Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-09-05 / 36. szám
GYULAI FERENC EGY KÉMELHÁRÍTÓ NAPLÓJÁBÓL Százszázalékos alibi (3.} Antal Béla meglehetősen hosszasan ecsetelte a szökés utáni kinti heteket, hónapokat. Világossá vált az elbeszélésből, hogy a Szabad Európa Rádió nevében jelentkezett „pártfogók”, akik valójában a CIC ügynökei voltak, a megosztás módszerét alkalmazták. Hamar rájöttek arra, hogy Gyeney a leghasználhatóbb számukra, hiszen a csoport szervezése és az egész szökési terv kiagyalása az ő gondolatában született meg, tehát neki semmi esetre sincs visszaút. Zalai vonatkozásában még egyszerűbb volt a helyzet. Közölték vele, hogy mint katonaszökevényre, halál vár Magyarországon, ezért mindent vállalnia kell, amivel megbízzák. A grazi szállodában levő két szökevény, Antal Béla és társa sorsa másképpen alakult. — Milyen megbízatást akartak adni? — kérdeztem. — Először csak azzal bíztak meg bennünket — folytatta a korábbi beszámolót Antal —, hogy a kint élő magyar disszidensek között nyissuk ki a szemünket és a fülünket. Szabad Európások azt mondták, hogy anyaggyűjtésükhöz nyújthatunk nagy segítséget, na ezt megtesszük. A hazai viszonyok leírásában is közreműködtünk, természetesen úgy, ahogy a szempontokat sorakoztatták, úgy tudom, hogy magyar nyelvű adásban ez el is hangzott. — Tehát felvették a hangjukat? — Igen. — És katonai, gazdasági jellegű adatokra nem voltak kíváncsiak? — Éppen ezért lett baj... Először egy Farkas nevű ember jelent meg nálunk a szállodai szobában, s katonai gazdasági vonatkozású híreket akart kicsikarni belőlünk. Arról faggatott, hogy tudunk-e illegális csoportokról, amelyek fegyveres harcra készülnek, s röpcédulákon befolyásolják a politikai hangulatot. Őszintén szólva, akkor úgy éreztük, hogy Gyeney nagyon hiányzik, ő biztosan tudott volna ezekre valami választ. Mi azonban nem tudtunk. Farkas ezért nagyon mérges lett. Elviharzott. Másnap újból viszszatért, egy idegen társaságában, aki Cooper néven mutatkozott be. Németül beszélt Farkassal, aki a tolmács szerepét töltötte be ezúttal. Valószínű, hogy a valóságban is főnöke volt Cooper. Mindenesetre közölték velünk, hogy Gyeneyvel is beszéltek, aki sokmindent elmondott, s ennek fejében jókora összegű pénzjutalomban részesült, s munkát is kapott. Ennek örültünk, de újabbat nemm tudtunk mondani, sőt, meg sem erősíthettük a Gyeney által elmondottakat, mert nem értettünk az egészhez. — Meddig tartott ez a beszélgetés, vagy kihallgatás, mindegy hogyan nevezzük? — Néhány órán át. Ha jól emlékszem, legalább öt órán keresztül folyt. Aztán Farkas és Cooper eltávozott. Dühöngtek és kijelentették, hogy egy éjszakára még ki van fizetve a szállodánk, aztán csináljunk, amit akarunk. — Valóban a sorsukra hagyták magukat? ■— Igen. — Szokatlan tőlük, de mindegy ... — Elindultunk. Úgy tudtuk, hogy Gyeney Salzburgba ment, reméltük, hogy ott találkozunk vele. Aztán kiderült, hogy Linzben van. Megtettük az utat. Mindezt persze hoszszú időn keresztül, ha tudtunk, vállaltunk valamilyen alkalmi munkát, s a pénzből segítettük tovább magunkat. Megtörtént az is, hogy utcai járókelőktől kéregettünk... Gyeneytől vártuk, hogy segít a sorsunkcon. Az is megfordul már a fejünkben, hogy a bécsi magyar követségen jelentkezünk, s hazajövünk. Az tartott vissza bennünket, hogy féltünk a felelősségre vonástól. Nos, végül is Linzben találkoztunk Gyeneyvel... A hajósok vendéglője Gyeney — Antal elbeszélése szerint — megörült társainak, s mivel látta, hogy nem éppen rózsás körülmények között élnek, azonnal enni hívta őket. Szabadkoztak, hogy nincs pénzük, de a volt bandafőnök ezúttal is gálánsnak bizonyult. — Egyébként is a munkahelyemre megyünk — mondta Gyeney nevetve. — Mi nem értettük az egészet... Elmesélte erre, hogy Farkas úr Cooper társaságában felkereste őt, s remek üzletet kötöttek, annyit kell csupán csinálnia, hogy a linzi hajóállomás körüli matrózkocsmákban magyar hajósokkal kell ismeretséget kötnie, s megbeszélni velük azt, hogy alkalomadtán egy-egy levelet vigyenek haza valamelyik magyar ismerősének, rokonának. Láthatóan tetszett neki ez a munka, skijelentette, hogy nagyon jól jövedelmez. Kétszer kapott már előlegként ezer-ezer schillinget. Amikor leültünk az egyik vendéglőben, megkérdeztem Gyeneytől, hogy tudja-e, mi van ezekben a levelekben, s miért nem küldik haza hivatalosan, a postán keresztül? Nem sértő hangon, de határozottan tudomásomra hozta, hogy ostoba fajankó vagyok, aki itt nem fog érvényesülni, ha mindennek az értelmét, meg az okát kutatja. Őt — mint mondta — nem érdekli, hogy mi van a levelekben, kinek mennek és mire szólítjátk fel benne a címzetteket. Persze ő is sejti a tartalmat, dehát ez nem érdekes. — Bővebben kifejtette ezt? — kérdeztem közbe. — Nem, mert a szomszéd asztalhoz két magyar hajós ült le. Gyeney mondta, hogy mi együnk, igyunk nyugodtan, ő kihasználja a kedvező pillanatot és áttelepszik. Aztán majd visszajön. — Bemutatót tartott? — Igen. Néhány perc múlva már ott ült az asztaluknál. Italt rendelt az idegeneknek. Hamarosan egész jól érezték magukat. Gyeneya látszott, hogy elégedett, minden rendben megy. — Nem figyelte meg alaposabban ezeket a hajósokat? — kérdeztem Antalt. — Meg kell mondanom, hogy mi is egyre jobban hangulatba jutottunk, nem nagyon figyeltem a szomszédokra. Jó óra is elmúlhatott, amikor a hajósok szedelődzködni kezdtek. Elköszöntek egymástól, Gyeney visszaült a mi asztalunkhoz. Jócskán ivott már, de nem a szesz hatására mondta, hogy csupán ennyi az egész. Megállapodott az egyik hajóssal, hogy két nap múlva, visszafelé útjuk során ugyanitt találkoznak, s akkor átadja a levelet. Engem nem érdekelt tovább a dolog, sokkal inkább az, hogy az éjszaka hol alszunk, s lesz-e munkánk. Elmondtam mindent Gyeneynek, aki kijelentette, hogy nincs értelme nyugtalankodni, majd ő intézkedik. A linzi táborban, ahol ő lakott, valóban intézkedett is. Másnap pedig az egyik mosodában munkába állhattunk... — Mi lett a levél további sorsa? — Gyeney elment a megbeszélt találkozódra. Sokáig várt, aztán rájött, hogy átvágták őt. Dühöngve jött vissza a táborba, káromkodott, hogy a fickó ezért nem mondta meg a nevét, egyszerűen szélhámoskodott vele. Főleg persze azért dühöngött, hogy újabb személyekkel kell ismeretséget kötnie. — És ez sikerült? — Nem tudom. Nem beszéltünk tovább a levélügyről. Mivel mondta, hogy Farkas és Cooper adta a megbízást, gondoltam, hogy egyelőre bennünket nem vonnak be semmibe, hiszen az előző találkozás nem éppen szerencsésen zajlott le. A mevéssségek kifakad A beszélgetés menetét igyekeztem minél jobban Gyeneyre terelni a továbbiakban is, hiszen Antalnak és társának a mosodában töltött napjai nem voltak túlságosan érdekesek számomra. Ez a törekvésem nem is talált ellenállásra. — Egyik éjszaka Gyeney rettenetes állapotban érkezett a táborba — folytatta Antal. — Részeg volt? — Az is. De főleg alaposan kikészített, az orra csupa vér, mindenütt ütésnyomok, a ruhája összeszaggatott. Borzalmas állapotban volt. Másnap elmondta a történteket. Két magyar hajóssal megállapodott, hogy levelet visznek át. Pénzt kértek tőle. Beleegyezett. Sokat ittak. Amikor a levél átadására került sor, a két hajós azt mondta, hogy menjenek ki a kikötő környékére, majd az egyik utcában átveszik. A részleteket nem ismerem, csupán azt tudom, hogy a hajósok nagyon megverték Gyeneyt. Maga sem tudja, hogyan jutott haza, vagy egyáltalán mi történt. Nagyon ki volt borulva, azt mondta, hogy nem csinálja tovább, ő művészlélek, azért jött ki, hogy tovább folytathassa — a meg sem kezdett! — színészi tanulmányait. — Aztán persze megnyugodott, s ment minden a régiben... — Nem. Valóban elment Farkashoz és Cooperhez. Nem tudom, hogy mi történt közöttük, de valószínű, hogy Gyeney valóban kiborult, s hivatkozott arra, hogy színész akar lenni. Tény, hogy azzal állított be, máshová megyünk, ha akarunk, vele tarthatunk. Pénz van, azzal ne törődjünk. — Nem indokolt semmit? — Nem. Mi pedig úgy voltunk az egésszel, hogy Gyeneytől nem szívesen váltunk meg, valahogy az ő útja bennünket is segített. Hogy ő milyen kalandokba, vagy üzletekbe bonyolódott bele, bennünket nem érdekelt. Útnak indultunk, következő állomásunk a Ziersdorfi láger volt. Amikor megérkeztünk, már tudtak rólunk. Persze, megint Gyeney került előtérbe. Biztosan Farkas és Cooper intézkedett. Alig múlt el néhány nap, amikor Gyeneyt keresték. Az egyik szállodába kellett mennie, ahol a portás bemutatott neki egy Edward Williams nevű férfit. Később elmesélte Gyeney, hogy a Magyarországon használt személyi igazolvány-rendszerrel kapcsolatban adott bőséges felvilágosítást, amellyel az idegen nagyon elégedett volt. Jutalmul némi pénzt is kapott, melynek együtt vertünk a nyakára. Egy fénykép A ziersdorfi lágerban, 1956 őszén Gyeney és társai voltak a legrégibb lakók. Az ott lévő magyarok hangadója és szóvivője természetesen Gyeney volt. A budapesti ellenforradalomról szóló híreket a Szabad Európa Rádió adásaiból és a lapokból tudták meg. — Gyeney összehívta a magyarokat, és megszervezte őket, hogy jöjjenek Pestre harcolni — folytatódott tovább Antal beszámolója. — A Lang nevű német, a lágerparancsnok nem tudott semmiféle biztatót mondani, hivatkozott a bizonytalan helyzetre, s mindenre. Gyeney ezzel nem elégedett meg, felkereste az amerikaiakat. Az USA légierő Jankins nevű tisztjével beszélt, fegyvereket és pénzt kért. A tiszt azt válaszolta, hogy még nem érett meg a helyzet Magyarországon, még kevesen harcolnak, a többségnek kell részt venni a fegyveres ellenállásban. — Mikor volt ez? — Október 24-én. — Újabb kísérletezés nem történt? — Már másnap. Ismertté vált, hogy a hadsereg egy része átállt a felkelők oldalára. Gyeney a hírrel felkereste Jankinst, aki azt tanácsolta, hogy menjünk haza, ha akarunk, de az USA fegyveres támogatást hivatalosan nem adhat, mert az a harmadik világháború kockázatával járhat. És egyáltalán nem beszélhet senki amerikai és egyéb kapcsolatairól. Közben a nyugatnémet lapok egyre hangosabban követelték, hogy támogassák az önkéntes harcosokat. Két német jelent meg a táborban. Gyeneyt, mint a harcosok vezetőjét keresték. Közölték, hogy egy magántársaság autóbuszt bocsát rendelkezésünkre, amelyen útnak indulhatunk. Október 28-án este a lágertől 2 kilométernyire várakozott a busz. Huszonöten voltunk. Később a magyar klub fogadtatása után —, ahol új ruhákat kaptunk — 43-ra növekedett a létszám. Gyalog közelítette meg a csoport a határt. Szembe jöttek velünk a disszidensek, rettenetes történeteket meséltek. Gyeney közölte, hogy aki akar, visszamehet. Többen kiléptek, köztük én is... — Tehát vége a közös útnak? — Bizonyos értelemben igen. A továbbiakat csak hallomásból tudom. Gyeney egyedül ment át a határon. Hegyeshalomban szétnézett, s mikor megfelelőnek találta a helyzetet, üzent, hogy jöhet a csoport. Egyik ismerősének segítségével a Hársfa utcai rendőrségre települt, a csoporttal együtt nemzetőrök lettek. Három szakasz fegyveres felett rendelkezett november másodikáig, majd az összevont katonai tanácsban kapott vezető szerepet. November 15-én 19 fős csoport élén ismét a táborba érkezett a katonai tanács megbízottjaként. Állítólag tárgyalnia kellett Kéthlivel, később még sok nevet említett, de nem sok eredménnyel járt. Annyit mondott csupán, hogy november végén haza akar térni. Hogy ez megtörtént-e, vagy sem, nem tudom. — Nem számított a közreműködésére? — Nem. De szemrehányást sem tett, amiért a többiekkel együtt én is kiléptem. A továbbiak már ismerteik... — Igen. Fényképet vettem elő. Zámbót ábrázolta, aki Visegrádon horgászás közben szerencsétlenüljárt. Antal elé tettem. — Ismeri? — kérdeztem. Néhány másodpercig nem válaszolt. Látszott rajta, hogy az emlékek között kutat. Aztán megszólalt: . .— Ismerem. A Gyeney vezette csoportban jött haza. — Biztosan hazajött? Nem lépett ki ő is? — Nem. Egészen bizonyos, hogy hazajött! — Ki tudott erről? — Hát mindenki, aki ott volt. — És a közben visszaérkezők közül? — Úgy érti, hogy... Nos, természetesen én. — Tudta, hogy hívják? — Igen. Zámbónak. Valahol Visegrád környékén élt a szüleivel. .. — Honnan tudja, hogy csak élt? — csaptam rá a kérdéssel. — Úgy értem, hogy nem voltam náluk soha.— Ez biztos? Gondolkodjék! — Egészen biztos, de miféle játék ez... — Nos, Zámbó valóban csak élt. Meghalt. A folyóba esett... Vagy más történt vele... Nem tud erről bővebb felvilágosítást adni? — Nem. Mondom, hogy nem jártam sohasem arrafelé, s nem is találkoztam vele. Ezt igazolni is tudom. Százszázalékos alibim van... — Jól van. Erre szüksége is lesz! Keresni fogom, ha itt van az ideje. Addig se csináljon semmilyen ostobaságot. Magára hagytam a töprengő Antalt. (Folytatjuk.) Magyar Pamutipar Bp. IV., Erkel u. 30. FELVESZ . hegesztő, csőszerelő, lakatos, kőműves, villanyszerelő, esztergályos és asztalos szakmunkásokat. A jelentkezőket július 15-től megnyílt férfi szállásunkon elhelyezzük. Budapesti Közlekedési Vállalat FELVESZ: gimnáziumi érettségivel elektroműszerész, 8 általános végzettséggel elektrolakatos, géplakatos, általános lakatos, esztergályos, marós és villanyszerelő szakmunkás-tanulókat. A tanulóidő érettségizettek számára 2, 8 általánossal rendelkezők számára 3 év. Jelentkezhetnek budapesti, vagy 30 km-es körzeten belül lakó fiatalok az iskolai bizonyítvány bemutatásával Budapest VII., Akácfa utca 15. II. emelet, 211. szobában. A tanulók, az egyéb juttatásokon kívül díjtalan villamos, autóbusz- és HÉV- vonalakra érvényes utazási igazolványt is kapnak. Ödnapos ninnkaliéttel dolgozó szövetkezet FELVESZ: épületasztalos, szegezőlakatos, tetőfedő-, bádogos, víz-, gáz-, fűtés-, villanyszerelő, gépkezelő, festő, kőműves szak- és betanított munkásokat, kubikosokat. KIEMELT BÉREZÉS! JELENTKEZÉS : Bp. XVI., Rákosi u. 90.