Magyar Ifjúság, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-16 / 20. szám
n adieu. Mielőtt kilépett az Elysée-palotából, kijelentette: minden elveszett ! Sokan környezetéből azt mondják, De Gaulle utolsó párizsi szavai voltak ezek. A népszavazás után Colombey-les-deux- Églises-ből a helikopter, amely a tábornokot mindig szállította, elrepült egy támaszpontra. A testőrök is távoztak, az orvos is, s szerelők érkeztek, akik megszüntették a közvetlen telefonvonalat a boissere-i birtok és az Elyséepalota között. A tábornok visszatért a magánéletbe, arra a helyre, ahonnan tíz évvel és tíz hónappal ezelőtt elindult egy fekete Citroennel. Mert akkor hívták őt, hogy az ingatag, válságokkal telített Negyedik Köztársaság helyett egy újat teremtsen, hogy kiemelje Frankhont a gazdasági, s politikai ingoványból és nyugodt feltételeket teremtsen a burzsoáziának. Meglehet, De Gaulle politikáját fénykorában is joggal bírálták, azt azonban senki nem vitathatja, hogy amit létrehozott, a realitásokkal számoló önálló francia külpolitikát, a párbeszéd lehetőségeit Kelet-Európával, a szilárd gazdasági alapokon nyugvó frankot — vagyis az ötödik Köztársaságot —, az erősítette Franciaország pozícióit a világban. Amikor Párizsba hívták a tábornokot... Amikor 1957 májusában Guy Mollet kormánya végleg megbukott, Franciaország egy dráma küszöbén állt. Rövid idő alatt három miniszterelnököt cseréltek, és 1958. május 13-án általános zendülés tört ki Algériában, amely kezdett átterjedni Franciaországra. Polgárháborús veszély fenyegette az országot. Május 14-én egy zárt, fekete gépkocsi indult el Párizsból Colombey-les-deux-Églises-be, a kéttornyú faluba, a tábornokért. Másnap De Gaulle nyilatkozott: kész átvenni a hatalmat Új alkotmányt dolgozott ki, amely a személyi hatalom rendszerét törvényesítette. Saját személyét mindenek fölé helyezve próbálta „helyreállítani a nemzeti egységet” De Gaulle célul tűzte ki az algériai háború befejezését, a közrend biztosítását, valamint Franciaország nagyhatalmi pozíciójának helyreállítását 1958. szeptember 28-án népszavazással 79,25 százalékos szavazattöbbséggel fogadták el az új alkotmányt. A francia polgárok reménykedve tekintettek a tábornokra, tőle várva az 1947 óta kínzó és érthetően terhes problémák megoldását. De Gaulle bizonyított. Szilárdan állott kormánya élén, hosszabb ideig, mint bárki Franciaország eddigi 19 elnöke közül. 1959. január 8-án köztársasági elnökké választottéit. Sikerrel vette az akadályokat. Oly égető problémákon lelt úrrá, mint a frank inflációja, az algériai háború. Tíz év alatt ötven százalékkal emelkedett az ország ipari termelése. Könyörtelen volt, fegyházba küldte az ötcsillagos tábornokokat, az ultravezéreket, az OAS-főnököket, holott azok nagyon is hozzájárultak ahhoz, hogy De Gaulle 1958-ban hatalomra kerülhessen. De pontot tett az algériai kérdés végére, amikor 1982. július elején elismerte a 132 éves északafrikai francia gyarmat függetlenségét. Csaknem valamennyi párt ellene lépett fel, merényletek tucatját kísérelték meg ellene. Valahányszor sorsdöntő kérdésben kellett döntenie, a franciákhoz fordult. Négy népszavazást tartott. Az első 79 százalékos, a második 75, a harmadik 62,5, a negyediken 62 százalékos volt a sikere. Kereste a párbeszéd lehetőségeit a szocialista országokkal, miközben sikerrel fáradozott az önálló francia külpolitika megteremtésén. Létrehozta az önálló francia atomhaderő alapját,amely azonban — a nukleáris robbantási kísérletekkel — akadályokat gördített az atomcsendegyezmény maradéktalan érvényesítése és a leszerelési megállapodások elé. 1964 januárjában diplomáciai kapcsolatot létesített Kínával. Szembefordult az USA-val, kivonta a francia haderőt a NATO-ból és távozásra kényszerítette a NATO-parancsnokságot. Ám a sikerek, a szilárd külpolitikai vonalak mögött, belföldön gyűrűztek az indulatok. De Gaulle személyi hatalma igyekezett kikapcsolni az országos döntésekből a törvényhozó szerveket, a nemzetgyűlést, amelyből a saját képére formált választásokkal próbálta kiszorítani a baloldali pártokat. Guy Mollet, aki 1957-ben veszett antikommunista hírében állott, 1962-ben így nyilatkozott: „Minden erővel a tábornok ellett, ha kell, az FKP segítségével is!” Algéria függetlensége után másfél millió volt telepes fordult De Gaulle ellen. S bár a frank szilárdan állt, a megélhetési költségek egyre csak emelkedtek, a gondok sokasodtak, az elégedetlenek tábora nőtt. 1965-ben az elnökválasztáson kemény ellenfélre talált a tábornok. Mitterrand, a baloldal egységes jelöltje, sikerrel vette az első fordulót, s De Gaulle csak a második menetben tudott győzni , 55 százalékos többséggel. Ez a választási küzdelem már a demokratikus erők és az egyszemélyi hatalomrendszer közötti párviadal jegyében zajlott le. Az „árny” megjelent intő figyelmeztetésként: az országnak reformokra van szüksége, változtatni kell a belpolitikai vonalakon! A diákság és a munkásság közbeszól Tízmillió ember sztrájkolt, tízmillió elégedetlenkedő tüntetett De Gaulle ellen 1968 májusában. Amikor a diákmozgalmak befonták Nyugat- Európát, Franciaországban ez még fokozottabban jelentkezett: a diákság zendülésére, viharos elégedetlenségi mozgalmára a munkások válaszoltak. A francia szakszervezetek olyan alapvető követelésekért szálltak síkra, mint a 600 frankos (120 dollár) minimálbér, s hogy a nyugdíjkorhatárt 65 évről 60-ra szállítsák le. „Megcsömörlöttünk attól, hogy alattvalóknak tekintenek, most állampolgárok akarunk lenni!” — mondta Waldeck Rochet, a Francia Kommunista Párt főtitkára. S ez az egy mondat híven tükrözi a helyzetet. A de gaullei tíz év a nagytőke koncentrációja volt, kis- és középvállalatok tűntek el, s a kezdeti vékony réteg, a De Gaulle-t támogató burzsoázia, hihetetlenül megerősödött. De Gaulle felülkerekedett a múlt évi válságon, igaz, sokszor vétett a demokráciá rá De Gaulle í tékszabályai ellen. Május 29- én a nyugatnémetországi Baden-Badenben a francia hadsereg vezetőivel tárgyalt és szabadlábra bocsátotta a volt OAS-osokat. Felhasználta tízéves pályafutásának szüntelen előbukkanó eszközét, a fenyegetést, a zsarolást. „Én — vagy a káosz, a baloldal totalitárius diktatúrája?!” — kérdezte, és a nyugalmát féltő nyárspolgár valóban megrémült, mert látta az utcán verekedő lázadó diákokat, s a középületeken lengő fekete, meg vörös zászlókat. De Gaulle 355 mandátumot szerzett a múlt évi választáson, s ez fényes győzelem volt. Ám már magában hordta a kudarc, a bukás okait. Tíz hónap telt el azóta, s Franciaország népe hiába várta, valami történni fog. Semmi nem történt. A megélhetési költségek tovább emelkedtek, súlyos betegséget kapott a frank. Közben erősödött a franciaellenes blokk a Nyugat-európai Unión belül, s a közös piaci berkekben felvetették: el tudunk képzelni egy Párizs nélküli Közös Piacot is! A kiskereskedőket a növekvő adó sújtotta, a parasztok érezték a korábbi ártámogatás megvonását, növekedett a munkanélküliek száma. Az árak múlt év májusától decemberig 7 százalékkal emelkedtek. Nemrégiben a legfőbb támasz — a kiskereskedők és iparosok, a tábornok feltétlen hívei —, általános sztrájkba léptek. Ez már több volt, mint sötét árny. Ám ebben az időben a tábornok a nyilvánosság elé tárta „az évszázad reformját’, a regionális tervezetet és a szenátusi reformot, úgymond: „a haladás útját”. A népszavazás eredménye ismeretes: De Gaulle alulmaradt. .. A baloldal egységesen ellene fordult A vereség sejthető volt. A korábbi „támaszok” bizonytalanná váltak, a baloldal egységesen fordult ellene, s a népszavazáson szándékoztak revansot venni az algériai telepesek is. De Gaulle bukását előre vetették a tavaly májusi diáklázadások. Szertefoszlóban volt az a nimbusz, amelyet a tábornok önmagáról keltett, hiszen az elmúlt évtized elsősorban a francia burzsoáziát erősítette, gazdagította. A de gaulle-i nagyhatalmi tervek költségeit immár nemcsak a munkások, hanem a kispolgári, kisiparos és paraszti rétegek is saját pénztárcájukon érezték. A haladó rétegek mind elégedetlenebbek lettek a demokratikus szabadságjogok megnyirbálása és a hatalomból való kirekesztésük miatt. Ez, főként az 1968. májusi lázadások tükrében, már a burzsoázia egy részében is kételyeket ébresztett De Gaulle iránt. Ez vezetett az 52 százalékos „nem”-hez. Június elsején — egy éven belül másodszor — választ Franciaország. Visszatérés ez a Negyedik Köztársasághoz? Vagy folytatása a de gaulle-i köztársaságnak — a tábornok nélkül? Esetleg egy hatodik köztársaság kezdődik? Papírforma szerint Pompidou, a volt miniszterelnök a várományosa az Elysée-palotának. Ez — csaknem bizonyos — közeledést jelentene az Egyesült Államokhoz, az „atlantizmushoz”, ugyanakkor azonban engedményeket hozna a belpolitikában. Egy bizonyos, hogy Franciaországban az egyszemélyi hatalom uralma De Gaulle-lal véget ért. Nem lesz zarándokhely... Heine Napóleonról írott versében ekként szól: „Szent Ilona szigete olybá lesz, mint a Szent Sír, ahová Kelet és Nyugat népei zarándokolnak”. A dátum közös: Napóleon 1769-ben született, a tábornok 200 évvel ezután ment nyugdíjba. Napóleon a császári sas mellett tett hitet, s De Gaulle lotharingiai keresztje is az egyszemélyi hatalmat jelképezte. Colombeyles-deux-Églises azonban valószínűleg nem lesz zarándokhely ... Schiffer Ferenc — Éjjel — válaszolta egy tiszt. — A dezertőröktől tudjuk. — Akkor most megtalálhatjuk Che Guevarát. Nem számít a dzsungel, sem gyors helyváltoztatásuk! — jelenti ki az egyik szakértő. (Che Guevaráék ugyanis kenyérsütéshez „Dien Bien Phu kemencét” építettek. Ezt a vietnamiak használták az 1960-as években: a kemence alig fejleszt füstöt, tehát igen nehezen lehet felfedezni. De Che Guevara nem tudta, hogy az USA- ban 1967-ben egy olyan infravörös légi megfigyelési technikát dolgoztak ki, mely lehetővé teszi a legjobban rejtett kemence felderítését is. A kamerák nem fénysugárral dolgoznak, hanem ultraérzékeny lencséik a hőhatásokat rögzítik. Ezek képesek észlelni a legmélyebb dzsungelben egy embert, ha szivarozik —s mindezt repülőgépről 450 méter magasságból. De a szakértők az észlelések kidolgozásánál állítólag még azt is meg tudják állapítani, hogy az illető milyen régen között átkozott ...) Döntés született: Bolíviában felállítanak egy „Special Operating Group”-ot, Skaer amerikai tábornok parancsnoksága alatt. Bolíviában a Santa Cruz-tól az argentin határig húzódó területen egy 500 kilométer széles sávot húznak és azt apró négyzetekre osztják fel. A Panama-csatorna zónájában levő Howard légitámaszpontról RB—57- es óriásgépek (ilyen kémrepülőgépeket használtak az amerikaiak a szocialista országok ellen is) szállnak fel, s nagy magasságokban átrepülik a területet. Ugyanakkor sportgépekhez hasonló kis felderítő gépek (melyekre senki sem vet ügyet, miután az olajtársaságok is ilyeneket használnak), 450 méter magasságban fésülik át a terepet infrasugár berendezéseikkel. Időközben megkezdték a speciális „Ranger” csapatok kiképzését: 600 fiatal kecsua indiánt vontak be a dzsungelharcra szánt egységekbe. Che Guevara azonban erről mit sem tudott — mint a naplóból kiderül... ÁPRILIS 19. Egész nap itt maradtunk. A közeli útkereszteződésnél feltartóztattunk mindkét irányból jövő parasztokat, és szaporítottuk velük ideiglenes foglyaink számát. 13 órakor az őrszem bekísért egy széltolót, akit néhány lagunillasi gyerek vezetett ide, nyomainkat követve. A pasast állítólag Róthnak hívják és angol újságírónak adja ki magát. Iratait nagyjából rendben levőnek találtam, bár fölöttébb gyanús, hogy a foglalkozást jelző rubrikából kihúzták, hogy egyetemi hallgató, és helyette újságírót írtak be (ő azt állítja, hogy fotoriporter). Puerto Ricó-i vízummal rendelkezik, és később bevallotta, hogy egy ott állomásozó amerikai hadtest spanyol tanára volt, Buenos Airesben nyomott névjegye viszont üzletkötőnek tünteti fel Elmesélte, hogy nemrég egyik felfedezett táborunkban járt, és megmutatták neki Braulio ottfelejtett naplóját, amelyből pontosan megállapíthatóak eddigi akcióik és útjaink. Újra meg újra ugyanaz a nóta! A fegyelmezetlenség és a felelőtlenség! A srácok felvilágosításaiból kiderült, hogy ideérkezésünk estéjén már tudtak rólunk Lagunillasban, hála az egyik paraszt besúgásának. Szóba bírtuk Rodes fiát. Bevallotta, hogy testvére Vidas napszámoséval együtt azért ment el, hogy megpályázza a feljelentésünkért járó 500—1000 pesót. Megtorlásul elvettük tőle a lovat, és mindezt elmeséltük a többi fogva tartott parasztnak. Debray engedélyt kért, hogy beszélhessen az angollal, akit rá akar venni, hogy segítse át kettőjüket az ellenséges vonalakon. Mauricio kelletlenül beleegyezett, én mosom kezeimet .. . Az angol megígérte, hogy nem árul el minket, és elfogadta ezzel kapcsolatos kívánságainkat. Inti beszélt vele erről, s egyben félrevezetésére előadott egy formás kis történetet is, amit én magam eszeltem ki... Mauricio úgy döntött, hogy Muyupampába megy. Debray is csatlakozott hozzá, bár ezúttal ő volt az, aki vonakodott. (Folytatjuk.) A felfedezett „Dien Bien Phu”-típusú kemence