Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-05 / 36. szám

GYULAI FERENC EGY KÉMELHÁRÍTÓ NAPLÓJÁBÓL Százszáza­lékos alibi (3.} Antal Béla meglehetősen hosszasan ecse­telte­ a szökés utáni kinti heteket, hónapo­kat. Világossá vált az elbeszélésből, hogy a Szabad Európa Rádió nevében jelentkezett „pártfogók”, akik valójában a CIC ügynökei voltak, a megosztás módszerét alkalmazták. Hamar rájöttek arra, hogy Gyeney a leg­használhatóbb számukra, hiszen a csoport szervezése és az egész szökési terv kiagyalá­sa az ő gondolatában született meg, tehát neki semmi esetre sincs visszaút. Zalai vo­natkozásában még egyszerűbb volt a helyzet. Közölték vele, hogy mint katonaszökevény­re, halál vár Magyarországon, ezért mindent vállalnia kell, amivel megbízzák. A grazi szállodában levő két szökevény, Antal Béla és társa sorsa másképpen alakult. — Milyen megbízatást akartak adni? — kérdeztem. — Először csak azzal bíztak meg bennün­ket — folytatta a korábbi beszámolót Antal —, hogy a kint­ élő magyar disszidensek kö­zött nyissuk ki a szemünket és a fülünket. Szabad Európások azt mondták, hogy anyag­gyűjtésükhöz nyújthatunk nagy segítséget, na ezt megtesszük. A hazai viszonyok leírá­sában is közreműködtünk, természetesen úgy, ahogy a szempontokat sorakoztatták, úgy tudom, hogy magyar nyelvű adásban ez el is hangzott. — Tehát felvették a hangjukat? — Igen. — És katonai, gazdasági jellegű adatokra nem voltak kíváncsiak? — Éppen ezért lett baj... Először egy Farkas nevű ember jelent meg nálunk a szállodai szobában, s katonai gazdasági vo­natkozású híreket akart kicsikarni belőlünk. Arról faggatott, hogy tudunk-e illegális cso­portokról, amelyek fegyveres harcra készül­nek, s röpcédulákon befolyásolják a politikai hangulatot. Őszintén szólva, akkor úgy érez­tük, hogy Gyeney nagyon hiányzik, ő bizto­san tudott volna ezekre valami választ. Mi azonban nem tudtunk. Farkas ezért nagyon mérges lett. Elviharzott. Másnap újból visz­­szatért, egy idegen társaságában, aki Cooper néven mutatkozott be. Németül beszélt Far­kassal, aki a tolmács szerepét töltötte be ez­úttal. Valószínű, hogy a valóságban is főnö­ke volt Cooper. Mindenesetre közölték ve­lünk, hogy Gyeneyvel is beszéltek, aki sok­mindent elmondott, s ennek fejében jókora összegű pénzjutalomban részesült, s munkát is kapott. Ennek örültünk, de újabbat nemm tudtunk mondani, sőt, meg sem erősíthettük a Gyeney által elmondottakat, mert nem ér­tettünk az egészhez. — Meddig tartott ez a beszélgetés, vagy kihallgatás, mindegy hogyan nevezzük? — Néhány órán át. Ha jól emlékszem, leg­alább öt órán keresztül folyt. Aztán Farkas és Cooper eltávozott. Dühöngtek és kijelen­tették, hogy egy éjszakára még ki van fizet­ve a szállodánk, aztán csináljunk, amit aka­runk. — Valóban a sorsukra hagyták magukat? ■— Igen. — Szokatlan tőlük, de mindegy ... — Elindultunk. Úgy tudtuk, hogy Gyeney Salzburgba ment, reméltük, hogy ott talál­kozunk vele. Aztán kiderült, hogy Linzben van. Megtettük az utat. Mindezt persze hosz­­szú időn keresztül, ha tudtunk, vállaltunk va­lamilyen alkalmi munkát, s a pénzből segí­tettük tovább magunkat. Megtörtént az is, hogy utcai járókelőktől kéregettünk... Gye­­neytől vártuk, hogy segít a sorsunkcon. Az is megfordul már a fejünkben, hogy a bécsi magyar követségen jelentkezünk, s hazajö­vünk. Az tartott vissza bennünket, hogy fél­tünk a felelősségre vonástól. Nos, végül is Linzben találkoztunk Gyeneyvel... A hajósok vendéglője Gyeney — Antal elbeszélése szerint — megörült társainak, s mivel látta, hogy nem éppen rózsás körülmények között élnek, azon­nal enni hívta őket. Szabadkoztak, hogy nincs pénzük, de a volt bandafőnök ezúttal is gálánsnak bizonyult. — Egyébként is a munkahelyemre me­gyünk — mondta Gyeney nevetve. — Mi nem értettük az egészet... Elmesélte erre, hogy Farkas úr Cooper társaságában felke­reste őt, s remek üzletet kötöttek, annyit kell csupán csinálnia, hogy a linzi hajóállomás kö­rüli matróz­kocsmákban magyar hajósokkal kell ismeretséget kötnie, s megbeszélni ve­lük azt, hogy alkalomadtán egy-egy levelet vigyenek haza valamelyik magyar ismerősé­nek, rokonának. Láthatóan tetszett neki ez a munka, s­­kijelentette, hogy nagyon jól jö­vedelmez. Kétszer kapott már előlegként ezer-ezer schillinget. Amikor leültünk az egyik vendéglőben, megkérdeztem Gyeney­­től, hogy tudja-e, mi van ezekben a levelek­ben, s miért nem küldik haza hivatalosan, a postán keresztül? Nem sértő hangon, de ha­tározottan tudomásomra hozta, hogy ostoba fajankó vagyok, aki itt nem fog érvényesül­ni, ha mindennek az értelmét, meg az okát kutatja. Őt — mint mondta — nem érdekli, hogy mi van a levelekben, kinek mennek és mire szólítjátk fel benne a címzetteket. Per­sze ő is sejti a tartalmat, dehát ez nem ér­dekes. — Bővebben kifejtette ezt? — kérdeztem közbe. — Nem, mert a szomszéd asztalhoz két magyar hajós ült le. Gyeney mondta, hogy mi együnk, igyunk nyugodtan, ő kihasználja a kedvező pillanatot és áttelepszik. Aztán majd visszajön. — Bemutatót tartott? — Igen. Néhány perc múlva már ott ült az asztaluknál. Italt rendelt az idegeneknek. Hamarosan egész jól érezték magukat. Gye­­neya látszott, hogy elégedett, minden rend­ben megy. — Nem figyelte meg alaposabban ezeket a hajósokat? — kérdeztem Antalt. — Meg kell mondanom, hogy mi is egyre jobban hangulatba jutottunk, nem nagyon figyeltem a szomszédokra. Jó óra is elmúl­hatott, amikor a hajósok szedelődzködni kezdtek. Elköszöntek egymástól, Gyeney visszaült a mi asztalunkhoz. Jócskán ivott már, de nem a szesz hatására mondta, hogy csupán ennyi az egész. Megállapodott az egyik hajóssal, hogy két nap múlva, vissza­felé útjuk során ugyanitt találkoznak, s ak­kor átadja a levelet. Engem nem érdekelt tovább a dolog, sokkal inkább az, hogy az éj­szaka hol alszunk, s lesz-e munkánk. El­mondtam mindent Gyeneynek, aki kijelen­tette, hogy nincs értelme nyugtalankodni, majd ő intézkedik. A linzi táborban, ahol ő lakott, valóban intézkedett is. Másnap pedig az egyik mosodában munkába állhattunk... — Mi lett a levél további sorsa? — Gyeney elment a megbeszélt találkozó­dra. Sokáig várt, aztán rájött, hogy átvágták őt. Dühöngve jött vissza a táborba, káromko­dott, hogy a fickó ezért nem mondta meg a nevét, egyszerűen szélhámoskodott vele. Fő­leg persze azért dühöngött, hogy újabb sze­mélyekkel kell ismeretséget kötnie. — És ez sikerült? — Nem tudom. Nem beszéltünk tovább a levélügyről. Mivel mondta, hogy Farkas és Cooper adta a megbízást, gondoltam, hogy egyelőre bennünket nem vonnak be semmi­be, hiszen az előző találkozás nem éppen sze­rencsésen zajlott le. A mevéssségek kifakad A beszélgetés menetét igyekeztem minél jobban Gyeneyre terelni a továbbiakban is, hiszen Antalnak és társának a mosodában töltött napjai nem voltak túlságosan érdeke­sek számomra. Ez a törekvésem nem is ta­lált ellenállásra. — Egyik éjszaka Gyeney rettenetes álla­potban érkezett a táborba — folytatta Antal. — Részeg volt? — Az is. De főleg alaposan kikészített, az orra csupa vér, mindenütt ütésnyomok, a ru­hája összeszaggatott. Borzalmas állapotban volt. Másnap elmondta a történteket. Két magyar hajóssal megállapodott, hogy levelet visznek át. Pénzt kértek tőle. Beleegyezett. Sokat ittak. Amikor a levél átadására került sor, a két hajós azt mondta, hogy menjenek ki a kikötő környékére, majd az egyik utcá­ban átveszik. A részleteket nem ismerem, csupán azt tudom, hogy a hajósok nagyon megverték Gyeneyt. Maga sem tudja, ho­gyan jutott haza, vagy egyáltalán mi történt. Nagyon ki volt borulva, azt mondta, hogy nem csinálja tovább, ő művészlélek, azért jött ki, hogy tovább folytathassa — a meg sem kezdett! — színészi tanulmányait. — Aztán persze megnyugodott, s ment minden a régiben... — Nem. Valóban elment Farkashoz és Coo­perhez. Nem tudom, hogy mi történt közöt­tük, de valószínű, hogy Gyeney valóban ki­borult, s hivatkozott arra, hogy színész akar lenni. Tény, hogy azzal állított be, máshová megyünk, ha akarunk, vele tarthatunk. Pénz van, azzal ne törődjünk. — Nem indokolt semmit? — Nem. Mi pedig úgy voltunk az egésszel, hogy Gyeneytől nem szívesen váltunk meg, valahogy az ő útja bennünket is segített. Hogy ő milyen kalandokba, vagy üzletekbe bonyolódott bele, bennünket nem érdekelt. Útnak indultunk, következő állomásunk a Ziersdorfi láger volt. Amikor megérkeztünk, már tudtak rólunk. Persze, megint Gyeney került előtérbe. Biztosan Farkas és Cooper intézkedett. Alig múlt el néhány nap, amikor Gyeneyt keresték. Az egyik szállodába kel­lett mennie, ahol a portás bemutatott neki egy Edward Williams nevű férfit. Később el­mesélte Gyeney, hogy a Magyarországon használt személyi igazolvány-rendszerrel kapcsolatban adott bőséges felvilágosítást, amellyel az idegen nagyon elégedett volt. Ju­talmul némi pénzt is kapott, melynek együtt vertünk a nyakára. Egy fénykép A ziersdorfi lágerban, 1956 őszén Gyeney és társai voltak a legrégibb lakók. Az ott lévő magyarok hangadója és szóvivője ter­mészetesen Gyeney volt. A budapesti ellen­­forradalomról szóló híreket a Szabad Euró­pa Rádió adásaiból és a lapokból tudták meg. — Gyeney összehívta a magyarokat, és megszervezte őket, hogy jöjjenek Pestre harcolni — folytatódott tovább Antal beszá­molója. — A Lang nevű német, a lágerpa­rancsnok nem tudott semmiféle biztatót mondani, hivatkozott a bizonytalan hely­zetre, s mindenre. Gyeney ezzel nem elégedett meg, felkereste az amerikaiakat. Az USA légierő Jankins nevű tisztjével be­szélt, fegyvereket és pénzt kért. A tiszt azt válaszolta, hogy­ még nem érett meg a hely­zet Magyarországon, még kevesen harcolnak, a többségnek kell részt venni a fegyveres el­lenállásban. — Mikor volt ez? — Október 24-én. — Újabb kísérletezés nem történt? — Már másnap. Ismertté vált, hogy a had­sereg egy része átállt a felkelők oldalára. Gyeney a hírrel felkereste Jankinst, aki azt tanácsolta, hogy menjünk haza, ha akarunk, de az USA fegyveres támogatást hivatalosan nem adhat, mert az a harmadik világháború kockázatával járhat. És egyáltalán nem be­szélhet senki amerikai és egyéb kapcsolatai­ról. Közben a nyugatnémet lapok egyre han­gosabban követelték, hogy támogassák az önkéntes harcosokat. Két német jelent meg a táborban. Gyeneyt, mint a harcosok veze­tőjét keresték. Közölték, hogy egy magántár­saság autóbuszt bocsát rendelkezésünkre, amelyen útnak indulhatunk. Október 28-án este a lágertől 2 kilométernyire várakozott a busz. Huszonöten voltunk. Később a magyar klub fogadtatása után —, ahol új ruhákat kaptunk — 43-ra növekedett a létszám. Gya­log közelítette meg a csoport a határt. Szem­be jöttek velünk a disszidensek, rettenetes történeteket meséltek. Gyeney közölte, hogy aki akar, visszamehet. Többen kilépte­k, köz­tük én is... — Tehát vége a közös útnak? — Bizonyos értelemben igen. A továbbia­kat csak hallomásból tudom. Gyeney egyedül ment át a határon. Hegyeshalomban szétné­zett, s mikor megfelelőnek találta a helyze­tet, üzent, hogy jöhet a csoport. Egyik isme­rősének segítségével a Hársfa utcai rendőr­ségre települt, a csoporttal együtt nemzetőrök lettek. Három szakasz fegyveres felett rendel­kezett november másodikáig, majd az össze­vont katonai tanácsban kapott vezető szere­pet. November 15-én 19 fős csoport élén ismét a táborba érkezett a katonai tanács megbízottja­ként. Állítólag tárgyalnia kellett Kéthlivel, később még sok nevet említett, de nem sok eredménnyel járt. Annyit mondott csupán, hogy november végén haza akar térni. Hogy ez megtörtént-e, vagy sem, nem tudom. — Nem számított a közreműködésére? — Nem. De szemrehányást sem tett, amiért a többiekkel együtt én is kiléptem. A­ továb­biak már ismerteik... — Igen. Fényképet vettem elő. Zámbót ábrázolta, aki Visegrádon horgászás közben szerencsét­lenül­­járt. Antal elé tettem. — Ismeri? — kérdeztem. Néhány másodpercig nem válaszolt. Lát­szott rajta, hogy az emlékek között kutat. Aztán megszólalt: . .­­— Ismerem. A Gyeney vezette csoportban jött haza. — Biztosan hazajött? Nem lépett ki ő is? — Nem. Egészen bizonyos, hogy hazajött! — Ki tudott erről? — Hát mindenki, aki ott volt. — És a közben visszaérkezők közül? — Úgy érti, hogy... Nos, természetesen én. — Tudta, hogy hívják? — Igen. Zámbónak. Valahol Visegrád kör­nyékén élt a szüleivel. .. — Honnan tudja, hogy csak élt? — csap­tam rá a kérdéssel. — Úgy értem, hogy nem voltam náluk so­ha.— Ez biztos? Gondolkodjék! — Egészen biztos, de miféle játék ez... — Nos, Zámbó valóban csak élt. Meghalt. A folyóba esett... Vagy más történt vele... Nem tud erről bővebb felvilágosítást adni? — Nem. Mondom, hogy nem jártam soha­sem arrafelé, s nem is találkoztam vele. Ezt igazolni is tudom. Százszázalékos alibim van... — Jól van. Erre szüksége is lesz! Keresni fogom, ha itt van az ideje. Addig se csinál­jon semmilyen ostobaságot. Magára hagytam a töprengő Antalt. (Folytatjuk.) Magyar Pamutipar Bp. IV., Erkel u. 30. FELVESZ . hegesztő, csőszerelő, lakatos, kőműves, villanyszerelő, esztergályos és asztalos szakmunkásokat. A jelentkezőket július 15-től megnyílt férfi szállásunkon elhelyezzük.­­ Budapesti Közlekedési Vállalat FEL­VESZ: gimnáziumi érettségivel elektroműszerész, 8 általános végzettséggel elektrolakatos,­­ géplakatos, általános lakatos, esztergályos, marós és villany­­szerelő szakmunkás-tanulókat. A tanulóidő érettségizettek számára 2, 8 általánossal rendelkezők számára 3 év. Jelentkezhetnek budapesti, vagy 30 km-es körzeten belül lakó fiatalok az iskolai bizonyítvány bemutatásával Budapest VII., Akácfa utca 15. II. emelet, 211. szobában. A tanulók, az egyéb juttatásokon kívül díjtalan villamos, autóbusz- és HÉV- vonalakra érvényes utazási igazolványt is kapnak. Ödnapos ninnkaliéttel dolgozó szövetkezet FELVESZ: épületasztalos, szegezőlakatos, tetőfedő-, bádogos, víz-, gáz-, fűtés-, villanyszerelő, gépkezelő, festő, kőműves szak- és betanított munkásokat, kubikosokat. KIEMELT BÉREZÉS! JELENTKEZÉS : Bp. XVI., Rákosi u. 90.

Next