Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-10-10 / 41. szám

­­ Budapesti művészeti hetek 1969. Varsót cseréltek Budapestért Jerzy Katlewicz, a Krakkói Fil­harmónia ének- és zenekarának vezető karnagya zömök, fiatal és rendkívül energikus. Együttese, mely a második világháború után — sőt közben, hiszen az első kon­certjüket 1945. február 4-én tar­tották­ — a lengyel zenei élet megindítója volt, nem kevésbé lendületes és energikus. Az idei művészeti hetek első külföldi vendégeiként két koncertjüket él­vezhettük az Európa- és világjáró krakkóiaknak (az Óvilág csaknem minden országában koncerteztek már, s jártak egy hosszú turnén az Újvilágban is), és e két koncert közül az első nem mindennapi él­ményt hozott: Penderecki, a mindössze harminchat éves, de csaknem tíz éve világhírű lengyel komponista Lukács Passió című művének magyarországi bemuta­tóját. Katlewicz, és a mű narrátora, az ismert, jeles színész, Leszek Herdegen, az egyik próba szüne­tében így beszélt az együttesről, ő a műről: KATLEWICZ: — Nekünk most tulajdonképpen a Varsói Ősz kon­certjein kellene lennünk. De Var­sót elcseréltük Budapestért. Ré­szint mert először jöhettünk a zenei életéről méltán híres magyar fővárosba, részint mert az idei Művészeti Hetek zenei programja oly kitűnő, hogy például az 1 Musici di Roma, vagy a bécsi fil­harmonikusok társaságában sze­repelni maga is megtiszteltetés. És mivel itt is a modern lengyel zene követeiként lehetünk jelen Penderecki művével — amelyet 1966-ban mi mutattunk be, még­hozzá Hamburgban, s azóta sok­szor és sok helyen játszottuk — így, a QsAtm­adoxii ft'I-:. sorakoztató ‘varsói* 'bró’gráfnökért is kárpótolva érezhetjük magun­kat. No és Budapest az első állo­mása egy újabb, kéthónapos tur­nénknak, melynek főbb stációi Brno, Párizs, Bécs, majd Pozsony. HERDEGEN: — Hogy Penderec­ki miért éppen a Lukács passiót választotta műve alapjául? Vála­szolhatnék tréfásan is: a korábbi komponisták már megzenésítet­ték a többi evangélistát, neki Lu­kács maradt. Vagy: Penderecki kisfia is Lukács, talán neki akart kedveskedni. De a lényeg nem ez. Lukács evangéliuma a legdrá­maibb, s Krisztus és a keresztha­lál nála a legemberibb, a legkevés­bé­­misztikus. Penderecki épp ezt hangsúlyozza a műben: a pusztító zsarnokság áldozatává váló tiszta emberséget. Így érthető, hogy szinte jelképesnek fogták fel a kritikusok az éppen Hamburgban lezajlott bemutatót. Megvallom, mi is így akartuk. KATLEWICZ: — Penderecki ko­rábbi műveiben a meghökkentő effektusok egész arzenálját so­rakoztatta fel. Itt sem tagadja meg önmagát, de eszközei sokkal letisztultabbak. Igaz, hogy a kó­rus helyenként például suttog, morog, kiáltozik, sőt fütyül, a ze­nekarban pedig ajtót kopogtat­nak, asztalt vernek, kalapácsol­nak, stb., de ezek az effektusok a legszigorúbban a drámai kifejezés eszközeiként szolgálnak. Megjegy­zem, hogy mi, bár rengeteg mo­dern muzsikát játszunk, nem csupán ilyen műveket tartunk műsorunkon. Budapesti második műsorunkon is Mozart: Requiem­­jét adjuk elő, hiszen ez minden együttes tudásának abszolút pró­baköve. HERDEGEN: ■— Ne haragudjon, hogy egy bókkal fejezem be a be­szélgetést. Nem sok szabad időnk volt, de abban a kevésben is igye­keztünk szétnézni Budapesten. .-Európa­ valamennyi nagyvárosá-­ isak Isikiai­etében állítom: sehol ilyen gyönyörű őszt nem láttam még, s azt hiszem, ez az évszak a magyar főváros igazi évada, ebben páratlan. T. I. A Krakkói Filharmónia ének- és zenekara, Penderecki Lukács passiójának előadása közben „A SEX ÉS A HAJADON" • H. G.­ — vagyis Helen Gur­ley Brown, 1963 tavaszától lépésről lépésre hódította meg a világot, s ezekben a napokban kezdi meg a harcot, magyarországi­ népszerűségé­ért, egy filmmel, mely hama­rosan a mi közönségünk elé kerül a mozikban, s amelynek címe „A sex és a hajadon”. A rövidesen bemutatásra kerülő film — miként is a mozgóképek világában oly gyakori — egy könyv nyomán készült, amelynek műfaját azonban meglehetősen nehéz meghatározni. Annak idején első méltatói, „filozofikus ön­­életrajz”-nak nevezték, ké­sőbbi kritikusai pedig ki­mondottan „filozófiai mű”­­nek. Hogy azután melyik meghatározás találóbb, azt nehéz eldönteni. De mi okoz­za a nehézséget? Hajadonok tanácsadója Elsősorban a könyv külö­nös célkitűzése. Helen Gurley Brown, 1963-ban, harmincki­lenc éves korában, elhatároz­ta, hogy megörökítve saját próbálkozásait, tanácsot ad valamennyi házasságon kívül élő hajadonnak, hogy hogyan is teremtheti meg „A Gazdag és Teljes Életet”, amely sze­­­­rinte a modern asszony életé­nek egyetlen értelme lehet. Már az első kiadás elősza­va is jelzi, hogy H. G. Brown művét elsősorban a „közép­­osztály felső rétegének” szán­ta, vagyis .. módosabb, vagy jómódú (de nem milliomos) olvasóknak. Az előszóból meg­tudjuk, hogy a proletár-sorból származó Helen Gurley, aki évek szívós munkájával, és áldozatos tanulással küzdötte magát lépésről lépésre előre, s lett munkásnőből gépírónő, majd titkárnő és vezető­ tit­kárnő, majd irodafőnök egy nagyvállalatnál, harminchét­­esztendős korában, 1961-ben ment először férjhez David Brownhoz, egy hollywoodi filmemberhez, aki a 20­ th Century Fox egyik jóbeosztá­sú alkalmazottja, 16 szobás házzal és egy kaliforniai ten­gerparti villával rendelkezik. Vagyis Helen Gurley, azaz, most már Helen Gurley Brown jó partit, sőt talán „álomkarriert” csinált és azt állítja, hogy erre az ered­ményre­­ érdemes volt har­minchétéves koráig várni. Igen ám — írja az előszóban —, de hosszú hajadonsága idején (melynek hosszát nem látta előre) élete legjobb évei­ben szakadatlanul csak „A Gazdag és Teljes Életre” vá­gyott, és ennek érdekében többféle próbát, kísérletet tett. Nos, e próbák, kísérle­tek, s az ezeket sugalló gon­dolkozás krónikája a könyv, amelynek eredeti címe „Sex And The Single Girl”, vagyis ugyanaz mint a filmé: „A sex és a hajadon”. Nos, e próbák, kísérletek leírása teljesen új az ameri­kai irodalomban, és minden­esetre igen figyelemreméltó kísérlet egy társadalmi őszin­teségre. A mű viharos sikeré­nek talán az­ is a titika, hogy ugyanakkor a karrier­ iskolá­ját is magában foglalja, mert tanácsokat és módszereket ad, mikor, milyen helyzetben ho­gyan viselkedjen a hajadon..­­ Miután első könyve tizen­hat nyelven huszonnyolc or­szágban, majd három és fél millió példányban került for­galomba, H. G. Brown egy újabb művet is írt a „Sex és a hivatal” címen, semmivel sem kisebb sikerrel, mint Mindenki szeret a lakásában egy meghitt zugot. Itt érzi iga­zán otthonnak az otthont, itt még a gondolatai is terméke­nyebbek, itt jó ... Neki van egy piros szőnye­ge. Ezen helyezkedik el, ha egyedül akar maradni,­ vagy ha barátai jönnek, s kiadgg be­szélgetés ígérkezik. Egyszer — még dantei po­koljárása idején, amikor úgy érezte, hogy ebből az egészből nem lesz semmi, hogy őrültség volt hozzáfogni, s­ valami el­fogadható kibúvót kellene ta­lálni — egyik barátja megje­gyezte: — így kellene elmondanod az egészet, mint most. Ülnél a piros szőnyegen, s csak be­szélgetnél az emberekkel. A gondolataidról... @ Békés Itala színházi estje. Csak így, ilyen egyszerűen. Cím nélkül. Pózolás vagy fur­csa reklámfogás, hogy nem adott címet? Indulatosan rázta fiús frizu­­rás fejét, s visszarevolverezett: — Te láttad, hallottad, adj neki címet. No, adj, ha tudsz! Nem tudtam én sem címet adni. Talán nem is lehet. Egy ember hangosan gondolkodik. Lázad és megért, gúnyol és ki­jelent, megnevettet és belénk markol. Elindít egy­ gondola­tot, s az mindig szüli az úja­kat. Egy nő keresi a nők igazát. Távoli múltban, távoli jövő­ben, s közben kutatva végig­­jártatja szemét a ma asszo­nyán. Csapong, de sohasem tér el a maga szabta gondolati út­tól. Miért lettünk, mi nők, ilye­nek, amilyenek vagyunk? Egy­általán, milyenek vagyunk? És milyenek lehetnénk? Hol ront­juk el a dolgot? És hogyan? Mit látnak belőlünk, s mi lát­juk-e önmagunkat? Mintha két vállánál megfog­ná, s alaposan megrázná min­den beszélgető partnerét: — Most rám figyelj, s ne be­szélj mellé, ne legyints! Színt vallok előtted, neked is ezt kell tenned. Vitázol? Jó, tehát győz­­zük meg egymást. Rá fogsz jönni, hogy én vagyok az erő­sebb, mert az igazsággal bom­bázom előítéleteidet, amelyek mögül könnyen beszélsz... ........ .­­— Régóta kapacitáltak: ösz­­sze kellene hozni egy önálló es­tet. Vegyes salátát? Egy adag próza, néhány vers, pár kanál sanzon, csipetnyi pantomim ... Nem, ezt nem! Le is tettem ró­la. Két évvel ezelőtt felhívott az Egyetemi Színpad igazgató­ja. Önálló est... Elvállaltam. Kétszer belefogtam. Már az ut­­cán voltak a plakátok. De még mindig nem voltam készen. Rengeteg a mondanivalóm. Kétszer lemondtam. Harmad­szorra nem találtam kibúvót... Alapos ember lévén, vett öt dossziét, s ezekbe rakosgatta ötleteit. A dossziék gyarapod­tak, ő mégis egyre jobban el­veszítette lába alól a talajt, „az önálló estet könnyebb csi­nálni, mint egyet!” — mondta, ha kérdezték, s ingerülten ki­­hajigálta a cédulákat. — Odáig jutottam, hogy már azon gondolkoztam: a renge­teg között mi az én mondani­valóm? Egyetlen téma, amely­ben mindent kifejezhetek ... Hirtelen felötlött: van ilyen! A nők. Az ezerarcú, ezerszínű nők. Félretettem az öt dossziét, s elővettem a hatodikat. Amikor ez is megtelt, „nagytakarítást” végeztem. Radikális munka volt: a dossziéban semmi sem maradt! És bennem sem. Felállt a piros szőnyegről, s a könyvespolcról levette Brecht színházi tanulmányait: „... Az epikus színész nem törődik a figurával. Üresen fog hozzá. Minden cselekvést a leg­kényelmesebb tartásban hajt végre, és mondja a mondato­kat egymás után, de úgy, mint­ha mindegyik az utolsó vol­na .. Becsapta a könyvet, s azt mondta: — Nekem is el kellett jut­nom a nulláig, hogy elindul­hassak! Javában készült az estre, amikor felhívta az egyik kollé­ganője: — És mondd, hány új szá­mot vettél bele? — Valamennyi új — vála­szolta. A kolléganő kiejtette kezé­ből a telefonkagylót. — Nekem csak gondola­taim voltak, de nem vagyok író, aki szavakba tudja öltöz­tetni ezeket. Hol találom meg saját gondolataimat a végtelen és parttalan irodalomban? Mert biztosan valamennyit megírták már, szebben-jobban, mint ahogyan én elmondanám, de hol keressem? Újabb nulla: rádöbbent, hogy nem ismeri eléggé sem az irodalmat, sem a történelmet, sem a földrajzot, de még saját könyvtárát sem. GONDOLATOK A SZŐNYEGEN ©

Next