendelkezésre várni ? Példát találtunk már az önálló cselekvésre is! A teljességhez tartozik a Cement és Mészművek dicsérete, úgy, ahogy Ádám Zoltán tömören elmondta: Nálunk rendben mennek a dolgok." Szót érdemel a felszólalók stílusa. Helytelen lenne azt állítani, hogy nagy nyilvánosság előtt életükben előszörmásodszor beszélek szónoki tehetséget árultak el. De a gondolatgazdagság helyrerakta a mondatokat. A teljességhez tartozna — még ha vázlatosan is kezd beszámolóhoz az ember — a tizennégyszeres nagyítás. Hogy legalább a megyei gondok szerepeljenek a maguk összetettségében. —sd— Szajnai Zoltán a szakmai követelmények növekedéséről beszél, tanulótársai egyetértéssel hallgatják Fotó: Csuzi Zsuzsa iliMlMi ÜHBHB roma öreg Markó délután négykor ért ki a pályára. Két fiú a büfé pultjánál sörözött, Hosszú az edzésadag felénél tartott, a túlsó kanyarban csiszolta a technikáját. Megszállott gátfutó volt, ami országos viszonylatban is ritkaság. Markó elnyűtt aktatáskája talán még soha ilyen tömötten nem repült a földre. — Krumpli van benne — közölte, kétszer féldeci rum, kísérőként két sör, kellemetlen szagát lehelve. — És három kiló marhahús. — Nem sok az nektek, mester? — kérdezte az egyik fiú. — Nekünk, fiam, így gondolkozz, nekünk! A fiúk egymásra néztek, feltartott hüvelykujjal jelezték a csaposnak, töltsön meg egy korsót Markónak. — Szóval nem találtad otthon a gyereket? Markó körülményesen cigarettára gyújtott. — Azon a pénzen vettem a gulyásnak valót. Sört szerzünk hozzá, elfogyasztjuk az ösztöndíjat. Fél órával később Hosszú is beleegyezett a programba. Újabb negyven perc elteltével együtt ült a brigád. Markó elmagyarázta a „helyzetet" — amester csak helyzetről tudott beszélni, hála a sajtótermékek rendszeres olvasásának: — Egy éve adunk havi háromszáz forintot a kölyöknek. Az eredmény? A nullánál kevesebb. A gyerek csavarog, az anyja nem bír vele. Most is ellítta magát, hogy „Markó maga a megmondhatója, míg szegény uram élt, másként volt minden.” Mondtam, ne sírjon, apja helyett mi vagyunk az apja. Mármint a brigád. Rám nézett, esküszöm, haragosan. „Milyen apák maguk?” Fiúk ezt nem lett volna szabad. Hányszor mentünk a gyerek után? Hosszú még a rendőrségre is bejárt, igaz? Fortyogott a sűrű lé a bográcsban. Fél láda sört elnyelt a szomorúság. Hosszú két lazításnak szánt fekvőtámasz között megjegyezte: — Megbuktunk fiúk, mint Doddy a porondon. Doddy feltehetőleg bohóc volt, még Hosszú rejtélyes gyerekkorában. Markó rábólintott: — Pontosan ez a helyzet. Tizen kanalazták az „ösztöndíjból” főzött bográcsot, nyakalták a lassan langyosodó sört. Estére dalra fakadtak, telebömbölték az árva tisztást. Hazafelé valamelyikük megjegyezte: — Szép este volt, helye van a brigádnaplóban. Reggel Markó érkezett először a műhelybe. Komótosan törölgette az esztergapadot. Töprengett: — A kölyök apja is az én tanítványom volt. Mesternek szólított ő is. Itt dolgozott mellettem, hát... Nem vette észre, hogy az olajos ronggyal törli meg homlokát. — Háromszáz forint nem nagy pénz. Pluszban. De amikor hiányzik! Márpedig annak az asszonynak hiányzik. Rossz apák voltunk. És így? Semmilyen apák leszünk. A műhely sarkában apró asztal állt. Abban tartották a legféltettebb holmikat. Markó kitette az asztal közepére a naplót, ráhelyezett három szépen kisimított tízforintost, aztán törölgette tovább a gépet. — Majd csak megértenek — mormolta —, mindet én tanítottam. Mégis izgatottan figyelte az érkezőket. — Ha valamelyik kinevet, nem tudom, mit teszek — fogadkozott magában. Hat óra előtt három perccel együtt volt a háromszáz forint. Pontosabban szólva újra együtt volt. Markó magához intette Hosszút: — Ma nincs edzésed, igaz? — Tudom, mit akarsz mondani. Elviszem. — Kerítsd elő a gyereket, látni akarom. — Akarjuk, Markó! Maros Dénes MEGMÉRETTÉL